Asszem Claude Lanzmann Tarr Béla Sántántangójának hosszúságát is felülmúló röpke 10 órás Shoah c. rövidfilmje (már ha ez a „film” nem éppen a film hagyományos reprezentációs módjait kérdőjelezné meg) szerepeltet egy amerikai történészt, nevezetesen Raul Hilberget, aki az európai zsidók történetét három szakaszra bontja. Retorikai szellemességgel teszi ezt úgy, hogy a három korszak leírásánál ugyanazt az imperatívuszt mindig egy-egy szóval megcsonkítja: 1.  Nem élhettek közöttünk zsidóként (jogi korlátozás, foglalkozási tilalom); 2. Nem élhettek közöttünk (gettósítás/-sodás); 3. Nem élhettek (Auschwitz).
            A középkortól kezdve a foglalkozási tilalmak miatt a zsidók a mezőgazdasági termelésben lényegében nem vehettek részt, és a céhes iparból is igyekeztek kiszorítani őket. Így aztán nem meglepő, hogy az ország gazdaságában egyfajta munkamegosztásként elsősorban a kereskedelem és a pénzügyletek révén vettek részt. Kapuváron a 17. században is a pénzforgalomban működtek közre, azon töredékes adat, amely itt fennmaradt róluk (pontosabban: amiről tudomásom van), a vámszedéssel kapcsolatban említi őket. A kapuvári vámnál több ízben kerültek konfliktusba az áthaladó kereskedőkkel, amit írásos dokumentumok bizonyítanak.
            Csáfordi Péter esete gyakorlatilag egy negyven évvel korábbi történetet másolt le, körutat írva le a vámház körül.
1646-ban ugyanis Grill György, Sopron szabad királyi város egyik polgára gabonával megrakott szekerével kelt át a kapuvári vámnál. A vámot és a vámházat az 1597. évi urbárium is említi, ennek leírásából topográfiailag jól behatárolható a helye: alighanem ott helyezkedett el a vámház, ahol 1945-ig, vagyis a Vámház-ér és a sopron–kapuvári út kereszteződésénél, amely még a 20. század első felében is a város nyugati határát képezte. Grill György a vámhoz érve vitába keveredett a kapuvári zsidó vámossal. A vámos neve nem maradt fenn, mindazonáltal tudomásom szerint ez az 1646. évi említés az első adat, amikor Kapuvárral kapcsolatban zsidót említenek. Noha a forrás hallgat róla, a zsidó vámos gyaníthatóan vámbérlet gyanánt jutott hivatalához a Nádasdyaktól. A vámos a továbbhaladás előfeltételeként vámfizetésre akarta kötelezni Grill Györgyöt, amit azonban ő megtagadott. Erre a vámszedő lefoglalta a soproni kereskedő lovait és szállított gabonáját. Grill György természetesen megorrolt erre az arcátlan tettre, és elégtételt követelt. A soproni városi tanács védelmébe vette polgárát, és 1646. augusztus 13-án Sopronból latin nyelvű levelet intézett Nádasdy Ferenc kapuvári jószágkormányzójához, Bezerédy Györgyhöz, hogy szolgáltassa ki a gabonát és az elkobzott állatokat. Ez a család több ízben feltűnik Kapuvár történetében, Bezerédy László például 1610-ben kapuvári várnagy volt, az ő fia, György pedig a soproni alispáni tisztséget nyerte el. Forrás hiányában nem tudni, hogy „endlösung” gyanánt milyen ítélet született az ügyben, de aligha kétséges, hogy a zsidó vámos visszaélve hatalmával megsértette Grill György privilégumait, ugyanis Sopron szabad királyi város polgárai a 13. században elnyert kiváltság óta az egész ország területén vámmentességet élveztek, így aztán nem lehetett volna tőlük vámot követelni. Az persze más kérdés, hogy Sopron városa a nyilvánvaló jogtiprásnak mennyire tudott érvényt szerezni.
