Miután Forgách Simon 1704. május végén ismét a kurucok kezébe tolta a kapuvári várat, az átpártolás miatti növekvő létszámú csapatai élén június elején a Rába folyó felső szakasza felé tartott, hogy a Veszprém felől Győr irányába vonuló Heister katonáival megütközzön.

Olvasom, hogy a Kapuvári Legénycéh február 4-én legényavató bulájt tartott. A kommunikáció szerint hagyományőrzésről van szó, de számomra ez a szóösszetétel nem gyengén tűnik ellentmondásosnak. Bár a hagyományőrzést gyakran a kulturális formák változatlan öröklésével szokták összeabroncsolni, a hagyomány nem statikus valami, épp ellenkezőleg, dinamikus cucc, amelyben egyes elemek megmaradnak (és adott esetben azok is cserélődnek), mások meg folyamatos átalakulásban vannak. Márpedig őrizni olyasvalamit jelent, amely stabil, nem változik, de a hagyomány organizmus, amely élő, mozgásban van. Egyszerre változatlannak és változónak tekinteni valamit paradox.

Amint a szabadságharc 1704. évi kapuvári cuccaira rácuppanó posztsorozatom előző adagjából látható, Kapuvár még vissza sem került az aulikusok kezére akkor, amikor II. Rákóczi Ferenc már az újabb dunántúli hadjárat tervét forgatta kobakjában. A kapuvári várat ugyanis a források alapján valószínűleg 1704. április 5. és 9. között adhatták fel a felkelők, Rákóczi pedig már ezt megelőzően, április 2-án azt írta, hogy megújítani szándékozik a Dunántúl felszabadításának ügyét, melyet azzal indokolt meg, hogy ez az országrész is Magyarországhoz tartozik, így ott is harcolni kell. Eredetileg úgy tervezte, hogy maga is átköltözik a Dunán, erről azonban a rácok fenyegetése, majd Szeged bevételének terve, de kiváltképp a júniusi koroncói vereség miatt utóbb elállni kényszerült.

1704 elején a kurucok dunántúli hatalma tiszavirág-életűnek bizonyult. Siegbert Heister március 21-én megindított ellentámadása során Károlyi Sándor csapatait a Nezsider–Óvár–Győr vonalon visszakergette a Rába folyó mögé, a dunántúli csapatok hadvezére csak nagy nehézségek árán tudott visszajutni a kurucok dunántúli főhadiszállására, Pápára. Miután Károlyi ott seregszemlét tartva döbbenten tapasztalta, hogy serege szétszéledt, úgy döntött, Dunaföldvárnál elhagyja az országrészt, és feladja a „végzetes földet”. Károlyi 1704. március 26-a körül vonult el Pápáról, március 29-én már Soltról keltezte egyik levelét Nyíri András ezereskapitánynak. Heister, miután Győrig újból császári kézbe helyezte a Dunántúlt, néhány napig Győrben leparkolta magát, hogy mielőtt újabb támadó hadműveletekre szánná el magát, megsasolja a kialakult helyzetet. Habár a hadszervezet, a hadi gazdálkodás és a hátország megteremtésének nehézségei (katonaállítási problémák, szökések, élelmezés, prédálás, önkényeskedés, vallási ellenségeskedések stb.) miatt a kurucok dunántúli hatalmának bukása nem nevezhető váratlannak, sőt inkább szükségszerűnek, mindez napok alatt bekövetkezett. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akkor, amikor Károlyi március végén átköltözött a Duna–Tisza közére, a kurucok az egész Dunántúlon azonnal elvesztették volna hatalmukat (sőt, Simontornya például a Dunántúl egészének visszafoglalása után is kuruc kézen maradt egy ideig). Úgy tűnik, a Rábaköz és Kapuvár is tartotta még magát néhány napig, amelyben minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy támadását szüneteltetve Heister néhány napig Győrnél hesszelt. Bár korábban elnagyoltan írtam már a szabadságharc ezen felvonásának helyi eseményeiről, érdemes rázúmolni, pontosan mikor és hogyan került vissza császári kézre Kapuvár az első dunántúli hadjárat összeomlása során.

Volt egyszer egy szerencsétlen kapuvári özvegyasszony, akit Szarka Vendelnének hívtak. Ez a szép történet Szarka Vendelnéről szól, aki, amikor a kalendáriom az 1893. esztendő július 17. napjához ért, esti magányában lefekvéshez készülődött.

