A Rákóczi-szabadságharc kapuvári vonatkozásaival kapcsolatban a helytörténetírás többnyire Vak Bottyán hadjárataira és a vár lerombolására összpontosított, a kuruc hadműveletek kezdeteiről viszont megelégedett néhány szavas információval. Faragó Sándor – igaz, a vár történetének egészéről szólva – meglehetősen elnagyoltan ugrotta át a témát: Kapuvár „1704-ben még a császáriak kezén van, 1705-ben már a kurucoké” (Faragó, 93.). Varga József negyven évvel későbbi várostörténeti monográfiájában valamivel több szót szentel az első dunántúli hadjáratnak, ám ez is csak felületesen két mondatot szán az eseményeknek: „… a Rákóczi-féle szabadságharc kezdetekor a vár Esterházy Pál nádor tulajdonaként teljesen kiszolgálta a Habsburg-uralkodót, vagyis a labanc hadak rendelkezésére állt. Ezért a kurucok – feltehetően a Sopron megyében ezidőtájt hadakozó Ocskay László vezetésével – mindjárt a szabadságharc elején elfoglalták…” (Varga, 65.). Ezeket a megállapításokat a szerző lényegében szó szerint – jelöletlenül – emelte át Gimes Endre hetvenes években megjelent bédekkeréből (Gimes, 24.), annyi információtöbblettel, hogy a kapuvári vár „elfoglalását” Ocskay kapitánynak tulajdonítja.

            Azért is furcsa, hogy a szabadságharc kezdetének kapuvári történéseit ilyen mostohán kezelték, mert már jóval Faragó tanulmányának megírása előtt rendelkezésre álltak olyan feltárt források (hadijelentések, levelezések, naplók, önéletírás), amelyeket bővebben is kiaknázhattak volna. Azóta újabb kútfők kerültek felszínre a témával kapcsolatosan, melyek ezt a feldolgozatlan korpuszt tovább árnyalhatják, Bánkúti Imre pedig monográfiát szentelt az első dunántúli hadjáratnak. Mindezek alapján az eseményekről az eddigieknél jóval részletesebb kép rajzolható fel, melyek az eddigi állításokat is pontosíthatják. Másfelől a kapuvári történések nem szakíthatók ki a szélesebb történeti kontextusból, amit a helytörténetírás gyakran megtett, hanem csakis annak fényében, azzal együtt értelmezhető.

            Az alábbiakban az 1704-es esztendőből pusztán két hónapra, januárra és februárra koncentrálok, és ha nagyon erőltetni akarnám, hogy megindokoljam ezt a kényszerűséget, akkor egy ilyen cezúrát jelölnék ki: amíg az év első hónapjaiban a kurucok vitték a kezdeményező szerepet a Dunántúlon, addig március már a császáriak ellentámadását reprezentálja. A nagy kuruc-fan Thaly Kálmán történészi munkássága során képtelen volt háttérbe szorítani érzelmi viszonyulását a szabadságharchoz, ezért egyes történéseket pozitívabb fényben igyekezett feltüntetni, így például az első kuruc hadjáratot egy előre gondosan megtervezett koncepció folyományának tartotta, tévesen; mindazonáltal elfogultsága dacára is elévülhetetlen érdemeket szerzett a források összegyűjtésében és kiadásában. A helyi vonatkozású források között keverednek a Kapuvárhoz fűződő események azokkal, melyekben a mezőváros neve például csak egyes okmányok kiadása kapcsán merül fel, mivel azonban ezek tágabb történeti összefüggésekbe illeszkednek bele, és nyilván nem értelmezhetők azoktól függetlenül, így tárgyalásuk során nem kerülhető meg a szélesebb perspektíva alkalmazása.

 

 

 

