A 2010-es parlamenti választáson a megye 6-os számú választókörzetében a valasztas.hu szerint öt jelölt méretteti meg magát. A kopicetlik leadásának sorrendjében:

 

1. Magyar Zoltán (Jobbik) – 898 db. leadott szelvényből 876 érvényes (22 elutasítva)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

2. Pethő István Ernő (Magyar Demokrata Fórum) – 839 db. leadott szelvényből 810 érvényes (29 elutasítva)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3. Róka István (Magyar Szocialista Párt) – 1494 db. leadott szelvényből 1399 érvényes (76 elutasítva, 19 formahibás)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

4. Bozsvári István (Civil Mozgalom) – 804 db. leadott szelvényből 784 érvényes (20 elutasítva)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

5. Ivanics Ferenc (Fidesz/Kereszténydemokrata Néppárt) – 1500 db leadott szelvényből 1476 érvényes (24 elutasítva)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az indulók közül egyik sem kapuvári lakos. Közülük három jelölt él a 6. sz. választókörzetben, Pethő István Ernő (Iván), Bozsvári István (Fertőszéplak) és Róka István (Fertőd), ketten a választókörzeten kívül laknak: Ivanics Ferenc (Sopron) és Magyar Zoltán (Mosonmagyaróvár). A jelöltek közül a 2006-os választáson egyedül Kapuvár jelenlegi parlamenti képviselője, Ivanics Ferenc indult. Érdekesség, hogy Bozsvári István, Fertőszéplak polgármestere a Civil Mozgalom elsőként nyilvántartásba vett jelöltje volt.

 

 

 

 

 

A Csornára érkező Wyss-féldandár feladata az ellenséges csapatmozgások megfigyelése volt, erre figyelmeztette június 11-én Haynau is a dandárparancsnokot, ti. ne pazarolja erejét [108.]. A császári-királyi sereg Kapuvárról és Mihályiból indított hírszerző egységeket az Egyeden keresztül Árpásra, illetve a Szilen és Szanyon át Marcaltőre vezető rábai átkelőhelyek felé [85.a.]. Mindkettőnél a híd le volt rombolva. Wyss 10-én Haynaunak arról tett jelentést, hogy a „Kapuvárról Szanyon át Marcaltőre vezető út jó. Ezt a felderítést Boxberg báró, a Császár-dzsidások kapitánya vezette. A Kapuvárról Egyeden át Árpásra vezető út szintén jó, azonban a híd itt is le van rombolva. Ez a helység az út miatt a legalkalmasabb a hídverésre” [100.].

Ugyanakkor Franz Wyss eléggé parázott, hogy a felállás nem a legmegfelelőbb. Azt írta Pozsonyba, hogy a „vidék, amely innen [ti. a Nagy-Rábától] Kapuvárig egy nagy nyitott síkság, állásomat e nagy kiterjedésben igen ingataggá teszi, s ezért minden értesülésemet arról, ami a Rábánál történik, a nagy távolság miatt csak lovasság által szerezhetem be, mi okból a csapatok mértéken felül megerőltetnek, s ez okból igen kívánatos volna, ha itteni tartózkodásom idejére lovasságból erősítést kaphatnék [72.]. A dandárparancsnok tehát arról panaszkodott, a terület nehezen védhető, másrészt a távolság a kommunikációt és a portyázást is megnehezíti. Másnap, június 9-én a 3. hadtest soproni parancsnokságához írt beszámolójában vészjósló lehetőséget is felvázolt: „Itt igen végzetes helyzetben vagyok, - a dandár Kapuvárról Csornáig 5 mérföldnyi távolságban van szétszórva; a Rába vízállása nem magas, s az ellenség átkelhet Marcaltőnél, és ha Bogyoszló felé vonul, középen kettévágja a dandárom” [85. a.]. Igen jól látta a helyzetet, amely aztán pár nap múlva önbeteljesítő jóslatnak is bizonyult. Ennek elkerülésére a Kapuváron állomásozó egységek egy részét Bogyoszlóra, a Szentmiklóson lévők egy részét pedig Kapuvárig igyekezett előretolni (kérdés, ez megvalósult-e): „hajnali 3 óra körül dandárom Kapuvárott található részét egyetlen egység kivételével Bogyoszló és Job[b]aháza felé küldöm, s visszatértemig otthagyom. Ha csupán ezen időre a Collery-dandár egy része Szentmiklósról Kapuvárra küldetnék, ez mindenesetre megnyugtatásomra szolgálna” [85. b.]. A Collery-dandár ugyanis nem az ő, hanem a 3. hadtest soproni parancsnokságának fennhatósága alá tartozott. A levél éjjel érkezett meg Sopronba, június 10-én délelőtt Schwarzenberg altábornagy, a 3. hadtest parancsnoka azzal válaszolt Wyssnek Csornára, hogy délután az összeköttetés céljából a Collery-dandárból portyázókat küld ki Kapuvárra, ezeket azonban 11-én reggel vissza fogja vonni Szentmiklósra [99.]. Schwarzenberg ennek értelmében közölte Eduard Collery-vel Szentmiklósra, hogy Wyss „dandárának Kapuvárott lévő csapatait jobb [déli] oldalának fedezésére Bogyoszlóra vonja előre”, és a Csornán lévő dandárparancsnok kérésének megfelelően utasította Collery-t, hogy „ma délután a Wyss-dandárral történő összeköttetésre egy 4 gyalogszázadból, 2 lövegből és 1 lovasszakaszból álló egységet Vitnyédre, majd onnan 2 gyalogszázadnak Vitnyéden történő hátrahagyása után Kapuvárra küldjön.” Ottani éjszakázás után visszatérnek majd Szentmiklósra [99. b]. Wyss dandárparancsnok érzékelve, hogy helyzete földrajzi okokból (síkság, a Hanság mocsarai, Rába folyótól való távolsága) és a kapuvár-csornai úton nagy hosszúságban szétszórt egységei miatt veszélyes, újabb csapatokat szándékozott átcsoportosítani a két rábaközi mezőváros közötti útra. Június 12-én este 7 óra táján azt írta a 3. hadtest parancsnokságának, „hogy ezen említett bajt elkerüljem, úgy hiszem, igen célszerű lenne Kapuvárt csupán egy zászlóaljjal, ellenben Mihályit 2 gyalog- és egy lovasszázaddal, Szilsárkányt pedig 4 gyalog- és egy lovasszázaddal megszállnom; - amit a Schönhals 1. zászlóalj beérkezése után kivitelezni szándékozom” [116.]. Wyss igen jól látta a körülményeket, főként ami Szilsárkányt illeti, terve azonban a kommunikáció és a csapatmozgás lassúsága miatt aligha valósulhatott meg. Azon éjjel ugyanis az események felgyorsultak.

Kmety György hadosztálya június 10-én érkezett meg Pápára, ahol másnap este jelentéseket kapott az ellenség rábaközi állásairól. A nem sokkal korábban felállított Központi Hadműveleti Iroda vezetőjétől, Bayer Józseftől megkapta június 12-ére szóló diszpozícióját, amely szerint nyugat felé kell nyomulnia: „A Kmety-hadosztály Pápáról, ahol egy kis lovassági különítmény megfigyelő őrsként hátramarad, Tétre vonul; Koroncó megszállása révén összeköttetésbe lép a 7. hadtesttel, s megkísérli a Marcaltőnél a Rábán átkelt ellenséget erővel visszavetni, s ezen községet megszállni” [104.]. Csorna megtámadása azonban nem felsőbb utasításra történt, hanem Kmety saját elhatározásából hajtotta végre. Terve az volt, hogy Csornát délről és délnyugatról támadja meg, így Wysst elvágja Kapuvártól, ahol dandárjának másik fele állomásozott, és ahonnan utánpótlást kaphatott volna. Így elgondolása szerint a császári-királyi haderőnek csak két választása marad, vagy Győr felé menekül, ahol azonban a magyarok 7. hadtestének karjaiba futnak, vagy pedig észak felé veszi az irányt, ott azonban a Hanság mocsarai állják útját. Kmetynek azonban nem volt tudomása arról, hogy a hansági hidakat június 9-ére már helyreállították [87.]. Elterelő hadműveletként a győri 7. hadtesttel Pöltenberg Ernő színleg támadást intézett Öttevény felé, ahol a cs.-kir. sereg 1. hadtestének előőrsei álltak, míg Zámbelly Lajos vezérkari főnök nyugat felé vonult, és Kónynál tervezett támadást, amit aztán meg is nyert [147.].

A csornai támadás június 13-án éjjel indult meg. Kmety kémjelentések után még Pápán létében határozta el, hogy rajtaüt a Csornán lévő ellenségen. Csapataival  átlépte a Rába folyót Malomsok mellett (csak ekkor közölte valódi célját), és hajnali három órára oszlopaival Szanyon át Szilsárkányra vonult. Itt azonban a honvédek beleütköztek egy lovas járőrbe a Császár-dzsidások alakulatából, egy lovat kilőttek egy ulánus alól, a portyázók gerince azonban menekülőre fogta. Kmety tudatában volt annak, hogy ezek a lovasok Csornára sietve riadóztathatják Wyss-t a támadás megindulásáról, így az utánpótlást kaphat Kapuvárról. Így Kmetynek el kellett vágnia a Csornát Kapuvárral összekötő utat, hogy megakadályozza a segítséget, és egyúttal Wyss Kapuvár felé való visszavonulási útját. Ezért Kmety kettéosztotta felvonuló hadosztályát, egyik Szilsárkányról Pásztorin át közvetlenül Csorna megtámadásra indult, a másik feladata viszont az volt, hogy a kapuvári összeköttetést lehetetlenné tegye: „Az első oszlop, még pedig az Üchtritz alezredes parancsnoksága alatti lovasság, amely a Vilmos-huszárezredből állt; a gyalogság Pongrácz László alezredes parancsnoksága alatt a 10., 23. és a 33. zászlóaljjal, 1 lovasüteggel és 2 rakétavetővel Farádon át ment, hogy az ellenséget hátbatámadja, s elvágja visszavonulásának útját Kapuvárra” [162.]. Így a porosz származású Üchtritz Emil báró és a Buda visszavételénél is jeleskedő Pongrácz László Szilsárkányból Bogyoszlón és Jobaházán keresztül Farádra indult. A magyar honvédek bizonyos szempontból időt nyertek azzal, hogy Csornától nyugat felé vonultak, hiszen a Szilsárkányon rajtaütött Császár-dzsidásoknak előbb Csornára kellett visszavonulniuk, értesíteniük Wysst a támadásról, és onnan még egységeket kellett indítani Farád felé, hogy a kapuvári utat a honvédek nehogy lezárják. (Ne feledjük, a kapuvári út akkor a mainál délebbre haladt, Garta, Babót után ért Bogyoszlóra, és onnan Jobaházán keresztül Farádra.) Ugyanakkor a magyaroknak is sietniük kellett, hogy még előttük Farádra érjenek, amely a körülményeket figyelembe véve kockázattal is járt, mivel amíg Üchtritzék lovai egész éjjel meneteltek, addig az ellenség lovai pihentek voltak.

Egyidőben azzal, amikor a Kmety-hadosztály éjjel Szilsárkányba érhetett, Chamot főhadnagy vezetésével egy ellenséges lovas járőr indult ki Egyedre, és 15 fő honvédet fogott el, a reggel öt órakor kezdődő csornai támadás hallatára azonban kénytelen volt visszavonulni. Minthogy előtte a csornai visszaút már el volt zárva, Kapuvárra hátrált: „Chamot főhadnagy, aki járőrözése közben egy honvédcsapatra bukkant, s közülük 15 főt fogolyként magával vitt – az első ágyúlövés után magát Csornától elvágva látván – Job[b]aháza környékéről Kapuvár felé vette útját, amidőn messze túlerejű huszár egység által üldöztetve, a fogoly honvédeket ismét szabadon engedni, s útját gyorsabban továbbfolytatni kényteleníttetett” [177.]. Az történt ugyanis, hogy a Kapuvár felé hátráló Chamot Jobaházánál ütközött össze az Üchtritz Emil által a kiszabadításukra hátraküldött egy század Vilmos-huszárral, így csak a foglyok szabadon engedése árán folytathatta útját Kapuvárra.

A honvédeknek tervük szerint sikerült elvágniuk Csornát Kapuvártól, így Wyss magára maradt [162]. Üchtritz a Kapuvárról várható támogatás megakadályozására Jobaházánál lovasokat hagyott, a többi pedig nyugatról Csorna megtámadására indult, miközben Kmety délről tört rá. Wysst ráadásul a kapuvári úton előrehaladó egységek zászlói megtévesztették, azt gondolta, hogy ezek a Schönhals-gyalogság felmentő seregei, akiket Kapuvárról küldtek, miközben valójában magyar honvédek voltak [161.]. Wyss Csorna Kapuvár felőli kijáratánál az út védelmére Ahsbahs őrnagy irányítása alatt a Baden-gyalogság 1. századát, illetve a Császár-dzsidások egységeit rendelte. Három órás küzdelem után azonban a magyar haderő Kmety vezetésével legyőzte a császári-királyi csapatokat, akik kénytelenek voltak elmenekülni Bősárkány felé, ahol szerencséjükre már felújították a hidakat. A csatatéren azonban holtan maradt Franz Wyss dandárparancsnok, akit Csornán temettek el.

 

 

 

 

 

 

 

A csata napjának reggelén Wyss azonnal két parancsőrt küldött ki Kapuvárra, azzal a paranccsal, hogy a kapuvári egységek vonuljanak Csorna felé és segítsenek neki. Igen ám, csakhogy ezek sohasem érkeztek meg Kapuvárra, így valószínűleg a magyar honvédek fogságába estek [172].

