Az amerikai történész, Ilana Rosen 2004-ben könyvet jelentetett meg a Holocaustot túlélt magyar zsidó nők orális elbeszéléseiből Hungarian Jewish Women Survivors Remember the Holocaust. An Anthology of Life Histories [Magyar zsidó női túlélők emlékeznek a Holocaustra. Élettörténetek antológiája] címmel. Ebben a gyűjteményben 17 túlélő visszaemlékezéseit örökítette meg a Kárpát-medence egész területéről, melyeket részint doktori munkájának forrásaként 1989 és 1997 között jegyzett fel. Az Auschwitzet átélt, majd onnan megmenekült személyek között találunk egy kapuvári származású asszonyt is, akit a szerző a monogram alapján „Mrs. É. K.”-ként tüntet fel. Ilana Rosen 1990-ben Jeruzsálemben készített interjút „É. K.-né”-val, aki akkor már Izraelben élt mint emigráns, természetesen. Annak ellenére, hogy az asszony hosszú ideje már a zsidó állam területén lakott, a kérdező pedig amerikai szerző volt, az asszony magyarul beszélte el emlékeit, melyet Ilana Rosen fordított aztán angolra. É. K.-né leánykori nevére sajnos nem derül fény, viszont élettört
énete elmesélése során számos olyan információt megoszt olvasóival, melyek a későbbiekben megkönnyítik majd személyének azonosítását. Visszaemlékezéseiből kitetszik, egész kapuvári élete akaratlanul is a politikának volt kiszolgáltatva, sorsfordulóit nem személyes elhatározások, hanem állandóan a Nagy Narratívák kormányozták. Előadása során kitér a vörösterror és a fehérterror helyi vetületeire, a népviseletbe öltözött kapuváriakkal való viszonyára, a mindennapi antiszemitizmus helyi megnyilvánulásaira, majd végül arra a módra, ahogyan Auschwitzba szállították, természetesen. Kijátszván a copyright kötelezettségeit, nehogy annak megsértése címszava alatt az orromra koppintsanak, a könyv vonatkozó fejezetét, ahelyett, hogy egészében lefordítanám, inkább tartalmilag összefoglalom, melyhez saját megjegyzéseimet is hozzáfűzöm. Ez oké lesz ez?
A visszaemlékező asszony, a későbbi É. K.-né 1919 decemberében született Kapuváron, ahol elmondása szerint körülbelül 100-120 zsidó família lakott. Az 1919-es év a politikai színeváltozások terén meglehetősen sűrű esztendő volt a magyar történelemben, s erre világít rá É. K.-né egy, az anyjától hallott családi emléke. Anyja ugyanis éppen várandós volt vele a Tanácsköztársaság idején, amikor kinézve az ablakon, észrevette, hogy a Vörös Őrség tagjai elviszik a szomszédjukat, a postást. A postás távozóban búcsút intett az anyjának, aki azon félelmében, nehogy őt is elhurcolják, gyorsan becsukta az ablakot. Alig telt bele másfél óra, a férfit máris felakasztották az egyik Fő téri hársfára. Tekintettel arra a szerencsés helyzetre, hogy ismerjük a vörösterror kapuvári áldozatainak névsorát, akik között egyetlen postamestert tudhatunk csupán, könnyen beazonosítható, hogy Mesterházy Zsigmondról van szó, akit 1919. június 8-án öt másik társával végeztek ki. Ez az információ azt is felfedi továbbá, hogy a későbbi É. K.-né családjának szülőháza szomszédos volt Mesterházy Zsigmond házával. Az emlékező nő azt állítja, hogy a vörösterror rossz volt, de amikor később szüleitől a fehérterrorról kérdezősködött, azt a választ kapta, az még rosszabb volt. A fehérterror kapuvári vonatkozásait egyébiránt Faragó Sándor dolgozta fel több művében.
Apja állatorvosként dolgozott, amely É. K.-né elmondása szerint abban az időben nagy nimbuszt jelentett a településen. A gazdag polgárság közé tartozhattak, mert megemlíti, hogy nekik volt Kapuváron elsőként autójuk és telefonjuk. A lány, akinek két bátyja volt, az „újonnan alapított” zsidóiskolába járt. É. K.-né itt tévedni látszik, mivel a zsidóiskolát nem „újonnan” alapították, csak a húszas években a tanulólétszám fogyása miatt működése gyakran szünetelt. 1925-től kezdve vált állandóvá az oktatás a kapuvári jesivában, azaz pontosan attól az évtől kezdve, hogy a lány iskolakötelessé vált, és nyilván ebből a személyes élményből fakad tévedése. Bátyjai Pápára jártak a református kollégiumba, ahol korábban apja is tanult. A helyválasztást megkönnyítette, hogy, a család onnan származik, nagyszüleik továbbra is Pápán laktak.
1933-ban, tizennégy éves korában É. K.-nét szülei egy pesti művészeti iskolába íratták be, amely nagy változást jelentett életében. Elmondása szerint ugyanis Kapuváron mindenki népviseletbe járt, a fővárosban találkozott először a polgári viseletkultúrával. Kitér arra, hogy sok kapuvári zsidó dolgozott a textiliparban, és a helyiek voltak a klienseik. Más forrásból is, például a vitnyédi Rabi Etelka visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a kapuváriak az itteni zsidó kereskedőktől vásárolt anyagokból varratták népviseleti ruhájukat, az említett Rabi Etelka apja például a Rosenthal-családnak volt rendszeres kuncsaftja. E üzleti kapcsolat mellett azonban a zsidók és a katolikusok közötti elkülönülést jelzi, hogy É. K.-né szerint sohasem volt szorosabb kapcsolata a kapuvári katolikusokkal, és ezt a távolságtartást sugallja Rabi Etelka szövege is. É. K.-né Budapesten képzőművészetet tanult, az iskolát a háború előtti évben, 1938-ban fejezte be. Idősebb bátyja orvos lett, fiatalabbik pedig tejtermék-kereskedő.
A fokozódó politikai feszültséget az erősödő antiszemitizmussal kapcsolatos megjegyzései érzékeltetik. Egyszer cionisták jöttek Palesztinából Kapuvárra előadást tartani, de ő maga elmondása szerint soha sem volt cionista. Egy vonatutazás alkalmával kellemetlen élményt szerzett. 1939-ben vonaton közlekedett Kapuvár felé, amikor jobboldali diákok léptek oda hozzá a következőt kérdéssel: „Kisasszony, nincs véletlenül ollója? Amott egy szakállas zsidó ül, és a szakállát akarjuk lenyírni.” Tudták, hogy a nő is zsidó, de békén hagyták, mondván, nem akarják a kezüket bemocskolni vele. Ez a történet helyi szinten is igazolja, tévedés lenne azt gondolni, hogy a zsidók elleni atrocitásokat pusztán a hatalom intézményesült körei követték el, alaposan kivették részüket belőle az átlagemberek is, azaz a hétköznapi antiszemitizmus létező jelenség volt, természetesen. Később az emlékező maga is hangsúlyozza, hogy „sok magyar azt mondja, a zsidók 1944-ig békében éltek. Ez nem igaz.”