            A Rákóczi-szabadságharc hadműveletei 1704 elejétől indultak meg a Dunántúlon, és annak részeként értelemszerűen Kapuváron is, így ezt megelőzően még nem beszélhetünk a kurucok itteni katonai tevékenységéről. Magyarán: a mozgalom elejét országos viszonylatban az 1703-as évszámhoz szokás kötni, a szabadságharc azonban ezen a tájon később kezdődik. 1703 végére a kuruc csapatoknak sikerült elfoglalniuk Felső-Magyarországot és Alsó-Magyarország Dunától északra fekvő részét, a látványos eredményeket azonban gyengítette, hogy éppen a legfontosabb erősségek maradtak császári kézen (Érsekújvár, Pozsony, Nyitra, Lipótvár). Bár Thaly Kálmán a Dunántúl elfoglalását pontosan megtervezett lépésként értelmezi, és valami nagy nemzeti összefogást lát benne, valójában inkább az improvizáció és a habozás jellemezte. A Dunántúl meghódításának terve mindazonáltal stratégiai szempontból is fontos volt. A spanyol trónért Franciaország és a Habsburg Birodalom között kitört spanyol örökösödési háború miatt ugyanis az év végén, és a következő elején a francia–bajor csapatok a császárváros ellen indultak nyugat felől. Így a kurucok keletről való lendületes előretörésével megnyílt a lehetősége annak, hogy a két szövetséges Bécset harapófogóba zárja. Bécs felé pedig előbb a hátországot, azaz a Dunántúlt kellett biztosítani. A döntő mozzanatot azonban mégsem ez a Bécs ostromához fontos hadászati koncepció, hanem a dunántúliak akciója jelentette ahhoz, hogy a kurucok végül átlépjék a Rubicont (a Dunát).

            Vízkereszt táján, vagyis január 6-a körül Pápáról hatvan lóval követség érkezett Somorjára az ott tartózkodó Károlyi Sándorhoz, aki 1703 októberében állt át a kurucok oldalára. Ugyanekkor jött Semptéről Somorjára Bercsényi Miklós, a kuruc hadsereg főparancsnoka, Rákóczi jobbkeze. A dunántúli delegációt Bezerédj János veszprémi alispán (akit aztán 1704. január 27-től neveztek ki ezereskapitánynak) és Sándor László pápai várkapitány (ő 1704. február elsejétől ezereskapitány) vezette. Ők hívták meg a kurucokat a Dunántúlra, és ezt követően terjedt ki a szabadságharc erre a területre is. Bercsényi először Ocskay László ezereskapitányt és Gencsi Zsigmondot bízta meg a dunántúli átkelés irányításával, ez azonban balul sült el. Viard császári tábornok vezetésével ugyanis az „óvári német” visszaverte őket a Duna északi pártjára. Másnap, január 11-én maga Károlyi Sándor ötezer lovassal sikeresen kelt át a befagyott Duna jegén, és Győr mellett továbbhaladva még aznap este Pápára érkezett, ezzel kezdetét vette a dunántúli hadjárat (Károlyi, 70–72.). Noha a kurucoknak a Dunántúlon nem volt székhelye, a központi várat a gyakorlatban Pápa jelentette. Heckenast Gusztáv ezt egyfelől geopolitikai elhelyezkedésével magyarázza (a császári kézen lévő Győrtől biztonságos távolságban van, a Dunántúl centrumában helyezkedik el), másfelől azzal, hogy a Somorjára érkező dunántúli kurucpárti követség is Pápán szervezkedett (Heckenast, 99–104.).

 

 

 

 