            Ebből a szempontból hallatlanul izgalmas a törvényi szabályozásban a vámszedés és a zsidók viszonya. Már az 1222. évi Aranybulla 24. cikkelye azt a rendelkezést tartalmazta, hogy vámosok ne lehessenek zsidók. Évszázadok múlva II. Ferdinánd király 1630. évi törvényeinek 15. cikkelyéből a 2. § úgy határozott, hogy „a zsidókat pedig a harmincadok, illetve a vámok haszonbérletéből mozdítsák el”, magyarán zsidó személy ne bérelhesse a vámszedést. Egy évtized múlva III. Ferdinánd 1647. évi törvénye 91. cikkelyének 8. paragrafusa megerősítette az 1630-as törvényt, és a törvénnyel szembeszegülőket büntetéssel fenyegette, amit megtoldott a zsidók teljes jogfosztásával, miszerint a zsidók „az ország jogainak nem részesei”. Már két évvel később, 1649-ben ugyanő, III. Ferdinánd újból foglalkozni kényszerült a zsidók vámszedésének kérdésével, és az ez évi 79. törvénycikk 1. §-a többek között kimondta: a vármegye kötelessége, hogy abban a mezővárosban, ahol a vámszedés zsidóra van bízva, azonnal jelenjenek meg a helyszínen, és tétovázás nélkül, mindenféle jogorvoslat kizárásával azonnal tiltsák meg a törvénysértést, és ennek elmulasztása esetén az alispánnak, vagy a nevében eljáró vármegyei képviselőiknek hivatalvesztés büntetését helyezte kilátásba.
            Ezen sorozatos törvényi előírás ellenére azonban látható, hogy a Nádasdyak 1646-ban mégis zsidó személyt alkalmaztak Kapuvár mezőváros vámházánál, ezzel törvénysértést követtek el. Hogy azonban e törvényt máshol sem tarthatták be, azt éppen a folytonos törvényi előírások (1630, 1647, 1649, majd 1659) mutatják, máskülönben nem lett volna szükség az újabb és újabb megerősítésekre.
 
           
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Egyébként is: a Nádasdyak zsidóbarát politikáját utóbb az Esterházyak is folytatták, akik 1681-től birtokolták Kapuvárt és a hozzátartozó uradalmat. Sopron ugyanis, ahol Mohács előtt a középkori Magyarország egyik legjelentősebb zsidó közössége alakult ki, az 1526 utáni zavaros időszak közepette megszerezte a de non tolerandis Judaerorum, vagyis a zsidók városokból való kiűzésének jogát, és zsidók egészen az 1840-es általános törvényi szabályozásig nem telepedhettek le Sopronban. A szabad királyi városokból az uradalmi falvakba és mezővárosokba menekült zsidó lakosságot azonban egyes nyugat-dunántúli földesurak védelmükbe vették, ezért (és a bevándorlás miatt) a mai Burgenlandban népes zsidó kolóniák jöttek létre, a Királyi Magyarország legjelentősebb zsidó közösségeit alkotva. Esterházy Pál 1670-es évektől kezdődő zsidótelepítései nyomán alakult ki a földesúri védelem alatt álló és autonóm intézményi háttérrel felruházott ún. Hétközség (Seva Kehillot), amely Kismartont, Nagymartont, Kaboldot, Köpcsényt, Németkeresztúrt, Boldogasszonyt és Lakompakot foglalta magában. Miközben herceg Esterházy Pál, Kapuvár földesura, egyben Sopron vármegye örökös főispánja sem feltétlenül ápolt felhőtlen viszonyt Sopron városával, a zsidó kereskedők és vámbérlők jogsértő tevékenységei ellen  úgy a szabad királyi városok (látható: 1646-ban Sopron), mint a nemesek is gyakran éltek panasszal.
