„Minden vallásalapító biztos volt magában; egyikük azonban – s ki tudja, nem ő volt-e a legőszintébb –, Lao-ce, visszahúzódott tulajdon mozgalmának árnyékába. Garta bizonnyal ugyanezt tette.” – idézi Milan Kundera Max Brod egy regénymondatát a Szent Garta kasztráló árnya című esszéjében (ld.: Beszélő, Ford. Réz Pál, 1996/jún. 94–99; kötetben: Uő: Elárult testamentumok, Európa, Bp., 1996, 35–53.). Max Brod A szerelem elvarázsolt birodalma (Zauberreich der Liebe) c. regényében a szépíró Garta felkéri legjobb barátját és szellemi társát, Nowyt, hogy halála után égesse el műveit, aki ezt aztán nem teljesíti. A történet mögött nem nehéz felfedezni az önéletrajzi ihletést, Kafka ugyanis éppen így kérte fel regényei megsemmisítésére barátját, Max Brodot, aki azonban regénybeli pandanjához hasonlóan ennek a kérésnek nem tett eleget. Neki köszönhető, hogy Kafka művei ma hozzáférhetők, de nemcsak a szövegkiadással járult hozzá a kafkaológiához, hanem a prágai német íróról írt monográfiai révén az „értelemgondozást” is magára vállalta. Igen ám, csakhogy Max Brod révén Kafkából egyfelől Garta lett (vagyis egy Brod által meghatározott Kafka-kép), akinek Naplójából kicenzúrázta az általa zavarónak ítélt részeket, ezzel szép feladatok elé állítva a delfinológia művelőit. Másfelől pedig értelmezésein keresztül Kafkából/Gartából egyfajta vallási gondolkodót faragott, aki „tökéletes tisztaságra vágyott”, és akinek „kiválósága abban állt, hogy "mindig független maradt”, hogy aztán ebből az értelemkonstrukcióból Brod azt a tanulságot párolja le, hogy „Garta korunk szentje volt, igazi szent”. Kundera Szent Garta kasztráló árnya c. rövid írása ezzel a Kafka-képpel száll szembe, rámutatva, hogyan telepszik rá ólomsúlyával Max Brod árnya a Kafka-értelmezésre, és hogyan kasztrálta Brod Kafka szövegeit. Kundera esszéje szerint két Kafka van, az egyik Garta, amely nem más, mint Brod teremtménye, a másik pedig a „valódi” Kafka, aki nem vágyott „tökéletes tisztaságra”, nem maradt „független”, és nem volt „korunk szentje”. Ezzel a deminisztifikációval azonban kettős kasztrációval állunk szemközt: Kundera úgy kasztrálja Max Brodot, ahogyan Max Brod kasztrálta Garta hamis alakjával Kafkát.

            Mármost, ezt az analógiát pörgetném rá erőltetett módon – és nyilván csak a névazonosság alapján – a mi Szent Gartánkra, a gartai Szent Sebestyén templomra, még ha a párhuzam pusztán annyi is közöttük, mint Kukorelly Endre és Phil Collins fizimiskája között. Ahogyan Brod Kafka-életrajza hagiográfiát gyártott, ugyanúgy kiradírozta (kicenzúrázta) az értelemgondozás a gartai templom életrajzából az eredet, vagy inkább az eredetiség kérdését. Márpedig a gartai római katolikus templom építészeti genealógiája sem a „tökéletes tisztaság” és a „függetlenség” mintapéldánya. Ezért nem árt a demitologizáció a gartai templommal kapcsolatban, némileg Kundera kasztrációra irányuló pozícióját elfoglalva ezzel. Amint Max Brodnál a regényíró Garta alakja másodlagos létezés jelölője, a mi gartai templomunk is a másodlagos létezés nyomát viseli magán, s ebben a főkolompos Bánszky Mihályé az érdem.

            Bánszky Mihály volt a gartai Szent Sebestyén templom építésze, amelynek alapkövét Németh János 1906. április 8-án rakta le, és az új építményt alig egy évvel később, 1907. június 14-én már fel is szentelték. A makói születésű, de élete jórészét Budapesten élő Bánszky nemcsak építész, hanem építési vállalkozó is volt. A 20. század első felének egyik jelentős templomépítésze, aki elsősorban egyházi jellegű épületekben élte ki mesterségét. Gazdag œuvre-jén végiggyalogolva jól kirajzolódik vonzalma a gótikus formakincsek remixelése iránt, amit a középkori katedrálisok mintájára a templomépületek karcsú kontúrjaival párosított. Bár számos terve valósult meg, úgy látszik, állandóan ugyanazt kereste, művészete értelmezhető folytonos javított kiadások gyanánt. Az érdi Jézus Szíve templom, mely 1929-ben készült el, éppúgy a gótikus formák újragondolását mutatja, mint a gartai templom, sőt, mintha előbbi más, általa készített építményekkel szorosabb párhuzamot is mutatna. Az ő tervei alapján valósult meg 1927-ben a pestszentimrei református templom, de készített terveket Szabadka körüli tanyákra, és ő volt az építésze a törökbálinti zárdának is.

            Életművében sajátos szerepet foglal el a makói evangélikus templom, s nemcsak azért, mert szülővárosában áll. Ezt a templomot 1903-ban építette, amely magas, karcsú toronnyal rendelkezik, két melléktoronnyal az oldalán, a kapuzat fölött timpanonnal és rózsaablakkal. Ez az építészeti megoldás meglehetősen emlékeztet a gartai templomra. Ám ha tüzetesebben megfigyeljük az építészeti jellegzetességeket, akkor rögvest kitűnik, hogy ez a templom nemcsak hasonlít a gartai városrészben láthatóra, hanem pontosan az, utóbbi annak másolata. Magyarán: Bánszky Mihály másodszor is eladta ugyanazt a tervét az ország egy másik szegletében, a gartai templom eredetije Makón látható némileg zömökebb formában. Így aztán a gartai épület korántsem egyedi, hanem a másodlagos létezés foglya. Alig két évvel azután, hogy 1903-ban Makón felépült a templom, Lyka Károly folyóirata, a Művészet az 1905/2-es számban már arról tudósíthatott, hogy „[a] garthai rom. kath. templom tervpályázatán a 600 koronás pályadíjat Bánszky Mihály kapta”. Az már csak külön fricska, hogy amíg Makón ugyanezt a tervet az evangélikus egyház számára passzolta el, aközben úgy gondolta, jó lesz az a katolikus egyház számára is - Gartán. Úgy tűnik azonban, a projektet nemcsak kétszer adta el, harmadszor is bepróbálkozott. A pesterzsébeti (Budapest) Szent Erzsébet templom ugyanis 1909-ben apróbb építészeti változtatással (a melléktornyok távolabb kerültek a főtoronytól) gyakorlatilag szintén ugyanennek a tervnek az alapján készült el. Így aztán az ügyes marketinges Bánszky Mihály ugyanabban az évtizedben háromszor (1903, 1907, 1909) építtette fel ugyanazt a templomot. Csak éppen az ország három egymástól lehető legtávolabb eső részén helyezte el ezt a szentháromságot, így a turpisság kevésbé tűnik fel. 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezzel azonban Bánszky Mihály és Kapuvár/Garta kapcsolata még nem ért véget. Szintén Bánszky tervei alapján valósult meg ugyanis a kapuvári Szent Antal temetőkápolna (vagy más néven: milenniumi kápolna) 1908-ban, amely építészeti megoldásaiban feltűnő rokonságot mutat az érd-újvárosi római katolikus templommal. Minthogy vállalkozó (szellem) volt, aki nem átállotta épületterveit többször is, több helyen benyújtani, hogy a Ctrl + V logikája alapján instant anyagi haszonra  tegyen szert, a temetőkápolna felépítéséből is pénzt remélt. Építési vállalkozóként ő szándékozta elvégezni a kapuvári kápolna kivitelezési munkálatait is, ám hogy mégis mást bíztak meg vele, annak oka abban keresendő, hogy éppúgy nem volt hajlandó belemenni fizuja csökkentésbe, mint – mondjuk – Dragan Đukić. Csiszár Attila Újabb adatok a kapuvári temetők történetéhez (SSz. 2009/1, 56–63.) c. tanulmányából kiderül, hogy Bánszky Mihály a kapuvári temetőkápolna építéséhez két tervpályázatot nyújtott be, egy drágább és egy olcsóbb változatot. Kapuvár nagyközség jegyzője ugyan a drágább verziót javasolta a képviselőtestületnek elfogadásra, de vita alakult ki a változatok körül. Minthogy Bánszky díjazása kevesebb lett volna az általa bekalkuláltnál, ezért nem vállalta a kivitelezést, a kápolnát azonban az ő tervei alapján építették fel. A testület ugyanis két pályázata közül a drágább változatot fogadta el, csakhogy a kápolnát Vogel József olcsóbban építette fel, mint ahogyan azt Bánszky tette volna. Az építész szempontjai között tehát – ahogyan ezt a templomok tömegtermelése is mutatja – nem éppen utolsó volt a profit.

            Sosem értettem igazán, miért preferálja Kapuvár a másolatokat az eredetiség helyett – még ha a válasz kézenfekvő is: mert így olcsóbb. Miért jó az, ami máshol is megvan. Ha csak a Szeged–Kapuvár tengelyen mozgok, máris kettőt tudok említeni: Pátzay Kenyérszegő szobra a szegedi másolata, a Szent István és Gizella szobor szintén a szegedi pontos reprodukciója. A sokszorosíthatóság, a tömegtermelés az ipari forradalom logikájából fakad, amelyre a művészet és a technológiák összefüggését tekintve a 20. század művészetelméletében talán legérzékenyebben Walter Benjamin reflektált A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című nagyhatású esszéjében (ld.: Uő: Kommentár és prófécia. Ford. Barlay László, Gondolat, Bp., 1969, 301–334.). Winckelmann imitációelméletével szemben Benjaminnál a másolás nemcsak idézet, utánzat vagy mintakövetés. Bár a másolat kevesebb a hamisításnál, Benjamin szerint a reprodukció kikezdi az eredet és a másolat viszonyát, és – amire ő még nem gondolhatott – a digitális technológiák megjelenésével a pontos másolatok készítése ezt a kérdést még radikálisabban veti kel. Benjamin szerint a másolat sérti a műalkotások függetlenségének, egyediségének és helyettesíthetetlenségének elvét, ahogyan ezt a gartai templom esetében teszi: hiányzik „a műalkotás »itt«-je és »most«-ja, vagyis az egyszeri létezése, ahol van.”  Ha az eredetiség frigyben jár az újdonsággal, akkor Garta csak modellje után kulloghat. Benjamin erre az unikális elvre dolgozza ki központi fogalmát, az aurát, amely a mű egyedi és megismételhetetlen kontextusát jelenti, és ilyenformán az esztétikai autonómia biztosítéka, a másolás viszont megtámadja az egyszeriséget. Persze Benjamin aura-fogalma jóval összetettebb és nem mellesleg problematikusabb ennél, mindazonáltal a gartai templom ebben a koncepcióban csupán másodlagos létezésre van kárhoztatva.

            Ahogyan Franz Kafka alakjára Max Brod Gartájának árnyéka vetül, úgy vetül a gartai templom aurájára Makó és Pestszenterzsébet kasztráló árnya.