2010.07.26. 23:26
Németh Rozália énekeskönyve (Hetedik rész)
Németh Rozália énekeskönyve
(Kapuvár, Szabadság utca)
.jpg)
Ezen rozmaringág s kék ibolya illatjával szagos nótácskákat, kiket én itten most kiteszek, még a múlt évszázad utolsó tizedének délfelében adta által nékem Németh Rozália néném öröm- és megbecsülésre. S nám, miként adá nékem ajándékképpen, én aztat úgy e’, s nemkülönben híven meg is őrizém, hogy ez énekek el s széjjel ne iramodjanak a felejtés förgetegével, s oltalmazám én az elmúlástól ezeket, melyek az igaz magyari lélek egybekötött csokrai és két szerelmetes szíveknek hűséges kifolyásai. Danolták akkoron, midőn sütöttík zsírba’ a csörögefánkot a fritőzben, de ezen nótácskákat tette a korongra a pántlikás dídzsé is a bucsui bálbo. Ezeknek osztán okáért mit e gyűjteménynek sűrejébűl általnyújtok, vügyed te is úgy, olvasó, szíved vígság- s boldogulására!
Még azt mondják, hogy én sírok
I.
Még azt mondják, hogy én sírok / Pedig gyászlevelet írok / reszket a toll a kezembe / nem írok a leveledre.
II.
Még azt mondják, hogy én bánom / hogy te tőled el kell válnom / te kezdted meg az elválást / te bánod meg, babám, nem más.
III.
Kapuvári templom mellett / háromágú diófa lett / három ága, hat levele / a szeretőmnek nincsen neve.
IV.
Kapuvári kertek alatt / folyik a szerelem-patak / eridj, babám, hozz belőle / hadd legyek szerelmes tőle.
V.
Kimegyek a temetőbe / megveszem sírom előre / hogy ha megtalálok halni / legyen hová eltemetni.
VI.
Édesanyám rózsafája / nekem nyílott utoljára / bárcsak ki ne nyílott volna / szebb a bimbó, mint a rózsa.
VII.
Nem ettem én más egyebet / mint egy fazék aludttejet / azt is csak kalán nélkül */ megélek a babám nélkül.
VIII.
Fölfelé folyik a Tisza / nem folyik soha vissza / rajtam van a babám csatja / ha sajnálja, vegye vissza.
* Azért van huzatja, nem aprózza, mindjárt egy fazékkal, azt is „kalán” nélkül dönti be.
Kies völgyben
I.
Kies völgyben nyílik a szép ibolya / a hegytetőn zengedez a furulya / kies völgyben tavasz ültet ibolyát / a hegytetőn pásztor fújja a dalát.
II.
Jó gyermekek, ha kimentek a zöldbe / ne lépjetek az ibolya tövére / mert hisz’ annak igen rövid az élete / tavasz után megszűnik lehelete.
A soproni hegyek alján
I.
A soproni hegyek alján van egy rezgőnyárfa / rezeg annak minden pici ága / ágyúgolyó töredezi le az ágát / de sok barna-piros kislány várja a babáját.
II.
Horthy Miklós, ha fölül a fekete lovára / elvágtat a küzdők vonalába / a két szeme játszik örömibe / lova lába habot ver a román piros véribe.*
* Hát ez nem gyengén irredenta :D. Revíziós oldalakon megy is :(.
Lassan kocsis
I.
Lassan, kocsis, hogy a kocsi ne rázzon / hogy a szívem a babámért ne fájjon / mert az úton nincs patika, sem kórház, sem orvos / babám gyógyít, nem a fogházi orvos.
II.
Gyere babám, söpörd ki a szobádat / máskülönben nem járok el hozzátok / gumisarok * szedi föl a szemetet / te meg babám, felejtsd el a nevemet.
III.
Kisangyalom, ha meguntál szeretni / szabad neked más szeretőt keresni / bejárhatod Sopron megyét, tyuhaj / elég nagy vagyok, olyan kislány, mint te vagy.
* Ez meg autentikus népi „tyuhaj”. De azért szépszoba lehet, ha gumisarok szedi fel a gányt.
Szólj hozzá!
Címkék: énekeskönyv
2010.07.23. 03:00
Miért nem lájkolta Kapuvárt Liszt Ferenc apja?
Há’ mer’ az ő számára Kapuvár az volt, ami Ovidiusnak Tomi: túl barbarisch.
Liszt Ádám, Liszt Ferenc apja maga is közel állt a zenéhez, négy évig játszott amatőr zenészként Haydn zenekarában az Esterházyak kismartoni palotájában. Liszt (mármint Ádám) az 1797-es évet a pozsonyi egyetemen töltötte, ám mivel anyagi gondjai akadtak, nem tudta fizetni az oktatás költségeit. Így aztán ekkor, húsz évesen (1776-ban született) kénytelen volt munkába állni, 1798. január elsejétől az Esterházyak fraknói uradalmában helyezkedett el hivatalnokként. Két év múlva azonban a herceg máshol kínált neki munkát, 1800. június 6-án áthelyezték Kapuvárra, az Esterházyak másik uradalmába, ahol szintén tisztviselőként dolgozott.
Liszt Ádám Kapuváron töltött idejét száműzetésként élte meg, távol a művelt emberek közegétől. Problémája kulturális és nyelvi okokból fakadt, nem pedig etnikaiból, mert magát magyarnak nevezte, és fiát is annak tartotta. Alig két hónappal azután, hogy a kapuvári uradalomban munkához látott, máris az áthelyezését kérte herceg Esterházy Miklóstól. 1800. augusztus 10-én Kapuváron írta meg a maga ovidiusi, tomi levelét, melyben nyelvismeretének hiányára hivatkozott. Mint mondja, áthelyezését azért kéri, „mivel nem vagyok jártas a magyar nyelvben, amely ehhez a pozícióhoz elengedhetetlenül fontos”. Több mint valószínű azonban, hogy a valódi okot levelében elhallgatta, és nemcsak azért élte meg kapuvári tartózkodását Tomiként, mert nem beszélt jól magyarul, és mert a németet jobban bírta. Annak, aki gyermekkorában Joseph Haydn irányítása alatt zenekari csellista volt, annak, aki a pozsonyi egyetemen filozófiát hallgatott, nem felelt meg az itt tapasztalt rurális szellemi légkör, társtalannak érezte magát, és kifinomultabb közösségre vágyott. Rizsporos haj, széttartott ujjal fogott kávéscsésze nem fér össze a pörkűttszaftos bajusszal. Az ok tehát valójában nem nyelvi, hanem kulturális volt, ezt későbbi taktikázásai is mutatják. Herceg Esterházy először nem fogadta el Liszt Ádám áthelyezési kérelmét. Csak mintegy félévnyi kapuvári tartózkodás után, 1800 decemberében került vissza Fraknóba, amely ugyan Sopron megye nyugati fele, mégsem vágyának örök tárgya: Kismarton.
Hogy rossz kapuvári közérzetének oka valóban kulturális, és nem nyelvi volt, kétségtelenné teszi itteni taktikája. Fraknói hivatalnokként német környezetben nem lehettek nyelvi gondjai, mégis Kismarton lebegett a szeme előtt. 1801-ben azzal kívánta felhívni Esterházy figyelmét, hogy zenét szerzett, a Te deumot, amit aztán a hercegnek ajánlott fel. Ennek ellenére még négy évik kellett várnia, míg 1805-ben vágya teljesült, és Kismartonba került. Itt – minthogy továbbra is hivatalnok volt – szabadidejét teljesen a zenének szentelte.
A száműzetés azonban, amit Kapuváron tapasztalt, még egyszer megismétlődött vele. 1809-ben váratlanul az Esterházyak másik birtokára, Doborjánba helyezték. A szitu hasonló: vágyakozás vissza, depresszióba esés, ez az öreg Liszt rapszódiája. Ám fölösleges mondanom: végül itt született meg fia, Liszt Ferenc.
A kevésbé szofisztikáltabb környezet miatt, mely az akoltól folyamatosan távol tartotta őt, zenei karrierje torzóban maradt. Így aztán saját beteljesületlen zeneszerzői vágyait végül fia pályájának egyengetésén keresztül valósította meg.
Szólj hozzá!
Címkék: kúttúra helytörténet mikrohistory
2010.07.21. 19:41
Destination unknown: Hidász 1672-ben
Az eddig még megnyugtatóan nem lokalizált Hidász falu középkori eredetű, már a 14. századi okmányokban megmutatja magát, és érdekes módon török kori pusztulása után még a 19. században, Kapuvár kötelékében is külön önkormányzatisággal rendelkezett. Alább ennek a kihalt településnek egy 17. századi szegmensére zoomolok reája, egészen véletlenül.
Az 1672. évi úrbéri öszveírás idején Kövér Gábor volt Kapuvár – és egy 1671. szeptember 15-én Kőszegen kelt levél szerint általában a Nádasdy fiskális birtokok – prefektusa (ekkor a három babóti malom közül az egyiket nagyon bírta), az összeírást pedig ifjabb Rakolupszky János készítette. Ez a név hallatlan izgi. Valószínűleg annak a Rakolupszky Jánosnak volt a fia (a neve elé illesztett ifjabb [iunior] mutassa, figyu, engem ne keverjetek össze az öreggel), aki a 17. században orvos, tudós, matematikus volt, és gazdag könyvtárral rendelkezett. Az ifjabbik csávó pedig 1670-ben szakolcai jegyzőként működött.
Az urbárium az eredeti számozás szerint a 125–127. lapokon foglalkozik Hidásszal (Hidasz), melyet prædiumnak nevez. A prédium itt pusztát, valaha lakott, de már elnéptelenedett települést jelöl, amelynek lakói máshová vándoroltak. Hidász mint település ekkor már nem létezett. Az urbárium szövegének történelmi visszatekintése szerint Hidász Győr veszésétől és a Rábaköz elpusztulásától volt puszta. Győrt a törökök 1594-ben foglalták el, és ekkor törtek be a Rábaköz területére. Amint az ország más területén, itt is a török támadás volt a pusztásodás motorja. Az 1672-es urbáriumnak ez a megállapítása tökéletesen egybevág az 1597-ben, tehát Győr elfoglalása és a Rábaköz pusztítása után három évvel született kapuvári urbáriummal. Ez ugyanis aztat mondja, hogy a többi rábaközi településsel együtt Hidas „Anno 1594. az pogány miath tellyességgel ell Pusztoltanak”. E két egybehangzó forrás szerint tehát Hidász 1594-ben vált lakatlan településsé, ahonnan a népesség ekkor elmenekült, és soha többé nem is tért vissza lakni. A Rábaköz lakosságának nyugati irányú migrációját jelzi az 1597. évi urbáriumban felbukkanó személyek származása, ugyanis az írás a frissen Kapu várának védőszárnyai alá menekült lakosok neve elé felvezeti azt is, honnan „futottak”, azaz menekültek el. Ebben a 16. századi szövegben számos hidászi származású személy tűnik fel Kapuvár új lakói között. Eszerint a hidásziak, vagy azok egy része Kapu vára körül lelt új otthonra.
Nemcsak az kérdéses, merre lokalizálható az egykori falu, hanem az is, hogyan hívták. Csak ennek a két forrásnak az információit lecsapolva is világos, hogy a megnevezés ingadozik. Mindkét urbárium hol Hidásznak, hol pedig Hidasnak nevezi az egykor volt települést, lakói is egyik esetben hidásziak, másik esetben hidassiak. Amennyiben a hidász elnevezést veszem alapul, de nem, úgy a helységnév lakóinak foglalkozására utal (lásd például unokatestvérét: utász), amennyiben pedig a hidast, de ezt sem, akkor egy objektum, a híd kerül előtérbe. Ebből azonban automatikusan nem következik, hogy a településnek híddal kellett rendelkeznie, könnyen elképzelhető, hogy a név az ott élő népesség máshol teljesített speciális hivatását jelöli. Ha az elnevezésekből következően a híd őrzése volt a feladatuk, akkor ez minden bizonnyal nemcsak műszaki, hanem katonai funkció is volt.
Tekintve, hogy az 1594-es török betörés nyugati irányú menekülthullámot indított el, és hogy Kapuvárt a széles körben elterjedt nézet ellenére ekkor nem foglalták el (az 1597-es urbárium szerint is a törökök mindent szétgyaktak, de „Kapu várán kijvől”, azaz azt nem), teljesen nyilvánvaló, hogy Hidász – a legtágabban véve – Kapuvártól keletre terült el. A falut sokfelé lokalizálták, Babóttól délkeletre vagy a Hanság felé is. Egy 1387-ből származó adománylevélben, mely földrajzi rendet is sejtethet, a következőképpen sorolja fel a kapuvári domíniumhoz tartozó települések egy részét: Bogyoszló, Istvánháza, Babót Ordóddal, Hidász. Minthogy az Ordód-Bogyoszló távolság egy vonalra, egy ma is meglévő útra fűzhető fel, elképzelhető, hogy Hidászt mint falut is erre felé kell keresni, de megnehezíti a tájékozódást, hogy a szöveg említ egy szintén elpusztult, és szintén nem azonosított települést is, Istvánházát. Ennek alapján pedig Hidász Babót környékén lehetett, az Ordód és Bogyoszló közti útra felfűzve, talán Istvánháza is az út mentén feküdt. Egy újkori térkép Hidászt Babóttól keletre fekvőnek ábrázolja, a 19. századi kataszteri térkép pedig a Babót-Bogyoszló közötti úttól közvetlenül északra, nagyjából Szárföld alatt jelöli a hidászi földeket. Ezzel szemben egyes vélemények, mint amilyen például a régész Takács Károlyé, Hidászt ettől jóval északabbra, valahol Kapuvár és Veszkény között lokalizálják, és ehhez támpontként a mai napig is használt Hidászi-dűlő, Kishidász külterületi helynevek is szolgálhatnak. Hogyan lehetséges, hogy a Hidász név Babóttól keletre meg attól északra is feltűnik? Mármost ezt a két álláspontot látszólag nehezen lehet összehangolni. Szerintem azonban nem feltétlenül van ellentmondás. Már az 1597-es urbárium számos olyan Kapuvárra költözött embert említ, aki foglalkozására nézve „hidászi földön halász”, ami valamiféle vizenyős területre enged következtetni, mely teljesen ráillik a délre mélyen lenyúló Hanságra. Mind Babót, mind pedig Kapuvár határai felértek a Hanságba, miközben maga a település egy szárazabb helyen helyezkedett el. Vagyis: nem kizárt, hogy miközben a Hidász nevű falu Babóttól keletre feküdt, azonközben a hozzá tartozó határ jóval északabbra terült el. Analóg példa: égererdő is kapott kapuvári előtagot, noha az erdőnek nevet adó település attól jócskán délebbre volt. Másfelől pedig: bár Hidász a köztudatban gyakran Kapuvárhoz kapcsolódik, nem hiszem, hogy a két település (tehát nem az akár messze is szétterpeszkedő határ) közvetlenül szomszédos lett volna egymással. A Kapuvárhoz fűződő viszonyt politikai okok magyarázzák, nevezetesen az, hogy falujuk 16. század végi elpusztítása után zömük beköltözhetett Kapuvárra, itt megőrizve önállóságukat, és ez a politikai és nem földrajzi összekapcsolódás keltheti azt a látszatot, mintha térben is közel feküdtek volna egymáshoz. Áj θink.
Az elhagyott falvak földjeit nem hagyták műveletlenül, általános tendenciának számított, hogy a település elpusztulása után határait a szomszédos települések happolták el. Nem komálom ezt a fordulatot, de nincs ez másképp Hidász esetében sem. Nem sokkal azután, hogy a török a Rábaközt szétkapta, az 1597-es urbáriumban számos olyan – többnyire frissen Kapuvárra költöző babóti – személy szerepel, aki hidászi földben játszott. Teljesen egyértelműen utal a hidászi határ birtokbavételére az 1672-es urbárium, azon megjegyzésével, miszerint az elnéptelenedett Hidász település halászóföldjeit és rétjeit a kapuiak és a babótiak bírják. Ebből két dolog következik, illetve én kettőre gondolok. Egyfelől az elhagyott településnek, helyesebben határainak közvetlenül Kapuvár és Babót környékén kellett feküdnie. Másfelől pedig voltak vizenyősebb, és voltak szárazabb részei (utóbbiak nyilván délebbre, míg előbbiek a Hanság felé). Nnna most, a hidászi földeket 1672-ben a következő személyek bírták:
Nagy János és Sipőcz András
Szakács András
Nagy István
Balassi János és Gergely
Bársony Péter
Molnár György
Karikás János
Kondor Gergely és János
Sipőcz András és Vörös Mihály
Henye (?) Gergely
Szabó János
Rákóczy András
Tóth Pál
Sipőcz András és Pál
Sipőcz János
Tímár János
Henye (?) Gergely
Sipőcz Ferenc
Babóti Csuka Pál
Nagy György és Varjas István
Varga Ferenc
Szántó Balázs
Kiss Istvánné
Bakonyi Mihályné
Mindannyian egy sessiót (úrbéri telket) bírtak, egyedül Kondor Gergely és János kettőt. A sessiók száma 25, de az urbárium ennél eggyel kevesebbet számolt. Számos nagy múltú kapuvári család neve tűnik fel az összeírásban, mint a Sipőcz, a Szakács, a Bársony, a Vargyas, vagy – ha, akkor – a Henye. Közülük sok családnév már az 1597-es urbáriumban is szerepel. Itt is megtalálható a Karikás név, az 1597-es összeírás szerint Karikás István és Antal a hidászi földről menekült el, a hidászi származású Kondor István pedig 1597-ben bíró volt, elképzelhető tehát, hogy ezeket a személyeket rokonsági szálak fűzték egymáshoz. Bakonyi Mihályné Indiában és máshol is számos földet bírt, kiterjedt földjeit tekintve nincs kicsukva, hogy az ún. Bakonyi rétek (Kapuvártól északra) névadója ez a család lehet.
Az urbárium itt nem jelzi külön, hogy az említettek közül ki volt kapuvári és ki volt babóti, viszont a két település összeírásának figyelembe vételével ez valamennyire kikövetkeztethető. Kapuvári volt Nagy János, Sipőcz András (legalább kettő van belőle, az egyik „öreg”), Szakács András, Nagy István, Bársony Péter (a Hany-kapu mellett volt földje, nagyjából az egykori Kanász-gödörnél), Karikás János, Kondor János (a kapuváriak összeírásakor esküdt), Vörös Mihály, Tóth Pál, Sipőcz Pál, Sipőcz János, Sipőcz Ferenc, Nagy György, Varjas István (ő ekkor építette házát a kapuvári Főszeren), Varga Ferenc (szintén esküdt), Szántó Balázs (ő rákföldet is bír) és Bakonyi Mihályné (akinek marha sok földje volt, méghozzá Indiában, a Hany-kapunál, aztán Karácsonyban 8 hold stb.). A babótiaknál csak egy név tűnik fel, miért is ne, pont az a Csuka Pál, akiről származásának megjelölése folytán egyébként is erősen gyanítható, hogy babóti (pontosabban, amint ott kiderül, ordódi, annak is nyugati felén volt a telke). Az persze, hogy a többiek sem Kapuvárnál, sem pedig Babótnál nem fordulnak elő, önmagában még nem jelenti, hogy nem is tartozhattak oda. Balassi János például nem szerepel a kapuváriak között, viszont a babótiaknál elmondják, hogy ő „kapui”. Zsír.
Az említettek minden héten ebédhallal tartoztak adózni, illetve oly módon rendelhette őket valahová a földesúr (ekkor Kapuvár fiskális birtok), ahogyan a vitnyédieket. Kösssz. Vagyis miképp? Hogy ez konkrétan milyen fuvarozási kötelezettséget takar, itt nem derül ki, de Vitnyéd possessióban a rendtartás oly módon van beizzítva, hogy „egy hétben kapuiak, más[ik] hétben vitnyédiek, s két héten egymás után Úr ő N[agysá]ga szekerein viszik” az ebédhalat.
Minden sessióhoz, ha jelentősen nem csalódom, két hold (jugerum) föld is tartozott, de hogy aztán ez a területmérték valójában mennyit is takart, tenyerem szétteszem. A hidászi határhoz csíkföldek is tartoztak (ami megerősíti, hogy hansági, lápos területről van szó), ezekből adóznak, az adózás mértékegysége pedig a vödör. Általában egy vödör csíkhalat adtak az úrnak, Nagy István két vödörrel adózott. Az ily módon adózók neve: Nagy Mihály, Sipőcz Gergely, Tóth Pál, Balassi Gergely, Kondor István, Sipőcz András, Horváth Lukács, Sipőcz Ferenc, Nagy István, Nagy János, Varga Ferenc, Varga Gergely, Nagy Miklós, Balassi János, Piri György, Vörös Mihály, N[y]ilassy György, Sipőcz András, Bakonyi Mihályné (összességében 20 vödör). Halászokkal hidászi földön a korábbi urbáriumokban is gyakran találkozhatunk.
Az 1672-es urbárium szövege megörökített egy tóért folytatott vitát is. A konfliktus alighanem még Nádasdy Ferenc korából származott. Az ún. fövenyes tóra (Feövenies Too) a hidásziak (Hydassiak) és a vitnyédiek egyaránt igényt tartottak. Ezt korábban a vitnyédiek bírták, de aztán a commissarius urak a hidásziaknak ítélték oda. Ennél a tónál kiigazították Bakonyi Mihálynak az Úr rétje mellett kezdődő halászóvizét is, és a tónak a Fertő felé a pomogyiak útjáig szabtak határt. Ezek szerint a hidásziaknak volt olyan vize is, amely meglehetősen távol esett egykori településüktől.
A hidásziaknak egy olyan Er (Ér?, gondolom) nevű halászóvizük is volt, melyben mindenféle adózási kötelezettség nélkül „közönségessen” szabadon halászhattak. Ez az adat kétféleképpen is megerősíti, hogy a hidásziak anyatelepülésük pusztulása után is fenntartották identitásukat. Egyfelől már önmagában a nyelvi összekapcsolás, nevezetesen az, hogy együtt hidásziaknak nevezik őket, jelzi az azonosságtudat továbböröklődését, másfelől, ha itt a „közönségesen” kifejezés kollektivitást jelöl (együttesen értelemben), az mutatja összetartozásukat, azt, hogy falujuk pusztulása után is egységes közösségként éltek (akár valóban hidászi származásúként, akár a hidászi földek – vagy kapuvári, vagy babóti eredetű – birtokosaként), mely közösségi birtoklásuk gazdasági vetületében is megmutatkozott.
Szólj hozzá!
Címkék: helytörténet hanság hidász
2010.07.19. 19:40
Reigl-veduta
Barétom, Á., azt mondta, ő most nem jön Debrecenbe kiállításnézni, pedig neki kocsija is van, annyit konyítok hozzá, hogy valami bordó színű; úgyhogy B-tervként egy merész trigonometriát kellett kiötölnöm. Takarékossági okokból háromszögeléstanom alapkérdése abban kulminált, hogyan tudom megtenni vonattal egy nap alatt az otthon, 
célállomás, itthon, azaz a Szeged, Debrecen, Kapuvár távolságot, melyek amúgy tudvalevőleg egy vonalba esnek. No hát elég korán kellett ébrednem, állítólag ezt hívják reggelnek, én még személyesen nem láttam, de hallottam, hogy van ilyen, hogy reggel, bemondták a tévében. Persze ezt ébredésnek nevezni enyhén szólva is eufemizmus, mert alvás nem volt, ha nem is ártott volna, ugyanis egész éjjel egy végtelenül gonosz szúnyog fújta a vuvuzelát (én is tanultam ám egy új szót, bi-bi-bííí), egy percnyi szünetet sem tartva hangszeres játékán, bevallom, genocídiumot kívántam a fajtájára. Szóval négykor fel, a kávé–cigi lefőzhetetlen páros alap, ahogy illik; fogmosás, Indóház térre ki, ceglédi átszállás, és fél tízre máris Reigl Judit életmű-kiállításának színhelyén.
célállomás, itthon, azaz a Szeged, Debrecen, Kapuvár távolságot, melyek amúgy tudvalevőleg egy vonalba esnek. No hát elég korán kellett ébrednem, állítólag ezt hívják reggelnek, én még személyesen nem láttam, de hallottam, hogy van ilyen, hogy reggel, bemondták a tévében. Persze ezt ébredésnek nevezni enyhén szólva is eufemizmus, mert alvás nem volt, ha nem is ártott volna, ugyanis egész éjjel egy végtelenül gonosz szúnyog fújta a vuvuzelát (én is tanultam ám egy új szót, bi-bi-bííí), egy percnyi szünetet sem tartva hangszeres játékán, bevallom, genocídiumot kívántam a fajtájára. Szóval négykor fel, a kávé–cigi lefőzhetetlen páros alap, ahogy illik; fogmosás, Indóház térre ki, ceglédi átszállás, és fél tízre máris Reigl Judit életmű-kiállításának színhelyén.Debrecen barátságtalanul fogadott, épp úgy, amikor legutóbb búcsúztunk, nagy esővel, és most cigilejmolókkal, gondoltam, körbenézek kicsinyég, hátha addig eláll, de nem. Kávé hát a nagyállomás egyik büféjében (száztízért), nézelődés, megvannak-é a régi ismerős attribútumok, ó igen, a giccses szocreál mozaikfal virul (és, baszki, most látom csak, a boltozat meg gótikus – ez ám a stíluskavar), no meg a jó öreg „kultúrváróterem”. Már korábban is piszkálta a zagyamat, miként is kell dekódolni e szót, „kultúrváróterem”, bemenvén e szentélybe meg is érdeklődtem. A középkorú hölgyek összenéztek naivitásomon, mosolyogtak, és mondták, ez nem könyvtár, mint feltételeztem, hanem pusztán annyit takar, hogy akinek nincs tető a feje felett, az itt nem kívánatos. Azon töprengtem, ez vajon szublimált változata-e annak a feliratnak, amikor a harmincas években kitették a táblát, hogy „kutyáknak és zsidóknak belépni tilos”. A hajléktalan is ember, csak éppen hajléktalan, mondanám annak a kultúrpöcsnek, aki ezt a píszinek képzelt feliratot kieszelte.
Az eső csak nem akar szűnni, ideje indulni, trappolás a Piac utcán, téli sapkában, jóvan, hát ez volt kéznél, villanyosra nem adunk, fösvény fajta az enyém, elkölthető a jegy ára borra is. Át a végtelenül agyoncukrozott, giccses szökőkútnál, nagytemplom körbedeszkázva, kollégium, ecetfa, múzeum. A MODEM is olyan szokásos debreceniesre sikeredett, egy, a modern múzeumok építészeti hagyományát követő üvegtömb, de jobbról, hogy tudjuk, Magyarországon járunk, tocsog a sár, még inkább jobbra, házbontás után megmaradt tűzfal árválkodik, maga a múzeum modern épülete pedig a klasszicista Déry-múzeum mögött. Debrecenben az ambiente építészetnek még a hírét sem ismerik, nem egyszer meggyőződhettem róla. Ott van példának Csokonai szülőháza, melyet egybeépítettek a Plázával, a parasztházon, hogy még harmonikusabb legyen, Coca-Cola felirat villog, másik oldalán panelsor. Hiába, már öt éve is mondtam, Debrecen városképén csak az atom segíthet, de azt miharabb ráirányítani. Cigeretta közben teszek egy kört a MODEM körül, aztán keresem a bejáratot, ami van, az a Kölcseybe vezet (ugyanaz az épület), jól eldugták. Kérdezem a biztonsági őrt, mi merre, azt mondja a túloldalt, a sarkon, hát bíz’, csak nem sikerült eltalálnom. Nem az én hibám, tutira nem. Az a múzeum, amelynek a bejárata nem hívja fel magára a figyelmet, hanem minduntalan máshová vezeti a szemet, az rosszul lett megtervezve. Így ismét be a Kölcseybe, mondja egy csákó, a másik az én bejáratom, de most már ne menjek ki, itt is át tudok menni, mondom, hol, azt mondja, itt, és aztán büfé, kanyarok és könyvesbolt Szkhülláin és Kharübdiszein át végül megérkeztem, húúú.
A MODEM információs pultjánál egy bölcsész kinézetű srác, alig telik bele húsz másodperc, míg a monitor mögül fölnézni méltóztatik, az útbaigazítást sem viszi túlzásba, csak külön kérdésre irányít, igazad van, tesó, bocs, hogy itt vagyok.
Lineáris a kiállításrendezés, értsd, Reigl Judit életművén nagyjából kronológiai sorrendben halad végig, az ilyenfajta elrendezés nála egyébként is logikus, mert különböző korszakai jól megfigyelhető egységet mutatnak, és szinte valamennyi problémafelvetésénél sorozatokat készít. Mindazonáltal ezt a rendet mindjárt az elsőként bemutatott kép megtöri, a bejárattal szemben, a Guano-sorozat egyik darabja, nyilvánvalóan kedvcsinálóként került a kiállítótérnek erre a főhelyére. Az egész kiállítás alatt Kurtág György és Heinrich Schütz zenéje szól, forrása csak később derül ki. Reigl Judit magyarországi (1950-es emigrációja előtti) életművét mindössze egyetlen festmény reprezentálja, őszintén szólva, nem tudom, maradt-e fenn több egyáltalán ebből az időszakból. Ez a kép az olaszországi élményei ihlette Autóstop, engem kubista megközelítésre emlékeztet. Mellette André Breton ájulatának tárgyai, a szürrealista korszakból az onirikus Szent Antal megkísértése és a Hasonlíthatatlan gyönyör, pokoljárás, vér, blaszfémia, utóbbi képen a kehely szinte fotorealisztikus, miközben meg elemeit egyberakva fantasztikus hatást kelt. Itt mellém szegődik az én Vergiliusom, egy középkorú úr, azt mondja, Reigl vastagon fest, mégis úgy tűnik, hogy lazúros, nem tudom, hogy csinálja, így ő. A vastag festékréteg meg a látszó alap kettősége későbbi képein még hangsúlyosabb.
A szürrealista periódust követő automatikus írást először a Villámlás és a Robbanás sorozatok mutatják be. Előbbi éles fénycsíkjaival szinte széttöri a kétdimenziós felületet, utóbbi nagyméretű festményeinek a kiállítás külön, jól elkülöníthető teret szentel, energikusak, lendületesek, mintha az anyag szétrobbant volna a vásznon, és itt-ott vastag rétegben rakódik egymásra, kidomborodik. Vergiliusom mellém lép, azt mondja, vastag az alapozás, a plasztikus fekete festékrétegeket gyantásnak nevezi, nekem meg az aszalt szilva jut róla eszembe. Néhol csillogó „felület”, és bár mindegyik képre külön lámpa van ráirányítva, nekem úgy tűnik, a megvilágítást nem minden esetben sikerült megoldani.
A következő szekciót a Tömbírás sorozatai, majd a Guano-képek képviselik. Ami előbbit illeti, a fehér vászonra, Reigl Judit nem hagyományos eszközökkel, hanem fémdarabbal vagy bottal dobta fel a festéket, A súlytalanság élménye sorozata pedig bizonyos értelemben a Tömbírás folytatása fekete-fehérrel. A Guano képei alapvetően hulladékból születtek, talált tárgyak, melyekre rácsorgott a festék, vastagon, keményen lerakódott, mint a guanó, amint a festő elmondta, címét is József Attila verséről kapta. Ennél nem újabb festékrétegeket helyezett fel, éppen ellenkezőleg, a rétegeket lekaparta, tehát elvonással születtek, és kapott egy, megint a térbeliség és a felület viszonyát kutató sorozatot, mely talán Ország Lili mohos falaival rokonítható.
Az Ember sorozatban a 60-as évek második felében Reigl Judit újból visszatért a figuralitáshoz, melyek a képekhez rendelt magyarázó szöveg szerint nélkülözik a szexualitást, de szerintem meg nem. Ezek az emberi torzók mintha a tömbírás antropomorffá alakított változatai lennének. Az itt kiállított képek tagolása nem sikerült a legmegfelelőbben, pl. egyik kép ebből az etapból kilóg, másfelől pedig az 1968-ben készített bíbor-fekete színű Ember bemutatásához nincs kielégítve a térigény. Ugyanez a problémám a Bejárat–kijárat sorozat festményeivel, melyek egymással szemben vannak felfüggesztve a falra, így nincs tér belátni őket, a képek nagy mérete és a hely szűk volta ellentétben áll. Hasonló a helyzet az itt elhelyezett plazmatévével, mely elé pamlagot raktak, hogy a látogató ide lecsücsülve nézhesse végig a mozgóképet, igen ám, csakhogy a padon megpihenő emberek éppen az egyik kép akadálytalan megszemlélését zavarják meg. Ezen a filmen Reigl Juditot látjuk munka közben, a felvétel most, 2010-ben készült, s lám, innen származik az egész kiállítást betöltő zene Kurtágtól és Schütztől. A plazmatévén festés közben látjuk, térdelve dolgozik a földön, mert 87 évesen állni neki már nehéz, önkívületi állapotban, mint afféle magyar Jackson Pollock, de itt nem olajjal dolgozik, hanem papírral és tussal, amolyan kalligrafikus írás ez, és végül belemosolyog a kamerába. Jó átmenetet jelent ez, ugyanis a kiállítás következő terében, egy keskeny folyosón ezt a tus-papír képet látjuk, először tehát a technikával, majd magával a kész alkotással ismerkedhetünk meg. Itt a természetes fény is szerepet kap, a folyosó egyik oldalán üvegablak, mely a MODEM udvarára néz.
Új terem következik, újabb plazmatévével, melyen Gulyás Gábor, a múzeum igazgatója és a Reigl-retrospektív egyik kurátora beszélget az itteni kiállítóteremben a festőnővel. Problémám, hogy igen halk, fülelni kell arra, mit mond Reigl, bár mondjuk kiállítótéren kívül is hozzáférhető, ugyanis ez két részletben felkerült a jútyúbra, itt sasolható:
A képernyő mellett fotók, cikkek, katalógusanyagok, melyeknek persze nem esztétikai értékük van, inkább dokumentálnak.
Külön etapot képeznek, térben is elkülönítve, a kiállítás szövege szerint a „semmi ágán” ülő zuhanó emberalakok, melyek aztán a 2001. szeptember 11-e ihlette figurákban folytatódtak. Itt is problémát jelent a helyszűke, a nagyméretű, több mint két méter X két méteres képek kis térbe vannak bezsúfolva, levegőtlenül. Az utolsó nagy terem a Folyamat ciklusból válogat, amelyről elsőre nekem Mark Rothko nagy felületei ugranak be, de aztán rá kell jönnöm, az analógiám itt sem stimmel. Reigl Judit öntörvényű, folyamatosan felülír minden konvenciót, a határátlépés nála mindenhol jelen van, nem alkuszik, örök lázadó.
Őszintén szólva, tehát hazudok, ez az uszkve száz kép egy szuszra sok, túl nagy mennyiség egyszeri látogatásra. Igaza van Umberto Ecónak, amikor azt javasolja, egy kiállításon/múzeumban csak egyetlen képet állítsanak ki. Igaz, aligha lesz a közeljövőben még egy ennyire összefoglaló kiállítás Reigl Judit életművéről, mely így is szelet, ha csak azt veszem, hogy például az ötvenes évek kollázsai itt nem is láthatók.
Le a földszintre, shop, az erre az alkalomra megjelent Reigl-katalógus első kötete, meg sem merem mondani, mennyi, baromi pénz, az eladó csávó mondja, ez van, szólok, azért megveszem (erről a katalógusról majd máskor).
Kint még gyógyíthatatlanul zuhog, nosztalgiáznék, de Pusi kávézója már felszámolva, ellenben a jó öreg Egri borozó, mely falu a belváros közepén, itt, a Bajcsy-Zsilinszky utcában megvan, ki nem hagyható. Igazi szocreál arculat, valószínűleg 1957-es megnyitása óta itt semmi nem változott, van stílusa, a bort egy decis poharakban osztják, hej, de soxor emelgettük itt. Kétszer egy hárslevelű, majd egy kis Zemplénivel még leöblítjük. Aztán gyors kaja kedves kiszolgálóval egy büfében, ki az állomás felé, az úton borozóba botlás, kíváncsiságból természetesen ide is be kell kukkantani, szintén decis poharak, de most Egri vörös, az orvos is ajánlja ebéd után, én meg nem merek ellenkezni. Vonat, Debrecentől Zuglóig hallatlan kellemes csevegés egy csudálatos skandinavisztikus sráccal, ezúton csók neki. Győrben leugrás egy doboz Soproniért, Kapuvár, be a Tixarba, egy pofa sürütyke, néznek, ki ez az idegen, aztán haza.
(Resztelt máj, nyers paradicsom, kicsi mélezés, végül szunya. Ja és, Kapuvár ewa.)
2010.07.13. 22:57
Montecuccoli Kapuvárról
Montecuccoli a Della guerra col Turco in Ungheria (A török elleni magyarországi háborúról) néven egybelapátolt írásaiban emlékezik meg Kapuvárról, mely másképpen három könyvre tagolva Aforismi… címen is ismeretes. A várnak jóindulatúan szólva egy mondatot szentel, közelebbről nézve felet.
A olasz származású, modenai születésű császári hadvezér, Raymondo Montecuccoli (1608/9-1680) neve elsősorban az 1664-es szentgotthárdi csatával, illetve a Zrínyi Miklóshoz fűződő ellenséges viszonyával kapcsolódik össze, de mint a hadtudomány teoretikusa is nagy pályát futott be. Legismertebb művei az 1661-1664 közötti Habsburg-török háborúkkal kapcsolatosak, melyekben mint császári hadvezér harcászati tapasztalatait összegzi és értelmezi. Írásai katonai körökben kéziratos formában terjedtek Bécsben, úgy tudom, életében nem jelentek meg nyomtatásban. Az a műve azonban, amelyben Kapuvárról is szót ejt, a 18. század elejétől kezdve számos kiadást ért meg, és több nyelvre lefordították, megalapozva szerzőjének mint hadtudományi írónak széles reputációját (ellenlábasával, Zrínyivel szemben, aki nem lett világhírű katonai író).
Tudomásom szerint műve elsőként olasz nyelven jelent meg, 1704-ben Kölnben adta ki Enrico Huyssen Memorie del general principe di Montecuccoli… stb. hosszú címmel. Ennek a két kötetes munkának az első része 183 oldalt tesz ki, a második kötet pedig 298 oldalt, utóbbiban említi Kapuvárt. Olaszul a 19. század elején Ugo Foscolo 1807-1808-ban Milánóban jelentette meg Opere di Raimondo Montecuccoli címen. Ugo Foscolo kiadása után annak javított, jegyzetekkel kiegészített változatát Giuseppe Grassi szintén Opere… néven háromszor is kiadta Torinóban, 1821-ben, 1831-ben, majd 1852-ben. Ami a francia kiadásokat illeti, az első változat három könyvben jelent meg 1712-ben Memoires de Montecuculi generalissime des troupes de l’Empereur… néven Párizsban, amely alapjául szolgált a számos 18. századi francia kiadásnak. 1734-ben Amszterdamban, 1735-ben Strassbourgban, 1760-ban pedig szintén Párizsban jelentették meg újból. 1769-ben Turpin de Crissé jegyzetekkel adta közre a Commentaires sur le mémoires de Montecuculi című újabb kiadást, ismét Párizsban, amit 1770-ben Amszterdamban-Lipcsében némileg megváltoztatott címmel, avec les commentaires alcímmel újból kiadott. Műveiből a Commentarium generales artis bellicae aphorismos continens a Raymundo Montecuccoli… címet viselő latin nyelvű rész 1716-ban Grazban jelent meg. Német nyelven 1736-ban Lipcsében jelent meg Besondere und geheime Kriegsnachrichten des Fürsten Raymvndi Montecuculi címmel. Különböző nyelveken azóta újabb kiadások születtek, amit én most nem követek nyomon. Ami az Aforismi… tartalmát illeti, annak egymásra épülő három könyve a hadtudomány elméletét és gyakorlatát eltérő szempontok alapján taglalja. Az első könyvben Montecuccoli általánosságban értekezik a háború művészetének kérdéseiről. A második rész 1661-1664 között a törökkel vívott háborúinak a foglalata, és egyúttal sokat kritizált tetteinek (pontosabban: non-cselekvésének) apologetikus igazolása. A harmadik könyv az 1663-1664-es Habsburg-török háború tapasztalatait is felhasználó, az új háború lehetőségeivel és harcászati elveinek alkalmazhatóságával foglalkozó Aforismi applicati alla guerra possibile col Turco in Ungheria. Ebben említi Kapuvárt.
A több mint száz oldal terjedelmű Aforismi applicati… öt fejezetből áll. Az első fejezetben, mely a leghosszabb, a háborúról és annak eszközeiről ír. Minthogy Montecuccoli szerint a háború sikeressége a gondos előkészületek függvénye, a fejezet terjedelme ebből az alapelvből válik érthetővé. Az itt tárgyalt témái: az emberanyag, a hadsereg, a fegyverek, a sereg vezetőjének kérdése, a harcedzettség és a fegyelem, a létszám, a lőszerek és az ellátmány, vagyis a logisztikai kérdések, és persze a háború anyagi fedezete, mivel Montecuccoli klasszikus mantrája szerint a háborúhoz három dolog kell (hogy mi az a három, nem mondom meg). A hadseregszervezés és a logisztika azért is kaphatott kiemelt szerepelt, mert a magyarországi törökellenes háborúk során Montecuccolinak az ebbéli problémákat sorozatosan meg kellett tapasztalnia. A második fejezet a diszpozíciót tárgyalja, külön foglalkozik a támadó és a védekező háború lehetőségeivel. Közelebbről ez utóbbi szakaszban, mely a Della guerra difensiva alcímet viseli, található Kapuvár neve. A harmadik fejezetet a szerző többek között a hadititkoknak, a gyorsaságnak, a seregvonultatás és a táborozás kérdéseinek szenteli. A rövid negyedik fejezet az erődítményekről szól, végezetül az ötödik fejezet tengelyében a nyílt összecsapás áll, mint amilyen a győztes szentgotthárdi csata is volt.
Mármost a Kapuvárra vonatkozó rész a Huyssen-féle 1704-es kiadás szövege szerint a következő:
La Rabau è pur resa forte da molti stagni, e dalle piazze di Copowar e Scharwar; il resto del fiume Raab aab fino nella Stiria è guarnito dalle de’ castelli Kerment, e S. Gottardo.
Amíg az 1704-es kiadás Copowar formában írja a helység nevét, addig a későbbi olasz, francia vagy német kiadások mind a Capowar alakot használják. A 19. századtól az olasz kiadások ehhez a helynévhez azt az értelmező jegyzetet biggyesztették, miszerint „Capowar, fortezza sul fiume Capos”, magyarán a Kapos folyó mentén lévő erődítménnyel azonosították, azaz egyértelműen Kaposvárral feleltették meg. A földrajzi bizonytalanság azonban könnyedén szétoszlatható. Figyelembe véve azon várak elhelyezkedését, melyekről Montecuccoli az idézett mondatban szól, vagyis Scharwar (Sárvár), Kerment (Körmend) és S. Gottardo (Szentgotthárd), mind egy vonalra fűzhető fel, ez pedig nem más, mint a szövegben is szereplő Rába. Ehhez képest Kaposvár – mely ráadásul ekkor török uralom alatt áll – túlságosan távolinak tűnik, míg Kapuvár éppen a(z egyik) Rába mentén helyezkedik el. Egy másik érv is azt támogatja, hogy a szerkesztői jegyzet téves, és hogy ezen a szöveghelyen Kaposvár helyett Kapuvárra kell gondolni. A Rábaköz német nyelvű megfelelőjének Montecuccoli által való átvétele (la Rabau) elég egyértelműen utal arra, hogy a vár merrefelé lokalizálható. Ha mindez nem elég, a sok mocsár (molti stagni) említése, mely nyilvánvalóan a Hanságra utalhat, kétségtelenné teszi, hogy a szövegben nem Kaposvárról, hanem Kapuvárról van szó. Egyébiránt az Aforismi applicati… 2002-es olasz kiadása a hibát már javítja, és a helyet „Kapuwar” várával felelteti meg.
Ugyanakkor az Opere di Raimondo Montecuccoli címet viselő kiadásokban kétszer fordul elő a Capowar alak. A hadvezér török háborúra való visszaemlékezéseihez illesztett L’Ungheria l’anno MDCLXXIII című politikai esszében a helynév így kerül elő: „Nell anni 1550 sino al 1560 il Turco espugnò Temeswar, Solnock, Fileck, Capowar, Babocchia ed altri castelli”. Amíg Kapuvárt 1550 és 1560 között nem foglalta el a török, addig Temesvár, Szolnok, Fülek, Babócsa és „más várak” mellett Kaposvár is ebben az időszakban, 1555-ben esett el, így itt a Capowar valóban Kaposvárra vonatkozik.
Összességében tehát a Capowar helynév Montecuccolinál két helyet jelöl: amíg az előbbi szövegrész Kapuvárra, utóbbi Kaposvárra vonatkozik. A magyar földrajzi viszonyokban kevésbé járatos olasz szerkesztőt minden bizonnyal ez a kettős utalás, és Montecuccoli sajátos írásmódja tévesztette meg – feltételezve persze, ha a kéziratban valóban a Capowar alak szerepel.
Annak tisztázása után, hogy az idézett mondatban valójában melyik várról esik szó, áttérve a tartalmi kérdésekre, Montecuccoli Kapuvár erejét a mocsaras környezetben látja. A földrajzi adottságokat tehát katonai célok kiaknázására tartja alkalmasnak. A továbbiak szempontjából fontos megjegyezni, hogy erről a Della guerra difensiva (A védekező háborúról) c. szakaszban esik szó, és itt más szöveghelyeken is kitapintható a mocsár szerepének kiemelése, amely állítása szerint kiváló védelmet nyújt. A fentiekben idézett mondat második feléből kiderül, hogy a Rába folyó vonalának stratégiai jelentősége van, amely Stájerországot (Stiria) védelmezi. Ezzel egybevág azon megjegyzése, miszerint a Rábaköz Stájerországot fedezi. A császári hadvezér a Rábát és a Rábaközt alighanem nemcsak felvonulásai alkalmával ismerhette közelebbről, ugyanis Montecuccoli hosszú időn keresztül, 1660-tól egészen 1676-ig egyúttal Győr várparancsnoka is volt. Mindebből kiviláglik: a Rábának és a Rábaköznek védelmi szerepet szán, nem önmagában tekinti értékesnek és védendőnek, éppen ellenkezőleg, funkciója az, hogy más területeket, nevezetesen Ausztriát védelmezze a török behatolásoktól.
Montecuccoli ezen koncepciója a Zrínyi-Montecuccoli-vitaként elhíresült szembenállással, vagy másképpen a „metodizmus” és az „antimetodizmus” ellentétpárjával állítható kontextusba. Erről Perjés Géza a Századok folyóirat hasábjain 1961-ban megjelent A „metodizmus” és a Zrínyi-Montecuccoli vita című nagyhatású tanulmányában értekezett. Montecuccolit vetélytársa és egyik legfőbb ellenlábasa, Zrínyi Miklós többek között halogató taktikájáért, a támadó hadműveletek elmulasztásáért, folytonos defenzív magatartásáért korholta. Ez a nem-cselekvő, gyakorta passzív gondolati konstrukció lenne Montecuccoli állítólagos „metodizmusa”. Vele szemben Zrínyi éppen ellentétes stratégiát képviselt, az ún. „antimetodizmust”, ő volt a kezdeményező fél, az 1663-64-es török háborúban felszabadító harcokat indított, a téli hadjáratot a váratlanság vezérelte, a hajthatatlan és rigorózus Montecuccolit aktív szerepvállalásra sürgette. Perjés Géza említett tanulmányában nemcsak azt bizonyította be, hogy ez a fajta „metodista” stratégia egyszerűen nem létezett (a dolgozat címében erre az idézőjelezés is utal), hanem azt is, hogy a két hadvezér konfliktusa eltérő, és egymással össze nem egyeztethető szemléletmódból fakadt. Céljaik különböztek egymástól. Amíg ugyanis Zrínyi a török által elfoglalt dél-dunántúli területek felszabadítását tűzte ki célul, addig Montecuccoli Ausztriát kívánta védelmezni. Amikor Montecuccoli 1664 augusztusában végre nyílt ütközetre vállalkozott és győzelmet aratott Szentgotthárdnál (bár a végső támadást nem ő, hanem von Hohenlohe kezdeményezte), szintén az osztrák területekre való török behatolás megakadályozása volt a célja, minthogy Szentgotthárd Stájerország kapuja, ahonnan közvetlen út nyílhatott volna Köprülü számára Bécs felé. Röviden tehát: Montecuccoli nem Magyarország, hanem Ausztria érdekeit tartotta szem előtt, számára az ország egyfajta ütközőzóna volt csupán.
Efelől érthető meg, hogy miért a védekező háború kapcsán említi írásában – természetesen többek között – Kapuvárt, és miért állítja, hogy a Rába folyó vonala és a Rábaköz Stájerországot védelmezi. Számára ez a terület nem önmagában fontos, hanem a defenzív stratégia részeként, Ausztria miatt, hogy a törököt feltartóztassa. Más szavakkal: ez tökéletesen beleilleszkedik az antemurale ideológiájába, mely szerint Magyarország a kereszténység védőbástyája, és ez az egyik legnagyobb karriert befutott nemzetsors-toposz.
Montecuccoli más szempontból is kapcsolódik Kapuvárhoz, és ez éppen a szentgotthárdi győzelemből következik.
A győztes csata után kötött vasvári béke – mely olyan kedvezőtlen feltételeket tartalmazott, mintha a török diadalmaskodott volna a keresztények fölött – világossá tette, hogy a Habsburgok számára Magyarország pusztán eszközként fontos (a békét másfél hónapig el is hallgatták, maga Montecuccoli is csak szeptemberben értesült róla). Az ennek nyomán támadt Habsburg-ellenes szervezkedést azonban Zrínyi éppen csak elkezdhette, ugyanis a novemberi csáktornyai vadászaton egy vadkan által ledöfődött, az akkor nála vendégeskedő Bethlen Miklós emlékirataiban finoman lebegtette a baleset vagy merénylet kérdését azzal az állításával, miszerint „csuda, olyan vitéz, sem lőtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála” (magyarán: ha volt nála puska, miért nem lőtte le az őt megtámadó állatot). Az ezt követő Wesselényi-összeesküvésben részt vett Nádasdy Ferenc is, aki, miután a szervezkedést leleplezték, elvesztette Kapuvárt, őt magát pedig 1671-ben a bécsi városháza előtti téren lefejezték. A kör úgy zárul, hogy Montecuccolinak a török háborúról szóló irományai a vasvári békét próbálták igazolni, szerzője pedig azt I. Lipótnak dedikálta.
A birtokosát vesztett Kapuvár így rövid időre a kincstárra szállt, nemsokára azonban továbbpasszolták, és I. Lipót jóvoltából a vár zálogjogon éppen Raymondo Montecuccoli kezére került. Ez az adat persze eddig sem volt ismeretlen. A helytörténetírás számára ehhez a „forrást” minden valószínűség szerint Merényi Lajos 1895-ben megjelent Esterházy Pál-életrajza szolgáltatta. Eddig nem nagyon idézgettek azonban egy 1676-ban kelt okmányt, amely szerint herceg Esterházy Pál 1676. július 30-án szerezte meg Montecuccolitól Kapuvárt – de örökjogon csak 1681-től. Mindebből egyfelől következik, hogy Montecuccoli mindössze pár évig bírhatta a végvárat, másfelől az Aforismi…-t még nem a vár uraként írta. Nincs adatom arra, de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Montecuccoli győri várparancsnoksága és Kapuvár megszerzése között lehet összefüggés, nevezetesen az, hogy az udvar Győr közelsége miatt bízhatta Montecuccolira a kapuvári várat is, ráadásul egy kőaulikus, azaz a császár számára teljesen megbízható személyre, pontosabban annak alárendeltjeire. Továbbá geopolitikai szempontból azért is fontos várról van szó, mert a Rábaköz egyfelől Győr hátában van, másfelől közel Bécshez. Nem kizárt az sem, hogy szintén van összefüggés a győri várparancsnokság és a kapuvári vár elvesztése között. Montecuccoli ugyanis mindkettőt 1676-ig bírta. A hadvezér rövidesen visszavonult, de nyugdíját nem sokáig élvezhette, mert 1680-ban Linzben elhalt.
Szólj hozzá!
Címkék: helytörténet
2010.06.17. 13:36
Reigl Judit a MODEM-ben
Ma este hat órakor nyílik meg és mintegy három hónapon keresztül látogatható Reigl Judit A létezés ritmusa című retrospektív kiállítása a debreceni MODEM-ben (Modern és Kortárs Művészeti Központ). A kapuvári származású, és immár hatvan éve Franciaországban élő művészt a kortárs magyar festészet legmagasabbra taksált alakjának tartják. Amíg azonban külföldön a modern művészeti szcénában nagy ismertségre és megbecsültségre tett szert, addig nálunk – jó magyar szokás szerint – neve jóformán alig volt ismert, és csak az utóbbi években élénkült meg művei iránt az érdeklődés.
Reigl Judit a hatvanas években
Reigl Judit 1923. május elsején látta meg a napvilágot Kapuváron Némedy Judit néven. 1941 és 1945 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol Szőnyi István tanítványa volt. Ezt követően 1946 és 1948 között Olaszországban tartózkodott, a római Magyar Akadémián volt ösztöndíjas. Amikor azonban hazatért Magyarországra, itthon már éleződött a zsdanovi esztétika, amely a szocreál(nak csúfolt neoklasszicizmus)t preferálta, és tette meg minden áron követendő esztétikai eszménynek. A függetlenségére és alkotói szabadságára mindig érzékeny Reigl Judit nem volt hajlandó meghunyászkodni a szocialista realizmus előtt, ezért saját kezébe vette a sorsát. Látható, ő teljesen ellentétes utat választott, mint Kapuvár másik szülötte, Pátzay Pál, aki behódolt a szép új világ követelményeinek. Reigl Judit nyolcszor kísérelt meg illegális módon nyugatra szökni Magyarországról, míg végül a kilencedik próbálkozás sikeresnek bizonyult. 1950-ben emigrált, és júniusban érkezett meg Párizsba. Itt ismerkedett meg Hantai Simonnal, későbbi férjével, aki szintén magyar származású volt (két évvel előtte érkezett Franciaországba), és szintén festőművész.
1954 májusában Hantai Simon segítségével találkozott a szürrealizmus legnagyobb ikonjával, André Bretonnal. Bretont teljesen lenyűgözték Reigl alkotásai, az év júliusában írt levelében így fogalmazott: „Ön olyan ritka képességeknek van birtokában, amelyek meglepnek egy nő részéről, és hiszem, hogy hatalmas dolgokat fog beteljesíteni”. André Breton rendezte meg első párizsi kiállítását saját galériájában, ahol Lautréamont egyik költeménye inspirálta festménye mellett a legnagyobb visszhangot a Hasonlíthatatlan gyönyör c. képe váltotta ki. Ezt az 1952-53-ban készített alkotást most Debrecenben is kiállították. Bulváros, amit én annyira nem komázok, de azért megemlítem: ezt a festményt a MODEM-ben 139 millió forintnak megfelelő euróra biztosították. Franciaországban a szürrealizmus abban az időben élte másodvirágzását, és Reigl Judit 1953 és 1955 között az André Breton vezette szürrealista csoporthoz tartozott. Az 1954-ben szervezett kiállítás katalógusában maga Breton írt szöveget Reigl Judit műveihez, amit aztán újból megjelentetett 1965-ben publikált Szürrealizmus és festészet c. kötetében.
Hasonlíthatatlan gyönyör (1952-3)
Reigl Judit korlátokat nem tűrő művészi habitusa és öntörvényűsége miatt szűknek érezte az esztétikai konvenciókat (Magyarországról is művészeti, és nem politikai okokból távozott), így eltávolodva korábbi festményeinek figuralitásától és szürrealizmusától 1957-tól szakított André Bretonnal és mozgalmával. Ezt követően soha nem csatlakozott egyik művészeti csoportosuláshoz sem. 1963-ban Párizsból is vidékre költözött, a fővárostól 25 km-re délre fekvő Marcoussis-ba, ahol azóta is él.
A szürrealizmusból kikeresztelkedve az absztrakt és Jackson Pollock dripping painting módszerére hajazó gesztusfestészet felé fordult. A gesztusművészet persze sok szempontból az automatikus írás szürrealista technikájából is eredeztethető. A művészeti határok kiterjesztését eszközhasználata is mutatja azzal, hogy az ecsetet gyakran letéve saját kezével vagy egy fémdarabbal vitte fel a festéket a vászonra. Nonfiguratív műveiben sok esetben a felület és a térbeliség viszonyát kutatta. Későbbi sorozataiban az absztrakt esztétikát a figuralitás visszatérésével párosította. A 2001 szeptember 11-i terrortámadás inspirálta képsorozatában például zuhanó emberek tűnnek fel, akik elmondása szerint személyesen is megérintették.
A kapuvári születésű alkotó az egyetlen olyan kortárs magyar festőművész, akinek művei a világ nagy múzeumaiban is ki vannak állítva, Párizstól kezdve (pl. Pompidou Központ) New Yorkon át (MoMA, Metropolitan Museum) egészen Londonig (Tate Museum).
Reigl-kiállítás Debrecenben (Fotó: Molnár Péter. Forrás: Hajdú Online)
A mostani debreceni nagyszabású kiállítás előtt Reigl Judit életművét Magyarországon sokáig hallgatás övezte. Még exilbe vonulása előtt képei 1944-ben a VII. Nemzeti Képzőművészeti Kiállításon voltak bemutatva, majd 1947-ben a római Magyar Akadémián. Mindkettő azonban csoportos és nem egyéni kiállítás volt. Mintegy negyven éves csöndet tört meg 1982-ben a Műcsarnok a Tisztelet a szülőföldnek címet viselő, majd 1992-ben a Nemzeti Galéria Francia közelmúlt címmel rendezett csoportos kiállítással. Első hazai egyéni kiállítását a Műcsarnok rendezte 2005. október 4. és november 14. között, mely egész pályájából válogatott. Ebből az alkalomból jelent meg a Makláry Artworks és a Műcsarnok közös gondozásában az első magyarországi – háromnyelvű – kötet róla.
A 2005-ben rendezett életmű-kiállításon 45 darabjával volt jelen, míg a mostani MODEM-ben szervezett kiállításán különböző korszakaiból válogatva mintegy száz műve látható, így œuvre-jének jóval részletesebb bemutatására nyílik alkalom. A debreceni retrospektív kiállítást 2008 óta szervezik, amelynek Makláry Kálmán és Gulyás Gábor a kurátorai, ebből az alkalomból egy kétkötetes katalógus is született. Most fog debütálni Debrecenben egy eleddig nyilvános térben még soha nem látott új, három részes alkotása is.
No hát: uzsgyi.
(A létezés ritmusa. Reigl Judit retrospektív kiállítása. Debrecen, MODEM. 2010. június 17-szeptember 19.)
4 komment
Címkék: művészet ikonok emigránsok reigl judit
2010.06.14. 15:13
Hausser Rudolf nemesi címerlevele
Ferenc József császár és király 1910 március 4-én nemességet és ezzel együtt címerhasználati jogot adományozott Hausser Rudolfnak, aki ezentúl a kapuvári nemesi előnevet is viselhette. Kapuvári Hausser Rudolf az indoklás szerint katonai érdemei elismeréséül jutott a nemességhez, a Balkánon teljesített szolgálataiért, kiváltképpen az 1882. évi boszniai és hercegovinai hadműveletekben vállalt szerepéért (Bosznia–Hercegovina az 1878-as berlini kongresszus értelmében a Monarchia katonai megszállása alá került). Hausser Rudolf felesége S. Kovács Ilona volt, fiát szintén Rudolfnak hívták. A névazonosság miatt nem tudom melyik, de vagy az apa, vagy a fiú 1862-ben született és az első világháborúban, 1918-ban a piavei fronton harc során esett el.
Hausser Rudolf őrnagy részére a magyar nemességnek a Kapuvári előnévvel való adományozása
Mi Első Ferencz József (: következik a nagy czim:) Emlékezetül adjuk ezennel tudatván mindenekkel kiket illet:Hogy Mi, Személyünk körüli magyar ministeriumunk ideiglenes vezetésével megbizott Miniszterelnökünk előterjesztése folytán kegyelmes tekintetbe és figyelembe vevén Hausser Rudolf őrnagy Hivünknek Felségünk és Felséges Uralkodó Házunk iránti állandó, valamint harmincz évet meghaladó, úgy békében, mint az 1882. évi boszniai és herczegovinai hadmüveletekben, éspedig a trnovoi ütközetben, a Vratló rési felderitő ütközetben és Ulok elfoglalásánál az ellenség előtt teljesített, második osztályu ezüst vitézségi érem adományozása nemkülönben legfelsőbb Megelégedésünk nyilvánitása által is méltatott kifogástalan katonai szolgálatát, nevezett Hausser Rudolfot és hites nejétől született S. Kovács Ilonától Rudolf nevű fiát, s Isten áldásából netán ezután születendő mindkét nembeli valamennyi törvényes ivadékát és maradékát, mind az imént emlitett érdemekért, mind pedig királyi kegyelmünk és kegyelmességünknél fogva, melylyel dicső emlékezetű Elődeink, a boldogult magyar királyok példájára, mind azt, ki Felségünk és Felséges Uralkodó Házunk és Magyarországunk szent koronája iránti szép, jó és nemes tettek által magának érdemeket szerezni és az erény ösvényét követni törekszik, jutalmazni és hathatós buzditásul, a jutalom kitünő és maradandó jelével és emlékével feldisziteni szoktuk királyi hatalmunkból és különös kegyelmünk és kegyelmességünkből Magyarországunk és társországai, valós, igaz, régi és kétségtelen nemesei közé és sorába, a Kapuvári előnév használhatásának engedélyezése mellett felveendőnek tartottuk, legfelsőbb királyi akaratunk szerint kegyelemesen megengedvén, hogy ezentúl jövendő örök időkig fennevezett Hausser Rudolf és mindkét nembeli valamennyi törvényes ivadéka és maradéka a Kapuvári előnév használata mellett mindazon jogokkal élhessen és birhasson, melyekkel emlitett Magyaroszágunk és társországainak valóságos, igaz, régi és kétségtelen nemesei eddigelé törvény, vagy hajdani szokás szerint, bármikép éltek és birtak, vagy élnek és birnak.
Mely iránta tanusitott legfelső királyi kegyelmünk és kegyelmességünk bővebb tanulságául s a valóságos, igaz és kétségtelen nemesség örök időkig fennmaradó jeléül Neki és mindkét nembeli valamennyi törvényes ivadékának és maradékának következő czimert vagy nemesi diszjelt adtuk és engedtük:
Álló, csücsköstalpu paizs kék mezejében jobbrafordult pánczélos jobbkar, aranymarkolatu görbe kivont kardot tart, melyre zöldelő babérág fonódik. A paizs felső jobb sarkában hatágu arany csillag lebeg. A paizsra helyezett, jobbraforditott koronás nyilt lovagsisak disze: a koronából kinövő jobbrafordult, vörös nyelvét kiöltő arany oroszlán jobb előlábában aranymarkolatu görbe kivont kardot tartva, melyre levágott török fő van tűzve, balját pedig ragadozásra nyitja. A sisak takarója jobbról és balról kék-arany.
Kegyelmesen elhatározván és megengedvén továbbá, miszerint ezen cimert, vagy nemesi diszjelt, a jövendő örök időkig többször, nevezett, és ezentúl már nemes Kapuvári Hausser Rudolf mindkét nembeli valamennyi törvényes ivadékai és maradékaival együtt Magyarországunk és társországai valóságos, igaz, gyökeres és kétségtelen többi nemeseiként mindazon joggal viselhesse és használhassa, melylyel ezek törvény, vagy hajdani szokás szerint éltek és birtak vagy élnek és birnak, nemcsak akarjuk, de kegyelmesen parancsoljuk is, hogy ezen valóságos, igaz és kétségtelen nemesi czimmel, Őt és mindkét nembeli valamennyi törvényes ivadékai és maradékát minden rendű, állapotu, hivatalu, méltóságu és tekintetű egyének felruházottnak és diszesitettnek tartság és ismerjék. Minek emlékéül és örök jeléül többször emlitett Kapuvári Hausser Rudolfnak és mindkét nembeli valamennyi törvényes ivadékának és maradékának Apostoli magyar királyi függő pecsétünkkel megerősitett jelen czimeres nemesi kiváltságlevelünket tartottuk kegyelmesen kiadandónak és megengedendőnek.
Kelt a Mi őszintén kedvelt Hivünk, tekintetes és nagyságos Héderváry gróf Khuen-Héderváry Károly, belső titkos Tanácsosunk, Kamarásunk, az aranygyapjas-rend vitéz, első osztályu, vas-korona- rendünk lovagja, és a Személyünk körül magyar ministerium ideiglenes vezetésével megbizott magyar Ministerelnökünk kezei által, Bécsben, Ausztriában, Böjtmás hava negyedik napján, az Úr ezerkilenczszáztizedik, Uralkodásunk hatvankettedik évében.
Ferencz József s. k. Gróf Khuen-Héderváry Károly s. k.
Szólj hozzá!
Címkék: mikrohistory
2010.06.11. 12:41
Németh Rozália énekeskönyve (Hatodik rész)
Németh Rozália énekeskönyve
(Kapuvár, Szabadság utca)
Ezen rozmaringág s kék ibolya illatjával szagos nótácskákat, kiket én itten most kiteszek, még a múlt évszázad utolsó tizedének délfelében adta által nékem Németh Rozália néném öröm- és megbecsülésre. S nám, miként adá nékem ajándékképpen, én aztat úgy e’, s nemkülönben híven meg is őrizém, hogy ez énekek el s széjjel ne iramodjanak a felejtés förgetegével, s oltalmazám én az elmúlástól ezeket, melyek az igaz magyari lélek egybekötött csokrai és két szerelmetes szíveknek hűséges kifolyásai. Danolták akkoron, midőn sütöttík zsírba’ a csörögefánkot a fritőzben, de ezen nótácskákat tette a korongra a pántlikás dídzsé is a bucsui bálbo. Ezeknek osztán okáért mit e gyűjteménynek sűrejébűl általnyújtok, vügyed te is úgy, olvasó, szíved vígság- s boldogulására!
Ha bemegyek a kapuvári csárdába
I.
Ha bemegyek a kapuvári csárdába / belevágom késem a gerendába / aki meri, vegye ki / azt csak legény teheti / még az éjjel vérbe’ fürdik valaki.
II.
Ha bemegyek a kapuvári csárdába / leülök a rézrugonyos díványra / jobb kezembe a pohár / bal karomon a babám / háta mögött rezes banda muzsikál.
III.
Ha bemegyek a kapuvári vásárba / gyűrűt veszek a szeretőm ujjára / kék lesz annak a köve / mint a szeretőm szeme / vegye meg az Isten, ha megcsal vele.
IV.
Ha kimegyek a kapuvári erdőbe / leülök a rozmaringfa tövébe / a rozmaring jó szagú / a szeretőm szomorú / fején van a mennyasszonyi koszorú.
Béres légín
I.
Béres legín mesztéláb jár szántani / a csizmáját otthon hagyta patkolni / a kovács nem meri elvállalni / mert egy sem tud rózsás patkót csinálni.
II.
Béres legín ne vüdd még a szekeret / mert a tüske megböki a kezedet / mert a tüske olyan, hogy megszúr, hogy megszúr / kis angyalom felém fordul, megcsókul.
Vékon héja
I.
Vékon héja, vékon héja van a piros almának / szép szeretője, szép szeretője van a Horthy-bakának / karcsú a dereka, jobb válláról a bal vállára, / bal válláról a jobb vállára / sej-haj, göndörödik a haja.
II.
Apró szeme, apró szeme van a kukoricának, / bécsi szappan, bécsi szappan köll a magyar kislánynak / ha ki mosdik a bécsi szappan habjával / ide csalja, de csili-csalogatja / sej-haj a legínt a szagára.
Káka tövén
I.
Káka tövén költ a ruca / jó földben terem a búza / ahol az a szép lány terem / azt a földet nem ismerem / sehol se.
II.
Ha tudtad, hogy nem szerettél / álmodba’ mért kerestél / hagytál volna békét nekem / máris elvett volna engem / valaki.