            Utóbbira az említett Csáfordi Péter esete a példa. A Csáfordi középkori eredetű nemesi család volt, úgy tudom, elsőként 1322. június 4-én említik őket, egy Csáfordi Bene fia Jakab „nevű” embert (Jacobo filio Bene de Chafurd). Csáfordi Péter 1687-ben Grill Györgyhöz hasonlóan szekerével jelent meg a kapuvári vámnál, azzal a különbséggel, hogy ő gabona helyett bort szállított, a szekeret pedig lovak helyett ökrök húzták. Amíg Grill polgár volt, ő nemes. Amikor útja során megállították, szintén vámfizetés címén keveredett konfliktusba az itteni vámszedővel, aki történetesen zsidó volt. Nem tudni, hogy ez a zsidó vámszedő személyében megegyezik-e azzal, akivel 1646-ban találkoztunk, ha igen, akkor legalább negyven évig viselte hivatalát, ha nem, nem. Egy alább szóba kerülő 1692. évi latin nyelvű okmányból derül ki, hogy a kapuvári vámost Mátyásnak hívták, de már ezen szöveg sem ismerte a zsidó családnevét (egregius Matthias judaeus de cognomine incognitus et telonialis officii Kapuvariensis administrator sive teloniator Kapuvariensis). Ugyanebből az iratból az is kiderül, hogy amikor Csáfordi Pétert megállította a vámház előtt, ez a vámház Mátyás lakhelyéül is szolgált (ante domum telonialem et solitum residentiae ipsius teloniatoris locum ibidem). Ez, szemben az 1646. évi közvetett feltételezéssel, egyértelmű bizonyíték arra nézvést, hogy Kapuvár 1687-ben rendelkezett zsidó lakóval. Mátyás, a vámhivatalnok Csáfordi Péter nemesi szabadságára fittyet hányva az áthaladás fejében vámot követelt a Kapuvár mezővárosi közúton (in publica platea oppidi Kapuvár), noha a nemesi szabadsághoz hozzátartozott a vámmentesség. Csáfordi elmondása szerint hiába villogtatta nemesi szabadságát, a vámos ezt semmibe vette. Miután nem volt hajlandó megfizetni a vámot, Mátyás elkobozta két ökrét. Ezt követően Kapuváron az esküdtszék előtt emelt panaszt, és a szolgabíró, Vörös János előtt újfent nemesi szabadságára hivatkozott, de hasztalan. Egy itteni esküdt ülnök neve 1692-ből ismert, őt Bakony Mártonnak hívták. Csak akkor adták vissza neki jószágait, amikor büntetésként tíz birodalmi tallért csengetett le. Esterházy Pál tisztjei előtt is tiltakozott a jogtalan eljárás miatt, de panasza nem talált meghallgatásra, és a tíz birodalmi tallért hiába kérte vissza. Minthogy 1688-ban kelt magyar nyelvű levelében azt írta, hogy „[a]zután czakhamar hasonloképpen erőuel meghfogott boros szekeremmel és a vámot meghuette [ti. megvette] rajtam azon sido Kapuvárott”, úgy tűnik, másodszor is folt esett nemesi becsületén. A harmadik alkalommal Csáfordi Péternél már végképp betelt a pohár. A következő évben, 1688. január 25-e körül ugyanis ismét vámot követelt tőle a kapuvári vámos. Egy héttel később ezért tollat ragadott, és beadványt írt Esterházy Pálhoz, Sopron vármegye főispánjához és a „tekintetes nemes vármegyéhez”, hogy elégtételt követeljen. Ebben a már említett 1688. évi beadványában azt írta, hogy ha valamennyi nemesnek vámot kell fizetnie Kapuváron, akkor ő ugyan ez elől nem tér ki, és megfizeti, de ha nem, akkor ezzel a jogtalansággal nemesi szabadságába tiportak. Emellett a sorozatos visszaélések miatt „ezen sido alkalmatlanságha” mellett érvelt.