            Károlyi, a dunántúli hadjárat vezetője még aznap pátenst bocsátott ki, melyben a fegyvert fogó jobbágyoknak szabadságot ígért, és az egykori véghelyeket, mint amilyen Kapuvár is volt, mentességekkel csábította (Köpeczi–R. Várkonyi, 196, 636.). Ezt megelőzően egy nappal, még a sikeres dunai átkelés előtt – nyilván hasonló értelmű – pátenst adott ki Bercsényi Miklós Sopron vármegye számára. Ebben a terhektől való megszabadítással kecsegtetett: „Valakik azért ezen istenes indulattomra nézve az haza szolgálattyának elő mozdittására czélozo indulattunkat magok fölüllésekkel folytatny igyekeznek, bizonyossak lehetnek benne, hogy azok nem csak a portiozásnak igája alól szabadulnak föl, sőt minden ur dolgatül, robotozástul házadojátul és egyéb akármi nével nevezendi terh viseléstül felszabaditatnak, és mentek lesznek” (R. Várkonyi, 349.). Kérdés, ha volt ennek a pátensek valamilyen visszhangja egyáltalán, hogyan hathatott a kapuváriakra. Természetesen semmi ilyen, a fogadtatásra vonatkozó adattal nem rendelkezem, mindazonáltal csöppnyit eljátszanék a gondolattal. A kapuváriak az 1676-os privilégium óta, éppen a vár védelmének fejében adómentességgel és szabadsággal rendelkeztek, így a pátens lényegében semmi olyat nem adott, amelynek már ne lettek volna a birtokában (LR. 16. 32–33.). Ezt a kiváltságot I. Lipót állította ki számukra, így nem lehetett okuk arra, hogy a császár irányába ne maradjanak a továbbiakban is lojálisak. Másfelől az ilyen csalogató ígéretek azért sem vonzhatták őket teljes lelkesedéssel a felkelők táborába, mert Kapuvár mint az Esterházyak birtoka gazdasági szempontból nyugat felé orientálódott, így érdekeik Ausztria felé is fűzték. A véghely tehát önmagában nem még forradalmasíthatott. Mindez persze elméleti spekuláció, ugyanakkor beszédes, hogy a felkelők a Dunántúlt a kurucokkal szemben tapasztalt gyakori ellenállás miatt terra fatalisnak, azaz végzetes földnek nevezték. Ja, és amíg el ne felejtem: az aulikus Esterházy Pál hercegnek, Kapuvár birtokosának a magatartása is ellenséges volt a kurucok irányába. Olyannyira, hogy 1704. január 14-én kiáltványt intézett Győr megyéhez, amely Bánkúti Imre szerint tartalmában megegyezik a Sopron megyéhez intézett pátenssel. Ebben azt írta, hogy mivel „az ellenségnek fegyvere elseöben is Dunántúl [szerintem a mai helymegjelöléssel szemben ez itt éppen a Dunától északra fekvő területre vonatkozik] való földet ellepvin, Dunán ennend is számossan áltathatot, lévén oly szándékkal, hogy valamint amaztat pusztitó fegyverrével elburitotta, ugy eztet is elburithassa, s utolso veszedelemre hozhassa”, ezért „personalis insurrectiót”, azaz személyes felkelést hirdetett, és az így összeálló hadakat január 21-ére Sopronba rendelte Forgách Simon császári tábornok (ő még az év márciusában átáll a kurucok oldalára) szárnyai alá. Az sem tolhatta nagy lelkesedéssel a kurucok oldalára a kapuváriakat, hogy Esterházy az átállókat bosszúval fenyegette meg: aki „az ellenség hitegeteö szavainak hételt adván, melléje állana, vagyis vélle akarmi módon egyet értene, az ollyanoknál tudva legyen, hogy Kegyelmes urunk eö Feölsége fegyvere tüzel vassal rajta leszen, és ugy bánik vellek, mint ellenségel” – írta (Bánkúti, 1976, 52–53).

            Mindezek ellenére a Pápára beszálló Károlyi Sándornak pár hét alatt sikerült megvennie a Dunántúlt, úgy azonban, hogy a legfontosabb nyugat-dunántúli erősségek (pl. Győr, Sopron) a „Felvidékhez” hasonlóan császári kézen maradtak. Önéletrajza szerint Pápáról a szélrózsa minden irányában kapitányait küldte ki, hogy a dunántúli várakat a kurucok kezére kerítse. Sajnos konkrétan nem említi, hogy Kapuvár felé melyik katonáját irányította, csak a vár januári meghódoltatásáról tudósít: „Kőszeg, Sárvár, Szombathely, Körmönd, Szentgot[t]hárd, Alsó-felső Lindva, Ruszt, Kismarton, Kapuvár mind letötték homagiumjokat” (Károlyi, 72.). Kérdés, mikor és milyen módon jutott a kurucok birtokába Kapuvár. Varga József várostörténetének fentiekben idézett mondata azt sugalmazza, hogy a vár „elfoglalása” akkor történt, amikor Károlyi Ocskayt Sopron bevételére küldte, és mintegy útközben megszerezte a kapuvári várat. Noha Károlyi gyakran bánik szabadosan a kronológiával, elbeszélése szerint Kapuvár kuruc kézre kerülése még a soproni kísérlet előtt történt, ugyanis ezt követően írja le, hogy Sopron (Fraknóval, Lánzsérrel, Borostyánkővel és Keresztúrral együtt) a császáriaké maradt. Logikája szerint a már behódolt várak után kívánta Sopront is a kurucok oldalára állítani (az idézetből a nem ide vonatkozó, így zavaró elemeket kiszedegettem): „Akarván […] Soprony városát kegyelmes urunk hivségére hajtanom, […] Soprony városára penig Ocskay Lászlót expediáltam Török István urammal ő kegyelmével” (Károlyi, 73.). Az indítéka nem egészen az volt, mint más váraknál „normális esetben”, hanem éppen azért indította útnak kapitányát, mert Sopron nem volt hajlandó meghajolni a kuruc hatalom előtt. Ebből pedig az következik, hogy Kapuvár még a soproni kiküldetés előtt kuruccá lett. Csányi János soproni polgár német nyelvű kortárs naplójában-krónikájában azt írja, hogy Ocskay László ötszáz lovas élén január 17-én érkezett Sopron falai alá, hogy a várost behódolásra kényszerítse, és aznap éjszakára Kópházán vert tábort (MTT. V. 177.). A két szélső időpontot véve tehát Kapuvár kuruc kézre kerülése január 11-e (még inkább 12-e) után és legkésőbb január 17-én történhetett. Figyelembe véve a Károlyi által kiszemelt dunántúli kuruc tűzfészek, azaz Pápa viszonylagos közelségét Kapuvárhoz, és azt, hogy az önéletrajzban összefoglalóan említett várak a dunai átkelést követően – bár értelemszerűen nem egyidejűleg – hamar behódolhattak, valószínűnek tűnik, hogy Kapuvár inkább előbb, mint utóbb hajolt meg. Persze az ilyenfajta kronológiai finomkodásnak önmagában nem sok értelme van, csak akkor, ha van hozzárendelve valamilyen tét. Meglátásom szerint itt a tét az, hogy Kapuvárt Ocskay nem Sopron felé menet mintegy útközben „foglalta el”. Ez természetesen nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy Ocskaynak szerepe lehetett a kapuvári vár kuruc kézre kerülésében, csak éppen nem Sopronnal együtt, hanem azt megelőzően, még 17-e előtt.