Idősebb bátyja éppen ekkoriban kapta meg diplomáját, fiatalabbik egy sajtgyárban kezdett dolgozni, apja viszont szélütést kapott és lebénult. Megemlíti, hogy nem messze volt a lengyel menekülttábor, jelentős részük lengyel zsidó, és innen sokan bátyjához jártak fogászati kezelésre. Helységnevet ugyan nem említ, de talán a környék egyik legnagyobb menekülttáboráról, a sárváriról van szó. Sokan aranyat hoztak magukkal, és megkérték, azzal tömje be fogaikat. Úgy emlékszik, ezekből a fogászati kezelésekből sok pénzt kerestek, ami pont jókor jött az apja gyógyításának megnövekedett költségei miatt.
1940-ben fiatalabbik bátyját, Józsefet behívták munkaszolgálatra, É. K.-né pedig Budapestre költözött, nagyanyjánál lakott és festésből élt. Idősebb bátyja 1941 márciusában megházasodott. Miután Magyarország belépett a háborúba, és hadüzenetet küldött a Szovjetuniónak, idősebbik bátyját, aki orvos volt, 1942-ben a keleti frontra irányították. Ebbe anyja teljesen belebetegedett, amit 1943-ban tetézett az a hír, hogy a Don-kanyarnál az egész magyar hadsereg megsemmisült, természetesen. Nemsokára levelet kaptak, melyben az állt, a báty januárban eltűnt Novij Oszkolnál.
É. K.-né a német megszállás idején Budapesten tartózkodott, ezt követően hazament Kapuvárra. Szüleivel együtt innen hurcolták el 1944. június 21-én koncentrációs táborba. Auschwitzben elválasztották szüleitől, természetesen, ekkor látta utoljára őket. Egy hét után Allendorfba szállították őket egy munkatáborba, neki szerencséje volt, mert végzettsége miatt gyakran alkalmazták grafikusi feladatra, s ez némileg privilegizált státuszt biztosított neki. A háború vége felé, 1945 márciusában, amikor a szövetségesek a tábort bombázták, unokatestvérével együtt sikerült megszöknie. Másik négy lány is elmenekült ugyanabból a táborból, s úgy döntöttek együtt maradnak. Háromnapi megállás nélküli menetelés után végkimerülésükben összeestek és tüstént elaludtak a földön. Gázszagot érezvén és motorhang búgását hallván ébredtek fel. Szerencséjükre nem a németek voltak azok, így sikerült túlélniük a Holocaustot.
É. K.-né a világháború után Izraelbe költözött. Férje 1982-ben halt meg.
[Ilana Rosen (Ed.): Hungarian Jewish Women Survivors Remember the Holocaust. An Antology of Life Histories. University Press of America, 2004, 45–51. pp.]
9 komment
Címkék: emigránsok zsidózokegyet mikrohistory
2009.04.15. 15:05
Novits László könyve a Házhelyről
2008-ban a városi önkormányzat ötvenmillió forintot nyert a Regionális Fejlesztési Tanács pályázatán a gartai és a házhelyi „alközpont” fejlesztésére. Ez akár szimbolikusnak is tekinthető, Kapuvár e két városnegyedének erősödő helyi identitását jelzi. Beszédes továbbá, hogy a Házhelyről szóló, a Képek Kapuvár-Házhely történetéből c. könyv bemutatója után öt nappal Gartán szintén könyvbemutatót tartottak, ezúttal ennek a településrésznek a történetéről.
Az identitások kialakulását sokféle tényező elősegítheti, és ebből a szempontból Garta a Házhelyhez képest kétségtelenül előnyben van. Garta ugyanis jóval régebbi, a 17. században keletkezett, 1923-ig önálló településnek számított, sajátos településformája van/volt (az ún. közös udvar), őslakosai önérzetét az azonos foglalkozás (a vár szolgálata) habarcsolta össze. Volt tehát indítótáp a helyi azonosságtudat kiformálódására. Ezzel szemben a Házhely mint a város északi külvárosa csak a múlt században kezdett benépesülni, érdekes módon pontosan attól az évtől kezdve (és attól nem egészen függetlenül), amikor Garta identitásába az önálló települési rang felszámolásával éket vágtak. Mindkettő telepítés révén kelt életre, de a két kerület városias arculata, fejlettsége között Garta javára óriási a különbség. Annak, hogy a házhelyi identitás viszonylag rövid idő alatt kialakulhatott és megszilárdulhatott, a negyedet pedig egyenrangúnak tekintik Gartával (vö. mindkettő ugyanúgy „alközpont”), több oka van. A házhelyi azonosságtudat kisarjadását a településföldrajzi elkülönülés, a társadalomtörténeti és demográfiai egység nagymértékben meggyorsíthatta, mivel minden közösség az azonosság elve mentén bontakozik ki. Egyrészt a Házhelyt a város központjától széles beépítetlen sáv választotta el, és a későbbi beépítések után is megőrződött, hogy a lakóházak folyamatosságát megtöri a húsgyár és kiszolgáló létesítményeinek területe. Ezzel a Házhely földrajzilag is elkülönült a város többi részétől, amely már önmagában is „a” várostól távoli, különálló, zárt közösség kibontakozásának irányába hatott. Garta viszont egybeépült Kapuvárral, s onnan a városközpont jóval könnyebben megközelíthető. Másrészt sokan a közeli majorokból vagy éppen a zsúfolt gartai közös udvarokról költöztek be, azaz egyes házhelyiek egyidejűleg gartai identitástudattal is rendelkeztek. Ezeket a különbségeket azonban elmosta az azonos társadalmi helyzet. A Házhely őslakosságának összetartását ugyanis erősítette, hogy nagyjából egységes foglalkozást űztek, túlnyomó többségük mezőgazdasági munkából kereste kenyerét. Vagyis a házhelyiek nemcsak földrajzilag különültek el és mutattak egységes képet, de társadalmilag is adva volt az azonosságtudat kovásza. Harmadrészt pedig az eredeti lakók (akár az 1922/23-as első, akár az 1945 utáni második telepítést nézzük) kormegoszlása is közel azonos volt, mindkét alkalommal zömmel fiatalokat telepítettek ide. Ez a három tényező egymást támogatva erősítette az autonóm házhelyi öntudatot. Az persze felettébb ironikus, hogy a Házhely krónikáját egy olyan ember jegyzi, aki származását tekintve nem házhelyi, s ilymódon az említett házhelyi tipikus sajátosságok sem illenek rá.
A szerző, Novits László ugyanis Moson megyei születésű, feleségével együtt pedagógusként került Kapuvárra, ahol egy évtizedig volt a III. számú – mai nevén Széchenyi István – Általános Iskola igazgatója. Kapuváron kezdetben nem is a Házhelyben laktak, csak élete délnapjára költöztek oda. Elmondása szerint kezdetben tartott a lakók idegenkedésétől, ám csakhamar házhelyinek kezdte érezni magát. Barátságot kötött a házhelyi születésű Cs. Varga István irodalomtörténésszel, illetve a korábban a Rábaközi Művelődési Központban dolgozó költővel, Büki Attilával, manapság pedig városi rendezvények rétoraként is feltűnik. Ez az ív kiválóan példázza az identitásbeli akklimatizálódást, azt, hogyan lesz valaki idegenből ismerős. Olyannyira gyökeret eresztett benne a házhelyi azonosságtudat, hogy 1996. április 15-én – azaz pontosan 13 éve, s ha akarom, de nem, ez az aktualitás – a nyilvánosság tudtára adta, könyvet készül írni a Házhely történetéről. A könyv anyaga tanácsi és levéltári forrásokra, illetve idős házhelyiek elbeszéléseire támaszkodik. Több mint tízéves kutatómunka után a kötet 2008-ban jelent meg a Házhely alapításának 85. évfordulójára, bemutatója szeptember 14-én volt a Sarlósboldogasszony templomban.