„Tucatszámra kapjuk az üzemekből és a szervezetekből az olyan jelentéseket,

(Viharos taps.) És ez nemcsak az ipari munkások nézete.

mi Sztálinban és a Szovjetunióban bízunk. (Megújuló viharos taps.)”

 

 

Rákosi Mátyás beszéde 1948. július 2-án

Forrás: Rákosi Mátyás: Építjük a nép országát. Bp., Szikra, 1949.

 

 

            A felvonulók kértek, ezt tudjuk. De mit is kértek? Mert azt már kevésbé tudjuk, hogy voltaképpen miért is tüntettek, mert ezt elfelejtették kifejezésre juttatni. Persze nem várható el egy demonstrációtól, hogy törvényi paragrafusok mintájára hosszasan sorolják a kitűzött célokat, merthogy a tüntetés nem az a műfaj, de néhány racionálisan értelmezhető jelszóban ezt artikulálhatták volna. Olyan ez, mint Deutsch-Kiszel Tamás önmagáról készíttetett naptára, amelynek egyik oldalán olvasható ez a képaláírás: „a térség gazdálkodóival együtt szót emeltünk”. Hogy miért is emelt szót, a drága, az már nem derül ki, mert a lényeg az volt, hogy „szót emeljünk”, annak tartalma már másodlagos kérdés, az már nem érdekes, amint ezt Megyesi Guszti szépen megfricskázta. Hasonlóképpen számomra politikai programként kevésbé értelmezhető a rockot diridáridóra cserélő Pataky Attila azon mondata, miszerint feladatuk a Kárpát-medence szívcsakrájának őrzése. A fényevők ezen ezotévés-tihanyitamásos izéjével én őszintén szólva nem tudok mit kezdeni. Ez nem racionálisan megfogalmazott politikai cél. Sámándobot verni nekem nem tűnik racionálisan követhető politikai programnak. Mint ahogyan nem az székely himnuszt sem énekelni (elvégre, nem is vok székely). Önmagában az is édeskevés célként, hogy Éljen Viktor!, mint ahogyan a mottót prafrazeálva az is, hogy akárhogy is áll a dolog, mi Szeretett Vezérünkben és a Fideszben bízunk.

Na, lezajlott Szeretett Vezérünkért a békemenetnek titulált love parade. Őszintén szólva nem tapadtam rá percről percre az eseményekre, mert egy másik izgalmasat néztem, nevezetesen azt, hogy a kézi Eb-n hogyan hozzák fel a már veszettnek tűnő meccset a lengyelek a svédek ellen mínusz 11-ről plusz 11-re a második félidőben. Ahogyan olvasom, Bencsik András a Kossuth téren bejelentette, hogy már egymillióan vannak. Ne becsüljük alá, kedves András, volt az négymillió is. Egyszóval tíz- vagy százmillióan tüntiztek a kádári paternalizmust orbánista paternalizmusra cserélő apa- és vezérhiányos emberek. Tehát akkor egyezzük meg, egymilliárd embert tudtak utcára szólítani a Fidesz-funok, de a pontos számot Fejszámoló Filip Hiteles Híradója majd amúgy is összegereblyézi. Na, de hülye vagyok, nem akarok ironizálni, mert a tudósítások szerint valóban sokan mentek utcára a Zorbánért, minden bizonnyal többen, mint a Lesz még egyszer Köztársaság tüntetésen, jóval többen. Bár tartok tőle, hogy az előttünk álló napokat nem a lényeg, vagyis az fogja meghatározni, hogy voltaképpen miért is tüntettek, hanem elárasztja majd a kiberszférát a számháborúsdi, amely annak a pubertáskori erőfitogtatásnak a felnőttkori fallogocentrikus maradványa, hogy kinek nagyobb a fasza.

Drága judeo-liberálbolsevik nagytőkéslászlók által sanyargatott olvtársak! Örvendjetek és imádjátok a Zurat – tudjátok, a kétharmadost –, mert Nincs még veszve Orbánisztán! – ezt üzeni nekünk a kapuvári Fidesz csoport honlapja. (Mivel xar a honlap, kattints a Hírek, információk rovatra.)