Károlyi Sándor 1704. január 29-én Kapuváron adott ki egy pátenst, amelyből értelemszerűen következik, hogy ezen a napon a városban tartózkodott. Úgy tűnik, legalábbis. Ennek a latin nyelvű pátensnek ugyan tartalmát tekintve semmi köze sincsen Kapuvárhoz, a Rákóczi-szabadságharc politikatörténetét tekintve viszont annál nagyobb súllyal esik latba. Ebben a Stájerszágnak küldött levelében azt ecsetelte, hogy a magyar törvények megsértése miatt a felkelők jogosan ragadtak fegyvert, és felszólította a tartományt, hogy tegyen hűségesküt Rákóczi államának. Két utat vázolt fel a meghódoláshoz: vagy szabadon átállnak, vagy pedig fegyveresen fogják térdre kényszeríteni őket. Megemlítette, hogy a kurucok nemsokára egyesülni fognak a bajor-francia csapatokkal, arról azonban természetesen nem szólt, hogy ezt részint a Sopronnal kapcsolatos problémák is nehezítették (Szirácsik, 66–67.).

            Úgy tűnik, legalábbis – mondtam baljósan. A levél historiográfiai recepciója során ugyanis felmerült az a gondolat, hogy ez a pátens nem január 29-én és nem is Kapuváron került kiadásra. Vagyis mind az időpontot, mind pedig a helyszínt kétségbe vonják. Szirácsik Éva szerint Bánkúti Imre úgy adta ki ezt a levelet, mint amely Kőszegen kelt volna, de ezt semmiféle magyarázattal nem támasztja alá, így aztán fogalmam sincsen, milyen érvekkel dolgozik (Bánkúti, 1976, 60.). Másfelől, ami a pátens kiadásának idejét illeti, szintén Szirácsik Éva azt állítja, hogy az a szakirodalom szerint január 29-e helyett január 21-én született (Szirácsik, 67.). Az általa hivatkozott helyen az olvasható, hogy Károlyi Sándor január 21-én bocsátott ki pátenseket Stájerországnak (Köpeczi–R. Várkonyi, 631.). Minthogy itt több pátensről esik szó, és Köpeczi Béla és R. Várkonyi Ágnes kronológiája nem állítja, hogy konkrétan erről a levélről van szó, ismét csak tanácstalanul állok az időpont elvitatása előtt. Károlyi több pátenst is kiadott Stíriának, január 27-én például Telekesi Török István említett levelében egy Stájerországnak küldöttet (AR. I. 97.). Így aztán, gyanítom, valójában arról lehet szó, hogy Szirácsik a január 21-én Kőszegen kelt és másolatban fennmaradt hasonló szövegezésű iratot azonosnak tekintette a január 29-én Kapuvár kelt pátenssel. Mert amíg Bánkúti jelzete szerint a január 21-én Kőszegen kelt irat az Országos Széchenyi Könyvtárban található, de csak kivonatolva, addig a Szirácsik által január 29-ére datált levelet a Nógrád Megyei Levéltár őrzi (ennek jelzete: XIV-3. C-5/5. 87–88). Ő ezt innen kivonatos formában közölte. Ez szintén csak másolatban maradt fenn, amit 1853-ban Nagy Iván készített (egyébként Szirácsik egész kötete, mely a kapuvári levelet is hozza, éppen Nagy Iván iratmásolatainak kivonatos publikálása érdekében született). Vagyis vélhetően nem ugyanarról a levélről van szó, és a Nógrád Megyei Levéltárban őrzött irat végén világosan olvasható a keltezés Nagy Iván másolatában: „Datum Kapuvár die 29. Januarii 1704. Alexander Károlyi. m. p. [manu propria: saját kezűleg] L. S. [locus sigilli - azaz a pecsét helye]”.

 

 

 

Károlyi keltezése Nagy Iván másolatában           

 

 

 

Ennek az iratnak és más okmányoknak az összevetésével közelebb juthatunk annak eldöntéséhez, tartózkodhatott-e Károlyi január 29-én Kapuváron. Viszonylag szerencsés helyzetben vagyunk, mert január végén több levélben is előfordul Kapuvár neve Károlyi Sándorral összefüggésben. Bercsényi Miklós január 29-én intézett levelet Károlyihoz Rajkáról (ahová aznap, valószínűleg a lébényszentmiklósi tárgyalásokról érkezett meg, amikor a Csallóközbe kívánt visszatérni). Bercsényi úgy tudta, hogy Károlyi nem tartózkodik Pápán, ahová ő szintén a lébényszentmiklósi tárgyalásokról tért vissza. Ezért úgy címezte, hogy Kajdacsi Péter a levelet a generálisnak Pápára vagy Kapuvárra küldje „az úr után”. Ez persze még önmagában nem jelenti, hogy Károlyi Kapuváron is tartózkodott, hiszen láthatóan folyamatos mozgásban volt, nem mellesleg egy másik kéz azt vezette rá a papírra, hogy „Óvári bíró küldje Szent-Miklósra” (RT. II. 75–76.). Még ugyanazon a napon Bercsényi egy másik levelet is küldött Károlyinak, immár visszatérve a Csallóközbe, Somorjára, ahol „[e]zen szempillantásban szállok le az lovamrul”. Erre kívülről a következő szöveget vezette fel: „Méltóságos generális Károly Sándor jóakaró uramnak ő kegyelmének adassék. Kapuvár” (RT. II 76, 78.). Bercsényi szerint tehát Károlyi Kapuvárnál volt ezen a napon, így aztán ezeket az irományokat összevetve valószínűnek tűnik, hogy a Stájerország átállásáról aznap kibocsátott pátensét is valóban itt fogalmazta meg. Bercsényi január 29-én kelt két levelével kapcsolatban azonban van némi bibi. Mindkét iratban ugyanis január helyett júniusi dátumozás szerepel. Minthogy azonban a benne szereplő események pontosan beleillenek 1704 elejének történéseibe, és ha ez nem elég, a második levélben a jeges időjárásról, fagyos földről esik szó, amely enyhén szólva is extrém körülménynek számítana a nyár közepén – nos, ezért teljesen jogos Thaly Kálmánnak, a levelezés kiadójának a javítása, aki Bercsényi dátumozását hibásnak tartja, így azok ténylegesen januárra vonatkoznak.

Amíg Károlyi január 29-én feltehetően Kapuváron tartózkodott (pontosabban a mozgékonyság miatt talán helyesebb így: tartózkodott Kapuváron is), egy nappal később már eltávozott onnan. Ez onnan tudható, hogy a már említett Tasner–Bogyai-jelentés (melyben a két soproni követ bebörtönzéséről esik szó) Kapuváron kelt, márpedig aligha kapott volna levelet ugyanabból a vár(os)ból, ahol maga is állomásozott. Ugyanakkor Kajdacsi Péter Károlyihoz intézett január 30-án kelt levele szerint a kuruc generális 31-én ismét megjelenhetett Kapuváron, mert akkor a terv szerint ott kellett találkozniuk egymással (Bánkúti, 1976, 67). De lehet, hogy már 30-án ismét visszatért, mert a levelet Kajdacsi Kapuvárra címezte. Kapuvár geopolitikai szerepét növelhette, hogy a Sopron felé vezető úton állt, egyfajta határhelyzetben, mert amíg Kapuvár kuruc volt, addig Sopron (és az ellenkező irányban Győr) labanc.

 

 

A lébényszentmiklósi találkozó sikertelensége után nyilvánvaló lett, hogy a békés megegyezés helyett a hadjáratok folytatódnak. A császári seregek – amelyeknek élére 1704. január 22-én I. Lipót császár gróf Siegbert Heistert nevezte ki – Hainburg, Bruck és Fischamend vonalában állomásoztak. Bercsényi Miklós Károlyi Sándorhoz írt leveleiben január végén többször hangoztatta, hogy Ausztria felé Sopronon keresztül, Sopron bevételével vezet az út. Január 29-én írta a kuruc generálisnak: „erre az utak kegyelmedet ide nem bocsátják, hanem Sopron felé kell mennyi kegyelmednek, és az német így elhányva [szétszórva] meg nem várja kegyelmedet” (RT. II. 76.). Még ugyanaznap írta Bercsényi egy másik, már Somorján kelt levelében: „Meghadtam: hadainkat, hogy meg ne szoríthassa [a német], vigyázzanak, ha nem állhatnák, menjenek Kapuvár felé mind”. A kedvezőtlen közlekedési viszonyokra is felhívta a figyelmét: „Rosszak ugyan az útak; csak valami rosz helyre be ne szoruljon kegyelmed” (RT. II. 77.). Január 30-án különösen a Hanságra mint természeti akadályra emlékeztette: „És így, ha már Isten kegyelmeteket összehozza is, s az mint ismét essőre fordulván az üdő, Kapuvártul nem fog az Hanyságra mehetni kegyelmetek: ugyancsak Sopronnak kell menni” (RT. II. 78.). Károlyi a Hanságot ugyanis csak Kapuvár és Sopron irányába, vagy pedig Győrön és Óváron keresztül kerülhette meg, mert Kapuvártól északra a Hanság mocsarai miatt nem tudott volna átkelni. Balogh István kapitány seregét (amely nem kelt át a Dunán a Csallóközbe) Bercsényi nyugatra tolta volna, hogy egyesüljön Károlyival: „Balogh István nem tud mit tenni, és így Kapuvár felé nyomúlva csak elmegy kegyelmed után” (RT. II. 80.). Balogh István azonban egy február elején kelt irat szerint „töb tisztekkel együtt most is árestomban vadnak” (Bánkúti, 1976, 77.). Maga Károlyi Sándor összegyűjtve a különböző helyeken lévő katonákat végül február 2-án háromezer fős sereg élén indult meg Sopronba: „magam corpusban [egységben] vettem circa initium Februarii [február eleje körül] az hadakat, és indultam meg egyenesen Soprony felé circiter [nagyjából] 3000. magammal lovas haddal” (Károlyi, 76).

A Sopron behódolását célzó hadműveletek közvetlen előkészületeiről több Kapuvárral kapcsolatos adat fennmaradt.