Kötetbemutató a házhelyi templomban (a képet a plébánia honlapjáról loptam)
Ha felcsapjuk a Képek Kapuvár-Házhely történetéből című munkát, az impresszumnál sajnálatos módon rögvest egy jókora szarvashiba világít bele az olvasó arcába: „felellős kiadó.” Nyitánynak nem a legelőnyösebb, de jábo’ van, a fránya helyesírási hibák természetüknél fogván olyan paraziták, melyek mindig ott maradnak benne a szövegben, ahol kinyomják az ember szemit. Ezt a botlást azonban gyorsan feledteti a könyv logikus, áttekinthető felépítése, amely a földrajzi-természeti viszonyok leírásával rajtol. Novits elsőül a Házhely területét határolja körül, de nem problematizálja, vajon a húsgyár része-e a Házhelynek vagy sem, illetve, hogy a Házhelybe beletartozik-e a Cseresznye sor egésze, vagy csak annak északi része. Tudniillik mindkettő esetében pro és kontra szólnak földrajzi, történeti, gazdasági és társadalmi érvek. Novits gondosan végigköveti a Házhely kialakulásának folyamatát, s azt országos tendenciákba ágyazva, a Nagyatádi-földreform és a FAKSZ- ill. ONCSA-kölcsönök összefüggésében tárgyalja. Topográfiai szempontból nagy jelentőségű, hogy – ahol erre voltak kútfők – évekre lebontva közli az egyes lakóházak építésének idejét, melyből jól nyomon követhető a Házhely beépítés-története. Külön kiemelendő, hogy mind az első, mind a második világháború utáni betelepítések feldolgozása során táblázatban bocsátja közre az új lakók teljes névsorát, telkük elhelyezkedésével és méretével együtt, amely a későbbi kutatásoknak is elengedhetetlen forrása lesz majd. A történeti etap megszerkesztését tekintve talán csak az kifogásolható, hogy a kettő véhá taglalásánál túl messziről indít. A világpolitikai és katonai események csak akkor tartoznának releváns módon hozzá a Házhely históriájához, ha az információkat közvetlenül hasznosítaná, ha azokból a városrészre vonatkozó tanulságokat párolna le. Így viszont ezek a témához nem szorosan kapcsolódó események csak az oldalakat zabálják, ami leginkább a Pölöskei Sándor által előszeretettel alkalmazott történetírói fineszre hajaz. A szerző a történeti részek után a Házhelynek a jelen forgandóságok közti állapotját és cirkumstanciájit méri fel kalamusával, dicsérendő módon külön fejezeteket szentel a városrész gazdasági, egészségügyi, iskolaügyi, kulturális fejlődésének, de talán szerencsésebb lett volna, ha az aktuálpolitikai áthallásokat visszanyesegeti. Örvendetes, hogy rendkívüli részletességgel búvárolja át az oktatással összefüggő intézménytörténeti adatokat, minden bizonnyal személyes indítatástól is vezérelve, nemcsak saját pedagógusi múltjából következően, hanem azért is, mert felesége a házhelyi iskolában is megfordult mint tanító. A könyv egy – meglátásom szerint – túlontúl általánosra sikeredett, az ismert paneleket javarészt csak maga előtt görgető fejezettel egészül ki a Hanságról és Hany Istókról. Az olvasmányt az teszi igazán áttekintővé, monografikus értékűvé, hogy befejezésképpen a városrészhez kötődő nevesebb személyekről is megemlékezik, de azért megjegyezném, hogy az életrajzírás műfaját a szerző gyakran összetéveszti az hommage-zsal és a hagiográfiával.
Eddig inkább a könyv erényeire fókuszáltam, most viszont tematikai fogyatékosságaira kattannék rá, inkább kiegészítésként. Álláspontom szerint ugyanis egyes házhelyi vonatkozások vagy nem súlyuknak megfelelően szerepelnek Novits opusában vagy pedig teljesen hiányoznak. A kötet nélkülözi annak tárgyalását, hogy a Házhely lakói részben Gartáról költöztek be, és bár a betelepülők névsorát táblázatban közzé is teszi, ennél részletesebb, akár a családfakutatás mikrotörténeti szintjéig lenyúló, bár kétségkívül sziszifuszi vizsgálat nem történik, ahogyan a Házhelyből való elvándorlás főbb célpontját is (a Lakótelep) a családnevek összehasonlítása alapján tüzetesebben lehetett volna számba venni. Az 1945 előtti történelmet illetően hiányolom a házhelyi őslakosság életében fontos szerepet betöltő uradalmi majorok, kiváltképpen a közeli – és a mára már földdé lapított – Indiamajor történeti áttanulmányozását, ahogyan a háború után a húsgyár, majd a TSZ gazdasági súlya is mélyrehatóbb elemzést kívánna az itt felvázoltnál. De nem sokat olvashattunk más ipari üzemekről, a jéggyárról, a szappangyárról, a mai húsüzem területén emelt fadepóról (apropó, az ottani focipályáról és leventerétről) sem. Utóbbiak elválaszthatatlanul összefüggtek a pónváglival, és a könyvben ez is érthetetlenül alul van reprezentálva, noha a lakosság a városrészt eredeti neve (Új-Kapuvár – ez is hiányzik) helyett inkább „lóvasútmenti házhelyként” ismerte. Úgy gondolom, lett volna mit előkaparni a Rábaközi Múzeumban dokumentált házhelyi régészeti leletekről, a Kertészkert/Paprét Esterházy herceg és a kapuvári egyház közötti cseréjéről, a régi utcanevekről (Szélső/Első utca, Középső utca, Hátsó utca), a Devák-házról. Lehetett volna szólni a Faragó Sándor által kutatott házhelyi nyilasokról, a háború alatti bombázásokról, a szerző által említetteken kívül lenne még mit mondani az itt lezuhant repülőkről, a szovjet katonák által krumplihámozás ürügyén elcsalt, majd megerőszakolt nőkről (melyek nyilván sehol nem dokumentáltak), az udvaron főzés ötvenes évekbeli tilalmáról, a nyúltenyésztés divatjáról, a háztáji gazdálkodásról mint jövedelemkiegészítő forrásról, a külföldre emigrálókról – hogy randomszerűen csak néhányat ragadjak ki. Sajnos semmit nem tudtuk meg a házhelyi cigányság életéről, holott mind a Cseresznye sor, mind pedig a Szabadság és az Újhíd utca végén, valamint a Trafóházban is laknak romák, illetve korábban az utóbbihoz vezető úton is álltak putrik. Nem esett szó a Házhely kulturális vonatkozásai kapcsán az 1994-ben Soproni Roland által alapított Kalóz Rock Klubról, mely rövid fennállása alatt is felmérhetetlen jelentőségű katalizátora volt a környék alternatív zenei életének. De szívesen olvastam volna visszaemlékezéseket csütörtökönként piacozó asszonyoktól, az 1956-ban a menekülteket Andauba útba igazító házhelyiektől, a városhoz való viszonyt, a vasárnapi templombajárás vagy a majorsági élet élményeit taglaló öregektől, csatkai (korábban boldogasszonyi és mariazelli) búcsújáróktól, a Vaddisznó egykori kocsmárosaitól stb., akik izgalmas, néhol bizonyára pikáns adomákkal színesíthették volna az elbeszélést.