            Az eddigiek során szándékosan tettem idézőjelbe az elfoglalta igét, és kerültem az ehhez hasonló szinonimákat. Varga József Gimes Endre nyomán azt állítja, hogy Kapuvárt elfoglalták, márpedig ha ez az ige fegyveres bevételt jelent, ami felé erősen hajlok, akkor én a fegyveres bevételről nem vagyok meggyőződve. A kérdés tehát arra vonatkozik, milyen módon kerül a vár a kurucok birtokába. Károlyi azt állítja, hogy több várral együtt Kapuvár „letötte homagiumát”, azaz hűségesküjét. Ez arra utal, hogy a várak színt váltottak, és átpároltak a kurucok táborába, amely nem feltételez szükségszerűen harci cselekményt. Ritter János soproni krónikájában arról ír, hogy az egész Rábaköz (az ő időrendje szerint is január 17-e előtt) hűséget fogadott a felkelőknek, márpedig a Rábaköznek egyetlen vára volt, Kapuvár: „Da Ihm dann gleich die ganze Raabau und der ganze Boden herauf zugefallen, und sich gehuldiget” (MTE. XXVII. 448.). Amikor Károlyi Ocskayt a be nem hódoló Sopronba küldte, eleinte még ezt a várat sem katonai erővel kívánta térdre kényszeríteni, hanem tárgyalások útján akarta csatlakoztatni a felkelőkhöz. Sopron válaszára kapitánya még haladékot is adott, igaz, csak egyetlen napot. Mindebből tehát azt gyanítom, hogy Kapuvárt a kurucok 1704. január 11. és január 17. között nem elfoglalták, hanem a várkatonaság egyszerűen átállt – és még az sem biztos, hogy ez szimpátiából fakadt (a pátensben ígértek vajmi újat nyújtottak), hanem félelemből, tömegpszichózisból vagy egyszerűen opportunizmusból.

 

 

            Sopron kuruc oldalra állítása azért is fontos kérdés volt, mert császári zárványként katonai veszélyt jelentett a bajor–francia csapatok és a kurucok tervezett egyesülésére. Ocskay január 18-án ment be Sopronba, hogy kieszközölje az átállást, a városi tanács azonban a döntéshez haladékot kért – valójában az időt húzta –, amit a kuruc kapitány meg is adott, de másnapi válaszadással. Január 19-én éjjel Ocskay az időt dorbézolással múlatta (MTT. V. 177.). Később Károlyi Ocskaynak tulajdonította, hogy Sopron nem hódolt meg a kurucoknak, mondván „nem az ország hasznos dolgait forgatván, hanem az pohárt és éjjeli nappali táncot, ordere ellen [a rendelkezéssel szemben] sok praetensiókat [követeléseket] és exactiókat [adót] kíván az városon; melyen megidegenyedvén az város…” (Károlyi 74.). A problémák azonban jóval mélyebben gyökereztek ennél, amint azt Bánkúti Imre az első dunántúli hadjáratról szóló könyvében fejtegette. Sopront a katonai erőviszonyok és egész gazdasági érdeke Bécs felé orientálták, meghódolás esetén az osztrák piacoktól való elhullás a várost súlyosan érintette volna, és ezeket latolgatva a tanács a császárhűség mellett döntött (vö. Bánkúti 1975, 44–62). A soproniak haladékkérése csak időhúzás volt, amely utólag remek taktikának bizonyult. Már önmagában az is jelentőségteljes, hogy január 21-én kétfelé indítottak követséget, az egyiket  Károlyihoz, a másikat pedig titokban segítségkérésképpen Bécsbe a császárhoz. Ám amíg a kurucokhoz két tanácstag, addig a császárvárosba – rangban is jelezve, melyiket tartották fontosabbnak – maga a polgármester, Ferdinand Dobner ment (meg is lett az eredménye, január 26-án Bruckból Blumberg báró vezetésével négyszáz fős német erősítés érkezett a városba). Kapuvár szempontjából viszont az előbbi követség releváns (bár, mint látni fogjuk, nem függetlenül a másiktól).