Kapuváron aznap, június 13-án reggel 90 fő lovas, a Schönhals-gyalogság 4 százada, 4 század likai határőr és 3 löveg volt felállítva, hogy ellenőrizze a várost és a Kis-Rába hídját. Habár az éjjel Egyed felé kiküldött járőr nem érzékelt semmit, reggel Bombelles, kapuvári állomásparancsnok, aki a Wyss-dandár itt hagyott másik fele fölött őrködött, ágyútűz zaját hallotta. Így elrendelte, hogy „Gränzer báró egy Schönhals-századdal és egy löveggel a községet és a hidat a legvégsőkig védelmezze, s a dandár számára ezen igen fenyegetett ponton a visszavonulást nyitva tartsa,” magáról pedig azt jelentette, hogy „milyen gyorsan csak lehetett, 3 Schönhals-századdal, 3 dzsidásszakasszal és 2 löveggel Babóton át Job[b]aháza felé nyomultam előre”. Kahlert mihályi állomásparancsnoknak azt az utasítást adta, hogy délről fedezze, ha azonban visszanyomnák, akkor Kapuvár felé vonuljon vissza [164.].

Amint azonban Bombelles elindult Csornára, a Kapuvárról kivezető úton nyomban szemben találta magát az Egyedre portyázásra kivonuló, majd a Jobaháza környékén Üchtritz lovasszázadába ütköző Chamot főhadnagy egységeivel, tőle értesült Csorna Kmety által történt megtámadásáról. Így az indulás után rögtön visszavonult kapuvári állásába [164]. Bombelles reggel 7 órakor jelentette ezt Kapuvárról Szentmiklósra, az ottani Collery-dandárnak: „3 órája ágyúzást hallani. Egy éppen most érkezett, Chamot főhadnagy úr által vezetett, Csornánál szétszórt járőr jelenti, hogy Csornát legalább egy dandár támadta meg. Innen most indul egy portyázó vezénylet Csornára, hogy az összeköttetést fenntartsa és helyreállítsa” [113.]. A hírt Collery fél tízkor adta tovább Szentmiklósról Sopronba, a 3. hadtest parancsnokságához, hozzátéve, hogy „innen egy tiszt úr ment Kapuvárra – Kapuvárról pedig egy portyázó vezénylet küldetett Csornára” [120.]. A támadás hírének hallatára a 3. hadtest utasította Eduard Collery bárót, hogy „a parancsnoksága alatt álló dandárral Kapuvárig előrenyomuljon, ott megfelelő állást vegyen, hogy ha a Wyss-dandár az ellenségtől szoríttatnék, azt felvegye, vagy szükség esetén annak támaszaként szolgáljon” [121.]. Collery a Kapuvárra kiküldött járőrtől részletes értesülést szerzett a támadás útvonaláról, két elfogott honvédtól megtudta, hogy a magyarok éjjel Pápáról Csornára vonultak, mindezt megjelentette Sopronba. Megemlítette, hogy „Kapuvárról, Öttevény irányából ágyúdörgést hallani, s ez irányban röppentyűket is látni”. [122.]. Schwarzenberg, a 3. hadtest parancsnoka délután egy óra előtt tudatta Haynauval, hogy ha a magyar honvédség nyugat felé nyomulna előre, a Collery-dandárt nem ártana Sopron felé visszavonultatni [123.].

            A Bombelles kapuvári állomásparancsnok által kiküldött járőrök nem értek célt, az út magyarok által történt elvágása következtében Csorna helyett csak Farádig tudott elmenni, ezért visszafordult Kapuvárra. Amint Collery jelentette Sopronba, a „kapuvári állomásparancsnokság éppen most jelenti, hogy az erős felderítő járőr, amely ma reggel Kapuvárról Csornára ment, Farádig jutott, ott azonban arról értesült, hogy a Wyss-dandár ma reggel hátbatámadtatván, Bősárkány felé vonult vissza”. Ezért a Kapuvárnál állomásozó egység visszavonulását szorgalmazta, mert a vereség után „a kapuvári és mihályi állás nem tartható. Ezért egyelőre elhatároztam, hogy a Kapuvárott álló csapatokat Vitnyédet (Lettinget) és az ottani hidakat megszállják, a Mihály[i]n lévők ellenben Himódig vonulnak vissza”. Ezzel együtt lerombolták a Répce-hidakat Hövejnél, Gyórónál és Himodnál, hogy gátat vessenek az előretörésnek [126]. Ennek nyomán a 3. hadtest utasította Colleryt, hogy Nagycenkig hátráljon és Szentmiklóst is ürítse ki [128.]. Schlik, az 1. hadtest magyaróvári parancsnoka jól sejtette, hogy az „ellenség valószínűleg Marcaltőn, Szanyon és Szilen át előrenyomulva Kapuvár és Csorna közé vetette magát, s amikor az előőrsök jelentése Csornára megérkezett, a Csornáról Kapuvárra vezető utat az ellenség szállta meg, s a ½ dandár egyetlen visszavonulási útvonala csak Bősárkány volt”. Mindemellett jelentette, hogy a Wyss-dandár Kapuváron maradt egységei alighanem Sopron felé vonultak vissza. Minthogy Kapuvár a földrajzi körülmények következtében nehezen tartható, a legjobbnak azt találta, ha a féldandár Vitnyédig, a Répce mögé vonul vissza [129.].

            Az elmaradt segítségnyújtás miatti felelősség kérdését Schlik még aznap felvetette Haynaunak: „nem értem, hogy a dandár [Kapuváron lévő] másik fele és Schwarzenberg [a 3. hadtest, és annak előretolt egysége, a szentmiklósi Collery-dandár] miért nem támadta oldalba az ellenséget.” Bombelles tétlenségét egyértelműen hibának rótta fel: „Ha a kapuvári ½ dandár nem morzsoltatott fel, nincs számára mentség amiatt, hogy nem indult meg, amikor onnan 2 órányi távolságra ágyúdörgés volt hallható” [130]. A Collery-dandár azonban azért nem vonulhatott előre Kapuvár felé, mert annak feladata a Csepregről és a Kőszegről Sopronba, illetve Bécsbe vezető utak ellenőrzése volt [131.]. Ha előrenyomul Szentmiklósról, tartottak tőle, hogy hátba támadják [vö. 115.], és így éppúgy elvághatták az összeköttetést a 3. hadtest zömével, ahogyan Wyss csornai dandárját vágták el a dandár Kapuváron állomásozó másik felétől. Collery délután 5 órakor kapta meg a parancsot a 3. hadtesttől, hogy vonuljon Kapuvárra, mivel azonban akkor már hírül vette Wyss legyőzését, az újabb fejleményeket figyelembe vevő utasításig nem teljesítette a parancsot. [132].

            Kahlert mihályi állomásparancsnok este jelentette Collery-nek, hogy az itt állomásozó 2 gyalogszázad és 1 század Császár-dzsidás közel van az ellenséghez, és amennyiben Bombellestől parancsot kap, akkor Kapuvárra fog visszavonulni [135.]. Bombelles, a kapuvári helyőrség parancsnoka azonban délután 4 órakor kiürítette Kapuvárt [164.] és Vitnyédre vonult vissza, innen jelentette Pozsonyba, hogy „elhagyja a kapuvári és mihályi állást, amelyeket igen könnyen meg lehet kerülni, s igen alkalmasak hasonló rajtaütésekre, és Vitnyédre, a mihályi egységet pedig Himódra vonja vissza” [136.] Kapuvárról 10 gyalogszázaddal, 2 lovasszázaddal és 3 löveggel tehát a Répce mögé, Vitnyédre húzódott vissza, 2 gyalogszázaddal és egy lovasszázaddal pedig Himódra, előbbi Szentmiklóson, utóbbi pedig Csapodon keresztül tartotta a kapcsolatot a szerdahelyi Collery-dandárral [137].

            Június 13-án tehát Bombelles őrnagy ahelyett, hogy Csornára vonult volna Wyss támogatására, Kapuvárt is feladva meghátrált, maga mögött pedig leromboltatta a hidakat. A Csornáról Bősárkány felé visszavonult maradék Wyss-dandár június 15-én Pomogyon keresztül Vitnyéden egyesült újra a dandár Kapuváron hagyott, majd onnan nyugatra vont másik felével. Wyss halála miatt a dandár parancsnokságát Schneider ezredes vette át [158.]. Schwarzenberg helyett a 3. hadtest parancsnoki tisztét ideiglenesen Burits altábornagy vette át, ahogyan eufemisztikusan fogalmaztak, elődje "akadályoztatása miatt" - Schwarzenberg azonban a vereség hírére valójában gutaütést kapott [140.].

 

 

Schlik mellett Haynau is számon kérte Bombelles bárón a segítségnyújtás elmaradását. Gyulai Ferenc hadügyminiszterhez azt írta, hogy „igen feltűnő, hogy a Kapuváron lévő, meg nem támadott másik fél dandár, amelynek a csekély, 1 ¾ mérföldnyi távolság miatt az ágyúdörgést mindenképpen hallania kellett, ennek ellenére nem nyomult előre a másik féldandár támogatására és megmentésére; amelynek annál meg kellett volna történnie, mert a közeli Szentmiklóson a 3. hadtest egy teljes dandára [ti. a Collery-dandár] állt támogatására, s az ellenség ezen előnyomulás által a legnagyobb veszélybe került volna” [150.]. Haynau tehát lebecsülte a távolságot, és elhibázottnak tartotta a helyőrségek parancsnokainak magatartását, hasonlóképpen jelentett Ferenc József császárnak: „Ha a hátrébb, Kapuváron, Szentmihályon [ti. Mihályiban] és Eszterházán állomásozó egységek parancsnokai helyesen fogták volna fel a helyzetet, a gyors előrevonulás mellett döntenek, az ütközet – miután ezáltal a Csornától nyugatra található ellenséges csapatok maguk kerültek volna kritikus helyzetbe – valószínűleg más kimenetelű lett volna” [158]. Szerinte tehát a vereség nem következett volna be, ha Bombelles Csornára vonul, mert a „kapuvári egységnek az első csornai lövésre azonnal el kellett volna indulnia, és Wyss vezérőrnagyot felmenteni, a Collery-dandárnak pedig Kapuvárra kellett volna előrenyomulnia, ahelyett, hogy visszavonult volna. – Mindenkinek arra kell mennie, ahová az ágyúdörgés hívja, hogy a veszélyeztetett részt támogassa. Ahol azonban egyik a másikat cserben hagyja, ott a hadműveletek mindenféle vezetése lehetetlen” [vö. 66. jegyz.]. Igen ám, csakhogy Wyss veresége nem azon múlt, hogy a helyőrség-parancsnokok „legyenek elszántabbak, mint a kapuvári volt” [65. jegyz.], ugyanis Bombelles az ágyúszóra előreindult Csornára, de Chamot hírei nyomán visszafordult. Haynau vizsgálatot követelt a kapuvári ügy hátterének megvilágítására.

            Bombelles esetének kivizsgálásával Schneider ezredest bízták meg. Bombelles őrnagy június 18-án Schneidernek írt vitnyédi hadijelentésében a távolságra, az oldalba támadás potenciális veszélyére hivatkozott, és azzal védekezett, hogy a megmaradt Wyss-dandár Kapuvár helyett Bősárkány felé vonult vissza: „Ha a megteendő távolság nem lett volna oly nagy, s alulírott jobb oldalát az ellenséges túlerő nem szállta volna ténylegesen meg, s a nagy erdőségekben lesre nem lehetett volna joggal számítani, alulírottnak talán sikerült volna 3 szakaszával és mindkét lövegével a Job[b]aházánál Kapuvár felé álló osztagot utasítani, és a dandár Csornán ütközetben lévő részének segítségére jönni, így azonban, s mivel a visszavonulás Csornáról nem Kapuvár, hanem Bősárkány felé történt, alulírott számára nem maradt más feladat, mint Kapuvárt ismét elérni, s egy lehetőleg jó állás elfoglalása által egy akkortájt minden pillanatban fenyegető támadásra előkészülni” [164.]

            Schneider e beszámoló nyomán elfogadta Bombelles érvelést, és Haynaunak írt vizsgálati jelentésében a kapuvári állomásparancsnok megkísérelt előrenyomulását már „szép fegyverténynek” nevezte. Álláspontja szerint indokolt volt a kapuvári visszavonulás, mert ha „továbbnyomul, az ellenség mindinkább körülzárta volna, s azon körülmény miatt, hogy a saját csapatok nem Kapuvár, hanem Bősárkány felé vonultak vissza, ugyanúgy minden összeköttetés nélkül állt és körülzáratott volna”. Ráadásul Bombelles úgy tudta, hogy a Collery-dandár is visszavonult Szentmiklósról, így a háta sem lett volna fedezve [168.]. Bombelles bárót tehát végül nem vonták felelősségre, elfogadták, hogy nem volt más választása, minthogy visszavonuljon kapuvári állásába.

Éppen Wyss esete mutatta meg, hogy a nagy távolság miatt a magyar honvédek elvághatják visszavonulási útvonalát, ezzel Bombelles voltaképpen azt kerülte el, ami a Csornán elesett dandárparancsnokkal történt. Másfelől előrenyomulása a csapatmozgás lassúsága miatt sem járt volna semmiféle haszonnal. Minthogy a Kapuvár és Csorna közötti távolság időben öt órát tett ki, és mivel a csornai csata mindössze három óra alatt lezajlott, ha Bombelles már az első ágyúszó hallatán idejekorán elindul, még akkor sem érhetett volna oda időben, hanem csak két órával azután, miután az ütközet már véget ért. Hess június 21-én a csornai állást egyértelműen elhibázott taktikai lépésnek nevezte, amelynek következtében a vereség "előre látható, s elkerülhető volt" [173.]. A fő probléma forrása tehát nem Bombelles volt, hanem a tré stratégiában rejlett. 

 

 

Franz Wyss dandárja pontosan abba bukott bele, amit elkerülni szándékozott. Bármennyire is óvatosan araszolgatott előre a szerdahely-csornai úton, ügyelve arra, hogy háta fedezve legyen, a nagy távolság miatt nem érkezhetett meg időben a felmentő sereg Csornára. Amit június 9-én megjósolt, épp az következett be: dandárját elvágták Kapuváron maradt egységeitől. Wyss tisztában volt a helyzettel, vagyis azzal, hogy átkaroló hadművelettel elzárhatják nyugati irányú menekülési útvonalát. Nemcsak a kommunikáció lassúsága miatt ütött be a ménkű, hiszen mobiltelefonok helyett járőröktől kellett értesülniük a magyarok mozgásáról, hanem a csapatmozgatás nehézségei miatt is, így Bombellesnek, és háta mögött Collery ezredesnek esélye sem volt, hogy időben támogatást nyújthasson. Kmety György merész taktikája azonban, miszerint nemcsak délről, hanem nyugati irányból is támadt, veszélyeket is tartogatott, ám mivel a csornai csata gyors lefolyású volt, a kapuvári féldandár így is csak az ütközet befejezése után érkezhetett volna meg a csatatérre. A "csornai győzőnek" ugyanakkor nem sikerült az a terve, hogy az egész csornai cs. kir. katonaságot megsemmisítse, beleszorítsa őket a Hanság mocsarába, ugyanis a hidakat az ellenség addigra már helyreállította. Mindazonáltal az "osztrákok" június 13-ára oda faroltak vissza, ahonnan pár nappal korábban elindultak: elővédjeik újból Vitnyéden foglaltak állást. Kmety hadosztálya a győzelem után a Rába jobb partjára húzódott vissza, hiszen állása értelemszerűen jobban volt védhető a folyó mögül. A csornai csata pedig az egyik utolsó jelentős magyar győzelemként vonult be az 1848–49-es szabadságharc történetébe.

Uszkve, illetve dehogyis, pontosan egy évvel ezelőtt az 1848-as magyar szabadságharc néhány kapuvári történését a Hermann Róbert által összeállított Kossuth-Görgei levelezésből túrtam elő. Most, a következő évre ugorva szintén Hermann Róbertnek egy másik forrásgyűjteményéből mazsolázok, amely korabeli kútfők alapján az 1849. június 13-án lezajlott nevezetes csornai csata történetét igyekszik megragadni. A csornai csata azon kevés diadalok közé tartozik az 1849-es nyári hadjáratok történetéből, amely a magyar fél számára sikerrel zárult, és amelynek során a Kmety György vezette honvéd sereg ügyes taktikájával legyőzött egy cs. kir. sereget. A csornai „temetői csata” során elesett az „osztrák” (idézőjel, mert nem ez a legpontosabb szó, de bánja kánya) dandár vezetője, Franz Wyss is, aki ma halálának helyszínén, a csornai temetőben nyugszik, sírján emlékező felirat.

Hermann Róbert a Soproni Levéltár gondozásában 1999-ben megjelent A csornai ütközet története és okmánytára. 1849. június 13. címet viselő könyvében példaszerűen gereblyézte össze a csata történetére vonatkozó forrásokat, oly módon, hogy kutatásai nyomán eddig ismeretlen írott anyagokat is beemelt a korpuszba. A szabadságharc egyik legnagyobb árfolyamon futó hadtörténésze nemcsak a hazai levéltárakat, magyar és idegen nyelvű visszaemlékezéseket búvárolta, hanem egybelapátolta az osztrák levéltárakban fellelhető német okmányokat is, így az eddigieknél jóval gazdagabb kép alkotható belőle a csata lefolyását illetően - habár az iratanyag még így sem teljes. Arról már nem is beszélve, hogy így már valóban az eredeti forrásokhoz lehet visszanyúlni, nem pedig a többszörös – és esetenként torzító – feldolgozásokon keresztül értelmezhető a csornai csata története. A 190 tételre rúgó okmánytárat kronológiai sorrendben rendezi el, lábjegyzetekkel segítve azok értelmezését, az írások időbeli összekapcsolását, amelyeket aztán utólagos visszaemlékezések egészítenek ki. A kötethez írt részletes tanulmányában a hadi környezet felvázolása mellett közismert mítoszokat is megkérdőjelezve (ti. ki ölte meg Wysst) a cs. kir. hadsereg és a honvédsereg vonulási útvonaláról, felderítési kísérleteiről és végül összecsapásáról is kimerítően terít, hogy aztán a csata kapcsán felmerülő, megválaszolatlan kérdésekben igyekezzen okosítani. A kötet végén a csatában vagy az operatív irányításban szerepet játszott személyek arcképét, és egyéb illusztrációkat közöl. Az okmányok közlését, jegyzetelését és a kötet megszerkesztését a szerző/közreadó mintaszerűen végezte el, mivel azonban magam kötözködő alak vagyok, nem állhatom meg, hogy némely apróságokat, mely itt a mellem tájékán nyom, ki ne tegyek. Így például el tudtam volna viselni, ha Hermann Róbert a kötethez egy hely- és névmutatót is mellékel, annak ellenére, hogy az írott források egy szűk helyhez, a Rábaközhöz és annak pereméhez köthetők. Nem haragudtam volna meg azért sem, ha térképet is csatol a közölt okmányokhoz, és esetleg a szembenálló felek útvonalainak rajzát is felviszi rá. Mindazonáltal a kötet igen pöpec, sőt. Az alábbiakban ebben az összeállításban kurkászom a kapuvári vonatkozású cuccokat [szegletes zárójelben az oklevélszám], amelyek arra az izgalmas és a Kmety-hadosztály ravasz taktikáját jellemző kérdésre is választ adnak, hogy a Kapuváron hagyott osztrák haderő miért mulasztott el segítséget nyújtani a Csornán bajba került Wyss tábornoknak. Ha velem tartasz, fincsi lesz.

 

 

A fonalat ott veszem fel, ahol tavaly ledobtam, vagyis Budánál, amit az előző év végén ürítettek ki, majd az osztrák haderő lakta be. A tavaszi hadjárat során aratott győzelmeket követően a magyar honvédsereg 1849. május 21-én vette vissza Budát. A budai vár visszafoglalásában szerepet játszott a később a csornai csatában is győzedelmeskedő Kmety György, aki a Vízivárosban zajló hadműveleteket irányította. Kmety hadosztálya Budavár visszavételénél a 7. hadtesthez tartozott, nem sokkal később azonban az általa vezetett csapatokat függetlenítették, így Kmety-hadosztály néven igazgatási szempontból önállóvá vált.

Buda felszabadítása után az ellenséges császári-királyi haderő a Nyugat-Dunántúlra vackolt vissza, a jelentések szerint nagyjából a Szombathely-Sopron vonalon állomásozott. A magyar hadseregben a Pöltenberg Ernő irányítása alá tartozó 7. hadtest Győrben tartózkodott és a Rába folyó vonalát felügyelte. Kmety György május végén azt az utasítást kapta, hogy – az egyébként a Dunától délre mozgó egyetlen sereg élén –  startoljon nyugat felé Budáról, és derítse fel, hol tartózkodik az ellenség. Kmety május 28-án érkezett Székesfehérvárra, ahonnan aztán tovább húzódtak nyugat felé. Miután a felderítő jelentésekből kiderült, hogy a Dunántúl délnyugati része felől nem fenyeget ellenséges támadás, június 8-án Veszprémig nyomult tovább. Az önállósított Kmety-hadosztály rendeltetése az volt, hogy a Balatontól északra lévő területet fedezze, és tartsa a kapcsolatot a Győrben állomásozó 7. hadtesttel. Miután a 7. hadtest a kevés katona miatt nem volt képes arra, hogy a Rába-vonalát kellőképpen ellenőrizze, Kmetyt arra utasították, hogy Veszprémből Városlődön keresztül vonuljon tovább Pápára. Ide június 10-én meg is érkezett, feladata szerint a Szombathely körül állomásozó ellenség mozgását is figyelnie kellett, és Pápáról a lecsökkent távolság miatt is könnyebben tudta tartani az összeköttetést Győrrel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Időközben az „osztrák” hadsereg vezetésében változás állt be, ugyanis Welden helyére május 30-án Haynau táborszernagyot nevezték ki, aki az aktív védekezés híve volt. Az ellenséges hadsereg Franz Schlik altábornagy parancsnoksága alatt álló 1. hadteste Magyaróvárnál és környékén állomásozott, a nem sokkal korábban önállósított Wyss-dandár Szerdahelyen állt (vagyis Fertőszentmiklós Ikvától nyugatra eső, korábban önálló városrészén). Haynau célja az volt, hogy a császáriak fennhatósága alá tartozó zónát a sok szempontból természetesen védelmi vonalként is szolgáló Rába folyó medréig tolja ki kelet felé.

Június elsején az akkor még Székesfehérvárnál tartózkodó Kmety azt a jelentést kapta Horváth Károlytól, hogy a két szembenálló fél előretolt őrsei a soproni út vonalában éppen Kapuvárnál találkoznak: „A magyarok előőrjeik Kapuváron, a németekéi pedig Vitnyéden állanak, ezen két falut néhány híd választja el egymástól” [7.]. A másnap küldött hírszerzői jelentés szerint a határvonalat ugyancsak Kapuvár képezi: „Vitnyéden osztrák előőrsök, Kapuvárt a mieink, a két helységet csak néhány híd választja el” [13.], Kmety hasonló értelmű jelentést küldött Esztergomba június 5-én [36.].

 

 

Az elődjével szemben jóval agilisebb Haynau aktív szellemben lépett fel, és egyes csapatokat Szerdahely felől Kapuvár majd Csorna felé igyekezett vonultatni. Ahhoz azonban, hogy egy előretolt csapatot hátulról fedezni lehessen, a Sopron irányából kelet felé mozgó egységeknek minduntalan be kell várniuk a hátuk mögött lévő részek megérkezését, ebben a tologatós játékban csak akkor mehettek tovább, ha az újak már elfoglalták helyüket. Ez, és a Wyss alá rendelt csapatok cseréje persze nem mindig ment gördülékenyen.

Haynau június elsején Pozsonyban kelt rendeletében többek között közölte, hogy új csapatokat indít Szerdahelyre, a Wyss-dandár mellé [8.]. Ennek a felsőbb utasításnak az értelmében Wyss június 3-án kelt leveléből kiderül, hogy a Szerdahelyen lévő varasd-kőrösi zászlóalj vitnyédi előőrseit s Schneider-gránátos-zászlóalj váltotta fel [20.]. Június 4-én a 3. hadtest parancsnoka, Schwarzenberg jelentette a Magyaróvár körül állomásozó 1. hadtest parancsnokságának, hogy a Collery-dandár Sopronba vonul a Wyss-dandár támogatására [34.], amely meg is történt, mivel Eduard Collery másnap arról számolt be a pozsonyi főparancsnokságnak, hogy megérkezett Sopronba és összeköttetésbe lépett Wyss csapataival [39.].

Ugyanezen a napon, 5-én Haynau parancsot adott ki a Duna északi partján lévő 3. hadtestnek, hogy vonuljanak Sopronba, egyúttal „a Wyss-dandárt utasítottam, hogy e hó 7-én Szerdahelyről és Szentmiklósról elinduljon, és Kapuvárra vonuljon, 8-án azonban a dandár felét Csornára tolja előre”. A Wyss-dandár kapuvári majd csornai előre tolásának feladata az volt, hogy a Rábaközben felderítést végezzen, és ellenőrizze az Egyedről Árpásra, illetve a Szanyból Marcaltőre vezető utakat, vagyis a rábai átkelőhelyeket [37.]. Emellett Bősárkányon át kapcsolatot tarthatott fenn a magyaróvári 1. hadtesttel, feltéve persze, ha a lerombolt hansági hidakat felújítják. A még Szerdahelyen lévő Wyss június 5-én kémeket küldött Bogyoszlóig, jelentésük szerint „tegnap ismét huszárok voltak ott, akik számát 150 főre becsülik, akik még tegnap egy járőrt küldtek Job[b]aházáig, azonban nem tovább [38].

Franz Wyss csapatainak felváltására a Schönhals-gyalogezred 1. és 3. zászlóalját illetve a Baden-gyalogezred Landwehr-zászlóalját Szerdahelyre rendelték, Wysst egy június 6-án kelt és a pozsonyi főparancsnokságnak írt levele szerint azonban nyugtalanította, hogy „mindeddig sem a Baden-gyalogezredi egy, sem a Shönhals-gyalogezredi két zászlóalj nem érkezett meg”. Wyssnek ugyanis a Haynautól kapott parancs értelmében június 7-én Kapuvárra kellett vonulnia, ugyanakkor állomáshelyéről csak akkor indulhatott el útnak, amikor helyére az újak már megérkeztek. Ennek a két feltételnek állítása szerint nehezen tud megfelelni. Értesült ugyan arról, hogy a Landwehr-zászlóalj még éjjel elindul, mire azonban délután Szerdahelyre ér, valószínűleg elcsigázott állapotban lesz. Ezért megjelentette Pozsonyba, „nem vagyok abban a helyzetben… hogy… június 5-én kelt parancsát pontosan követhessem, s az időtől és azon helyzettől függ, amelyben a zászlóaljak ide megérkeznek, hogy még holnap este Kapuvárra vonulhatok, mivel az ide mindössze 3 óra menet” [49]. Másnap június 7-én csütörtökön azt írta, hogy ma Kapuvárig vonul előre, előőrseit pedig Babóton túl helyezi el. Minthogy neki az utasítás szerint másnap Csornára kell vonulnia a dandár felével, a dandár Kapuvárott maradó másik fele Zessner báró, Császár-dzsidás (azaz lovassági) ezredes keze alá kerül, aki azt megelőzően lövői állomásparancsnokként szolgált. Wyss terve szerint: „Ha a Baden-gyalogezredi zászlóalj [vagyis a Landwehr-zászlóalj] megérkeztekor túl fáradt lenne, ma Petőházán és Endréden marad, holnap [június 8-án] igen korán elindulva, Kapuvárra vonul, ahonnan vele, a Hess-zászlóaljjal, a 2 vadászszázaddal és 2 dzsidásosztállyal, a 6 fontos lovasüteggel Csornáig előrenyomulok, mialatt Zessner báró, ezredes, megfelelő fedezet alatt a dandár másik felével, a likai zászlóaljjal, a holnap megérkezendő Schönhals-zászlóaljjal, amely, miután a menet Valláról ide nem túl nehéz, elegendő pihenő után Kapuvárig vonulhat, 1 osztály Császár-dzsidással, a 34. fél gyalogüteggel Kapuváron marad” [57.]. Wyss igyekezett pontosan tartani a határidőket, a hozzá és a hátához rendelt egységek már kevésbé. Dandárja gyakorlatilag a 3. hadtest elővédjeként szolgált, noha adminisztratív szempontból nem tartozott annak kötelékébe.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Wyss még aznap, június 7-én kiadott parancsa szerint az általa vezetett dandár délután 4 órakor fog bekelni Szerdahelyről Kapuvárra. A helyzet azonban bonyolódott azzal, hogy a Valláról várt, de még mindig meg nem érkezett Schönhals-zászlóalj helyett a 4. likai határőr zászlóalj fog továbbvonulni. Miután a menetidő Szerdahelyről 3 órát vett igénybe, a Wyss-dandár este 7 óra körül érkezhetett meg Kapuvárra. Ludwig Windisch-Grätz (nem az) százados lovasságával Kapuvár kijáratánál táborozott le. Windisch-Grätz naplójából tudható, hogy Franz Wyss-szel együtt aznap este a kapuvári sörházban vacsorált. Alighanem arról a Rába-parti serfőzőházról van szó, amely a jelenlegi Rábapalota helyén állt, és ahol Fényes Elek 1851-es földrajzi leírása szerint „igen jó ízű sör főzetik”. Windisch-Grätz ulánusaival a városon kívül egy sátorban táborozott éjszakára, viszont Wyss valószínűleg a sörházban szunyált.

Franz Wyss valószínűleg azért is tudta ütközet nélkül megszállni azt a Kapuvárt, ahol pár nappal korábban még a magyar honvédsereg előőrsei szállásolták be magukat, mert a Schlik parancsnoksága alá tartozó, magyaróvári székhelyű 1. hadtest előőrsei elterelő hadműveletet készítettek elő. A Szigetközben ugyanis azt a látszatot keltették, mintha egy Győr elleni támadásra készülnének, így a csapatokat ott kellett összpontosítania a honvédőknek, minek utána Kapuvárra és Csornára nem maradt elég katonai erejük [vö. 74. jegyz.].

Wyss másnap, június 8-án 11 órakor kezdte meg kivonulását Kapuvárról Csorna felé, amely öt órás menetidőt tett ki. Még reggel 9 órakor Kapuvárról a 3. hadtest soproni parancsnokságának írt jelentésében felhívta a figyelmet az utak ellenőrzésére, részint a Szentmiklósról Csapodon, Cirákon és Dénesfán keresztül Pápára vezető útra, valamint arra, hogy Marcaltőnél a magyar honvédség könnyen át tud kelni [64.]. Kapuváron Franz Wyss a kapott parancs szerint dandárját kettéosztotta, annak felével elvonult Csornára, másik felét Kapuváron hagyta. A Kapuvárról kivonulók elővédjénél Bombelles gróf őrnagy volt a góré, alá tartozott a Császár-dzsidások 1. őrnagyi osztályának egy százada, két röppentyű és két vadászszázad. A hadoszlop gerincét a Hess-gyalogság három százada képezte 8. lovasüteggel, a Baden-gyalogsággal és a Császár-dzsidások 2. őrnagyi osztályával, míg az utóvédet két század Baden-gyalogság alkotta poggyászokkal és lovakkal, illetve a Császár-dzsidások 2. őrnagyi osztályának egy századával. A Mihályiból küldött gyalogságnak Jobaházán kellett egyesülnie Wyss-féldandárjának zömével. Mihályit, Kapuvárt és Gartát a cs. kir. csapatok megszállták, az itt maradó egységeket Zessner vezetésére bízták: „Zessner ezredes úr átveszi a parancsnokságot a Kapuvárott és Mihályiban lévő egységek felett” – írta Wyss. A lőszertartalékot Kapuváron hagyták [65.].

Ezalatt a 3. hadtesthez tartozó, és az Eduard Collery vezérőrnagy irányítása alatt álló dandár június 8-án Sopronból megérkezett Szentmiklósra, feladata az volt, hogy az összeköttetést biztosítsa a Csornára kiránduló Wyss-szel, illetve Répceszemere felé portyázzon az ellenséges mozgások észlelésére [67., 68.]. Az irányításban is változás állt be, Haynau ugyanis azt írta Wyssnek, hogy ezentúl az Magyaróváron székelő 1. hadtest utasításait kell követnie. Igen ám, csakhogy Wyss közelebb volt a Sopronban állomásozó 3. hadtesthez, mint az 1. hadtesthez. Az indoklás szerint a császáriak megkezdték a korábban lerombolt hansági hidak helyreállítását, így az 1. hadtest parancsnokságával a Bősárkányon és Szentpéteren (Jánossomorján) keresztül történő kapcsolattartás biztosítva lesz [69.]. A magyar honvédség nem tudta, hogy a hidakat helyreállítják, hozzáteszem, a schwarz-gelbek nagy mákjára, ugyanis június 13-án Wyss maradék dandárja ezeken keresztül fog majd eliszkolni Csornáról.

 

 

Mialatt Wyss a féldandárral Kapuvárról Csornára vonult, Zessner ezredesnek – akinek Wyss dandárparancsa értelmében Kapuváron kellett volna átvennie a másik féldandár feletti parancsnokságot – elgurult a gyógyszere. Zessner ugyanis Mihályiból Jobaháza felé kíséret nélkül meggondolatlanul előrevágtatott, az úton azonban rajtaütöttek. Zessnert Bogyoszló környékén egy huszárjárőr támadta meg, súlyosan megsebesült. Zámbelly Lajos, a magyar sereg 7. hadtestének vezérkari főnöke az esetről visszaemlékezésében így számolt be: „Legénységünk, mely nagyobbrészt újonc Hunyadi-huszárokból állt, s egy régi őrvezető vezette, mindjárt körülfogta kocsiját, s utóbbi közölte a törzstiszttel [ti. Zessnerrel], hogy a foglya. Ez erre készséggel megadja magát, s a kocsi Csorna felé továbbment; egy erdőcskébe érve, a törzstiszt hirtelen kihúzta kardját, amelyet a huszár elővigyázatlanságból nála hagyott, s a kocsiról leugrott; vagdosott maga körül jobbra-balra, miközben az őrvezetőt mellén megvágta, a legénység lovai szerteszét ugrottak, a tiszt tért nyert, az erdő felé szaladt. A huszárok utána rohantak, de mivel a lovak a vagdalkozóhoz nem akartak közeledni, az öreg huszár leugrott a lováról, kilesett egy alkalmas pillanatot, a tiszt közelébe ugrik, őt mellén, ez pedig a huszárt torkán ragadja meg. Utóbbi gyengébb volt, s így kardjával egy vágást mért fejére, éppen az orrán találta el, mire a törzstiszt összeesett, és a huszár dühében még két vágást intézett a fejére.” Zessnernek tehát azért kellett meghalnia, mert szökni próbált fogságából. A kérdésre a huszár, miért baszta hókon a már amúgy is földön heverő Zessnert, azt felelte, szenvedésére akart pontot tenni. Zessnert Pöltenberg Ernő javaslatára, de Zámbelly ellenzése mellett csendben kaparták el.

Wyss Csornán értesült az esetről, és éjjel a pozsonyi főparancsnokságnak írt jelentésében azt írta, hogy az „itteni seborvos, aki látta, azt mondta, hogy már itt majdnem teljesen élettelen volt, s nincs remény megmentésére” [72.]. Zessner könnyelműsége miatt Wyss egyik tapasztalt ezredesét vesztette el. Wyss jelentése nyomán Haynau június 9-én jelentette a kiszemelt kapuvári állomásparancsnok halálhírét Ferenc Józsefnek: a „hadmozdulatok során egyébiránt az az igen kellemetlen eset történt, hogy Zessner báró, a Felséged legmagasabb nevét viselő dzsidásezred [vagyis a Császár-dzsidások] ezredese igen sajnálatra méltó hanyagságból ellenséges fogságba esett, miként azt Felséged Wyss vezérőrnagy egy éppen most ideérkezett [azaz Pozsonyba] jelentésének ide mellékelt kivonatából méltóztatni látszik” [83.]. Haynau június 11-én jelentette Radetzkynek Milánóba, hogy „Zessner báró, a Császár-dzsidások ezredese, aki megfoghatatlan módon, egy kocsin előrement, súlyosan megsebesült és fogságba esett, s a legutóbbi hírek szerint már meg is halt volna” [106]. Wyss a kónyi tisztviselőktől úgy tudta, hogy a magyar honvédség járőrei Zessnert Pápára vitték, addigra azonban már alulról szagolta az ibolyát [100.]. Zámbelly szerint azonban másnap Győrbe vitték. Az is világos, hogy a magyar honvédek tudatában voltak annak, Zessnert fogták el.

            A baj azonban csőstül érkezett a Wyss-dandár számára. A kiszemelt kapuvári állomásparancsnoknál ugyanis fontos irat volt, amit a magyaroknak az elfogás következtében sikerült elhappolniuk. A magyarok tehát megszerezték azt a menettervet, amelyről június 10-én Wyss a következőt jelentette Haynaunak: „Igen aggódtam ennek a megfoghatatlan módon előállott szerencsétlenségnek a következményei miatt, mert az ezredes úr tárcájában volt 8-ára szóló diszpozícióm, amelyben ha nem is szám szerint, valamennyi csapattest fel volt tüntetve” [100.]. Az ellopott iratból tehát a honvédeknek tudomására jutott az elhelyezés terve, a hadtörténetírás erre alapozta a csornai csata sikerességét. Zámbelly Lajos vezérkari főnök ugyanakkor azt írta, hogy Zessnertől nem az elrendezés tervét, hanem csak a menettervet sikerült megkaparintaniuk: „Iratokat nem találtak nála, mert a legénység őt kizsebelte, csak nadrága egyik zsebében találtatott egy levélke, melyre menetrendje és a napi dátumok voltak följegyezve, hogy egyik vagy másik osztályt mikor és hol találandja föl.” Hermann Róbert efelé a verzió felé hajlik, vagyis a június 13-án történt csornai rajtaütés sikere nem feltétlenül az iratszerzésnek köszönhető. Bár Wyss tudatában volt annak, hogy a magyar sereg tudomást szerzett felállásáról, „amiért is a körülmények azt tanácsolják, hogy más felállást vegyek, és pedig egy megfelelő egység Kapuvárról Bogyoszlóra történt előretolásával” [100.], azonban a körülmények – úgy látszik – mégsem tanácsolták eléggé, mert ennek ellenére érthetetlen módon lényegében nem változtatott egységei felállításán. Zessner báró halállal végződő tette mellett tehát Wyss később szintén halállal végződő nem-cselekvése is nehezen magyarázható.

            Június 8-a után Zessner halála miatt Bombelles báró lett a kapuvári helyőrség parancsnoka, ő korábban annak az elővéd-csapatnak volt a főnöke, amely Wyss-szel Kapuvárról Csornára vonult.

Amíg az új kapuvári plébánia 2008-ban felavatott épülete esztétikai szempontból a mértéktartást és az épített környezett figyelembe vételét példázza, addig a Fő tér 10. szám alatti újépítésű lakóház a gőg és az akarnokság mintapéldánya.

Úgy robban bele a városi tájképbe, mint a zatom. Valószínűleg ez is a szándéka, nevezetesen az, hogy lehetőleg minél jobban kitűnjön a városképből, így magához vonzza a tekintetet. Teljesen figyelmen kívül hagyja, milyen épületek állnak körülötte, hogyan teszi tönkre a Fő téri házsorok viszonylag egységes látképét. Ezzel saját részérdekeit a közösségi érdek elé helyezi, agyonnyomja környezetét.

A 2002-ben a Bautech kivitelezésében magánvállalkozásként készült épület már méretével is fallikus hatalmi igényeit jelenti be. Semmilyen szempontból nem illik a miliőbe. Az épület magassága a szomszédos polgárházak fölé nő, jelezve dominanciára törő szándékát. Amíg a házsor nagyjából egy évszázaddal ezelőtt felhúzott házai egymással harmóniára törekedtek, addig ez megveti és lenézi környezetét. Felettébb ironikus, hogy az építtető cég magát Faenza-Harmónia fantázianéven címkézte fel, noha a harmóniára való törekvést nagyítóval sem találnánk az építményen, amely inkább az összhang fogalmának megcsúfolása. De nemcsak nagyságával igyekszik kilógni. Az ablaksorok magassága is szándékosan nem követi a szomszédos polgárházakét. Ha megnézzük, a tőle északra álló Spiegel-ház és a tőle délre fekvő volt zsidóiskola épületén az ablakok azonos magasságban futnak, a Fő tér 10. viszont ezt az egységes képet fennhéjázó módon szétroncsolja.  Arról már nem is beszélve, hogy az ablakok nagysága és ritmusa még önállóan nézve sem passzol össze, nemhogy a környező épületek kontextusában értelmezve. A Fő tér 10. a kivagyiság és az ízléstelenség szimbóluma.

 

 

 

Feltűnési viszketegsége nemcsak méretében, ormótlan kialakításában és ritmustalan nyílásaiban tapintható ki, másképp is igyekszik szétbombázni a városi tájat. A két felső szint ugyanis a homlokzat síkjából jócskán előreugrik, szó szerint és szimbolikusan is rátelepedve az utcafrontra, kiemelkedésével tudatosan háttérbe szorítva szomszédait. Ez az épület minden elemében azt sugározza magáról, immár én vagyok az úr, enyém a hatalom. Szégyen, hogy egy ilyen gagyi és stílustalan épület rondíthat bele a Fő tér egységes panorámájába.

Eme építészeti ork mutatja, hogy a városi tájkép két rivális kapuvári építőcég a város érdekeire fittyet hányó vetélkedésének esett áldozatul. Az egyik oldalon áll Stipkovits Zoltán és a Faenza-Harmónia Kft., amelynek ez a csúfság köszönhető. A másik oldalon pedig Kunczi László és a Kunczi Kft. A Faenza építette a Fő tér 21. szám alatti lakóházat (2003), a Gesztenye sor 1. (2006) és a Gesztenye sor 3. (2005) alatti épületeket, míg a Kunczi Kft. többek között az Esterházy sétányon fekvő üzletházat (2003), vagy újabban a kórház melletti tömböt (2009). A két cég viaskodása a Fő tér ezen szakaszánál már nemcsak szimbolikusan (vagyis az épületek megjelenésében), hanem valóságosan is megtapasztalható. A volt zsidóiskola mára egyre romosabb állapotban lévő, a Fő tér 10-zel délről szomszédos épületének helyére ugyanis a Kunczi Kft. akart egy új lakóházat felhúzni, ismét beleszólást kérve a polgárházak egymással baráti viszonyt ápoló sorába. Stipkovits Zoltánék azonban 2009-ben megtámadták a szomszédságukba tervezett új lakóház építési engedélyét, a fellebbezés nyilvánosan is olvasható. A valódi szándék aligha lehet kérdéses: a zsidóiskola helyén felépítendő új épület elnyomná a Fő tér 10. kirívó, uralkodásra született építményét, így az elvesztené építészeti „előnyét”.

A kapuvári közbeszéd gyakran hivatkozik az építészeti emlékek hiányára. Ugyanakkor, ha a meglévő épületeket is egyre inkább eltüntetik, vagy esztétikai értékeit ilyen, oda nem illő ojjektumokkal bombázzák szét, akkor az nem éppen előrelátásról/visszatekintésről tanúskodik, hanem ízlésficamról. A Fő tér 10. szám alatti tömb helyén, mely ma a Hanság gyógyszertár székhelye, korábban egy földszintes épület állt. Lehet, hogy nem bombasztikus, és nem teljesíti a városiasság állítólagos kritériumát, a vertikális építkezést, de megvolt a hangulati értéke. Nálunk körültekintőbb városok esetében nem azért kímélik meg a földszintes, olykor jellegtelennek tűnő régi házakat és nem cserélik le újakkal, mert nem volna rá építő, hanem azért, mert tudják, az új idegen testként ékelődne be a városi szövetbe, és szétzúzná az egységes városkép hangulati tőkéjét. Márpedig a Fő tér 10. nagyképűsége pontosan ezt a rombolást hajtotta végre.

Felépítése végzetes hiba.

Pátzay Pál, Kapuvár szülötte készítette az első Wallenberg-emlékművet a világon. A történelem éles kanyarjainak köszönhető, hogy aligha van Magyarországon még egy olyan szobor, amely ilyen kalandos pályát tudhatna magáénak, szimbolikus szinten megismételve ezzel a svéd követségi titkár tragikus sorsát.

 

 

Raoul Wallenberg svéd diplomata 1944. július 9-én érkezett Budapestre, amikor a zsidó lakosságot a deportálások fenyegették. Wallenberg saját életét is kockára téve Svédország nevében számos védő-útlevelet adott ki zsidó személyeknek, hogy így meneküljenek meg a Holokauszttól. Szálasi októberi hatalomra kerülése után is folytatta embermentő tevékenységét, az Újlipótvárosban számos ún. védett házat, gettót alakított ki, ezzel több tízezer zsidó életét mentette meg a biztos pusztulástól. Mentőakcióját a Duna-partra kísért zsidók esetében is folytatta, akiket az utolsó pillanatban szabadított meg a nyilasok karmai közül. Raoul Wallenberg a jutalmat a fővárosba érkező szovjet csapatoktól kapta meg, akik életmentő munkásságáért letartóztatták, amelyben szerepe volt Malinovszkij szovjet marsallnak is. A svéd diplomata 1945. január 17-én Budapestről rejtélyes körülmények között eltűnt, autóját kirabolták. Egy rádióban felolvastatott márciusi sajtóközlemény szerint Wallenberget Debrecenbe menet a nyilasok meggyilkolták, a történeti kutatás szerint azonban valójában a Szovjetunióba hurcolták. Halálának pontos időpontja nem tisztázott, egyes vélemények szerint 1947-ben halt meg a lubjankai börtönben (a titkosrendőrség székháza), Szolzsenyicin azt állítja, hogy ő a Szovjetunióban még találkozott vele.

 

 

A háború befejeződése után 1945 őszén alakult meg a Wallenberg Bizottság, amely azt tűzte ki célul, hogy könyvkiadással és szoborállítással emlékezik meg a svéd diplomata budapesti tevékenységéről. A bizottság egyik védnöke Zsedényi Béla volt, akit 1944. december 21-én Debrecenben az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökévé választottak, majd részt vett a Magyar Függetlenségi Párt megszervezésében is. A másik védnök a szociáldemokrata Szakasits Árpád volt, aki 1945 márciusától viselte a Budapesti Nemzeti Bizottság elnöki tisztét. Egyik első lépéseként a Wallenberg Bizottság 1945. november 11-én levélben fordult Vas Zoltánhoz, Budapest polgármesteréhez, azt kérve a fővárostól, hogy engedélyezze emlékmű felállítását. A szobor felállításának helyszínéül a XIII. kerületet, az újlipótvárosi Szent István parkot szemelték ki, a helyszínválasztásban nagy szerepet kapott, hogy a Wallenberg által védett házak itt, a Szent István körút, Szent István park, Pozsonyi utca, Pannónia utca által határolt területen álltak. Az emlékmű anyagi költségeit közadakozásból kívánták megvalósítani, megmintázására Pátzay Pált kérték fel. Pátzay 1945 júliusában még nem dolgozott, mert állítása szerint ekkor nem volt műterme. A Wallenberg Bizottság fővároshoz intézett levele szerint viszont novemberben már elkészítette a leendő emlékmű kismintáját: „A szobor modelljét Pátzay Pál szobrászművész már elkészítette. A Wallenberg-akció volt védettjei kézséggel adják össze a szobor felállításának költségeit, erre máris megfelelő ajánlások történtek”. 1945. június 21-én a Pesti Zsidó Hitközség írásban fejezte ki háláját Wallenbergnek emberek tízezreinek megmentéséért, mivel azonban a svéd diplomata tartózkodási helye ismeretlen volt, a levelet stockholmi címére küldték. A szobor felállítását anyagi hozzájárulással támogatta a Kontrollbank, a Goldberger-gyár, a Leszámító Bank, az Orion-gyár, a Községi Takarékpénztár, a Hitelbank, a Kereskedelmi Bank, a Magyar Olaj, illetve számos értelmiségi és más magánszemély. Állami támogatást az ország háború utáni nehéz gazdasági helyzetére való tekintettel nem kívántak igénybe venni. Az országból elüldözött, majd 1946-ban éppen svédországi emigrációjából hazatelepülő Fischer Annie világhírű zongoraművész hangversenyt adott, melynek bevételeit a Pátzay által készítendő szobor számára ajánlotta fel. A Wallenberg Bizottság levelére Vas Zoltán 1945. november 17-én úgy válaszolt, hogy Budapest székesfőváros hozzájárul az emlékmű felállításához. Pár nappal később, november 24-én a főváros úgy határozott, hogy a Szent István parkban felállítandó szobornak a Duna felé kell fordulnia, alighanem azért, hogy így emlékeztessen a nyilasok által a Dunába lőtt zsidókra, melyek közül Raoul Wallenberg sokakat megmentett. Vita alakult ki arról, hogy a park melyik részére helyezzék el a térplasztikát. Eleinte azt tervezték, hogy a tér közepére állítják fel, ezt azonban a városrendezés nem támogatta, mondván a park kis mérete miatt ez nem a legmegfelelőbb választás. Így született meg 1946. május 19-én a végleges döntés, hogy Pátzay Wallenberg-emlékművét a Szent István park északi részén helyezzék el. Ugyanebben az évben Budapesten utcát is elneveztek a svéd embermentőről.

 

 

 

 

 

 

 

 

A belügyminiszteri engedély beszerzése után 1946-ban megindult a gyűjtés. Igen ám, csakhogy a pengő értéke 1945-1946-ban olyan rohamosan romlott, hogy a közadakozás kevés sikerrel járt. 1946. február elsején a pengő helyett Magyarországon új pénznemet vezettek be, a forintot. A Wallenberg Bizottság újabb beadvánnyal fordult Budapest Polgármesteri Hivatalához, melyben azt kérte, hogy a főváros 3500 forinttal járuljon hozzá az emlékmű felállításához, és az odaszállítást is saját költségén vállalja. A bizottság könyvet is szándékozott kiadni a svéd diplomata pályájáról, amelynek teljes bevételét szintén a szoborra kívánták fordítani. Lévay Jenő tollából meg is született a Raoul Wallenberg regényes élete, hősi küzdelmei, rejtélyes eltűnésének titka című – sokáig egyetlen – Wallenberg-monográfia. Az életrajzi kötetet azonban végül nem a Wallenberg Bizottság, hanem a Magyar Téka jelentette meg 1948-ban, így ebből annak ellenére nem származott anyagi bevétel a szoborállítás céljára, hogy Lévay lemondott a szerzői díjról. A pénz nemcsak magához a szobor elkészítéséhez kellett, hanem ebből akarták díjazni Pátzay Pál munkáját, illetve a Dunaparti Kőbányákat, mely az emlékmű talapzatát készítette el. A háború során tönkretett ország viszonyai közepette a főváros nem szívesen áldozott volna fel anyagiakat a szoborra, de az emlékművet más módon támogatta. A bizottságnak a pénzügyi hátteret végül sikerült előteremtenie. Pátzay Pál 1945-ös, 70 cm magas kismintájáról 1947-ben készült el a nagyminta, 1948-ban pedig a kivitelezés. A szobrot Gusmano Vignali (1867–1953) öntötte ki. Az emlékműről szakvélemény is készült, mely plagizálás miatt nem támogatta Pátzay szobrának felállítását, megfogalmazása szerint ugyanis a párizsi Luxemburg-kertben álló szobor feltűnően hasonlít erre.

 

 

 Pátzay szobra egy három méter magas svéd gránit talapzaton állt, melynek szélesebbik oldalába van bevésve Wallenberg képmásának féldomborműve. Ezen a gránittalapzaton helyezkedett el a bronzból készül alak, melynek legmagasabb része a bot, öt méter nyolcvan cm magasan. A tulajdonképpeni szobor egy meztelen férfi megfeszülő testét ábrázolja, amint egy hatalmas kígyóval harcol. A kígyót az erő kifejezése érdekében a művész hullámmozgásban ábrázolta, feje a férfifej felé fordul. A férfi egyi keze mellett a lábát is a kígyó törzsére helyezi, az eltaposás aktusát megjenítve. A jobb oldalon alul elhelyezkedő kígyófejet kompozicionálisan jobb oldalon fent a lecsapni készülő ökölbe szorított kéz egyensúlyozza ki. A kígyó szimbolikája bibliai előképre, a Genesisre megy vissza, a paradicsomi állapotokat megrontó eredendő bűnre, ahonnan a világban tapasztalható minden rossz származik. Ez az ősi toposz nemcsak a Luxemburg-kertben felállított szoborkompozíció esetében követhető nyomon, de megidézi a híres antik Laokoón-szoborcsoportot is, mely hasonlóképpen egy gyermekeit védelmező és a kígyóval viaskodó férfialakot ábrázol. Hazai művészettörténeti kontextusban Pátzay szobra párhuzamba állítható a Kolozsvári-testvéreknek a prágai Hradzsinban, a Szent Vitus-székesegyház oldalánál látható Sárkányölő Szent György szobrával, amelyen a sárkánnyal harcoló szent szintén hasonló testtartást vesz fel, kompozíciója is analóg. Egyébként a budapesti Felszabadulási Emlékmű esetében viaskodó alakot tervezett Kisfaludi Stróbl Zsigmond is, a kapuvári I. világháborús emlékmű készítője. Pátzay Pál œuvre-jében sem egyedülálló a kígyóábrázolás, ugyanis amikor 1938-ban Bűntudat címmel elkészítette a Madách-emlékmű tervezetét, azon Ádám és Éva figurájának lábánál egy nagyméretű kígyó tekereg. A bibliai allúzió itt is teljesen nyilvánvaló. A Wallenberg-emlékmű szimbolikusan a gonosszal vívott küzdelem nehézségét testesíti meg, ahol a szélsőjobboldali terrort a kígyó jelképezi, az azt legyőző férfi alakja pedig azt fejezi ki, hogy a gonoszság felett végül mégis csak a jó erők győzedelmeskednek. Tudható, Pátzay szándéka szerint is ezt szimbolizálta, saját megfogalmazása szerint: „Győzelem a fasizmus felett”.

 

 

 

 

A Wallenberg-emlékmű kivitelezési munkálatai 1948 novemberében fejeződtek be. A Wallenberg Bizottság ekkor újabb beadványt intézett a fővároshoz. 1948. november 10-én kelt levelében azt kérte a Polgármesteri Hivataltól, hogy az emlékmű felavatását 1949. január 17-ére időzítsék, a svéd nagykövetség által védett menedékházak felszabadulásának negyedik évfordulójára. A hivatal pénztelenségre hivatkozva a kérést elutasította, az új évben azonban mégis találtak költségvetési forrást az emlékmű felállítására. 1949 februárjában bízta meg a hivatal a Fővárosi Emlékmű Felügyelőséget azzal, hogy intézkedjék a szobor odaszállításával kapcsolatban, a felállítást márciustól meg is kezdték. Az avatási ceremóniát április 9-ére, vasárnapra tervezték, a később kiadott hivatalos verzió szerint azonban ezt elhalasztották, arra hivatkozva, hogy a munkálatokat még nem sikerült befejezni. Az avatásra már készülődtek az értelmiségiek, a zsidó túlélők és a svéd küldöttek. Vasárnap reggel azonban hidegzuhanyként érte őket, amit a Szent István parkban tapasztaltak: a Wallenberg-emlékmű egyetlen éjszaka alatt szőrén-szálán eltűnt. Valójában hajnalra politikai okokból ledöntötték, mielőtt még felavathatták volna. Az elbontást az ÁVH emberei felügyelték. Hatvany Lajos, a Nyugat egyik alapítója, irodalomtörténész közeli lakásának ablakából látta a bontási munkálatokat. Időközben maga az alkotó, Pátzay is értesült barátaitól telefonon, hogy szobrát éppen most bontják. A művet pártutasításra döntötték le, de az ösztönzés közvetlenül Moszkvából érkezett, nem elképzelhetetlen, hogy Malinovszkij marsall keze is benne volt a dologban. Malinovszkij ugyanis szerepet játszhatott abban, hogy Raoul Wallenbergnek 1945-ben hirtelen nyoma veszett, a szovjetek pedig kínosnak érezhették, hogy az eltűnésre őket is figyelmezteti az alkotás : emlékeztet a hiányra, az eltüntetésre pedig gyógyír az újabb eltüntetés. Így az emlékmű politikai játszmák foglya lett, úgy tűnt el a szobor, mint az, akit ábrázolt.

 

 

1949 áprilisában Pátzay szobrát a Fővárosi Képtárba szállították. Minthogy gyorsan és nem éppen szakszerű módon bontották le, az alkotás megsérült, némely darabjait szétfűrészelték. Pátzay Pál a szobor ügyét nem hagyta annyiban, és 1950-ben felújítva ezt állította ki a budapesti Képzőművészeti Kiállításon, oly módon azonban, hogy a talapzat – és vele együtt – a Wallenberg-relief már hiányzott. Ezzel megkezdődött az emlékmű átértelmezési folyamata, immár nem a zsidómentésre, és ezen keresztül Wallenbergre emlékeztetett, hanem „antifasiszta” jelentést kapcsoltak hozzá. Még ugyanabban az évben felmerült az is, hogy ilyen értelemben újból felállítják. Az eredeti szimbolikus jelentés átalakulását mutatják a névváltoztatások is: Wallenberg-emlékműből Kígyós figura lett, aztán a Kígyós férfi elnevezést kapta, végül Kígyóölőre címkézték át, ezzel teljesen leválasztva róla az eredeti kontextust. Vagyis már semmi sem utalt, sem megnevezésében, sem formájában a zsidóüldözésre. Ehhez járult az, hogy Sztálin 1953-ban, halála előtt újabb ellenségképet kreált magának, a zsidókat, és megkezdődött a szovjet zsidó orvosok grandiózus koncepciós perének előkészítése. Ez azonban Sztálin márciusi halála miatt félbeszakadt, mindenesetre a legjobb magyar koppincs, Rákosi Mátyás, mint mindenben, ebben is igyekezett hűen követni bölcs tanítóját, és a zsidóper hazai változatait fundálta ki. Ennek Raoul Wallenberggel kapcsolatos vetülete, hogy a Rákosi-korszak egy előzetes forgatókönyv szerint megrendezett kirakatperben a svéd diplomata halálát a Zsidó Tanács nyakába akarta varrni. Természetesen bődületes összeesküvés-elméletet ötöltek ki megint, mondván a Zsidó Tanács tagjai a Gestapo álruhába bújt kiszolgálói, és ha mindez nem elég, a vádakat megfejelték azzal a szokásos elgondolással, hogy egyúttal amerikai ügynökök is. A koncepciós per valószínűleg csak azért vált köddé, mert Sztálin köddé válása után a Szovjetunióban az antiszemita ügyeket naftalinba tették, és Magyarország is szorosan követte a szovjet elvtársak útmutatását. A zsidó orvosok szovjetunióbeli és Wallenberg állítólagos gyilkosainak magyarországi koholt pere után meglepő, hogy az emlékművet mégis orvosi környezetben állították fel újra. 1953 decemberében (tehát Sztálin halála, és Rákosi moszkvai utasításra történt félreállítása után) a Wallenberg-emlékművet, pontosabban a Kígyóölőt Debrecenben a BIOGAL (ma TEVA) gyógyszergyár előtt helyezték el – eredeti gránitposztamense nélkül. Amíg tehát 1950-ben a szobor szemantikáját „antifasisztának”, de ebből adódóan még politikai töltettel fogták fel, addig 1953 végétől már nem hordozott politikai jelentést: apolitikussá vált. Immár nem a zsidómentő Wallenbergre emlékeztetett, még csak nem is a szélsőbb terrorra, hanem orvosi kontextusba helyeződött: a szobor szimbolikáját oly módon értelmezték át, hogy a rosszat legyőző emberi erőt jelképezte, konkrétan a gyógyszeripar győzelmét a betegség felett. Metamorfózisát mutatja, hogy ez a kígyó aztán a Biogal gyógyszergyár logója lett, teljesen kifordítva eredeti értelméből. Mindazonáltal nem véletlen, hogy az emlékművet a Nagyerdőbe dugták el, hogy ne legyen szem előtt, ezzel is megtestesítve a feledés felülről oktrojált kényszerét. Meglehetősen ironikus, hogy Pátzay műve éppen Debrecenbe tűnt el, oda, ahol állítólag Wallenberg is eltűnt. Nem mellesleg az Ideiglenes Nemzetgyűlés is itt ült össze kilenc évvel korábban, amelynek elnöke a Wallenberg Bizottság tagjaként az emlékmű elkészítését szorgalmazta. Az átértelmezési folyamat ezzel azonban még nem ért véget. 1962-ben budapesti látogatáson vett részt Szukarno, indonéz elnök. Az eredeti kontextustól semmit sem sejtő elnök Magyarországról Pátzay szobrának egy kicsinyített változatát vitte haza vásárfiaként, de immár csak dísz gyanánt. 1974-ben aztán Budapesten az egyik klinikánál is felállítottak egy másolatot az emlékműből, gránittalapzat nélkül, a Wallenbergre való utalást mellőzve és felére zsugorított méretben. Így lett a politikai emlékműből immár harmadízben apolitikus, a zsidómentés szimbólumából a betegségekkel szembeni küzdelem jelképe, teljesen kilúgozva az egykori szándékot. Wallenberget az emlékezetből is száműzték.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Wallenberg magyarországi rehabilitációja voltaképpen csak a nyolcvanas években kezdődött. Pótó János 1984-ben jelentetett meg egy máig elsődleges hivatkozási alapnak számító tanulmányt az emlékműről, 1988-ban újból kiadták Lévay Jenő Wallenberg-életrajzát. 1989-ben az 1974-ben a Radiológiai Klinikánál felállított másodpéldányra táblát helyeztek el, így a szobor kezdte visszakapni eredeti jelentését, a betegség elleni harc helyett immár újból Wallenbergre emlékeztetett. A svéd diplomata új szobrot is kapott. 1985-ben Nicolas Salgo, a magyar származású amerikai nagykövet titokban Wallenberg-emlékművet rendelt Varga Imre szobrászművésztől, amely pár év múlva el is készült. A tervezett alkotás azonban ismét a nagypolitika kereszttüzébe került. Nicolas Salgóval Kádár János tárgyalásokat kezdett a szoborügyről, és felállítását határozottan ellenezte. Svédország is tudomást szerzett a tervezett budapesti emlékműről. Kádár éppen 1987-ben tervezett egy stockholmi hivatalos látogatást, és Svédország közölte vele, hogy amennyiben nem engedélyezi a szobor köztéri felállítását, le fogják mondani svédországi útját. Így aztán Kádár János kelletlenül engedett. Varga Imre alkotását a II. kerületben állították fel a Szilágyi Erzsébet fasoron, annak a helynek a közelében, ahol megtalálták Wallenberg kifosztott autóját. Éppúgy eldugott helyen, ahogyan Debrecenben is a Nagyerdőben akarták elrejteni az eredeti emlékmű maradékát. A korabeli sajtó agyonhallgatta az ügyet, az emlékmű-állítást igyekezett titokban tartani. A Zsidó Világkongresszus éppen 1987-ben tartotta budapesti ülését, és szándékukban állt kegyeletüket leróni a svéd diplomata előtt. Ezt a hatalom úgy próbálta megakadályozni, hogy az emlékművet gyakorlatilag kitakarta a látképből, lécekkel bástyázta körbe. A Zsidó Világkongresszus résztvevői azonban ezeket a faléceket átugrották, és megemlékeztek Budapest első – valóban felavatott – Wallenberg-szobráról. Varga Imre tanára a Képzőművészeti Főiskolán Pátzay Pál volt. A következőt nyilatkozta: „Tanárom, később barátom Pátzay Pál készítette az első Wallenberg-emlékművet. Én készítettem a következőt.” Varga nemcsak ebben állította párhuzamba magát az akkor már halott Pátzayval és a Pátzay által készített emlékművel. A gránittömb belső oldala ugyanis Pátzay szobrának körvonalait idézi meg, a történelmi és emlékezeti törést (felejtést) pedig egy kettévágott aranyvonallal. Ennélfogva aztán Varga Imre alkotása nemcsak az első Wallenberg-emlékművet eleveníti fel, de annak a svéd diplomata tragédiáját megismétlő történetét is: a szakadást, a szobordöntést, az emlékezetkiesést. Ezáltal éppen a felejtésre való emlékeztetéssel járult hozzá Wallenberg budapesti életmentő akcióinak újrafelfedezéséhez.

 

 

 

 

   

 

 

Pátzay Wallenberg-emlékművének visszaállítása már a rendszerváltás idején felmerült. 1998. július 14-én Vince Mátyás és Deák Gábor kezdeményezésre Budapesten megalakult a Wallenberg-szoborbizottság ’98, amelynek célja az volt, hogy eredeti helyén és az eredeti elképzelésekkel egybevágóan ismét felállítsák Pátzay Wallenberg-emlékművét a Szent István parkban. Az alapító tagok között volt Pátzay Pálné, a szobrász özvegye is. 1999. január 5-én a figurális szobrot leszerelték debreceni talapzatáról, hogy másolatot készítessenek róla, amit majd újra felállítanak. A másolat elkészítésével Győrffy Sándor karcagi szobrászművészt bízták meg, aki először negatív formát készített róla gumiból, aztán pozitívra vitte azt viaszból, végül bronzba öntötték. A talapzatot Rajk László építette újra, míg a rajta elhelyezett Wallenberg-relief Marosits István munkáját dicséri, aki Pátzay Pál eredetijéről készített pontos másolatot. Az újraalkotott emlékmű talapzatán két feliratot helyeztek el. Az egyik így szól: „1944 július elejétől 1945 januárig vezette a budapesti Svéd Királyi Követség bátor és nemes emberbaráti tevékenységét a romlásnak ama sötét korszakában. Legendás hősünkké lett. Hirdesse ez az emlékmű múlhatatlan hálánkat annak a városnak a középpontjában, amelynek üldözötteit az ő rendületlenül virrasztó embersége oltalmazta egy embertelen kor éjszakájában”. A másik szerint: „Az eredeti emlékmű Pátzay Pál szobrászművész alkotása. Ez az emlékmű az 1949-ben ledöntött alkotás másolata. Az újraöntés és a talapzat Győrffy Sándor szobrászművész műhelyének munkája, az építész Rajk László, a dombormű újraalkotója Marosits István.”A Szent István parkba tehát nem az eredetit állították vissza, a Pátzay által készített figurális rész továbbra is a debreceni gyógyszergyár előtt áll. A budapesti szobor felavatására 1999. április 18-án vasárnap került sor. Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere az avató ünnepségen azt mondta, „Budapest népe és vezetése ma ismét megpróbál valamit törleszteni abból a morális adósságból, amellyel a több tízezer zsidó állampolgár svéd diplomata megmentőjének tartozik”. A svéd nagykövetség részéről Staffan Sven Carlsson tartott beszédet, aki azt emelte ki, hogy Raoul Wallenberg megmutatta, „kell és lehet cselekedni vészterhes időkben is”. A megmentettek nevében a Wallenberggel irodalmi műveiben többször is foglalkozó Somlyó György költő-író beszélt, aki a svéd követségi titkárt személyesen is ismerte.  Pátzay műve tehát pontosan ötven év távollét és hányattatás után újra visszakerült eredeti helyére, még ha az alkotó eredeti munkájának másolataként is. A szobor fordulatos történetét tekintve meglepő is lenne, ha nem került volna ismét az aktuálpolitika fogságába. A MIÉP fővárosi frakciója ugyanis élesen kikelt a szoborállítás ellen. 1999. február 25-én a fővárosi közgyűlésben személyeskedő vita alakult ki, és az emlékmű újraállítása ellen négy MIÉP-es képviselő szavazott, egy Fideszes képviselő pedig tartózkodott. Csurka István, a párt elnöke azt kifogásolta, hogy túl sok Wallenberg-emlék van Budapesten, és szerinte inkább Bajcsy-Zsilinszky Endrének kellene szobrot állítani. Raoul Wallenberg jelentőségét megpróbálta kicsinyíteni, azt állítva, hogy „lepaktált a németekkel”, és „emberkereskedőnek” nevezte. Ezzel a MIÉP egy platformra került a szoborállítást ellenző Rákosival és Kádárral, remixelve az egykor már átélt történelmet. Schiffer János főpolgármester-helyettes válaszában azzal érvelt, a szobor jelképesen a „fasizmus kígyóját taposta el”. Ajkay Zoltán az MSZP nevében szólalt fel, Csurkát gyávának nevezte, amiért folyton idézgetés mögé bújik. A Magyar Zsidók Világszövetsége főleg Bánovics Tamás MIÉP-es képviselő antiszemita megnyilvánulásai ellen tiltakozott. Ebben az ügyben levelet írt Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy gátolja meg a rasszista eszmék terjedését. Hát meggátolta.

1. Kiss Géza Osliba való gazdálkodó 1895-ben született. 1930. december 15-én reggel szépen felöltözött, a téli időjárásra való tekintettel barna cérnakabátot öltött magára, alatta zöld színű pulóvert viselt. Arra készült, hogy bemegy Kapuvárra a vásárba, ahol eladja majd malacait. Osliból meg is érkezett a piacra, ahol 45 pengőért sikerült is túladni a sertéseken. Az üzlet nyélbe ütését megünneplendő ezután betért Solymosi József vendéglőjébe, a későbbi – mára már lebontott – Gulyás Csárdába, hogy némi védőitalt vegyen magához. Akikkel együtt italozott a kocsmában, azok elmondták, hogy Kiss Géza nagyjából egy liter bort csorgatott le a torkán. Miután az alkohol kellőképpen felmelegítette, a Solymosiból elindult hazafelé Osliba. Oda azonban négy nap múltán sem érkezett meg. Amikor a hatóságok kiadták az eltűnéséről szóló közleményt, személyleírásában megjegyezték, a gazda „fogai hiányosak, gyorsan beszél és selypít”. A hegy leve visszavágott.

 

2. A kapuvári bicskások még a hetvenes években is serényen dolgoztak a Solymosi-vendéglő utódjában, a Gulyás Csárdában. A más községből érkező vendégeket rendszerint a kés előrántásával üdvözölték. Történt, hogy a fiatal Licskay Géza 1940. november 12-én betért az egyik kapuvári kocsmába, hogy némi frissítővel derítse jobb kedvre magát. Amikor átlépte a kocsma küszöbét, még nem sejtette, hogy aznap ízleli meg utoljára az alkohol zamatát. Szerencsétlenségére ugyanabba a kocsmába tért be aznap Németh Imre gazdalegény is. Az alkohol hatása alatt a két fiatalember között vita alakult ki, amely kisvártatva heves verekedéssé fajult. Ekkor Németh Imre pontot akarván tenni az összetűzés végére, hirtelen előrántotta zsebkését, és jól irányzott szúrással egyenesen ellenfele szívébe döfte azt. A 20 éves Licskay Géza azon nyomban holtan rogyott össze. Szörnyű tettét látva Németh Imre a kocsmából elmenekült, a csendőrség nagy erőkkel kerestette a gyilkost.

 

3. A szesz üzleti jelentőségét a Steiner-család korán felfedezte. A Steinerek már 1824-ben alapítottak szeszfőzdét, Kapuváron 1882-ben indították el a gyártást, és nemcsak Kapuvárt, hanem a környező megyéket is ellátták, sőt konyakot a Dunántúlon egyedül ők állítottak elő. Steiner József nem gyanította, hogy 1931-ben az adóhatóság már figyeltette. 1932. június 27-én a szeszvizsgálat úgy indult, ahogyan általában szokott. Steiner József szeszgyáros és -kereskedő Kossuth utcai székhelyén (ma: a Tüdőgondozó épülete) havonta jelentek meg ellenőrök, aznap szokás szerint Csornáról Kapuvárra érkezett Nemess Béla pénzügyi biztos, a vizsgálatot az előre megírt forgatókönyv szerint ő hajtotta végre. Az adóhatóság embereinek már feltűnt, hogy Nemess Béla szeszfokolás közben valamilyen apropó címén mindig elküldte maga mellől a vizsgálatot segítő pénzügyőröket. Ezzel ő maga vált gyanússá. Június 27-én Nemess Bélának a Steiner-gyárban tett vizsgálata közben már készenlétben álltak a győri, soproni és szombathelyi pénzügyőri központ illetékesei Csornán, hogy megfelelői időben lecsaphassanak. Vizsgálat közben a lesben álló kapuvári pénzügyőr Nemess Bélát fülön csípte, és nyomban kiderült a turpisság. Az történt ugyanis, hogy a megmérni kívánt tartályba hígítás céljából előzőleg már tiszta vizet engedtek bele, és ezt mérte meg rendszerint Nemess Béla, így Steiner József valójában jóval nagyobb szeszfokkal bíró nedűt állított elő, mint amit az ellenőrzés mutatott, és ami után fizetett. Amikor Nemess Béla végezte a vizsgálatot, a szeszfok minduntalan 40-50 fokkal alacsonyabbnak bizonyult, mint a mások által végzett ellenőrzés alkalmával. Így Steiner József szeszadócsalás követett el, a korrupt pénzügyi biztos pedig kiküldetése alkalmával összejátszott vele, saját zsebére dolgozva. Amikor a csalást leleplezték, Nemess Béla eltüntetni igyekezett a tárgyi bizonyítékot azzal, hogy mindenáron fel akarta dönteni a gyanúba keveredett szesztartályt. Az ezt megakadályozni kívánó pénzügyőrökkel dulakodni kezdett. Nemess Bélát csak úgy tudták meggátolni tettében, hogy revolvert szegeztek rá, és felajánlották neki, hogy választhat a halál közül is. Miután a támadó lenyugodott, a győri, a soproni, a szombathelyi és budapesti pénzügyi hatóságok alapos felülvizsgálatot rendeltek el Steiner József kapuvári szeszfőzdéjében az ügy kivizsgálására. Ennek során megállapították, hogy a Steiner-szeszfőzde Nemess Béla hathatós közreműködésével mintegy hetvenezer pengővel károsította meg az államot, azaz ennyi adót nem fizetett meg. Az is napfényre került, hogy Steiner József már huzamosabb ideje követte ezt a gyakorlatot, és ebben rendszeresen számíthatott az elfogott csornai pénzügyőr segítségére. Az eset azért is kapott nagy jelentőséget, mert a kapuvári szeszgyár és -kereskedés üzleti kapcsolatban állt az egész Dunántúl kereskedőivel. A kapuvári szeszgyárat azon nyomban bezárták és a vizsgálat lezárulásáig zárlatot rendeltek el a vállalkozás vagyonára is.

            Az új kapuvári plébánia azon kevés új építésű belvárosi épületek közé tartozik, amely tekintettel van épített környezetére és funkcióján túl esztétikai élményt is kíván nyújtani. A 2008-ban elkészült épület tömegével nem nehezedik rá a városi tájra, harmóniában áll vele, ellentétben azokkal a belvárosi üzlet- és lakóházakkal, melyek már méretükkel is pöffeszkednek, nagyságukkal akarnak kitűnni, így fejezvén ki hatalmi igényeiket. Az új plébánia ezekkel az épületekkel szemben mértéktartó és szerény, ráadásul figyelembe veszi a helyi építészeti hagyományokat is.

            2003-ban fogant meg az új plébánia építésének gondolata, az alapkövet 2007 szeptemberében helyezték el, felszentelése pedig 2008. május 24-én történt. A százmillió forintból elkészült plébániaépület költségének mintegy harmadát az USA-ban, Los Angelesben élő, kapuvári származású Bárson Imre adománya fedezte. Az anyagi költségek másik harmada telekeladásból folyt be, a régi paplakhoz tartozó udvart ugyanis az egyház értékesítette. Azt most ne firtassuk, vajon valóban üzleti vállalkozás céljaira kellett-e a korábbi egyházi telek, mindenesetre azon a helyen felépült egy épületmamut, amely természetesen szarik arra, hogy beleillik-e a környezetbe vagy sem, illetve hogy stílusa összhangban van-e épített környezetével.

 

 

            Az új plébánia helyén a múlt század elején kert és tűzoltószertár állt, a gimnáziumhoz közelebb eső részen pedig egy Szűcs Imre nevű asztalos földszintes, nyeregtetős lakóháza. Bár én nem találtam erre örökségvédelmi adatot, de a Szűcs-ház állítólag műemléki jellegű védettség alatt állt, így az épület megőrzésével kellett az új plébániaépületet kialakítani. A győri építészt, Maráz Pétert ez a korlátozás nem kevés nehézség elé állította, tudniillik ez a lakóház önmagában túl kicsinek bizonyult volna plébánia céljára. A tervező úgy oldotta meg a műemléki jellegből adódó korlátok és a plébánia nagyobb térigénye közötti látszólag feloldhatatlan konfliktust, hogy a Szűcs-ház homlokzatát beleépítette az új épületbe (jóllehet tudomásom szerint a házat először teljes egészében elbontották, s csak a telekrendezés után helyezték vissza a főhomlokzatot).

Az épület jóval hosszabb lett, mint a Szűcs-ház, de annak homlokzatát felújítva megtartotta. Ez az építészeti megoldás az újabb időkben meglehetősen divatos, amikor is az utcai front régi homlokzatát megőrzik, valójában azonban teljesen új épületet emelnek mögé. Minthogy a régi épület homlokzata szerkezetileg már nem függött össze az új épülettel, lehetővé vált, hogy egy második szintet is fölé emeljenek. Ezzel a módszerrel Maráz Péter tervezői munkája példát mutat az értékmegőrzésre, és arra, hogyan lehetséges a régit és a modernt ötvözni, összeegyeztetni. Az építész a Szűcs-ház, és ezzel a hagyományos építészet bemutatását olyan remek megoldással hajtotta végre, hogy élesen elkülönítette az épület többi részéről. Amíg ugyanis az újonnan épített részeket fehér színnel látta el, addig a régi homlokzat rózsaszín festést kapott, jelezve a régi és az új elválasztását. A négytengelyes Szűcs-ház homlokzatán a három pilasztert, az ablakkereteket, a párkányokat és az ablakok fölötti félköríves szemöldökpárkányokat ugyanúgy fehérrel emelte ki, ezzel megteremtve az átmenetet a régi és az új épületrészek között. Így egyszerre választotta el és kötötte össze a múltat a jelennel.

            Az építész láthatóan nem akart fölöslegesen historizálni és az újat réginek hazudni, hanem bátran választott váratlan megoldásokat is. Az emeleten a földszintihez képest eltérő méretű, spalettával kiegészített ablakokat vágott, melyeket két-két földszinti ablak középtengelyében helyezett el. Kívülről nézve a felső szint alacsonyabbnak tűnik, ezzel az új plébánia épületébe beleágyazott lakóház régi homlokzatát még inkább kiemelte. Az épület egyházi funkcióját kívülről jóformán csak a bejárat fölött egy mélyített mezőben elhelyezett kereszt jelzi. Számomra az egyetlen ide nem illő és zavaró dolog az utcai lámpa olcsósága és a riasztó nem éppen spirituális átélésre ösztönző látványa.

            Az épület déli, a templomhoz közelebb eső részén egy tömör, dísztelen fal látható, amely fölött valójában balkon van. Ez a kifelé zárt falszakasz jelzi, hogy az épület befelé él igazán, ezzel az építészeti kialakításával szépen szimbolizálva az egyházi funkciót, miszerint a lélek belül keresendő. Az udvar kialakításánál ugyanis Maráz Péter építész határozottan az egyházi építészet régi hagyományaihoz nyúlt vissza, a belső udvart keretező nyitott árkádok a középkori kolostorok világát imitálják, melyek kifelé zártak, befelé viszont nyitottak. Ez a klastrom-allúzió egy zárt közösségi teret is megteremt a betérők számára, olaszos hangulatot idézve. Amíg a belső tér kialakítása sok szempontból meglepetést tartogat a külsőhöz képest, az utcai homlokzattal való kapcsolatot az ablakok esetében a zöldre festett spaletták ritmusával teremti meg, ahogyan az ajtószárnyaknál is ugyanezt a megoldást láthatjuk.

            Az új kapuvári plébánia üdítő építészeti megoldásai azt példázzák, hogyan lehetséges olyan épületet alkotni, amely összhangban áll környezetével, anélkül, hogy lerombolná a régit, és hogyan lehetséges kombinálni a hagyományos építészetet modern elemekkel oly módon, hogy a harmónia és a művészi igényesség ne szenvedjen csorbát.

 

 

 

 

Február 19-én a mozi hallgatósága úgy várta Vona Gábort a Jobbik lakossági fórumára, akár a megváltót, mintha csak Cipollát akarnák látni, hogy hipnotizálja őket. Rögvest kiderült, hogy racionális gondolatok helyett jobban szeretnek gyűlölködni, és szívesebben legitimálják a kődobálással és az artikulálatlan csatakiáltásokkal való érvelést. Könnyebb persze támogatókat szerezni fanatizálással, mert ha ésszerű érvekkel állnak ki, akkor azt mostanában senki nem érti meg, viszont ha az érzelemre kívánnak hatni, az instant módon oldódik, a hallgatóság pedig politikai és egyéni frusztrációit könnyedén egy kreált ellenségképben vezetheti le. Végtelenül leegyszerűsített világképük a bináris oppozícióra épül, létezik a bűnözök, hazaárulók világa egyfelől, illetve a nemzet megmentőié másfelől, és aki nem támogatja őket, azt minden további nélkül átminősítik „zsidóvá”. A Jobbik elnökének beszédében minduntalan előbukkantak antiszemita, cigányozó, buzizó áthallások, összekacsintva a lelkes közönséggel, akik ezeken persze jót mulattak, értjük mi a tréfát. Tényleg mókás, hogy azok az emberek, akik zsidók nagy tömegeit a Dunába lőtték, éppen úgy az Árpád-sávos zászló alatt vonultak, mint azok, akik a Gárdának nevezett magánhadsereg tagjaiként álltak vigyázba most Kapuváron. Így aztán eleve reménytelen is megmagyarázni az iskolában a 9 éves Józsikának, hogy kővel dobálózni, zsidózni, cigányozni nem helyes, akkor, amikor otthon a jól nevelt anyukáktól és apukáktól is azt hallja, hogy a kődobálók valójában üldözöttek, vagy amikor a tévé előtt ülve sűrű zsidózásokkal és cigányozásokkal kommentálja a híreket a család.

 

Magyar Zoltánnak, a Jobbik 28 éves agrármérnök végzettségű kapuvári jelöltjének és egyúttal a párt megyei elnökének rövid felszólalásából sok minden választási programot nem hallottunk, beszédének varázsszava a „magyar érdek” volt, amely persze így nem túl konkrét, de a hallgatóság szíve is könnyebben elnyerhető szlogenekkel, mintsem részletesen kifejtett programmal. Szóval magyar érdek. Emlékszem tavaly Sopronban a Magyar utcán sétálva elhúzott mellettem egy fekete furgon, a kocsiba három-négy jól megtermett ember volt belegyömöszölve, rajtuk fekete ruha, katonai sapka, nyakukban Árpád-sávos nyaksál. A furgonra kívülről az volt ráírva: „Görög saláta”.

 

Vona Gábor beszédének egyik központi eleme a számonkérés volt. Álláspontja szerint a „hazaárulók” tudatosan szétverték az országot, ezért azoktól, akik az országot tönkretették, „azoktól meg kell szabadulnunk”. A számonkérés igen fontos dolog, csakhogy tartok tőle itt nem pusztán erről van szó, annál is inkább, mert a Jobbik elnöke a rendszerváltástól eltelt húsz év politikai tevékenységére gyakorlatilag bűnözésként tekint. Akkor mi célt szolgált ez? Azzal, hogy a Jobbik mindenkit, aki nem őt támogatja, ellenségként és illegitimként, a haza képviseletére alkalmatlannak mutat be, enyhén szólva sem a demokratikus játékszabályoknak megfelelően viselkedik. Az pedig sosem vezet jóra, amikor a független igazságszolgáltatásba a politika beavatkozik. Valójában azzal, hogy a Jobbik riválisait kizárja a nemzet fogalmából, a számonkérés és a rend álarca alatt az egyeduralom vágya nyilvánul meg. Történelmi analógiák sora mutatja, hogyan vezetett ez a terrorhoz. Amikor például Szálasiék létrehozták a Nemzeti Számonkérés Szervezetét, azzal nem a számonkérés volt a valódi céljuk, hanem az, hogy szellemileg vagy fizikailag „megszabaduljanak” azoktól, akik veszélyeztetik a hungarista államot. Az egész 20. századi magyar történelem permanens bosszúhadjáratok sorozata: a Tanácsköztársaság alatt a kommunisták Dunapatajtól Kapuvárig felakasztották a rendszerrel szembeszegülőket, hogy aztán a fehérterror alatt kommunistákat akasszanak fel, 1944-ben – még a Horthy-rendszerben – kipusztították a vidéki, többek között a kapuvári zsidóságot, Szálasiék rémuralma alatt mindenki ellenségnek minősült, akár zsidóként, akár „fehér zsidóként”, aki szembeszegült velük, hogy aztán Rákosi koncepciós perek sokaságával tüntessen el tömegeket, majd Kádár végezzen „ellenforradalmár” ellenfeleivel. Nem volt elég a történelmi kataklizmákból? Ha nincs tatár, török, szovjet, akkor teremtünk magunknak újra meg újra belső ellenséget? És amikor már csak az képezi a nemzet részét, aki a Jobbik támogatója, akkor a nemzetképviselet gyakorlatilag egyenértékű a pártképviselettel. Ilyet már hallottunk a pártállami időkből, amikor az állam maga a párt, a párt maga az állam. A Jobbik elnöke szerint „a közvagyon megkárosítása a legsúlyosabb bűn”, de akkor tegye hozzá azt is, hogy az MTV épülete is közvagyon, miközben felgyújtóinak felelősségre vonásáról nem sok szót hallottunk. Továbbá, ha már elszámoltatásról és számonkérésről van szó, érdekes módon, Vona Gábor akkor, amikor még polgári körkörösként tevékenykedett, olyan nagyon nem hallottam, hogy szorgalmazta volna, hogy vizsgálják ki, kicsoda az a Kaya Ibrahim, mi is történt a „hosszú bájtok éjszakáján”, mennyibe is folyt a víz a tóban a Millenárison. Aztán maga a Jobbik sem sietett olyan nagyon az EP-választások után elszámolni a kampányszámlával, és amikor ezt megtette, végül pár százezres költség jött ki. Valamennyire ismerve a nyomdai árakat, szívesen felvilágosulnék, hogy amikor a Jobbik plakátjaival volt tele minden villanyoszlop, hol találtak ilyen olcsón dolgozó nyomdát.

 

Vona a gazdasággal kapcsolatban a hiteleket tette meg főbűnösnek szónoklatában. Már logikailag sem értem a kapcsolatot azon mondatában, miszerint azt mondják (kik?), hogy „mi nem vagyunk alkalmasak a nemzet felvirágoztatására, ezért vegyünk fel hiteleket”. Széchenyi, mondjuk, némileg másképp tekintett a hitelre Hitel c. értekezésében. Igaz, 2002-ben nem sok tiltakozót lehetett látni a Kossuth téren, amikor is az MDF kivételével valamennyi parlamenti párt megszavazta, hogy ötven százalékkal emeljék meg a minimálbért, amire nem volt meg a fedezet, hanem hitelek útján finanszírozták, növelve az adósságállományt. Mindazonáltal közgazdasági nonszensz, ahogyan a pártelnök az adósságállomány csökkentését elképzeli. Miközben ugyanis főbűnösnek a „multinacionális tőkét” teszi meg, azonközben a lengyel példára hivatkozva az adósságállomány újratárgyalását kéri. Egyfelől Lengyelország itt rossz példa, mert ott az államadóság szerkezete teljesen eltérő volt a magyartól, másfelől az úgy nem megy, hogy egyik kezemmel ütöm az IMF-t meg az „idegen” tőkét, másik kezemmel meg kérek tőle.

 

Aztán csakhamar előkerült a közbiztonság kérdése, amiben két kulcsszó volt, a csendőrség meg az ún. cigánybűnözés. A csendőrségről Vona Gábor már nemegyszer bebizonyította, hogy történelem szakos végzettsége ellene semmit nem tud, másfelől a csendőrségről elég szép szatírát állít ki Rideg Sándor Indul a bakterház c. regénye. Csak hát az idő, ugye, mindent megszépít. A „cigánybűnözéssel” kapcsolatban, ha ez a szó már eleve nem teremti meg az előítéletesség bélyegét, akkor rákontráz „Sztojkákkal és Kolompárokkal”, mintha Magyarországon a cigányokba eleve bele lenne kódolva a bűnözés, és természetesen dolgozni sem akarnak. De tegyük fel, hogy egy roma elmegy egy állásinterjúra. Nem az lesz az első, hogy automatikusan, már csak bőrszíne miatt sem kap munkát? Nem éppen a „cigánybűnözéshez” hasonló manipulatív kifejezések erősítik ezeket az előítéleteket?

 

 A szélsőjobboldal zsarnoki szelleme a kultúrpolitikában is hamar megmutatkozott. Amint másutt is, Vona Kapuváron is kijelentette, hogy az RTL Klubot meg kell szüntetni. Ilyet már megint csak hallottunk. Ugyanígy viselkedett a kommunizmus, amikor a médiumokat hatalmi szóval saját propagandájukká silányították, vagy amikor a nemzetiszocializmus beindította a „Kulturkampfot”, és a neki nem tetsző alkotásokat „elfajzott művészetté” nyilvánította. Ha nem csalódom, az elhangzottak alapján „elfajzottként” tekint Vona a politikailag aligha bírálható Barátok köztre is, bár megjegyzem, ahhoz elég sok epizódot kellett megnéznie, hogy ilyen lesújtó véleménye legyen róla. Abból soha de soha nem sült ki semmi jó, ha a politika rá akart tenyerelni a kultúrára.

 

Mint megtudhattuk tőle, a történelemtanításban is „hazaárulás” és „hamisítás” folyik. Persze konkrét példákkal nem hozakodott elő. Viszont Szent Istvánból és a „Szent Korona alapján történő alkotmányozásból” levezetni a kétkamarás parlamentet, több mint tévedés, olyan barkácsolás (bricolage), történelemfabrikálás, amely tetszőlegesen kiválaszt egyes elemeket a történelemből, és azokat saját szája íze szerint párosítja tök más elemekkel. S ha már olyan divatos ezer évre visszamenni, ne felejtse el idézni a gyakran, de nem elégszer hangoztatott istváni Intelmeket, melynek fénytörésében a Jobbik Szent István-képe hazug módon tűnik fel: "Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és törékeny". Aki egy szokású országot akar, az nem Szent Istvánt követi. Hasonlóképpen a történelmi tapasztalatok mellőzését mutatja a revízió vágya, amely, „ha úgy alakul”, szerinte megvalósítható, hogy aztán „minden magyar” egy országban egyesüljön. Nem egészen világosan értem, hogyan vágyhat valaki „minden magyarra” akkor, amikor még azokat a Magyarországon belül élő magyarokat is „hazaárulónak” minősíti, akik nem támogatják őt. Nincs ebben semmi ellentmondás? Nagy-Magyarország revíziója pedig – ezt egy történelem szakos tudhatná, de láthatólag nem tudja – nemcsak azért nem lehetséges, mert nemzetállamokat nem lehetséges létrehozni Ká-Európában, csak katasztrófához vezet, ezt minden 20. századi történelmi tragédia a napnál világosabban megmutatta. Hanem azért sem, mert a problémák nem Trianonnál kezdődtek, és még csak nem is 300 évszázaddal ezelőtt, hanem még régebben, arról már nem is beszélve, hogy például Burgenland legalább 700 éve nem magyar. És nem is kell sem térben, sem időben túlságosan visszamenni történelmi példákért, hogy – ha van rá fülünk – okuljunk belőle, hogy lássuk, ez öngyilkosság: itt van elrettentő példának Nagy-Szerbia milosevići lázálma, láthatjuk, nem hozott mást, csak rombolást, halált és vért. És aki ezeket nem tudja, akkor nem furcsa tőle a nemzeti történelem hiányáról hallani?

 

A szélsőjobb a 20. században bárhol Európában zsákutcába vezetett, és mérhetetlen pusztításokat okozott. Amíg nem tanulunk a történelmi tapasztalatokból, addig a tragédiák újra meg újra meg fognak történni. A szélsőjobboldali mozgalmak Európában egy gazdasági világválság után erősödtek fel. A demokráciát impotens módon lejárató pártokkal szemben jólétet ígértek, rendet, elszámoltatást, a „zsidó tőke” kiszorítását, egyes népeket bűnbaknak tettek meg. Láttuk mi lett belőle. És azoknak az átlagembereknek is megvolt a felelősségük, akik ezt a folyamatot passzívan szemlélték.

            A szabadság értéke nem látszik akkor, amikor automatikusan élünk vele. A szabadság értéke csak akkor látszik, amikor hiányzik. Csak akkor már késő…