Mindent összevetve talán éppen ezt, a visszaemlékezések személyességét, az anekdotákat mint a történelem tipikusan alulnézeti formáját keveslem leginkább a könyvből. Kétségtelen tényálladék, az elszórt előzményektől eltekintve Novits László a Házhely történetének feltérképezését illetően úttörő munkát végzett, s ahogyan az úttörő munkáknak általában, neki is óhatatlanul meg kellett küzdenie az elsőség buktatóival. Amíg azonban az irattárban a források – legalábbis feltehetően – hosszú évek múlva is fellelhetők, addig az orális források, a visszaemlékezések szavatossága véges. Mert, mit szépítsük, azok a bennszülöttek, akik a régi Házhelyről mesélni tudnak, kihalófélben vannak, és öt év, két hónap, de lehet, hogy egy nap múlva már késő lesz, a városrészhez való személyes viszonyukat már nem tudják megosztani az utókorral.
Amint újabban értesültem, Novits László vállalkozása után, mely addig vadonként burjánzó szűzföldet vont történetírói művelés alá, N. Csákány Miklós tollából újabb könyv készül a Házhelyről. Remélhetőleg az általam említetteken és általam nem említetteken kívül a szóbeli forrásokból, az idős házhelyi őslakosok visszaemlékezéseiből is minél többet igyekszik majd összegereblyézni, amíg a helytörténet csak orálisan megőrzött eseményei örökre veszendőbe nem mennek.
Szólj hozzá!
Címkék: könyv házhejj garta
Kedvezs fijjug!
Közeleg a húzsvét, pár darap kisfröcsch elfogyaszdása a ládhatáron, s kínhalála után Krisztus Vrunk mingyárást elgörgeti a sújos köveket barlangja elöll, új képben támadván fel. Hasonlógéppen kelletik most meghalnia szegedi maszáknak, de nyugi, nemsokára új alakban fog megúlyulni és feltámatni e Porábúl megéledett Phoenix, s a stafédabotot átvéve ezentúl néhai ösmerőse, P. mester lesz a jegyző, ki e bejegyzéseket jegyzi. Hoty pedig ne a regösök csacsogó énekeiből kapjon szárnyra mintenféle szópeszéd, elmondom én annak okát saját eszűleg. Midőn rekkelente a két adag törög káfét szürcsölöm a Török Szultán asztalánál, kis tejet keverve bele, persze ha kazdasági ’álságom idelyén van mit a telybe, akarom montani, a kávéba aprítani – de megint hová beszélek, szóval olyankor szegedi maszáknak terem némi gyümölcs (hol vaczkor, hol alma) a lehetőségek fáján, hoty más bejetyzéseghez is hozzászóljon. Igen ám, de mely témákban kommentel, ott bízogy más, valódi szegedi maszákok nevei is közszájon foroknak, útymint Szegedy-Maszák Mihály az irodalom, illedve Szegedy-Maszák Zoltán a vizuálizs kultúra terén. Ennélfokva a mi szegedi maszákunk nem akarván, hoty e anoním virduális térben, mely a névtelenségek melegátya, összekeverjék őtet a valódi maszákokkal, akár neki, akár nekik e összetévesztés okán kellemetlenzséket okozván, nos hát ezért most letészi a lantot. Kedvezs fijjug! Most, e remélhetőlek kielégítő matyarázat után fogaggyátok az új jegyzőt, ki szegedi maszák halála után P. mester alakjában támad fel (de ez a P.mester sem az a P. mester, és nem is azabb!). S talán vele nemkülönben leszteg meg elékedve, mint kollékájáfal. Örvengyetek e krisztuzsi feltámadásnak, s bocsássátok mek a változásból köfetkező kellemetlen környülállásokat.
Üdvözletét küldi Palicsról:
P. – de nem Howard.
Ui.: Adtyátok át, ha láttyátok, fetyegető mozdulatok közepette, Piszkos Frednek, hoty sürkősen küldje vissza az éj leple alatt a fejem mögötti fakazettából megszöktetett királyhalmi kadarkát a Bostoni Beteg Hajléktalanok Kórházába, de hiánytalanul ám, mert embertársain seggíteni kötelesség, s elvárom!
Ghost in the Shell
2009.04.09. 12:25
Az 1162. évi oklevél irodalmi jelentősége
1162-ből származik az az oklevél, amelyben elsőként tesznek említést Kapuvár nevéről, s mind a mai napig ez a legkorábbi Sopron vármegyéből származó hiteles okirat. Vannak ugyan olyan megyei események, melyek korábbi, az 1162-es évet megelőző időszakra vonatkoznak, ezek azonban későbbi korokból maradtak fenn. Az 1162-es diplomát névtörténeti, jogtörténeti, gazdasági és társadalomtörténeti szempontból is lehet értelmezni, most azonban egy másik aspektusát ragadnám meg.
Az oklevélnek nemcsak helytörténeti látószögből van súlya, és nem is csak azért, mert Sopron vármegye legrégibb okiratáról van szó, diplomatörténeti és irodalomtörténeti szempontból ugyanis az egész magyar oklevelezési irodalmat tekintve is fordulópontot jelent. Sőt továbbmenvén: nemcsak a magyar oklevélírást gazdagítja újításaival, hanem – tekintettel a magyar oklevél-szövegezési gyakorlatnak a latin nyelvet használó európai államok közötti egyébként is egyedülálló jellegére – egyetemes jelentőséggel bír. Ez a kivételes, unikális jelleg pedig a magyar oklevelek ún. narratio része.
Mályusz Elemér 1966-ban ismertette azt a nagy horderejű megfigyelését, miszerint a magyar okleveleknek az oklevél kiadását kiváltó történetet elbeszélő része, az ún. narratio, részletesen beszámol az adományozott tettéről vagy tetteiről. Ez azonban más, latin okleveleket író országokban nem fordul elő, ott a narratio csupán rövid említést tesz a történetről és a hangsúly inkább a jogi szabályozásokra esik.[1] Ez azt jelenti, hogy az oklevelekben a részletes történetmondás Magyarországon kialakult, az európai oklevelezéstől elütő gyakorlat, amely így magyar sajátosság. Ez pedig úgy kapcsolódik a mi kapuvári iratunkhoz, hogy „a legkorábbi magyarországi diploma, amelyben e sajátlagos, valóban részletezően elbeszélő narratio megtalálható, 1162-ből való… ”,[2] vagyis ebből a levélből.
Kristó Gyula Mályusz nyomdokain építette tovább diploma- és irodalomtörténeti fejtegetését az 1162-es irat tükrében, ebből azonban most csupán három elemet emelnék ki.
Az egyik, hogy III. István ezen levelétől számítva minden királynál bevett oklevelezési gyakorlattá válik a fent vázolt sajátosság, vagyis az, hogy a magyar oklevelek a jogi rész előtt történetet beszélnek el, amely más államok gyakorlatából hiányzik. Így a kapuvári oklevél alapvető változást jelent a magyarországi szövegalkotási formulában.
A másik, hogy Mályusz Elemér és nyomán Kristó Gyula is a részletes elbeszélést pogány kori maradványnak tartja, amelyet a hősi énekekkel hoz összefüggésbe, vagyis a dicsőséges tettekre való emlékezés és megörökítés vágya vezérli annak íróját. És, teszem hozzá, ennek súlyát jelzi, hogy ebben az esetben a hiányzó magyar epikus hagyomány egyik megtalált, ha nem is forrásáról, de mindenesetre folytatójáról lenne szó. Ha az okleveles elbeszélés és a hősi epika összefüggését elfogadjuk, akkor nem pusztán jogi iratnak lenne tekinthető a kapuvári oklevél, hanem egyúttal irodalmi alkotásnak is.[3] Az írásban szereplő várjobbágy tette hősi epikába illő, emlékezetre méltó, és az emlékezetet a megsemmisüléstől megmenekült szöveg fenn is tartja. Tovább tágítva a Mályusz–Kristó-féle álláspont értelmezését, a Kapuváron bekövetkező 1162-es esemény igencsak fontosnak számíthatott a korban, hiszen megörökítésre érdemes, hősi cselekedet volt, ráadásul nem egy, az uralkodó réteghez tartozó egyénről van szó, hanem a társadalom alacsonyabb rétegéhez illeszkedő várjobbágyról. Erről írja Kristó: „Úgy tűnik, az oklevél-narratio kezdetben »demokratikusabb« műfaj volt, a társadalom több rétegébe tartozó elemek remélhették azt, hogy megjutalmazásra érdemes tetteik oklevélbe kerüljenek. Utóbb »arisztokratikusabb« jellegű műfajjá vált a narratio.”[4]
A kapuvári oklevéltől elinduló folyamat és a hősi epika mellett a harmadik most kiemelendő elem pedig az, hogy az oklevél „egyéni szemszögből tárgyalja a magyar történelem eseményeit, a megadományozott vagy a kedvezményezett szempontjából. A narratio ugyanis – főként a későbbi időkben – akként keletkezett, hogy az adományos az uralkodó elé járult, s maga mondta el mindazokat az eseményeket, amelyekben szerepet játszott.” Ennek alapján pedig nemcsak történeti és irodalmi műként értelmezhető, hanem önéletrajziként is, melyben a nagypolitikai események mintegy „alulról” vannak láttatva.
Mármost az elméleti fejtegetés után áttérve annak tartalmi részére, lássuk a hírhedt narrációt/narratiót, és a formulák toposzkészletén kívül természetszerűleg ez árulja el a legtöbb információt:
„… hominem in Supruniensis castri menentem nomine Forcos a civili iugo subtraxi tantaque dote libertatis sublimavi, ut ubicumque vellet libere ac secure famulari posset ea videlicet, quod fidelis mihi extetit in omnibus et contra infideles illos, qui castrum illud, quod vulgariter Copuu dicitur, compugnare volebant, fideliter mihi institit et insuper veniens infidelitatem illorum mihi serie manifestatit.”
Magyar fordításban: „a soproni várban tartózkodó Forcos nevű alattvalómat kiemeltem a várszolgák igája alól, és akkora szabadság adományával ruháztam fel, hogy ott szolgálhasson szabadon és biztonságban, ahol csak akar. Azért tudniillik, mert hozzám mindenben hűségesnek bizonyult, és ellenfeleimmel szemben, akik a közönségesen Copuunak nevezett várat akarták bevenni, hűségesen mellém állt, s mi több személyesen megjelenvén azok hűtlenségét számtalanszor bizonyította.”[5] A Kristó által felvetett, általam harmadikként tárgyalt elemet, nevezetesen az adományozott fél nézőpontjából való szövegalkotást itt nem tartom bizonyíthatónak, mivel a szöveg fokalizációja (nézőpontja) eldönthetetlenné teszi ezt a kérdést.[6] Ám Kristó is azt mondja, hogy „főként a későbbi időkben,” tehát döntően nem a 12. században jellemző az adományozott történetmondó jellege.
[1] Kristó Gyula: Bevezető. In.: Középkori históriák oklevelekben. (a továbbiakban KHO) Vál. és jegyz. Kristó Gyula, Szeged, 1992, 16. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 1.)
[2] i. m. 17. Később felveti, hogy már talán az 1002-es pannonhalmi oklevél is rendelkezik ilyen jegyekkel, azonban szavaiból kiderül, hogy mégiscsak az 1162-es az első, egységesen ezt a szemléletet mutató szöveg, mivel a pannonhalmi E/1-ben mondott része későbbi interpoláció. vö. 18.
[3] vö. 4. jegyzet.
[4] KHO, 21.
[5] ÁKO, 137. Ford. Veszprémi László. A fordítást a nevek miatt módosítottam.
[6] Talán csak ott merülhet fel a vallomásszerű visszaemlékezés lehetősége, hogy Forcosról (a név helyes olvasata nyilván Farkas) kiderül, a soproni várban lakik, amiről a király körüli embereknek csak másodlagos forrásból, azaz talán Forcos elmondásából lehetett információja.
Szólj hozzá!
Címkék: helytörténet kristó gyula
2009.04.07. 21:46
Az utcanévadások politikai anatómiájához
A Szabadság utcát és a Cseresznye sort köti össze a Házhely – és talán egész Kapuvár – legrövidebb utcája (ha az egyetlen épületből álló Hidászi „utcát” nem számítjuk, ezért a dicső címért jóformán csak a Lukácsy Lajos utca szállhatna eséllyel harcba). Ezt az utcát korábban egyszerűen Csitei névvel illették, úgy látszik, mindenki számára evidenciának tűnt, hogy ez az elnevezés nem pusztán egy Kapuváron igen elterjedt családnévre utal, hanem egy konkrét személyre. Nevezetesen Csitei Józsefre, akit a cocijalista helytörténetírás emelt piedesztálra, és a helyi munkásmozgalom két háború közötti jeleseként tartotta számon (élettörténetét lsd. a Függelékben).
Általában minden politikai rendszer igyekszik saját előzményeit megkeresni, hogy ezáltal legitimálja önmagát. A mai polgárinak nevezett érában vannak, akik saját előképüket Wass Albertben találják meg, míg korábban, a szocialistának nevezett időszakban a helyi munkásmozgalom hőssé tett alakjai képviselték ezeket a politikai előzményeket. Felettébb érdekes azonban, ahogyan az új rezsimek, melyek az azt megelőzővel mindig antagonisztikus ellentétben állónak próbálják feltüntetni magukat, ugyanazokon a szimbolikus jelentőségű tereken, helyeken, intézményekben telepszenek meg, amelyet a korábbi hatalmi struktúra is szentként tisztelt. Ezzel a szimbolikus térfoglalással mintegy rituálisan megsemmisítik a megelőző rendszert, s ugyanott annak ellentétét, oppozícióját hozzák létre. Nem más ez, mint színeváltozás. Budapesten pontosan ugyanott építették fel a sztálinista önreprezentáció monumentális emlékművét, a Sztálin-szobrot a tribünnel, ahol korábban a Regnum Marianum templom állt, a Szabadság téri Országzászló helyét a Szovjet Felszabadulási Emlékmű foglalta el, az Andrássy utat Néphadsereg útjának keresztelték át. Vagyis a tézisre következett az antitézis.
Kapuváron szintén az ellentét logikája mentén a Róm. Kath. Elemi Iskolát nevezték át Varga Tibor Általános Iskolává, hogy így szimbolikusan is a szocialista nevelés fészkévé tegyék azt az intézményt, amit korábban a „klerikális reakció” fészkeként bélyegeztek meg. De nem véletlen, hogy éppen a Zárda helyére költöztették be a Járási Tanácsot, az uradalmi székhely helyére pedig annak látszólagos inverzeként a Városi Tanácsot. A praktikus megfontolásokon túl (tudniillik, az előző rezsim megdöntése után ezek az épületek maradtak üresen, és hivatalok számára ezek tűntek a legmegfelelőbbnek) a helyszínválasztások célja a hódítás, vagyis az volt, hogy szimbolikusan ezzel propagálják az előző – törvényszerűen: mindig gyűlölt és óhatatlanul velejéig rothadtnak tekintett – rendszer politikai vereségét.Hasonlóképpen az utcanév-adásoknál is megfigyelhető a kontrasztra törekvés. A már említett Varga Tiborról, akinek személyéből a szocialista emlékezet kitermelte a munkásmozgalmi hős reprezentatív alakját, nevezték el a korábbi Erzsébet királyné utcát, hogy ezzel jelezzék, hogy az arisztokraták helyét a munkások foglalták el (bár Varga Tibornak van személyes kötődése az Erzsébet királyné utcához, tudniillik ott született). A Szent István király utcából Felszabadulás utca lett, a Horthy-korszak állandóan hivatkozott ikonját és ezeréves mítoszait a felszabadulás mitikussá növesztett emlékezete igázta le. A névválasztás révén „klerikális” levegőt árasztó Szent Katalin utcát a Rákosi-korszak kedvelt hívószaváról, a békéről nevezték el, s ezáltal jelképes síkon is kifejeződött az 1945 előtti világgal való ellenszegülés. A másik kedvelt rákosista hívószó a Szabadság volt, s az éppen ebben az időszakban létrejött Szabadság utca nevének is lehet ilyesfajta politikai áthallása. A Cseresznye allé elnevezés az „úri világra”, Esterházy hercegre emlékeztetett, s a fasort folytatásával együtt a felszabadulás után Lenin útnak keresztelték, hogy a házhelyi szocialista embertípus ne csak az egykori tényleges allén, hanem egészen a Belsőmajorig (Piac tér) a „lenini úton” haladhasson. Van azonban Kapuváron három olyan utca, amely 1945 előtt még nem létezett, így értelemszerűen nem is jöhet számításba ilyen rituális átkeresztelés, de a névadás aktusa cocijalista alapon történt. Az egyik az említett Csitei utca, a másik a Veszkényi utat a Győri úttal összekötő Vörös csillag utca, a harmadik pedig az Alkotmány utca.
1991-ben a frissen megalakult önkormányzatot, amikor tömegesen nevezett át utcákat ismét, úgy tűnik, részben egyfajta rehabilitáció is vezérelte. Nem csupán abban az értelemben, hogy az elnevezéseken keresztül az 1945 utáni múltat végképp eltörölve visszaszolgáltassák a felejtésre kárhoztatott utcaneveket, hanem abban az értelemben is, hogy egyes új, vagy régi/új nevek nem mentesek a politikai rehabilitáció áthallásaitól. Így pedig az 1945 utáni és az 1989 utáni névadási módszer egy tőről fakad.
Voltak utcák, amelyek visszakapták régi nevüket, azaz átvitt értelemben visszatért a múlt: a Felszabadulás utca újból Szent István király (és nem Vám), a Varga Tibor ismét Erzsébet királyné, a Béke megint Szent Katalin utca lett. A rehabilitáció és a politikai pálfordulás szép példája az Alkotmány utca, amely egy feudális családról, a Nádasdyakról kapta nevét, így mutatva fricskát a feudalizmust örökre elsöpörni akaró 1949-es alkotmánynak. A kommunista múlt eltörlésének és a politikai rehabilitációnak az együttes szándéka legjobban a Hámán Kató utca átnevezésén mérhető le, amely a Szigethy Attila nevet kapta. Szemben Varga Tibornak az Erzsébet királyné utcához való kötődésével, Szigethy Attilának ugyan ehhez az utcához semmi köze, de egy másik motívum egyezik vele: az indíték egy helyi politikai ikon nevének megörökítése. Hogy akkor mégis mi predesztinálta a várost arra, hogy ez az utca kapja az ő nevét, a válasz egyszerű, nevezetesen az, hogy a megszüntetni kívánt Hámán Kató helyett ez az utca – hogy úgy mondjam – szemantikailag szabad préda volt, üres, elnevezésre váró. Volt aztán olyan utca, amely – némi módosítással – látszólag visszakapta ugyan korábbi nevét, de egyúttal megörökíti az 1945 utáni múltat is: ez a Cseresznye sor. Bár visszakeresztelték korábbi nevére, de a nevet kiterjesztették a Belsőmajorig, amely soha nem viselte a Cseresznye nevet, s ebben az értelemben, a név kiterjesztett használata értelmében őrzi a Lenin út hagyatékát. A fent említett utcák – Szent István király, Erzsébet királyné, Szent Katalin, Cseresznye – esetén a rehabilitáció azonban még kevésbé jelent egyúttal politikai rehabilitációt is.
Vannak azonban olyan utcák, amelyek esetében a politikai rehabilitáció mintha hangsúlyosabban merült volna fel. A Vörös Csillag utcát a név által hordozott politikai jelentés szöges ellentétévé nevezték át, a hely a Berg Gusztáv titulust kapta. Itt is meg kell azonban jegyezni, mint Varga Tibor esetében, hogy Berg Gusztávnak ténylegesen is van köze ehhez az utcához, mert itt épült fel az általa alapított mezőgazdasági szakiskola (s a jelek szerint, az itt lévő szakmunkásképző intézet az iskola szellemi örökösének tekinti magát, ezért is vette fel Kapuvár „Széchenyijének” nevét). A Csitei utca 1991-ben kapott új neve, a Gyümölcsös utca meglátásom szerint szintén a korábbi név inverzének tekinthető. A Berg Gusztáv utca és a Gyümölcsös utca esetében a korábbi elnevezés visszatérése szóba sem jöhet, azon egyszerű oknál fogva, hogy itt nem voltak utcák. 1945 előtt mindkettő városszéli, beépítetlen területnek számított. Beszédes azonban, hogy a Vörös csillag utca éppen a katolikus temető területének elhappolásával lett kialakítva, azaz a kommunizmus mintegy leigázta a vallást, szimbolikusan meghódította a katolicizmus által bírt földet. Átvitt és szó szerinti értelemben a Rákosi-korszak hasonlóképpen gyarmatosította a Szabadság utcát és az Újhíd utcát, tudniillik itt korábban az ún. Paprét terült el, s az egyházi tulajdont a proletárság apostolai a nincstelenek között osztották fel házhelyeknek. Többek között a Szabadság utcával szomszédos Gyümölcsös utcában pedig korábban valóban gyümölcsöskert volt, amint erről korábban (példának okádék itt: http://kapuvar.blog.hu/2009/03/14/a_hazhely_1597_ben) írtam. Látszólag tehát logikus és rehabilitációtól mentes a hely jelenlegi elnevezése.
Politikai konnotációt belehallani a Gyümölcsös névbe, badarság – mondhatnánk. Véleményem szerint azonban ez nem túlpörgetés, agyonértelmezés, mindent megmagyarázni akarás, Umberto Eco terminológiájával szólva overinterpretation, vagyis túlinterpretálás (erről pedig bővebb cucc itt olvasható: http://rizsaslecso.blog.hu/2009/04/07/eco_es_az_interpretacio). Mert – és most jön a turbó – gondoljunk csak bele! Vajon miért volt szükség az elméletileg hót semleges név, a Cseresznye allé – egyébként tudomásom szerint: nem hivatalos – nevének megváltoztatására 1945 után? Talán nem találtak volna a Házhely főutcájánál frekventáltabb helyet, hogy megörökítsék rajta Lenin nevét? Vagy a cseresznye eleve klerikális gyümölcs lenne? Nem gondolnám. A névváltoztatás oka meglátásom szerint inkább itt is a múlt eltörlése lehetett, mert a Cseresznye allé áttételesen Esterházy Pál hercegre, azaz az „úri világra” referált. Önmagában a cseresznye elnevezés nyomokban sem tartalmaz politikát, szélesebb kontextusba ágyazva, a ’45 utáni utcanév-változtatások összefüggésében azonban már korántsem ártatlan, értéksemleges. A Major utcát például valószínűleg azért változtatták Damjanichra, mert a major név a feudális világra utalt – ahogyan a cseresznye is. A Sás utca azért kaphatta a Táncsics Mihály nevet, mert Táncsicsot valóban baloldali nézetei miatt a szocializmus egyik előképévé lehetett tenni, kommunista hőst lehetett belőle gyártani. Szigorúan ugyan csak nehezen igazolható, hogy az Ifjúság utca neve is politikai felhanggal bír, ugyanakkor, ha azt vesszük, hogy az ifjúság a szabadság és a béke mellett (nem véletlenül mondom ez utóbbiakat) a ’45 utáni korszakban literális jelentésükön túlmutató politikai jelszavak is egyszersmind, akkor a politikai kontextus alighanem kiszimatolható.
Hasonlóképpen a rendszerváltozás utáni időszakban a gyümölcsös elnevezés önmagában szintén nem utal politikára. Ha azonban melléillesztjük a cseresznye, a Berg Gusztáv – és újabban – az Esterházy sétány neveket, egy egységes kép rajzolódhat ki. Ami ezeket az elnevezéseket összeabroncsolja, ami mindegyiknek közös nevezője, az nem más, mint az uradalom, azaz egy 1945 előtti struktúra. Ha ebbe a kontextusba beleágyazzuk, hogy 2001-ben újraállították az országzászlót, a Hősök parkja körül egyfajta „egyházi negyed” kezd kibontakozni (már csak a gimnázium - azaz a zárda! - idegen test), vagy hogy a jelenlegi önkormányzat a várossá nyilvánítás 40 éves évfordulójára többek között az „úri világ” kapuvári személységeiről nevezett el díjakat (Scherer Gyula, Vámos Ferenc, Berg Gusztáv), akkor a politikai felújítás egészen nyilvánvalóvá válhat.
Természetesen az ifjúság szó nem a szocializmust jelenti, a gyümölcsös értelme nem ekvivalens az uradalom kifejezés jelentésével, Berg Gusztáv pedig nem „népnyúzó” kékvérű. A lényeg nem is a névérték, hanem a helyiérték: a kontextus, a szavak használata, az, hogy milyen szerep betöltésére foglalnak le egyes kifejezéseket vagy személyeket. Egyes szavak szöveg alatti vagy sorok közötti jelentése ugyanis, mint látható, jócskán eltérhet azok szótári, hétköznapi, standard jelentésétől. Ennek megvilágítására csak egy példa: az „elkúrtuk” szó szerinti jelentése az, hogy „elbasztuk”, mégis egy nyelvközösségen belül Gyurcsány Ferencre utal, holott a szótárban nincs benne az elkúrni ige mellett olyan jelentés, hogy Gyurcsány. Az „elkúrtukhoz” hasonlóan utalhat Táncsics Mihály neve a szocializmus önlegitimációs igényére, vagy a cseresznye szó az úri világra, noha ezen nyelvközösségi játékok a kívülálló számára érthetetlenek és felfoghatatlanok. Pontosan erre a megfigyelésre épül Ludwig Wittgenstein nyelvjáték-közösségi elmélete, amit egy bonmot-ban úgy fogalmazott meg, hogy nincs szójelentés, csak szóhasználat. Wittgenstein radikális nyelvelméleti megközelítése szerint a szavak önmagukban nem rendelkeznek jelentéssel, jelentésüket csak egy nyelvközösségen belül nyerik el, méghozzá használat során. A használat által megképződő jelentés csak azok előtt világos, akik részesei ennek a nyelvközösségi játéknak, míg azok számára, akik e körön kívül esnek, abszurdnak tűnik, hogy egyes szavak miért jelentenek azt, amit. Ez a fajta nyelvi relativizmus tehát összekapcsolódik a megértés problémájával, mivel a nyelv bizonyos alkalmazása csak egy meghatározott kör számára bír kommunikatív erővel. Végezetül erre még egy példa: ha egy nem kapuvári azt hallja tőlem, én a kifliben lakom, valószínűleg térdét fogva képembe nyerít, míg egy, a kapuvári nyelvjáték-közösségben résztvevő ember számára teljesen világos, hogy ez a mondat mit jelent. Ilymódon lehet politikai konnotációja olyan szavaknak, amelyek szótári jelentésük szerint nem rendelkeznek azzal.
Függelék
Csitei József (1899-1945)
Csitei József 1899. február 16-án született Kapuváron tízgyermekes családban. Apjához hasonlóan ő is a lakatos foglalkozást választotta. 1919 márciusában, a tanácsköztársaság kikiáltása után bátyjával, Csitei Kálmánnal együtt belépett a Vörös Őrségbe. A júniusi kapuvári ellenforradalom leverésében való részvétele miatt 1920-ban két és fél év börtönbüntetésre ítélték, amit több kapuvári társaságában Sopronkőhidán töltött le. Szabadulása után alkalmi munkából élt, majd 1930 körül Ausztriába emigrált, ahol a nezsideri cukorgyárban dolgozott. Ott kapcsolatot épített ki az Osztrák Kommunista Párttal, s több ízben hazalátogatva a párt kiadványait itthon is terjeszteni kezdte. 1938-ban az Anschluß után hazatelepülésre kényszerült, a Deák Ferenc utcában lakott. 1941-ben barátságot kötött Varga Tiborral, röplapokat terjesztett, szervezte a Vörös Segélyt, és az óbudai téglagyárba gyakran látogatott illegális kommunista gyűlésekre. 1944 őszén többször partizánakciót hajtott végre Kapuváron, a német katonai járművek kerekeit szúrta ki. Ekkor már figyelték, s egyik budapesti útjukról hazatérvén 1944. november 5-én a vonatról leszállva Varga Tiborral együtt letartóztatták. Előbb a szombathelyi csendőrségre, majd a komáromi börtönbe zárták. „Meg tudnék szökni, de a Tibit sajnálom itt hagyni, mert beteg” – írja innen. Komáromból a dachaui koncentrációs táborba szállítják november 18-án, ahonnan 24-én továbbviszik Natzweilerbe. Itt halt meg 1945-ben.