Sopron január 21-én a tanács két emberét indította a kurucokhoz, Kovasich Györgyöt, a Belső Tanács tagját, és Reichenhallert a Külső Tanácsból (MTT. V. 177–178.), Bánkúti szerint először Pápára mentek, addigra azonban onnan Károlyi már eltávozott. Károlyi ugyanis a Csallóközből átkelő Bercsényi Miklóssal együtt Lébényszentmiklóson (Mosonszentmiklóson) találkozott Széchenyi Pál kalocsai érsekkel. Őt I. Lipót császár bízta meg azzal, kezdjen tárgyalásokat a felkelőkkel, hogy – amint Rákóczi az Emlékirataiban fogalmazott – „a békés tanácskozást részesítsék előnyben a háborúval szemben” (Rákóczi, 72.). Így „[u]gyanazon tracta-alkalmatossággal Soprony városának követjei érkeztenek” ide, hogy megbeszélést folytassanak Károlyival a város átállásának feltételeiről (Károlyi, 75.). Mind a két tárgyalás vélhetően sikertelennek bizonyult, ami a soproniakat illeti, Bercsényi április 18-án Rákóczinak írt jelentésében a kudarcot, és Sopron császárhűségét Károlyi túlzó követelésének tulajdonította: „Sopronyon kért 50, 000 frt sarczot, és minden fegyver és munitiójokat; az tette őköt labanczczá” (AR. IV. 8). Amíg tehát Károlyi a felelősséget Ocskayra hárította, addig Bercsényi meg Károlyira – noha az okok jóval mélyebben gyökereztek. A két soproni polgár Lébényszentmiklósról Kapuváron át hazaindult, Károlyi Pápára, Bercsényi pedig a Csallóközbe tért vissza. Károlyi időközben értesülést szerzett Sopron környéki csapataitól, konkrétan Telekesi Török Istvántól, hogy von Blumberggel az élén erősítés érkezett a városba, és ráébredt, hogy a soproniak finoman szólva is megvezették. Károlyi ezért elfogatóparancsot adott ki, s ennek eredményéről Tasner György és Bogyai Miklós január 30-án Kapuváron kelt levelükben számoltak be Károlyinak. Eszerint Kovasichot és Reichenhallert a tárgyalásról visszatérvén kézre kerítették, és Hidegségen börtönbe zárták: „Nagyságod levelét tegnap hajnalban, Förtő-Szent-Miklóson vettük, a parancsolatot elébb, mint értettük, végbevittük [azaz: a követeket még a parancs kézhez vétele előtt, január 28-án elfogták]; sőt oly vélekedésben voltunk, hogy netalántán a követek valamely úri emberünket megcsalják;, Sopronban magokkal beámítsák: éjjel-nappal falukon és utakon jó vigyázással vártuk; a minthogy Hidegség nevő faluban kezönkben jöttek, mindjárást árestáltattuk. Brzenyk [Branyik] János uram Lében-Szent-Miklós felé vitte a sopronyi követeket”. (AR. I. 97–98). Egyébként ez a Tasner György jelentette január 26-án Balfról Telekesinek Blumberg érkezését, aki a hírt Károlyihoz továbbította. A követeket Somorjára vitték Bercsényi Miklóshoz, megérkezésüket ő január 30-án jelentette Károlyinak: „Branyik [János] uram meghozá az soproni követeket, mellyekkel beszéllettem, meg is arestáltatám, mivel csak elhiszem, hogy ide is, és oda is küldték embereiket”, azaz a császáriakhoz és a kurucokhoz egyaránt (RT. II. 78.).