A január 29-én még Győr környékén portyázó Kajdacsi Péternek a hónap utolsó napján Kapuváron kellett megjelennie, ahol akkor Károlyi Sándor is tartózkodott. Erről a kapitány január 30-án Lébényszentmiklóson kelt levelében így írt feljebbvalójának: „Alázatossan adom Nagyságodnak tudtára, hogy én minden tehetcségemmel azon leszek, hogy valami késeőn lesz is, de holnap, ugy mint csütörtökön az Nagyságod kegyelmes parancsolattya szerént udvarlok Nagyságodnak Kapuvárot” (Bánkúti, 1976, 67.).

Béri Balogh Ádámnak, akinek feladata ebben az időben az volt, hogy a Kemenesalján felkelőket toborozzon a kuruc sereg számára, február elején kellett volna jelentkeznie hadai élén Kapuváron, a kuruc generális utasítására. Béri Balogh azonban ezt a feladatot nem tudta teljesíteni, amelynek okairól egy 1704. február 2-án Vönöckről írott levelében számolt be Károlyinak. Az egykori tartalmi kivonat szerint: „Vöröczbül [Vönöckből] Béri Balogh Ádám követeti Excellenciádat, hogy Kapuvárhoz parancsolatyára az hada eloszlása miatt nem érkezhetet akkora, a mikorra parancsolta”. A hadak szétszéledésének oka az volt, hogy más ezereskapitányok, Ampruster János, Nyiczki János és Nagy Zsigmond katonáit „elholditották”, vagyis saját egységükbe szipkázták el. (Ampruster egyébként éppen ekkor írta meg Károlyinak Körmendről, hogy hadakat gyűjtött össze, amelyeket ezek szerint részint Béri Baloghtól csaklizhatott el – vö. Bánkúti, 1976, 72. Bánkúti szerint Ampruster ezen levele azonos lehet azzal a január 30-án kelt levéllel, amely szerint viszont Béri Balogh csalogatta el Ampruster katonáit, "aki jobb részét az katonaságnak elfoglalván, ezeréhez applicálta". Ekkor kérelmezi: minthogy Béri Balogh a Kemenesalján toboroz, hadd legyen az ő toborzóhelye Körmend és környéke. - vö. Géresi, V. 58-59.) Ezért Béri Balogh Ádám ekkor fogja összeszedni katonáit, akikkel Páli faluban gyűlik össze: „most gyütögeti öszve, Rábaközöt Pályiban fog orderéig [utasításáig] subsistálni [állomásozni] velek” (Bánkúti, 1976, 73).

A két levél alapján úgy tűnik, hogy Kapuvár a soproni hadjárat megindításához valamiféle gyülekezési pont lehetett, amelyet megerősíteni látszik földrajzi fekvésén túl az a tény, hogy a dunántúli sereg vezetője, Károlyi Sándor többször is itt tartózkodott (helyesebben: tartózkodott itt is).

         Bercsényi Miklós egy február 6-a körül kelt levelében írta meg Károlyinak, hogy a január 31-ére Kapuvárra rendelt „Kaidacsi nyomán [azaz után], Sándor István Ocskai maradékjával Kapuvár felé ment”. A kuruc hadsereg főparancsnoka azonban nem rendelkezett kiforrott elképzeléssel Sopron meghódításával kapcsolatban: „hirtelenkedni sem tanácsos, az külső városnak lehetetlen megmaradni, nem is marad, az gyalogság rajta mégyen, az vér ontás, az istentelen praedálás és praedával töltözőknek haza oszlása sokat tenne” (Bánkúti, 1976, 77). Károlyi Sándor végül két alkalommal is megadásra szólította fel Sopront, mindkétszer kudarcot vallott. Utoljára kismartoni szálláshelyéről vonult Sopron felé, és a támadást február 18-án indította meg, eredménytelenül.

            Károlyinak tehát az első dunántúli hadjárat során nem sikerült Sopront a kurucok oldalára átállítani. Március hónapban pedig már nem a felkelők vitték a kezdeményező szerepet, megindult a császári seregek ellentámadása. No de ennek kapuvári vonatkozásairól majd egy másik alkalommal.

 

 

 

 

AR. I. = Archívum Rákócziánum. Első osztály. I. Szerk. Thaly Kálmán, Pest, 1873.

AR. IV. = Archívum Rákócziánum. Első osztály. IV. Szerk. Thaly Kálmán, Pest, 1875.

Bánkúti, 1975 = Bánkúti Imre: A kurucok első dunántúli hadjárata. (1704. január–április) Bp. 1975.

Bánkúti, 1976 = Bánkúti Imre: Iratok Károlyi Sándor első dunántúli hadjáratának történetéhez, 1704. január–április. In: Somogy megye múltjából. Szerk. Kanyar József, Kaposvár, 1976. 51–130.

Rákóczi = II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Bp., 1979

RT. II. = Bercsényi Miklós levelei Károlyi Sándorhoz. Rákóczi Tár II. Kiadta: Thaly Kálmán, Pest, 1868.

MTT. = Csányi János magyar krónikája 1670–1704. Közli: Páur Iván. Pest, 1858. 8–231. (Magyar Történelmi Tár V.)

Faragó = Faragó Sándor: A kapui vár. Arrabona, 4. (1962) 85–95.

Géresi = Géresi Kálmán: A nagy-károlyi gróf Károlyi-család okmánytára. V. Bp., 1897.

Gimes = Gimes Endre: Kapuvár. Győr, 1972.

Heckenast = Heckenast Gusztáv: Adalékok Pápa történetéhez a Rákóczi-szabadságharc idejéből. In: Tanulmányok Pápa város történetéből. 2. Szerk. Hermann István, Pápa, 1996. 99–104.

Károlyi = Gróf Károlyi Sándor önéletirása és naplójegyzetei; Pulay Jánosnak a szathmári békességről irt munkája. Kiadta: Szalay László, Pest, 1865.

Köpeczi–R. Várkonyi = Köpeczi Béla–R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc Bp., 2004³.

LR. = Libri Regii

R. Várkonyi = R. Várkonyi Ágnes: Sopron vármegyének szóló pátens a fegyverre kelt jobbágyok felszabadításáról 1704 elején. Soproni Szemle, 25. (1971) 348–351.

MTE = Történelmi naplók. 1663-1719. Közli: Thaly Kálmán Bp., 1875. (Magyar történelmi emlékek XXVII.)

Szirácsik = Szirácsik Éva: „Rákóczy Levelek”: Nagy Iván Rákóczi-kori iratmásolatainak regesztái a Nógrád Megyei Levéltárból. Salgótarján, 2005.

Varga = Varga József: Kapuvár múltja üzen. Kapuvár, 2000.

            A Rákóczi-szabadságharc kapuvári vonatkozásaival kapcsolatban a helytörténetírás többnyire Vak Bottyán hadjárataira és a vár lerombolására összpontosított, a kuruc hadműveletek kezdeteiről viszont megelégedett néhány szavas információval. Faragó Sándor – igaz, a vár történetének egészéről szólva – meglehetősen elnagyoltan ugrotta át a témát: Kapuvár „1704-ben még a császáriak kezén van, 1705-ben már a kurucoké” (Faragó, 93.). Varga József negyven évvel későbbi várostörténeti monográfiájában valamivel több szót szentel az első dunántúli hadjáratnak, ám ez is csak felületesen két mondatot szán az eseményeknek: „… a Rákóczi-féle szabadságharc kezdetekor a vár Esterházy Pál nádor tulajdonaként teljesen kiszolgálta a Habsburg-uralkodót, vagyis a labanc hadak rendelkezésére állt. Ezért a kurucok – feltehetően a Sopron megyében ezidőtájt hadakozó Ocskay László vezetésével – mindjárt a szabadságharc elején elfoglalták…” (Varga, 65.). Ezeket a megállapításokat a szerző lényegében szó szerint – jelöletlenül – emelte át Gimes Endre hetvenes években megjelent bédekkeréből (Gimes, 24.), annyi információtöbblettel, hogy a kapuvári vár „elfoglalását” Ocskay kapitánynak tulajdonítja.

            Azért is furcsa, hogy a szabadságharc kezdetének kapuvári történéseit ilyen mostohán kezelték, mert már jóval Faragó tanulmányának megírása előtt rendelkezésre álltak olyan feltárt források (hadijelentések, levelezések, naplók, önéletírás), amelyeket bővebben is kiaknázhattak volna. Azóta újabb kútfők kerültek felszínre a témával kapcsolatosan, melyek ezt a feldolgozatlan korpuszt tovább árnyalhatják, Bánkúti Imre pedig monográfiát szentelt az első dunántúli hadjáratnak. Mindezek alapján az eseményekről az eddigieknél jóval részletesebb kép rajzolható fel, melyek az eddigi állításokat is pontosíthatják. Másfelől a kapuvári történések nem szakíthatók ki a szélesebb történeti kontextusból, amit a helytörténetírás gyakran megtett, hanem csakis annak fényében, azzal együtt értelmezhető.

            Az alábbiakban az 1704-es esztendőből pusztán két hónapra, januárra és februárra koncentrálok, és ha nagyon erőltetni akarnám, hogy megindokoljam ezt a kényszerűséget, akkor egy ilyen cezúrát jelölnék ki: amíg az év első hónapjaiban a kurucok vitték a kezdeményező szerepet a Dunántúlon, addig március már a császáriak ellentámadását reprezentálja. A nagy kuruc-fan Thaly Kálmán történészi munkássága során képtelen volt háttérbe szorítani érzelmi viszonyulását a szabadságharchoz, ezért egyes történéseket pozitívabb fényben igyekezett feltüntetni, így például az első kuruc hadjáratot egy előre gondosan megtervezett koncepció folyományának tartotta, tévesen; mindazonáltal elfogultsága dacára is elévülhetetlen érdemeket szerzett a források összegyűjtésében és kiadásában. A helyi vonatkozású források között keverednek a Kapuvárhoz fűződő események azokkal, melyekben a mezőváros neve például csak egyes okmányok kiadása kapcsán merül fel, mivel azonban ezek tágabb történeti összefüggésekbe illeszkednek bele, és nyilván nem értelmezhetők azoktól függetlenül, így tárgyalásuk során nem kerülhető meg a szélesebb perspektíva alkalmazása.