            Sopron vármegye törvényszéke a Rábaközi kerületben vagy járásban 1692-ben foglalkozott Csáfordi Péter ügyével, amiről az ez év február 7-én kelt és a már említett latin nyelvű okmány tanúskodik. A törvényszék nem meglepő módon Csáfordon ült össze, ahol egyébként Csáfordi Péter birtokai feküdtek. Személyéről semmit nem tudok. Neve egy alkalommal a Horváth József és Dominkovits Péter által összeállított 17. századi Sopron megyei végrendeletekben fordul elő, Kelemen András özvegye, Horváth Erzsébet Csáfordon 1693. szeptember 11-én kelt végrendeletének hitelesítő aláírói között. Megjegyzem, ugyanitt szerepel Vörös János és Tóth Péter neve is, akik az 1692-es okiratot is ellátták kézjegyükkel, előbbi szolgabíróként, utóbbi pedig esküdt ülnökként.
A megyei törvényszék elnöki tisztét Felsőbüki Nagy István, Sopron megye alispánja töltötte be. Nagy István a század hatvanas éveiben születhetett és 1747 körül halálozott el. Apja, Nagy György szolgabíró volt, három fia közül István volt a legidősebb. Nagy István volt Kőszegen városi főjegyző, Sopron megyei főjegyző, alispán, királyi tanácsos, országgyűlési követ, országbírói ítélőmester. Előnévként ő vette fel a felsőbüki nevet. A 17. század végén ő alakította át a büki kastélyt, s miután Esterházy Dánieltől anyagi ellenszolgáltatás fejében megkapta Sitke egy részét (Kissitkét),1718-ban oda is költözött. Minthogy a Rákóczi-szabadságharcban a császáriak oldalán állt, a kurucok elfogták, majd tizenkét napra Sümeg várába zárták, ahol a halálos ítélet megszületése után már a vérpadra vonszolták, de a hollywoodi forgatókönyveket lealázva az utolsó pillanatban a császáriak segítségével szerencsésen megmenekült.
A törvényszék aztán igazságot szolgáltatott Csáfordi Péternek, mégpedig oly módon, hogy elítélte a kapuvári zsidó vámos hivatali visszaélését. A büntetésként fizetett tíz birodalmi tallér követelését is jogtalannak minősítette, ami azért is pikáns, mert ezen a csáfordi ítélkezésen szolgabíróként részt vett az a Vörös János is, aki csak a pénzösszeg letétele után adta vissza tulajdonosának két ökrét, így tehát saját korábbi  döntésével került ellentmondásba. Mátyás vámhivatalnoknak is meg kellett volna jelennie a megyei törvényszéken, a kérésnek azonban – tetézve bűnei lajstromát – nem tett eleget. Ezért a nemes vármegye úgy határozott, hogy őt távolmaradásáért további büntetéssel sújtja. Esterházy Pál szerepe azért is érdekes a történetben, mert egyszerre kétféle szerepet kellett eljátszania: egyfelől, bár a csáfordi ülésen személyesen nem vett részt, de Csáfordi neki is címezte panaszlevelét, a megye főispánja volt, és így közfeladatot töltött be, másfelől azonban Kapuvár földesura, azaz magánérdeke is fűződött a döntéshez. A kétféle funkciót pedig aligha lehetett harmonikusan összeegyeztetni. Mindenesetre, amint azt más nyugat-magyarországi esetek is mutatják, Esterházy a panaszok ellenére igyekezett megvédeni birtokain élő zsidajait.
Ugyanakkor úgy tűnik előttem, mintha a törvényszék nem biztos, hogy pontosan követte volna a nemesi szabadságában megsértett borszállító állításait. A kapuvári vámos ugyanis 1687-ben adta vissza Csáfordy Péternek – legalábbis az ő leírása szerint – tíz tallér leszurkolása után a zálogul lefoglalt ökröket, miközben a megyei törvényszék ezt egy évvel későbbre teszi, amikor ugyan szintén hatalmaskodott fölötte Mátyás, de ekkor pénzváltság nem került szóba.
Úgy látszik tehát, nemcsak a zsidó vámos hibázott, de hibázott Vörös János is, a megyei törvényszék is.          

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr171972431

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása