Pátzay Pál az első világháború alatt ismerkedett meg a magyar avantgárd alapító atyjával, Kassák Lajossal. Habár a tízes években alkotott rajzai és szobrai sohasem merészkedtek el a nonfiguratív és absztrakt esztétikáig, és legfeljebb jóindulattal ragasztható rájuk az expresszionizmus billogja, személyes ismertségeit és ebből fakadó „intézményi” hátterét tekintve 1915-től kezdve pár éven keresztül egyértelműen a Kassák köré gyülekező hazai avantgárd csoportosuláshoz sorolható. Amikor Kassák 1915-ben megindította a magyar aktivizmus első folyóiratát, az új művészeti tendenciák háziasítási igényével fellépő A Tettet, az alapító felkarolta Pátzayt és rábízta a címlap elkészítését. A művészeti periodikát rövid, alig egy éves fennállása során  rendszerint Pátzay rajzai díszítették. A Tettet azonban 1916 októberében háborúellenesnek és nemzetellenesnek nyilvánítva betiltották, és ezt követően, november 15-én indította el Kassák a MA művészeti folyóiratot, mely 1925-ig működött (1920-tól emigrációban). Pátzay a második folyóirat debütálása után is követte Kassákot, és a MA rendezte meg a szobrász első kiállítását 1917-ben, melyen nyolc alkotását állította ki. 1918-ban Pátzay szintén részt vett a Kassák Lajos által a folyóirat szerkesztőségében rendezett avantgárd kiállításon. Mindazonáltal Pátzay Pál életművében az avantgárd, vagy inkább a mintha-avantgárd gyakorlatilag csak zárójel. Amíg mecénása utóbb megpróbálta életben tartani az avantgárd örökséget, addig ő a hagyományosabb formákhoz farolt vissza.

Pátzay és Kassák a második világháború után ellentétes utat járt be, amíg előbbi ünnepelt szobrásszá és kultúrpolitikussá emelkedett, addig utóbbi a művészeti diszkurzustér partvonalára szorult. Minthogy a tízes években Pátzay Pált Kassák aktivista mozgalma tette ismertté, meglehetősen furcsának tűnhetne, ahogyan a kapuvári szobrász elbánt hajdani spanjával. Pátzaynak ugyanis 1945 után a művészeti intézmények egyik irányítójaként, a közoktatási minisztérium művészeti osztályának vezetőjeként beleszólása volt a pénzek elosztásának kérdéseibe is, és amikor Kassáknak évjáradékot szavaztak meg, a szobrász azt meg akarta kurtítani. A 748 forintos nyugdíj helyett ő barátságtalan lépésként csupán 522 forintot javasolt. Pátzay ezzel a „hálapénzzel” köszönte meg Kassáknak, hogy A Tettben, majd a Mában művészeti pályája elindulhatott, és nevét beemelte a kulturális élet körforgásába. Patrónusa erről az esetről krokijait egybelapátoló, 1955-56-ban írt Szénaboglya című kötetében így számolt be:

 

 

Pátzay másik érve gyakorlatilag az „aki nem dolgozik, ne is egyék” aranyköpésének újraírása volt, mely ellen Kassák fenyegetéssel vegyített bosszús hangon kelt ki:

 

 

 

 

 

Kassák a mártíriumság pozíciójától sem tartózkodva erre az éhhalált vizionálva egy egykori nagybányai festővel példálózott:

 

 

Kassák Lajos szándéka szerint ezt a történetet pusztán azért jegyezte fel, „hogy ilyen csekélységnek is nyoma maradjon valahol”. Meglátásom szerint, bár a szerző „csekélységnek” minősítette, jóval túlmutat önmagán, és szimbolikussá emelhető.

Az induló szobrászt pályája kezdetén Kassák megkülönböztetett figyelemmel kísérte, és számos módon pártfogolta. Pátzayt barátságába fogadta, szobrait és rajzait rendszeresen elbírálta, a támogatást az első avantgárd folyóirat címlapjai is jelzik. Jóllehet még tíz év korkülönbség sem volt kettejük között (Kassák 1887-ben, Pátzay 1896-ban született), mégis úgy tűnik, ekkori kapcsolatuk – ha nem is a Mester és Tanítványa, mindenesetre – az Apa és a Fiú viszonyával írható le. Ezt az apafigurát azonban 1945 után a nagyhatalmú Pátzay szimbolikusan legyilkolta, ahogyan a görög mitológiában Oidipusz számolt le a keresztútnál apjával, Laiosz királlyal. Pátzay Kassákkal szembeni Oidipusz-komplexusának szimbolikus jele az, ahogyan pártfogójának, atyjának juttatását mindenáron csökkenteni igyekezett.

Honnan ered ez az ödipális viszony, Pátzay magatartásának éles megváltozása Kassák Lajos felé? Nem gondolom, hogy ez az Oidipusz-komplexus pusztán egy személyes Apa (Kassák) és Fiú (Pátzay) ellentétben rejlik, hogy a Fiú kasztrációs félelméből fakadóan megszabadulhasson a szülőtől, hanem egy tágabb művészettörténeti-kultúrpolitikai kontextusba helyezhető. Ebben az összefüggésben pedig Pátzay tette már nem is tűnik furcsának, inkább a maga szempontjából logikus következménynek.

Miközben Kassák – a maga módján, persze – hű maradt az avantgárd esztétikai örökségéhez, addig az első világháború után (és nyomán) számosan visszatértek a hagyományosabb formák felé. Babits Mihály már 1916-ban a Nyugat hasábjain megjelent Ma, holnap[,] és irodalom című cikkében megjelent írásában megtámadta Kassákot (melyre ő A Tettben válaszolt), elvonva az avantgárd mozgalomtól annak paradigmaváltó szerepét. Ez az első Kassák-vita nemcsak a Nyugat folyóiratnak az avantgárd tendenciáktól való távolságtartását reprezentálta, hanem mintegy ideológiailag előkészítette a 20-as évektől kezdődő neoklasszicizmust, a kötött formák felé való visszafordulását, kikelve az avantgárd művészet „érthetetlensége” és „értelemellenessége” ellen. A francia szürrealista iskola emlőin nevelkedő Illyés Gyula Babits költészetéhez hasonlóan elfordult a radikálisabb poétikai megoldásoktól egy önmagát higgadtabbnak, hagyományosabbnak minősítő esztétika irányába. Miután Pátzay Pál 1922-ben kiszabadult a börtönből, szintén szembefordult mesterével, szobrai immár nem az expresszionista, hanem a klasszicista utat követték. Amíg a második világháború után Kassák Lajos egyfajta outsider lett, akit a szocialista kultúrpolitika gyakorlatilag tiltott szerzővé tett (az idézett naplójegyzetet tartalmazó Szénaboglya is csak harminc évvel megszületése után, 1988-ban jelenhetett meg), addig Pátzay ezzel tökéletes ellenkező utat választott. Ez kétségtelenül kifizetődőbb, meg kényelmesebb is volt, de a megalkuvás útját járta, a politika aktuális érdekeit és a közönség igényeit kiszolgáló, a szocreálként újracímkézett neoklasszicizmus útját. Mint a művészeti intézmények irányítója egyik élharcosává vált a modernizmus elleni gyűlöletnek. Amikor 1962-ben megírta Korunk esztétikai zűrzavara című tanulmányát, abban jól érzékelhető az avantgárddal szemben ellenszenve: „A századforduló után proklamált »izmusokra« visszatekintve, most már nyilvánvalóvá lett, hogy művészeti zsákutcák voltak”. Még sebtében végigszlalomozva is  jól látható a szövegen, hogy esztétikai értékként való értelmezésükkel is hadat viselt. „Senkinek sem lehet kifogása azellen, hogy valaki magánszórakozásként űzi a mindent tagadásnak és a művészetek kicsúfolásának efféle sportját. De ha tárgyaikat bárki az emberi szellem alkotásai közé próbálja belopni, az értelemnek reflexszerűen tiltakoznia kellene az efféle csalárd játék ellen” – írta. S lám, nyomban visszaköszön az állítólagos értelemellenesség vádja: „Ez az értelemellenesség az írástudók legújabb árulása”. Retorikai szempontból is tanulságos a megfogalmazásmód, ugyanis a szöveg rájátszik Babitsnak a húszas években megjelent Az írástudók árulása c. írásának címére, mely Bergsont az irracionalitás és a háború miatt ítéli el, mintha  ezek a modernizmus és a bergsoni filozófia egyenes ági leszármazottjai lennének. (Az pedig már a történeti amnézia szokott megnyilvánulása, hogy Kassák ezzel szemben éppen a háború értelmetlenségét hangoztatta, lapját is háborúellenesség miatt tiltották be.) Világos, Kassákkal szemben Pátzay Babitsot választotta, és hozzá hasonlóan az avantgárd megvetésével a neoklasszicizmust.

Amikor tehát Pátzay Kassákot leoltotta, akkor nemcsak az apát és vele együtt saját múltját tagadta meg, hanem Kassákon keresztül az egész avantgárdot megtagadta. Az Oidipusz-komplexus ennélfogva nem pusztán személyes ellenségeskedés szintjén jelentkezik, hanem egy szélesebb művészeti felfogás és kultúrpolitika kontextusában. Pátzay ebben a képletben Kronosz pozícióját foglalja el, aki úgy jutott a világ fölötti uralomhoz, hogy saját atyjának, Uránusznak, az ég urának pöcsét levágta. A hatalom kronoszi megszerzése Kassák ellehetetlenítésével állítható párhuzamba, minthogy Pátzay ezzel a hatalomtechnikával herélte ki szimbolikusan atyját. S ha már Kronosz, Pátzay, bizony, ezzel felfalta saját gyermekeit is. Bár az induló neoavantgárd Kassákot rehabilitálta (pl. Erdély Miklós; a párizsi Magyar Műhely Kassák-díja sat.), azt kell mondjam, én, aki egy utcában lakom Pátzay Pál földi maradványaival, hogy ez a  modern művészettel szembeni gyógyíthatatlan gyűlölet iszonyat kártékonyan hatott – még az adott politikai keretek között is – a magyar (neo)avantgárd alakulástörténetére, melynek trópusa a Kassákkal szembeni bánásmód.