 

 

 

            A Rákóczi-szabadságharc hadműveletei 1704 elejétől indultak meg a Dunántúlon, és annak részeként értelemszerűen Kapuváron is, így ezt megelőzően még nem beszélhetünk a kurucok itteni katonai tevékenységéről. Magyarán: a mozgalom elejét országos viszonylatban az 1703-as évszámhoz szokás kötni, a szabadságharc azonban ezen a tájon később kezdődik. 1703 végére a kuruc csapatoknak sikerült elfoglalniuk Felső-Magyarországot és Alsó-Magyarország Dunától északra fekvő részét, a látványos eredményeket azonban gyengítette, hogy éppen a legfontosabb erősségek maradtak császári kézen (Érsekújvár, Pozsony, Nyitra, Lipótvár). Bár Thaly Kálmán a Dunántúl elfoglalását pontosan megtervezett lépésként értelmezi, és valami nagy nemzeti összefogást lát benne, valójában inkább az improvizáció és a habozás jellemezte. A Dunántúl meghódításának terve mindazonáltal stratégiai szempontból is fontos volt. A spanyol trónért Franciaország és a Habsburg Birodalom között kitört spanyol örökösödési háború miatt ugyanis az év végén, és a következő elején a francia–bajor csapatok a császárváros ellen indultak nyugat felől. Így a kurucok keletről való lendületes előretörésével megnyílt a lehetősége annak, hogy a két szövetséges Bécset harapófogóba zárja. Bécs felé pedig előbb a hátországot, azaz a Dunántúlt kellett biztosítani. A döntő mozzanatot azonban mégsem ez a Bécs ostromához fontos hadászati koncepció, hanem a dunántúliak akciója jelentette ahhoz, hogy a kurucok végül átlépjék a Rubicont (a Dunát).

            Vízkereszt táján, vagyis január 6-a körül Pápáról hatvan lóval követség érkezett Somorjára az ott tartózkodó Károlyi Sándorhoz, aki 1703 októberében állt át a kurucok oldalára. Ugyanekkor jött Semptéről Somorjára Bercsényi Miklós, a kuruc hadsereg főparancsnoka, Rákóczi jobbkeze. A dunántúli delegációt Bezerédj János veszprémi alispán (akit aztán 1704. január 27-től neveztek ki ezereskapitánynak) és Sándor László pápai várkapitány (ő 1704. február elsejétől ezereskapitány) vezette. Ők hívták meg a kurucokat a Dunántúlra, és ezt követően terjedt ki a szabadságharc erre a területre is. Bercsényi először Ocskay László ezereskapitányt és Gencsi Zsigmondot bízta meg a dunántúli átkelés irányításával, ez azonban balul sült el. Viard császári tábornok vezetésével ugyanis az „óvári német” visszaverte őket a Duna északi pártjára. Másnap, január 11-én maga Károlyi Sándor ötezer lovassal sikeresen kelt át a befagyott Duna jegén, és Győr mellett továbbhaladva még aznap este Pápára érkezett, ezzel kezdetét vette a dunántúli hadjárat (Károlyi, 70–72.). Noha a kurucoknak a Dunántúlon nem volt székhelye, a központi várat a gyakorlatban Pápa jelentette. Heckenast Gusztáv ezt egyfelől geopolitikai elhelyezkedésével magyarázza (a császári kézen lévő Győrtől biztonságos távolságban van, a Dunántúl centrumában helyezkedik el), másfelől azzal, hogy a Somorjára érkező dunántúli kurucpárti követség is Pápán szervezkedett (Heckenast, 99–104.).

 

 

 

 

            Károlyi, a dunántúli hadjárat vezetője még aznap pátenst bocsátott ki, melyben a fegyvert fogó jobbágyoknak szabadságot ígért, és az egykori véghelyeket, mint amilyen Kapuvár is volt, mentességekkel csábította (Köpeczi–R. Várkonyi, 196, 636.). Ezt megelőzően egy nappal, még a sikeres dunai átkelés előtt – nyilván hasonló értelmű – pátenst adott ki Bercsényi Miklós Sopron vármegye számára. Ebben a terhektől való megszabadítással kecsegtetett: „Valakik azért ezen istenes indulattomra nézve az haza szolgálattyának elő mozdittására czélozo indulattunkat magok fölüllésekkel folytatny igyekeznek, bizonyossak lehetnek benne, hogy azok nem csak a portiozásnak igája alól szabadulnak föl, sőt minden ur dolgatül, robotozástul házadojátul és egyéb akármi nével nevezendi terh viseléstül felszabaditatnak, és mentek lesznek” (R. Várkonyi, 349.). Kérdés, ha volt ennek a pátensek valamilyen visszhangja egyáltalán, hogyan hathatott a kapuváriakra. Természetesen semmi ilyen, a fogadtatásra vonatkozó adattal nem rendelkezem, mindazonáltal csöppnyit eljátszanék a gondolattal. A kapuváriak az 1676-os privilégium óta, éppen a vár védelmének fejében adómentességgel és szabadsággal rendelkeztek, így a pátens lényegében semmi olyat nem adott, amelynek már ne lettek volna a birtokában (LR. 16. 32–33.). Ezt a kiváltságot I. Lipót állította ki számukra, így nem lehetett okuk arra, hogy a császár irányába ne maradjanak a továbbiakban is lojálisak. Másfelől az ilyen csalogató ígéretek azért sem vonzhatták őket teljes lelkesedéssel a felkelők táborába, mert Kapuvár mint az Esterházyak birtoka gazdasági szempontból nyugat felé orientálódott, így érdekeik Ausztria felé is fűzték. A véghely tehát önmagában nem még forradalmasíthatott. Mindez persze elméleti spekuláció, ugyanakkor beszédes, hogy a felkelők a Dunántúlt a kurucokkal szemben tapasztalt gyakori ellenállás miatt terra fatalisnak, azaz végzetes földnek nevezték. Ja, és amíg el ne felejtem: az aulikus Esterházy Pál hercegnek, Kapuvár birtokosának a magatartása is ellenséges volt a kurucok irányába. Olyannyira, hogy 1704. január 14-én kiáltványt intézett Győr megyéhez, amely Bánkúti Imre szerint tartalmában megegyezik a Sopron megyéhez intézett pátenssel. Ebben azt írta, hogy mivel „az ellenségnek fegyvere elseöben is Dunántúl [szerintem a mai helymegjelöléssel szemben ez itt éppen a Dunától északra fekvő területre vonatkozik] való földet ellepvin, Dunán ennend is számossan áltathatot, lévén oly szándékkal, hogy valamint amaztat pusztitó fegyverrével elburitotta, ugy eztet is elburithassa, s utolso veszedelemre hozhassa”, ezért „personalis insurrectiót”, azaz személyes felkelést hirdetett, és az így összeálló hadakat január 21-ére Sopronba rendelte Forgách Simon császári tábornok (ő még az év márciusában átáll a kurucok oldalára) szárnyai alá. Az sem tolhatta nagy lelkesedéssel a kurucok oldalára a kapuváriakat, hogy Esterházy az átállókat bosszúval fenyegette meg: aki „az ellenség hitegeteö szavainak hételt adván, melléje állana, vagyis vélle akarmi módon egyet értene, az ollyanoknál tudva legyen, hogy Kegyelmes urunk eö Feölsége fegyvere tüzel vassal rajta leszen, és ugy bánik vellek, mint ellenségel” – írta (Bánkúti, 1976, 52–53).

            Mindezek ellenére a Pápára beszálló Károlyi Sándornak pár hét alatt sikerült megvennie a Dunántúlt, úgy azonban, hogy a legfontosabb nyugat-dunántúli erősségek (pl. Győr, Sopron) a „Felvidékhez” hasonlóan császári kézen maradtak. Önéletrajza szerint Pápáról a szélrózsa minden irányában kapitányait küldte ki, hogy a dunántúli várakat a kurucok kezére kerítse. Sajnos konkrétan nem említi, hogy Kapuvár felé melyik katonáját irányította, csak a vár januári meghódoltatásáról tudósít: „Kőszeg, Sárvár, Szombathely, Körmönd, Szentgot[t]hárd, Alsó-felső Lindva, Ruszt, Kismarton, Kapuvár mind letötték homagiumjokat” (Károlyi, 72.). Kérdés, mikor és milyen módon jutott a kurucok birtokába Kapuvár. Varga József várostörténetének fentiekben idézett mondata azt sugalmazza, hogy a vár „elfoglalása” akkor történt, amikor Károlyi Ocskayt Sopron bevételére küldte, és mintegy útközben megszerezte a kapuvári várat. Noha Károlyi gyakran bánik szabadosan a kronológiával, elbeszélése szerint Kapuvár kuruc kézre kerülése még a soproni kísérlet előtt történt, ugyanis ezt követően írja le, hogy Sopron (Fraknóval, Lánzsérrel, Borostyánkővel és Keresztúrral együtt) a császáriaké maradt. Logikája szerint a már behódolt várak után kívánta Sopront is a kurucok oldalára állítani (az idézetből a nem ide vonatkozó, így zavaró elemeket kiszedegettem): „Akarván […] Soprony városát kegyelmes urunk hivségére hajtanom, […] Soprony városára penig Ocskay Lászlót expediáltam Török István urammal ő kegyelmével” (Károlyi, 73.). Az indítéka nem egészen az volt, mint más váraknál „normális esetben”, hanem éppen azért indította útnak kapitányát, mert Sopron nem volt hajlandó meghajolni a kuruc hatalom előtt. Ebből pedig az következik, hogy Kapuvár még a soproni kiküldetés előtt kuruccá lett. Csányi János soproni polgár német nyelvű kortárs naplójában-krónikájában azt írja, hogy Ocskay László ötszáz lovas élén január 17-én érkezett Sopron falai alá, hogy a várost behódolásra kényszerítse, és aznap éjszakára Kópházán vert tábort (MTT. V. 177.). A két szélső időpontot véve tehát Kapuvár kuruc kézre kerülése január 11-e (még inkább 12-e) után és legkésőbb január 17-én történhetett. Figyelembe véve a Károlyi által kiszemelt dunántúli kuruc tűzfészek, azaz Pápa viszonylagos közelségét Kapuvárhoz, és azt, hogy az önéletrajzban összefoglalóan említett várak a dunai átkelést követően – bár értelemszerűen nem egyidejűleg – hamar behódolhattak, valószínűnek tűnik, hogy Kapuvár inkább előbb, mint utóbb hajolt meg. Persze az ilyenfajta kronológiai finomkodásnak önmagában nem sok értelme van, csak akkor, ha van hozzárendelve valamilyen tét. Meglátásom szerint itt a tét az, hogy Kapuvárt Ocskay nem Sopron felé menet mintegy útközben „foglalta el”. Ez természetesen nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy Ocskaynak szerepe lehetett a kapuvári vár kuruc kézre kerülésében, csak éppen nem Sopronnal együtt, hanem azt megelőzően, még 17-e előtt.

            Az eddigiek során szándékosan tettem idézőjelbe az elfoglalta igét, és kerültem az ehhez hasonló szinonimákat. Varga József Gimes Endre nyomán azt állítja, hogy Kapuvárt elfoglalták, márpedig ha ez az ige fegyveres bevételt jelent, ami felé erősen hajlok, akkor én a fegyveres bevételről nem vagyok meggyőződve. A kérdés tehát arra vonatkozik, milyen módon kerül a vár a kurucok birtokába. Károlyi azt állítja, hogy több várral együtt Kapuvár „letötte homagiumát”, azaz hűségesküjét. Ez arra utal, hogy a várak színt váltottak, és átpároltak a kurucok táborába, amely nem feltételez szükségszerűen harci cselekményt. Ritter János soproni krónikájában arról ír, hogy az egész Rábaköz (az ő időrendje szerint is január 17-e előtt) hűséget fogadott a felkelőknek, márpedig a Rábaköznek egyetlen vára volt, Kapuvár: „Da Ihm dann gleich die ganze Raabau und der ganze Boden herauf zugefallen, und sich gehuldiget” (MTE. XXVII. 448.). Amikor Károlyi Ocskayt a be nem hódoló Sopronba küldte, eleinte még ezt a várat sem katonai erővel kívánta térdre kényszeríteni, hanem tárgyalások útján akarta csatlakoztatni a felkelőkhöz. Sopron válaszára kapitánya még haladékot is adott, igaz, csak egyetlen napot. Mindebből tehát azt gyanítom, hogy Kapuvárt a kurucok 1704. január 11. és január 17. között nem elfoglalták, hanem a várkatonaság egyszerűen átállt – és még az sem biztos, hogy ez szimpátiából fakadt (a pátensben ígértek vajmi újat nyújtottak), hanem félelemből, tömegpszichózisból vagy egyszerűen opportunizmusból.

 

 

            Sopron kuruc oldalra állítása azért is fontos kérdés volt, mert császári zárványként katonai veszélyt jelentett a bajor–francia csapatok és a kurucok tervezett egyesülésére. Ocskay január 18-án ment be Sopronba, hogy kieszközölje az átállást, a városi tanács azonban a döntéshez haladékot kért – valójában az időt húzta –, amit a kuruc kapitány meg is adott, de másnapi válaszadással. Január 19-én éjjel Ocskay az időt dorbézolással múlatta (MTT. V. 177.). Később Károlyi Ocskaynak tulajdonította, hogy Sopron nem hódolt meg a kurucoknak, mondván „nem az ország hasznos dolgait forgatván, hanem az pohárt és éjjeli nappali táncot, ordere ellen [a rendelkezéssel szemben] sok praetensiókat [követeléseket] és exactiókat [adót] kíván az városon; melyen megidegenyedvén az város…” (Károlyi 74.). A problémák azonban jóval mélyebben gyökereztek ennél, amint azt Bánkúti Imre az első dunántúli hadjáratról szóló könyvében fejtegette. Sopront a katonai erőviszonyok és egész gazdasági érdeke Bécs felé orientálták, meghódolás esetén az osztrák piacoktól való elhullás a várost súlyosan érintette volna, és ezeket latolgatva a tanács a császárhűség mellett döntött (vö. Bánkúti 1975, 44–62). A soproniak haladékkérése csak időhúzás volt, amely utólag remek taktikának bizonyult. Már önmagában az is jelentőségteljes, hogy január 21-én kétfelé indítottak követséget, az egyiket  Károlyihoz, a másikat pedig titokban segítségkérésképpen Bécsbe a császárhoz. Ám amíg a kurucokhoz két tanácstag, addig a császárvárosba – rangban is jelezve, melyiket tartották fontosabbnak – maga a polgármester, Ferdinand Dobner ment (meg is lett az eredménye, január 26-án Bruckból Blumberg báró vezetésével négyszáz fős német erősítés érkezett a városba). Kapuvár szempontjából viszont az előbbi követség releváns (bár, mint látni fogjuk, nem függetlenül a másiktól).

Sopron január 21-én a tanács két emberét indította a kurucokhoz, Kovasich Györgyöt, a Belső Tanács tagját, és Reichenhallert a Külső Tanácsból (MTT. V. 177–178.), Bánkúti szerint először Pápára mentek, addigra azonban onnan Károlyi már eltávozott. Károlyi ugyanis a Csallóközből átkelő Bercsényi Miklóssal együtt Lébényszentmiklóson (Mosonszentmiklóson) találkozott Széchenyi Pál kalocsai érsekkel. Őt I. Lipót császár bízta meg azzal, kezdjen tárgyalásokat a felkelőkkel, hogy – amint Rákóczi az Emlékirataiban fogalmazott – „a békés tanácskozást részesítsék előnyben a háborúval szemben” (Rákóczi, 72.). Így „[u]gyanazon tracta-alkalmatossággal Soprony városának követjei érkeztenek” ide, hogy megbeszélést folytassanak Károlyival a város átállásának feltételeiről (Károlyi, 75.). Mind a két tárgyalás vélhetően sikertelennek bizonyult, ami a soproniakat illeti, Bercsényi április 18-án Rákóczinak írt jelentésében a kudarcot, és Sopron császárhűségét Károlyi túlzó követelésének tulajdonította: „Sopronyon kért 50, 000 frt sarczot, és minden fegyver és munitiójokat; az tette őköt labanczczá” (AR. IV. 8). Amíg tehát Károlyi a felelősséget Ocskayra hárította, addig Bercsényi meg Károlyira – noha az okok jóval mélyebben gyökereztek. A két soproni polgár Lébényszentmiklósról Kapuváron át hazaindult, Károlyi Pápára, Bercsényi pedig a Csallóközbe tért vissza. Károlyi időközben értesülést szerzett Sopron környéki csapataitól, konkrétan Telekesi Török Istvántól, hogy von Blumberggel az élén erősítés érkezett a városba, és ráébredt, hogy a soproniak finoman szólva is megvezették. Károlyi ezért elfogatóparancsot adott ki, s ennek eredményéről Tasner György és Bogyai Miklós január 30-án Kapuváron kelt levelükben számoltak be Károlyinak. Eszerint Kovasichot és Reichenhallert a tárgyalásról visszatérvén kézre kerítették, és Hidegségen börtönbe zárták: „Nagyságod levelét tegnap hajnalban, Förtő-Szent-Miklóson vettük, a parancsolatot elébb, mint értettük, végbevittük [azaz: a követeket még a parancs kézhez vétele előtt, január 28-án elfogták]; sőt oly vélekedésben voltunk, hogy netalántán a követek valamely úri emberünket megcsalják;, Sopronban magokkal beámítsák: éjjel-nappal falukon és utakon jó vigyázással vártuk; a minthogy Hidegség nevő faluban kezönkben jöttek, mindjárást árestáltattuk. Brzenyk [Branyik] János uram Lében-Szent-Miklós felé vitte a sopronyi követeket”. (AR. I. 97–98). Egyébként ez a Tasner György jelentette január 26-án Balfról Telekesinek Blumberg érkezését, aki a hírt Károlyihoz továbbította. A követeket Somorjára vitték Bercsényi Miklóshoz, megérkezésüket ő január 30-án jelentette Károlyinak: „Branyik [János] uram meghozá az soproni követeket, mellyekkel beszéllettem, meg is arestáltatám, mivel csak elhiszem, hogy ide is, és oda is küldték embereiket”, azaz a császáriakhoz és a kurucokhoz egyaránt (RT. II. 78.).

Pátzay Pál az első világháború alatt ismerkedett meg a magyar avantgárd alapító atyjával, Kassák Lajossal. Habár a tízes években alkotott rajzai és szobrai sohasem merészkedtek el a nonfiguratív és absztrakt esztétikáig, és legfeljebb jóindulattal ragasztható rájuk az expresszionizmus billogja, személyes ismertségeit és ebből fakadó „intézményi” hátterét tekintve 1915-től kezdve pár éven keresztül egyértelműen a Kassák köré gyülekező hazai avantgárd csoportosuláshoz sorolható. Amikor Kassák 1915-ben megindította a magyar aktivizmus első folyóiratát, az új művészeti tendenciák háziasítási igényével fellépő A Tettet, az alapító felkarolta Pátzayt és rábízta a címlap elkészítését. A művészeti periodikát rövid, alig egy éves fennállása során  rendszerint Pátzay rajzai díszítették. A Tettet azonban 1916 októberében háborúellenesnek és nemzetellenesnek nyilvánítva betiltották, és ezt követően, november 15-én indította el Kassák a MA művészeti folyóiratot, mely 1925-ig működött (1920-tól emigrációban). Pátzay a második folyóirat debütálása után is követte Kassákot, és a MA rendezte meg a szobrász első kiállítását 1917-ben, melyen nyolc alkotását állította ki. 1918-ban Pátzay szintén részt vett a Kassák Lajos által a folyóirat szerkesztőségében rendezett avantgárd kiállításon. Mindazonáltal Pátzay Pál életművében az avantgárd, vagy inkább a mintha-avantgárd gyakorlatilag csak zárójel. Amíg mecénása utóbb megpróbálta életben tartani az avantgárd örökséget, addig ő a hagyományosabb formákhoz farolt vissza.

Pátzay és Kassák a második világháború után ellentétes utat járt be, amíg előbbi ünnepelt szobrásszá és kultúrpolitikussá emelkedett, addig utóbbi a művészeti diszkurzustér partvonalára szorult. Minthogy a tízes években Pátzay Pált Kassák aktivista mozgalma tette ismertté, meglehetősen furcsának tűnhetne, ahogyan a kapuvári szobrász elbánt hajdani spanjával. Pátzaynak ugyanis 1945 után a művészeti intézmények egyik irányítójaként, a közoktatási minisztérium művészeti osztályának vezetőjeként beleszólása volt a pénzek elosztásának kérdéseibe is, és amikor Kassáknak évjáradékot szavaztak meg, a szobrász azt meg akarta kurtítani. A 748 forintos nyugdíj helyett ő barátságtalan lépésként csupán 522 forintot javasolt. Pátzay ezzel a „hálapénzzel” köszönte meg Kassáknak, hogy A Tettben, majd a Mában művészeti pályája elindulhatott, és nevét beemelte a kulturális élet körforgásába. Patrónusa erről az esetről krokijait egybelapátoló, 1955-56-ban írt Szénaboglya című kötetében így számolt be:

 

 

Pátzay másik érve gyakorlatilag az „aki nem dolgozik, ne is egyék” aranyköpésének újraírása volt, mely ellen Kassák fenyegetéssel vegyített bosszús hangon kelt ki:

 

 

 

 

 

Kassák a mártíriumság pozíciójától sem tartózkodva erre az éhhalált vizionálva egy egykori nagybányai festővel példálózott:

 

 

Kassák Lajos szándéka szerint ezt a történetet pusztán azért jegyezte fel, „hogy ilyen csekélységnek is nyoma maradjon valahol”. Meglátásom szerint, bár a szerző „csekélységnek” minősítette, jóval túlmutat önmagán, és szimbolikussá emelhető.

Az induló szobrászt pályája kezdetén Kassák megkülönböztetett figyelemmel kísérte, és számos módon pártfogolta. Pátzayt barátságába fogadta, szobrait és rajzait rendszeresen elbírálta, a támogatást az első avantgárd folyóirat címlapjai is jelzik. Jóllehet még tíz év korkülönbség sem volt kettejük között (Kassák 1887-ben, Pátzay 1896-ban született), mégis úgy tűnik, ekkori kapcsolatuk – ha nem is a Mester és Tanítványa, mindenesetre – az Apa és a Fiú viszonyával írható le. Ezt az apafigurát azonban 1945 után a nagyhatalmú Pátzay szimbolikusan legyilkolta, ahogyan a görög mitológiában Oidipusz számolt le a keresztútnál apjával, Laiosz királlyal. Pátzay Kassákkal szembeni Oidipusz-komplexusának szimbolikus jele az, ahogyan pártfogójának, atyjának juttatását mindenáron csökkenteni igyekezett.

Honnan ered ez az ödipális viszony, Pátzay magatartásának éles megváltozása Kassák Lajos felé? Nem gondolom, hogy ez az Oidipusz-komplexus pusztán egy személyes Apa (Kassák) és Fiú (Pátzay) ellentétben rejlik, hogy a Fiú kasztrációs félelméből fakadóan megszabadulhasson a szülőtől, hanem egy tágabb művészettörténeti-kultúrpolitikai kontextusba helyezhető. Ebben az összefüggésben pedig Pátzay tette már nem is tűnik furcsának, inkább a maga szempontjából logikus következménynek.

Miközben Kassák – a maga módján, persze – hű maradt az avantgárd esztétikai örökségéhez, addig az első világháború után (és nyomán) számosan visszatértek a hagyományosabb formák felé. Babits Mihály már 1916-ban a Nyugat hasábjain megjelent Ma, holnap[,] és irodalom című cikkében megjelent írásában megtámadta Kassákot (melyre ő A Tettben válaszolt), elvonva az avantgárd mozgalomtól annak paradigmaváltó szerepét. Ez az első Kassák-vita nemcsak a Nyugat folyóiratnak az avantgárd tendenciáktól való távolságtartását reprezentálta, hanem mintegy ideológiailag előkészítette a 20-as évektől kezdődő neoklasszicizmust, a kötött formák felé való visszafordulását, kikelve az avantgárd művészet „érthetetlensége” és „értelemellenessége” ellen. A francia szürrealista iskola emlőin nevelkedő Illyés Gyula Babits költészetéhez hasonlóan elfordult a radikálisabb poétikai megoldásoktól egy önmagát higgadtabbnak, hagyományosabbnak minősítő esztétika irányába. Miután Pátzay Pál 1922-ben kiszabadult a börtönből, szintén szembefordult mesterével, szobrai immár nem az expresszionista, hanem a klasszicista utat követték. Amíg a második világháború után Kassák Lajos egyfajta outsider lett, akit a szocialista kultúrpolitika gyakorlatilag tiltott szerzővé tett (az idézett naplójegyzetet tartalmazó Szénaboglya is csak harminc évvel megszületése után, 1988-ban jelenhetett meg), addig Pátzay ezzel tökéletes ellenkező utat választott. Ez kétségtelenül kifizetődőbb, meg kényelmesebb is volt, de a megalkuvás útját járta, a politika aktuális érdekeit és a közönség igényeit kiszolgáló, a szocreálként újracímkézett neoklasszicizmus útját. Mint a művészeti intézmények irányítója egyik élharcosává vált a modernizmus elleni gyűlöletnek. Amikor 1962-ben megírta Korunk esztétikai zűrzavara című tanulmányát, abban jól érzékelhető az avantgárddal szemben ellenszenve: „A századforduló után proklamált »izmusokra« visszatekintve, most már nyilvánvalóvá lett, hogy művészeti zsákutcák voltak”. Még sebtében végigszlalomozva is  jól látható a szövegen, hogy esztétikai értékként való értelmezésükkel is hadat viselt. „Senkinek sem lehet kifogása azellen, hogy valaki magánszórakozásként űzi a mindent tagadásnak és a művészetek kicsúfolásának efféle sportját. De ha tárgyaikat bárki az emberi szellem alkotásai közé próbálja belopni, az értelemnek reflexszerűen tiltakoznia kellene az efféle csalárd játék ellen” – írta. S lám, nyomban visszaköszön az állítólagos értelemellenesség vádja: „Ez az értelemellenesség az írástudók legújabb árulása”. Retorikai szempontból is tanulságos a megfogalmazásmód, ugyanis a szöveg rájátszik Babitsnak a húszas években megjelent Az írástudók árulása c. írásának címére, mely Bergsont az irracionalitás és a háború miatt ítéli el, mintha  ezek a modernizmus és a bergsoni filozófia egyenes ági leszármazottjai lennének. (Az pedig már a történeti amnézia szokott megnyilvánulása, hogy Kassák ezzel szemben éppen a háború értelmetlenségét hangoztatta, lapját is háborúellenesség miatt tiltották be.) Világos, Kassákkal szemben Pátzay Babitsot választotta, és hozzá hasonlóan az avantgárd megvetésével a neoklasszicizmust.

Amikor tehát Pátzay Kassákot leoltotta, akkor nemcsak az apát és vele együtt saját múltját tagadta meg, hanem Kassákon keresztül az egész avantgárdot megtagadta. Az Oidipusz-komplexus ennélfogva nem pusztán személyes ellenségeskedés szintjén jelentkezik, hanem egy szélesebb művészeti felfogás és kultúrpolitika kontextusában. Pátzay ebben a képletben Kronosz pozícióját foglalja el, aki úgy jutott a világ fölötti uralomhoz, hogy saját atyjának, Uránusznak, az ég urának pöcsét levágta. A hatalom kronoszi megszerzése Kassák ellehetetlenítésével állítható párhuzamba, minthogy Pátzay ezzel a hatalomtechnikával herélte ki szimbolikusan atyját. S ha már Kronosz, Pátzay, bizony, ezzel felfalta saját gyermekeit is. Bár az induló neoavantgárd Kassákot rehabilitálta (pl. Erdély Miklós; a párizsi Magyar Műhely Kassák-díja sat.), azt kell mondjam, én, aki egy utcában lakom Pátzay Pál földi maradványaival, hogy ez a  modern művészettel szembeni gyógyíthatatlan gyűlölet iszonyat kártékonyan hatott – még az adott politikai keretek között is – a magyar (neo)avantgárd alakulástörténetére, melynek trópusa a Kassákkal szembeni bánásmód.

Never more – károgta a varjú az öreg gesztenyefa egyik, vagy másik, de az is lehet, harmadik ágán, mely sötét árnyékot vetett a Soós-kripta román kapuzata feletti halálfejre.

A harmincas évek elején, nem előbb, nem később, történt, amikor B* Vendel fölött váratlan gyorsasággal megroggyantak az ég gerendái.  Sorsát a Temető utca egyik házában a femme fatal és a könyörtelen lelkiismeret írta. B* Vendel Bergnél szolgált mint parádés kocsis, míg felesége a Rába-parti hengermalomba járt át takarítani. Aznap reggel K*, így hívták az asszonyt, a főút kockakövein átgyalogolva gyanútlanul betért a malomba, ahol a huncut molnárok tervbe vették, megtréfálják, távolról sem sejtve, hogy ezzel egy családi tragédia magvait hintik el. A hengerszék melletti zsákok mögül előkerültek az otthonról hozott butéliák, és K*-t kínálgatták, hogy az őrleménytől fojtóssá váló levegőben torkára enyhet jelentsen. Az asszony kezdeti félszegségét legyürkőzve utóbb már maga vette át a kezdeményező szerepet, de lábai egyre kevésbé engedelmeskedtek akaratának, térdei önálló életet kezdtek élni, mígnem végül a lisztes kövezeten kerestek biztos támaszt maguknak. A molnárok nyers megjegyzések közepette alá karoltak, kivonszolták a malomépületből, így állapota a széles nyilvánosság előtt nem maradt többé titokban. Az asszony a napsütésben az ég felé emelte tekintetét, a folyóparti gesztenyefák virágai opálosan úsztak felette, le-lecsukódó szemhéja alól mosolygó emberek kontúrjait fedezte fel, akik a darálóból és a Solymosi-vendéglőből sereglettek ki az ő látására. Ezzel a tétova mozgással jutottak el a Temető utca elejéig, ahol K* a Váti-tó imbolygó víztükrében megpillantotta kibontott haját, de nem, szó sincs arról, hogy belelökték volna a molnárok, mert tudták, akkor a történetnek idő előtt vége szakadna. Azért cipelték ide ugyanis, hogy az asszony otthonában pihenhesse ki munkája nehéz terhét. Szerencsétlenségére azonban a fogatával hazafelé tartó B* Vendel, a férj mindennek tanúja volt, és szégyenében bosszút esküdött.

Késő estére járt, amikor a homályos ablaküvegen a holdvilág tompa fénye szivárgott át a házba, K* valamennyire gyógyírt találva macskajajára szemét kinyitotta, és háttal álló férjét pillantotta meg, amint valami csőszerű dolgot tart a kezében. A férj feléje fordult, az asszony légzése szaporábbra váltott, és amikor ura komótosan közelebb lépdelt hozzá, szembogara hirtelen kitágult. Az asszony előtt most már teljesen világossá vált, milyen sorsot szánt neki a férj.

–        Agyon foglak lűni – mondta neki kíméletlen egyszerűséggel.

K* felpattant, kirohant az ajtón, kivágta maga előtt az utcai kaput, és meg sem állt a szomszéd házig, ahová bekérezkedve a szekrényben keresett menedéket. Kezdetét vette a Walpurgis-éj. Vendel árnyéka csakhamar megjelent a szomszéd ablaka előtt, és mint aki Jack Nicholson szerepét játssza a Ragyogásból, egy jól irányzott májgerivel beszakította a szekrényajtót.

– Szomszédasszony, menjen odébb, hadd lűjem agyon a feleségemet – hajtogatta.

A feleség észbe kapva gyorsan kiosont B* karmai közül, kiviharzott az udvarra, és meg sem állt az ólig. A bújócska folytatódott. A malacok éles visítással üdvözölték a váratlan vendéget, így aztán az üldözőnek az árulkodó hangok hallatán nem volt nehéz kitalálnia, hol lapul az átkozott asszony. De másodszor is sikerült kibújnia az ostromgyűrűből. A feleség most már messzebb futott, elmenekült a Tóthokhoz a Jókai utcába. Férje itt is rátalált. Ismét szaladni kezdett, saját otthonába, ahol a kút kávájánál szusszant egyet. Belenézett a kútba, mely zavaros volt, akár egy planktonleves. Mintha megadná magát végzete előtt, elrejtőzött a kútban, mint valami alvilágban. Amikor a férfi itt is felfedezte, sorsa megpecsételődni látszott, innen már nem volt kiút.

- Hagyja békén a feleségét, nem csinált semmit – védték meg a szomszédok K*-t az ura előtt.

B* Vendel meglepő módon szót fogadott, és életben hagyta feleségét.

Miközben K*-t a szomszédok vigasztalták portájukon, egyszer csak feljajdult a villanygitár. Sebtében átrohant az egész család Vendel házába, és a gyerekek az asszonyok szoknyái mögül láthatták, hogy a konyhaasztalon már meg volt terítve, a férj kiloccsant agyvelejével. Nem tudni, miért áldozta fel saját életét a feleségéé helyett, mert hiszen éppen azok az emberek oltalmazták meg az asszonyt, akik előtt szégyellnie kellett volna magát. Vagy lehet, hogy saját helyzetét érezte a továbbiakban reménytelennek, a lelkiismeret-furdalás gyötörte, hogy rátámadt a feleségére?

Minthogy saját maga dobta el az életét, az egyházi törvények értelmében nem temethették el a temetőben, és papi szertartást sem kaphatott. Így a Soós-kripta mögé, a temető árkába kaparták el jeltelenül. Ott is maradt volna, ha nemsokára egy újabb öngyilkosság nem szólt volna közbe. A híradások ugyanis 1933. május 3-án ezt jelentették: „Szigethy Gyula, Kapuvár nagyközség ellenőr-jegyzője hivatali szobájában agyonlőtte magát. Az öngyilkos jegyző 33 éves volt. Öngyilkosságának oka ismeretlen.” Mivel a kapuvári jegyzőt társadalmi helyzeténél fogva a község nem kívánta a temetőárokba elföldelni, a gyakorlat felülírta az öngyilkosok egyházi temetésére vonatkozó tilalmat, mely egészen 1977-ig volt érvényben. Miután precedenst teremtve Szigethy Gyulát a temetőn belül helyezték végső nyugalomra, így B* Vendel koporsóját is végül áthelyezhették a temetőbe.

A fekete varjú könnyített egyet magán, és a temető felől elrepült a Temető utca irányába.

„Minden vallásalapító biztos volt magában; egyikük azonban – s ki tudja, nem ő volt-e a legőszintébb –, Lao-ce, visszahúzódott tulajdon mozgalmának árnyékába. Garta bizonnyal ugyanezt tette.” – idézi Milan Kundera Max Brod egy regénymondatát a Szent Garta kasztráló árnya című esszéjében (ld.: Beszélő, Ford. Réz Pál, 1996/jún. 94–99; kötetben: Uő: Elárult testamentumok, Európa, Bp., 1996, 35–53.). Max Brod A szerelem elvarázsolt birodalma (Zauberreich der Liebe) c. regényében a szépíró Garta felkéri legjobb barátját és szellemi társát, Nowyt, hogy halála után égesse el műveit, aki ezt aztán nem teljesíti. A történet mögött nem nehéz felfedezni az önéletrajzi ihletést, Kafka ugyanis éppen így kérte fel regényei megsemmisítésére barátját, Max Brodot, aki azonban regénybeli pandanjához hasonlóan ennek a kérésnek nem tett eleget. Neki köszönhető, hogy Kafka művei ma hozzáférhetők, de nemcsak a szövegkiadással járult hozzá a kafkaológiához, hanem a prágai német íróról írt monográfiai révén az „értelemgondozást” is magára vállalta. Igen ám, csakhogy Max Brod révén Kafkából egyfelől Garta lett (vagyis egy Brod által meghatározott Kafka-kép), akinek Naplójából kicenzúrázta az általa zavarónak ítélt részeket, ezzel szép feladatok elé állítva a delfinológia művelőit. Másfelől pedig értelmezésein keresztül Kafkából/Gartából egyfajta vallási gondolkodót faragott, aki „tökéletes tisztaságra vágyott”, és akinek „kiválósága abban állt, hogy "mindig független maradt”, hogy aztán ebből az értelemkonstrukcióból Brod azt a tanulságot párolja le, hogy „Garta korunk szentje volt, igazi szent”. Kundera Szent Garta kasztráló árnya c. rövid írása ezzel a Kafka-képpel száll szembe, rámutatva, hogyan telepszik rá ólomsúlyával Max Brod árnya a Kafka-értelmezésre, és hogyan kasztrálta Brod Kafka szövegeit. Kundera esszéje szerint két Kafka van, az egyik Garta, amely nem más, mint Brod teremtménye, a másik pedig a „valódi” Kafka, aki nem vágyott „tökéletes tisztaságra”, nem maradt „független”, és nem volt „korunk szentje”. Ezzel a deminisztifikációval azonban kettős kasztrációval állunk szemközt: Kundera úgy kasztrálja Max Brodot, ahogyan Max Brod kasztrálta Garta hamis alakjával Kafkát.

            Mármost, ezt az analógiát pörgetném rá erőltetett módon – és nyilván csak a névazonosság alapján – a mi Szent Gartánkra, a gartai Szent Sebestyén templomra, még ha a párhuzam pusztán annyi is közöttük, mint Kukorelly Endre és Phil Collins fizimiskája között. Ahogyan Brod Kafka-életrajza hagiográfiát gyártott, ugyanúgy kiradírozta (kicenzúrázta) az értelemgondozás a gartai templom életrajzából az eredet, vagy inkább az eredetiség kérdését. Márpedig a gartai római katolikus templom építészeti genealógiája sem a „tökéletes tisztaság” és a „függetlenség” mintapéldánya. Ezért nem árt a demitologizáció a gartai templommal kapcsolatban, némileg Kundera kasztrációra irányuló pozícióját elfoglalva ezzel. Amint Max Brodnál a regényíró Garta alakja másodlagos létezés jelölője, a mi gartai templomunk is a másodlagos létezés nyomát viseli magán, s ebben a főkolompos Bánszky Mihályé az érdem.

            Bánszky Mihály volt a gartai Szent Sebestyén templom építésze, amelynek alapkövét Németh János 1906. április 8-án rakta le, és az új építményt alig egy évvel később, 1907. június 14-én már fel is szentelték. A makói születésű, de élete jórészét Budapesten élő Bánszky nemcsak építész, hanem építési vállalkozó is volt. A 20. század első felének egyik jelentős templomépítésze, aki elsősorban egyházi jellegű épületekben élte ki mesterségét. Gazdag œuvre-jén végiggyalogolva jól kirajzolódik vonzalma a gótikus formakincsek remixelése iránt, amit a középkori katedrálisok mintájára a templomépületek karcsú kontúrjaival párosított. Bár számos terve valósult meg, úgy látszik, állandóan ugyanazt kereste, művészete értelmezhető folytonos javított kiadások gyanánt. Az érdi Jézus Szíve templom, mely 1929-ben készült el, éppúgy a gótikus formák újragondolását mutatja, mint a gartai templom, sőt, mintha előbbi más, általa készített építményekkel szorosabb párhuzamot is mutatna. Az ő tervei alapján valósult meg 1927-ben a pestszentimrei református templom, de készített terveket Szabadka körüli tanyákra, és ő volt az építésze a törökbálinti zárdának is.

            Életművében sajátos szerepet foglal el a makói evangélikus templom, s nemcsak azért, mert szülővárosában áll. Ezt a templomot 1903-ban építette, amely magas, karcsú toronnyal rendelkezik, két melléktoronnyal az oldalán, a kapuzat fölött timpanonnal és rózsaablakkal. Ez az építészeti megoldás meglehetősen emlékeztet a gartai templomra. Ám ha tüzetesebben megfigyeljük az építészeti jellegzetességeket, akkor rögvest kitűnik, hogy ez a templom nemcsak hasonlít a gartai városrészben láthatóra, hanem pontosan az, utóbbi annak másolata. Magyarán: Bánszky Mihály másodszor is eladta ugyanazt a tervét az ország egy másik szegletében, a gartai templom eredetije Makón látható némileg zömökebb formában. Így aztán a gartai épület korántsem egyedi, hanem a másodlagos létezés foglya. Alig két évvel azután, hogy 1903-ban Makón felépült a templom, Lyka Károly folyóirata, a Művészet az 1905/2-es számban már arról tudósíthatott, hogy „[a] garthai rom. kath. templom tervpályázatán a 600 koronás pályadíjat Bánszky Mihály kapta”. Az már csak külön fricska, hogy amíg Makón ugyanezt a tervet az evangélikus egyház számára passzolta el, aközben úgy gondolta, jó lesz az a katolikus egyház számára is - Gartán. Úgy tűnik azonban, a projektet nemcsak kétszer adta el, harmadszor is bepróbálkozott. A pesterzsébeti (Budapest) Szent Erzsébet templom ugyanis 1909-ben apróbb építészeti változtatással (a melléktornyok távolabb kerültek a főtoronytól) gyakorlatilag szintén ugyanennek a tervnek az alapján készült el. Így aztán az ügyes marketinges Bánszky Mihály ugyanabban az évtizedben háromszor (1903, 1907, 1909) építtette fel ugyanazt a templomot. Csak éppen az ország három egymástól lehető legtávolabb eső részén helyezte el ezt a szentháromságot, így a turpisság kevésbé tűnik fel. 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezzel azonban Bánszky Mihály és Kapuvár/Garta kapcsolata még nem ért véget. Szintén Bánszky tervei alapján valósult meg ugyanis a kapuvári Szent Antal temetőkápolna (vagy más néven: milenniumi kápolna) 1908-ban, amely építészeti megoldásaiban feltűnő rokonságot mutat az érd-újvárosi római katolikus templommal. Minthogy vállalkozó (szellem) volt, aki nem átállotta épületterveit többször is, több helyen benyújtani, hogy a Ctrl + V logikája alapján instant anyagi haszonra  tegyen szert, a temetőkápolna felépítéséből is pénzt remélt. Építési vállalkozóként ő szándékozta elvégezni a kapuvári kápolna kivitelezési munkálatait is, ám hogy mégis mást bíztak meg vele, annak oka abban keresendő, hogy éppúgy nem volt hajlandó belemenni fizuja csökkentésbe, mint – mondjuk – Dragan Đukić. Csiszár Attila Újabb adatok a kapuvári temetők történetéhez (SSz. 2009/1, 56–63.) c. tanulmányából kiderül, hogy Bánszky Mihály a kapuvári temetőkápolna építéséhez két tervpályázatot nyújtott be, egy drágább és egy olcsóbb változatot. Kapuvár nagyközség jegyzője ugyan a drágább verziót javasolta a képviselőtestületnek elfogadásra, de vita alakult ki a változatok körül. Minthogy Bánszky díjazása kevesebb lett volna az általa bekalkuláltnál, ezért nem vállalta a kivitelezést, a kápolnát azonban az ő tervei alapján építették fel. A testület ugyanis két pályázata közül a drágább változatot fogadta el, csakhogy a kápolnát Vogel József olcsóbban építette fel, mint ahogyan azt Bánszky tette volna. Az építész szempontjai között tehát – ahogyan ezt a templomok tömegtermelése is mutatja – nem éppen utolsó volt a profit.

            Sosem értettem igazán, miért preferálja Kapuvár a másolatokat az eredetiség helyett – még ha a válasz kézenfekvő is: mert így olcsóbb. Miért jó az, ami máshol is megvan. Ha csak a Szeged–Kapuvár tengelyen mozgok, máris kettőt tudok említeni: Pátzay Kenyérszegő szobra a szegedi másolata, a Szent István és Gizella szobor szintén a szegedi pontos reprodukciója. A sokszorosíthatóság, a tömegtermelés az ipari forradalom logikájából fakad, amelyre a művészet és a technológiák összefüggését tekintve a 20. század művészetelméletében talán legérzékenyebben Walter Benjamin reflektált A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című nagyhatású esszéjében (ld.: Uő: Kommentár és prófécia. Ford. Barlay László, Gondolat, Bp., 1969, 301–334.). Winckelmann imitációelméletével szemben Benjaminnál a másolás nemcsak idézet, utánzat vagy mintakövetés. Bár a másolat kevesebb a hamisításnál, Benjamin szerint a reprodukció kikezdi az eredet és a másolat viszonyát, és – amire ő még nem gondolhatott – a digitális technológiák megjelenésével a pontos másolatok készítése ezt a kérdést még radikálisabban veti kel. Benjamin szerint a másolat sérti a műalkotások függetlenségének, egyediségének és helyettesíthetetlenségének elvét, ahogyan ezt a gartai templom esetében teszi: hiányzik „a műalkotás »itt«-je és »most«-ja, vagyis az egyszeri létezése, ahol van.”  Ha az eredetiség frigyben jár az újdonsággal, akkor Garta csak modellje után kulloghat. Benjamin erre az unikális elvre dolgozza ki központi fogalmát, az aurát, amely a mű egyedi és megismételhetetlen kontextusát jelenti, és ilyenformán az esztétikai autonómia biztosítéka, a másolás viszont megtámadja az egyszeriséget. Persze Benjamin aura-fogalma jóval összetettebb és nem mellesleg problematikusabb ennél, mindazonáltal a gartai templom ebben a koncepcióban csupán másodlagos létezésre van kárhoztatva.

            Ahogyan Franz Kafka alakjára Max Brod Gartájának árnyéka vetül, úgy vetül a gartai templom aurájára Makó és Pestszenterzsébet kasztráló árnya.

 

 

 

 

            Asszem Claude Lanzmann Tarr Béla Sántántangójának hosszúságát is felülmúló röpke 10 órás Shoah c. rövidfilmje (már ha ez a „film” nem éppen a film hagyományos reprezentációs módjait kérdőjelezné meg) szerepeltet egy amerikai történészt, nevezetesen Raul Hilberget, aki az európai zsidók történetét három szakaszra bontja. Retorikai szellemességgel teszi ezt úgy, hogy a három korszak leírásánál ugyanazt az imperatívuszt mindig egy-egy szóval megcsonkítja: 1.  Nem élhettek közöttünk zsidóként (jogi korlátozás, foglalkozási tilalom); 2. Nem élhettek közöttünk (gettósítás/-sodás); 3. Nem élhettek (Auschwitz).

            A középkortól kezdve a foglalkozási tilalmak miatt a zsidók a mezőgazdasági termelésben lényegében nem vehettek részt, és a céhes iparból is igyekeztek kiszorítani őket. Így aztán nem meglepő, hogy az ország gazdaságában egyfajta munkamegosztásként elsősorban a kereskedelem és a pénzügyletek révén vettek részt. Kapuváron a 17. században is a pénzforgalomban működtek közre, azon töredékes adat, amely itt fennmaradt róluk (pontosabban: amiről tudomásom van), a vámszedéssel kapcsolatban említi őket. A kapuvári vámnál több ízben kerültek konfliktusba az áthaladó kereskedőkkel, amit írásos dokumentumok bizonyítanak.

            Csáfordi Péter esete gyakorlatilag egy negyven évvel korábbi történetet másolt le, körutat írva le a vámház körül.

1646-ban ugyanis Grill György, Sopron szabad királyi város egyik polgára gabonával megrakott szekerével kelt át a kapuvári vámnál. A vámot és a vámházat az 1597. évi urbárium is említi, ennek leírásából topográfiailag jól behatárolható a helye: alighanem ott helyezkedett el a vámház, ahol 1945-ig, vagyis a Vámház-ér és a sopron–kapuvári út kereszteződésénél, amely még a 20. század első felében is a város nyugati határát képezte. Grill György a vámhoz érve vitába keveredett a kapuvári zsidó vámossal. A vámos neve nem maradt fenn, mindazonáltal tudomásom szerint ez az 1646. évi említés az első adat, amikor Kapuvárral kapcsolatban zsidót említenek. Noha a forrás hallgat róla, a zsidó vámos gyaníthatóan vámbérlet gyanánt jutott hivatalához a Nádasdyaktól. A vámos a továbbhaladás előfeltételeként vámfizetésre akarta kötelezni Grill Györgyöt, amit azonban ő megtagadott. Erre a vámszedő lefoglalta a soproni kereskedő lovait és szállított gabonáját. Grill György természetesen megorrolt erre az arcátlan tettre, és elégtételt követelt. A soproni városi tanács védelmébe vette polgárát, és 1646. augusztus 13-án Sopronból latin nyelvű levelet intézett Nádasdy Ferenc kapuvári jószágkormányzójához, Bezerédy Györgyhöz, hogy szolgáltassa ki a gabonát és az elkobzott állatokat. Ez a család több ízben feltűnik Kapuvár történetében, Bezerédy László például 1610-ben kapuvári várnagy volt, az ő fia, György pedig a soproni alispáni tisztséget nyerte el. Forrás hiányában nem tudni, hogy „endlösung” gyanánt milyen ítélet született az ügyben, de aligha kétséges, hogy a zsidó vámos visszaélve hatalmával megsértette Grill György privilégumait, ugyanis Sopron szabad királyi város polgárai a 13. században elnyert kiváltság óta az egész ország területén vámmentességet élveztek, így aztán nem lehetett volna tőlük vámot követelni. Az persze más kérdés, hogy Sopron városa a nyilvánvaló jogtiprásnak mennyire tudott érvényt szerezni.

            Ebből a szempontból hallatlanul izgalmas a törvényi szabályozásban a vámszedés és a zsidók viszonya. Már az 1222. évi Aranybulla 24. cikkelye azt a rendelkezést tartalmazta, hogy vámosok ne lehessenek zsidók. Évszázadok múlva II. Ferdinánd király 1630. évi törvényeinek 15. cikkelyéből a 2. § úgy határozott, hogy „a zsidókat pedig a harmincadok, illetve a vámok haszonbérletéből mozdítsák el”, magyarán zsidó személy ne bérelhesse a vámszedést. Egy évtized múlva III. Ferdinánd 1647. évi törvénye 91. cikkelyének 8. paragrafusa megerősítette az 1630-as törvényt, és a törvénnyel szembeszegülőket büntetéssel fenyegette, amit megtoldott a zsidók teljes jogfosztásával, miszerint a zsidók „az ország jogainak nem részesei”. Már két évvel később, 1649-ben ugyanő, III. Ferdinánd újból foglalkozni kényszerült a zsidók vámszedésének kérdésével, és az ez évi 79. törvénycikk 1. §-a többek között kimondta: a vármegye kötelessége, hogy abban a mezővárosban, ahol a vámszedés zsidóra van bízva, azonnal jelenjenek meg a helyszínen, és tétovázás nélkül, mindenféle jogorvoslat kizárásával azonnal tiltsák meg a törvénysértést, és ennek elmulasztása esetén az alispánnak, vagy a nevében eljáró vármegyei képviselőiknek hivatalvesztés büntetését helyezte kilátásba.

            Ezen sorozatos törvényi előírás ellenére azonban látható, hogy a Nádasdyak 1646-ban mégis zsidó személyt alkalmaztak Kapuvár mezőváros vámházánál, ezzel törvénysértést követtek el. Hogy azonban e törvényt máshol sem tarthatták be, azt éppen a folytonos törvényi előírások (1630, 1647, 1649, majd 1659) mutatják, máskülönben nem lett volna szükség az újabb és újabb megerősítésekre.

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyébként is: a Nádasdyak zsidóbarát politikáját utóbb az Esterházyak is folytatták, akik 1681-től birtokolták Kapuvárt és a hozzátartozó uradalmat. Sopron ugyanis, ahol Mohács előtt a középkori Magyarország egyik legjelentősebb zsidó közössége alakult ki, az 1526 utáni zavaros időszak közepette megszerezte a de non tolerandis Judaerorum, vagyis a zsidók városokból való kiűzésének jogát, és zsidók egészen az 1840-es általános törvényi szabályozásig nem telepedhettek le Sopronban. A szabad királyi városokból az uradalmi falvakba és mezővárosokba menekült zsidó lakosságot azonban egyes nyugat-dunántúli földesurak védelmükbe vették, ezért (és a bevándorlás miatt) a mai Burgenlandban népes zsidó kolóniák jöttek létre, a Királyi Magyarország legjelentősebb zsidó közösségeit alkotva. Esterházy Pál 1670-es évektől kezdődő zsidótelepítései nyomán alakult ki a földesúri védelem alatt álló és autonóm intézményi háttérrel felruházott ún. Hétközség (Seva Kehillot), amely Kismartont, Nagymartont, Kaboldot, Köpcsényt, Németkeresztúrt, Boldogasszonyt és Lakompakot foglalta magában. Miközben herceg Esterházy Pál, Kapuvár földesura, egyben Sopron vármegye örökös főispánja sem feltétlenül ápolt felhőtlen viszonyt Sopron városával, a zsidó kereskedők és vámbérlők jogsértő tevékenységei ellen  úgy a szabad királyi városok (látható: 1646-ban Sopron), mint a nemesek is gyakran éltek panasszal.

            Utóbbira az említett Csáfordi Péter esete a példa. A Csáfordi középkori eredetű nemesi család volt, úgy tudom, elsőként 1322. június 4-én említik őket, egy Csáfordi Bene fia Jakab „nevű” embert (Jacobo filio Bene de Chafurd). Csáfordi Péter 1687-ben Grill Györgyhöz hasonlóan szekerével jelent meg a kapuvári vámnál, azzal a különbséggel, hogy ő gabona helyett bort szállított, a szekeret pedig lovak helyett ökrök húzták. Amíg Grill polgár volt, ő nemes. Amikor útja során megállították, szintén vámfizetés címén keveredett konfliktusba az itteni vámszedővel, aki történetesen zsidó volt. Nem tudni, hogy ez a zsidó vámszedő személyében megegyezik-e azzal, akivel 1646-ban találkoztunk, ha igen, akkor legalább negyven évig viselte hivatalát, ha nem, nem. Egy alább szóba kerülő 1692. évi latin nyelvű okmányból derül ki, hogy a kapuvári vámost Mátyásnak hívták, de már ezen szöveg sem ismerte a zsidó családnevét (egregius Matthias judaeus de cognomine incognitus et telonialis officii Kapuvariensis administrator sive teloniator Kapuvariensis). Ugyanebből az iratból az is kiderül, hogy amikor Csáfordi Pétert megállította a vámház előtt, ez a vámház Mátyás lakhelyéül is szolgált (ante domum telonialem et solitum residentiae ipsius teloniatoris locum ibidem). Ez, szemben az 1646. évi közvetett feltételezéssel, egyértelmű bizonyíték arra nézvést, hogy Kapuvár 1687-ben rendelkezett zsidó lakóval. Mátyás, a vámhivatalnok Csáfordi Péter nemesi szabadságára fittyet hányva az áthaladás fejében vámot követelt a Kapuvár mezővárosi közúton (in publica platea oppidi Kapuvár), noha a nemesi szabadsághoz hozzátartozott a vámmentesség. Csáfordi elmondása szerint hiába villogtatta nemesi szabadságát, a vámos ezt semmibe vette. Miután nem volt hajlandó megfizetni a vámot, Mátyás elkobozta két ökrét. Ezt követően Kapuváron az esküdtszék előtt emelt panaszt, és a szolgabíró, Vörös János előtt újfent nemesi szabadságára hivatkozott, de hasztalan. Egy itteni esküdt ülnök neve 1692-ből ismert, őt Bakony Mártonnak hívták. Csak akkor adták vissza neki jószágait, amikor büntetésként tíz birodalmi tallért csengetett le. Esterházy Pál tisztjei előtt is tiltakozott a jogtalan eljárás miatt, de panasza nem talált meghallgatásra, és a tíz birodalmi tallért hiába kérte vissza. Minthogy 1688-ban kelt magyar nyelvű levelében azt írta, hogy „[a]zután czakhamar hasonloképpen erőuel meghfogott boros szekeremmel és a vámot meghuette [ti. megvette] rajtam azon sido Kapuvárott”, úgy tűnik, másodszor is folt esett nemesi becsületén. A harmadik alkalommal Csáfordi Péternél már végképp betelt a pohár. A következő évben, 1688. január 25-e körül ugyanis ismét vámot követelt tőle a kapuvári vámos. Egy héttel később ezért tollat ragadott, és beadványt írt Esterházy Pálhoz, Sopron vármegye főispánjához és a „tekintetes nemes vármegyéhez”, hogy elégtételt követeljen. Ebben a már említett 1688. évi beadványában azt írta, hogy ha valamennyi nemesnek vámot kell fizetnie Kapuváron, akkor ő ugyan ez elől nem tér ki, és megfizeti, de ha nem, akkor ezzel a jogtalansággal nemesi szabadságába tiportak. Emellett a sorozatos visszaélések miatt „ezen sido alkalmatlanságha” mellett érvelt.

            Sopron vármegye törvényszéke a Rábaközi kerületben vagy járásban 1692-ben foglalkozott Csáfordi Péter ügyével, amiről az ez év február 7-én kelt és a már említett latin nyelvű okmány tanúskodik. A törvényszék nem meglepő módon Csáfordon ült össze, ahol egyébként Csáfordi Péter birtokai feküdtek. Személyéről semmit nem tudok. Neve egy alkalommal a Horváth József és Dominkovits Péter által összeállított 17. századi Sopron megyei végrendeletekben fordul elő, Kelemen András özvegye, Horváth Erzsébet Csáfordon 1693. szeptember 11-én kelt végrendeletének hitelesítő aláírói között. Megjegyzem, ugyanitt szerepel Vörös János és Tóth Péter neve is, akik az 1692-es okiratot is ellátták kézjegyükkel, előbbi szolgabíróként, utóbbi pedig esküdt ülnökként.

A megyei törvényszék elnöki tisztét Felsőbüki Nagy István, Sopron megye alispánja töltötte be. Nagy István a század hatvanas éveiben születhetett és 1747 körül halálozott el. Apja, Nagy György szolgabíró volt, három fia közül István volt a legidősebb. Nagy István volt Kőszegen városi főjegyző, Sopron megyei főjegyző, alispán, királyi tanácsos, országgyűlési követ, országbírói ítélőmester. Előnévként ő vette fel a felsőbüki nevet. A 17. század végén ő alakította át a büki kastélyt, s miután Esterházy Dánieltől anyagi ellenszolgáltatás fejében megkapta Sitke egy részét (Kissitkét),1718-ban oda is költözött. Minthogy a Rákóczi-szabadságharcban a császáriak oldalán állt, a kurucok elfogták, majd tizenkét napra Sümeg várába zárták, ahol a halálos ítélet megszületése után már a vérpadra vonszolták, de a hollywoodi forgatókönyveket lealázva az utolsó pillanatban a császáriak segítségével szerencsésen megmenekült.

A törvényszék aztán igazságot szolgáltatott Csáfordi Péternek, mégpedig oly módon, hogy elítélte a kapuvári zsidó vámos hivatali visszaélését. A büntetésként fizetett tíz birodalmi tallér követelését is jogtalannak minősítette, ami azért is pikáns, mert ezen a csáfordi ítélkezésen szolgabíróként részt vett az a Vörös János is, aki csak a pénzösszeg letétele után adta vissza tulajdonosának két ökrét, így tehát saját korábbi  döntésével került ellentmondásba. Mátyás vámhivatalnoknak is meg kellett volna jelennie a megyei törvényszéken, a kérésnek azonban – tetézve bűnei lajstromát – nem tett eleget. Ezért a nemes vármegye úgy határozott, hogy őt távolmaradásáért további büntetéssel sújtja. Esterházy Pál szerepe azért is érdekes a történetben, mert egyszerre kétféle szerepet kellett eljátszania: egyfelől, bár a csáfordi ülésen személyesen nem vett részt, de Csáfordi neki is címezte panaszlevelét, a megye főispánja volt, és így közfeladatot töltött be, másfelől azonban Kapuvár földesura, azaz magánérdeke is fűződött a döntéshez. A kétféle funkciót pedig aligha lehetett harmonikusan összeegyeztetni. Mindenesetre, amint azt más nyugat-magyarországi esetek is mutatják, Esterházy a panaszok ellenére igyekezett megvédeni birtokain élő zsidajait.

Ugyanakkor úgy tűnik előttem, mintha a törvényszék nem biztos, hogy pontosan követte volna a nemesi szabadságában megsértett borszállító állításait. A kapuvári vámos ugyanis 1687-ben adta vissza Csáfordy Péternek – legalábbis az ő leírása szerint – tíz tallér leszurkolása után a zálogul lefoglalt ökröket, miközben a megyei törvényszék ezt egy évvel későbbre teszi, amikor ugyan szintén hatalmaskodott fölötte Mátyás, de ekkor pénzváltság nem került szóba.

Úgy látszik tehát, nemcsak a zsidó vámos hibázott, de hibázott Vörös János is, a megyei törvényszék is.