2009.04.06. 22:45
Kapuvár - kronológia (1995 jan.-ápr.)
Következik a
hatodik rész
melyben a vizsgálóbíró Eigner József magát inkább nem vizsgálná, Raskó György az MDF számára új mezőgazdasági irányvonalat vázol fel, továbbá felgyújtanak egy telefonfülkét, de a Fő téri üzlettulajdonosokat inkább az érdekli, lesz-e üzletház a Hanság-parkoló helyén, valamint a Bokros-csomag miatt felmerül, hogy bezárják a kapuvári kórházat, viszont nem merül fel, hogy ne legyen Majális, végezetül pedig díszfákkal gazdagodik a város
Január eleje: Kapuvár új vezetése kedvező árajánlattal és feltételekkel ajánlatot kap a Regionális Alternatív Stúdiótól a hőszolgáltatás megreformálására
Január 2: Az önkormányzat 1994 dec. 28-i döntése alapján Kapuváron is bevezetik az iparűzési adót
Január 3: Az 1957-es ítéleteiért átvizsgálóbírói szerepre alkalmatlannak tartott Eigner József bejelenti, nem hajlandó vizsgálatnak alávetni magát
Január 4: Vizsgálat indul Eigner József átvilágítóbíró ellen
Január 4. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház művészei a Montmartre-i ibolyákat adják elő
Január 12. Eigner József kijelenti, amíg hivatalosan nem értesítik, nem kommentálja a lemondására vonatkozó felszólítást
Január 12. Raskó György az MTV híradójában kijelenti, felelőtlenség volt az MDF részéről a termelőszövetkezetek erőszakos szétverése
Január közepe: Beledi irodával gyarapodik a kapuvári rendőrkapitányság
Január közepe: Nagy megbotránkozást vált ki a városban, hogy az önkormányzat 15 %-kal csökkenti kiadásait az előző önkormányzat túlköltekezése miatt
Január 20: Raskó György az MDF új mezőgazdasági koncepcióját taglalja a Népszabadságban
Január 21. A megyei Ruhaker Rt. Megvételre pályázaton hirdeti meg a Kis Rába-áruházat
Január 26: Az önkormányzat bejelenti, a gyér érdeklődés miatt az eddigi hetivel szemben havonta egyszer tartanak állatvásárt a városban
Januárban: Kapuvári Kertbarát Kör szerveződik
Januárban: Megalakul a Week End zenekar
Február első fele: Öntésmajorban ellopnak, a Táncsics utcában pedig felgyújtanak egy nyilvános telefonfülkét
Február eleje: A Fő téri üzlettulajdonosok petíciót juttatnak el az önkormányzathoz a Hanság parkoló tervezett beépítése ellen
Február 9: Önkormányzati ülés. Fő téma az önkormányzat 88 milliós deficitjének lefaragása
Február 23: Falugazdász-találkozó Sopronban, ahol kapuváriak is képviseltetik magukat
Február 27: Önkormányzati ülés, leglényegesebb napirendi pont a költségvetés elkészítése
Március 2: Machó Judit népviseleti kiállítása a kiállítóteremben (márc. 24-ig)
Március 5: Pitti Katalin főszereplésével az Operett Színház bemutatja a Marica grófnő c. operettjét
Március 14: A Németh Attila révén részben kapuvári, egyébként meg debreceni Tomi Szomorú zenekar koncertje a Légó Pincében
Március 15: Koszorúzás a Rábaközi Múzeum falán elhelyezett emléktáblánál
Március 16-Április 24: A kiállított anyagok átrendezése miatt a látogatás szünetel a Rábaközi Múzeumban
Március 19: Horgászverseny a Váti-tavon
Március 22: Budapesti cég tárgyal az önkormányzattal egy gyógyszálló megvalósításáról
Március 22: Az Országgyűlés Nemzetbiztonsági Bizottsága lemondásra szólítja fel Eigner Józsefet
Március 23: Raskó György országgyűlési képviselő egész napos munkanapja Kapuváron, melynek keretében a Városháza dísztermében agrárfórumot tart
Március 30: Önkormányzati ülés. A testület elmarasztalja az új piactér kivitelezőjét
Április 3: CARRIER olaj-nagykereskedés kezdi meg működését a vasútállomásnál
Április 5: A Jancsi és Juliska c. darab a Csörgősipka Színház előadásában a színházteremben
Április 7: Tankcsapda-koncert a Kalóz Rock Klubban
Április 10: Zámbó Jimmy-koncert az RMK-ban
Április 13. Író-olvasó találkozó Böröndi Lajos kapuvári származású költővel a könyvtárban
Április közepe: Kérdésessé válik a Majális, mert az eddigi szervezők (a kereskedők) elunták az ellenük irányuló rágalomhadjáratot. Bíró nyugtat: lesz Majális.
Április 14: A Szfinx Húzd c. albumának lemezbemutató koncertje a kalóz Rock Klubban. Előzenekarok: Guillotine, Hearthy Laugh
Április 19: Éles hangvételű lakossági fórum a Garta Bisztróban a város vezetőivel
Április 21: Tiltakozó nagygyűlés az RMK-ban a kormány oktatáspolitikája ellen. Vendég: Szőllősi Istvánné, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke
Április 21: A Kertbarát Kör alakuló ülése
Április 21: A Kalóz Rock Klubban a Bloody Mary, az Én és a többiek, illetve a Guillotine együttesek fellépése
Április 21: Ír kocsmazene a Légó pincében
Április 22: A tékozló fiú c. rockopera a Pécsi Hittudományi Főiskola előadásában
Április 24: A kistölgyfapusztai volt Polgári Védelem épületeinek árverezése
Április 25: Móricz Zsigmond Nem élheted muzsikaszó nélküli c. művének bemutatása
Április 26: Macskalandor címmel gyermekszínház a zalaegerszegi színház előadásában az RMK-ban
Április 27: Önkormányzati ülés. Napirenden az utak állapota
Április 28: Híre megy, hogy a rábaközi kórházakat bezárják
Április 28: Kirschner András tiltakozik az aktív gyógyellátás felszámolása ellen
Áprilisban: Barlai Sándor kapuvári vállalkozó háromezer darab hegyi juhart adományoz a városnak
(folyt.)
2 komment
Címkék: kronológia
2009.04.02. 12:58
Erdős Sándor és Tsai: Egy családregény vége
A történettudomány mikrotörténelem elnevezésű irányzatának bölcsőjét a francia történetírás Annales iskolája ringatta, és a 60-as évektől kezdett felcseperedni. A korántsem egységes és kiforrott mikrotörténetírás nem a nagy összefüggések megragadására helyezi a hangsúlyt, nem nagy narratívák kormányozzák, éppen ellenkezőleg, apró történeteken keresztül igyekszik értelmezni a makrotörténelem – hogy közhelyes legyek – moraját, vagyis emberi, „életszagú” történeteken át jut el általánosításokig, ha egyáltalán. A mikrotörténetírás közvetlen nyitányának Carlo Ginzburg A sajt és a kukacok c. 1976-os könyvét szokták tekinteni, mely az elitista Annales-iskola társadalomtörténeti pozíciójával szemben nem szintetikus jellegű, és amelynek középkori főhőse Erdős Sándorhoz hasonlóan a malomiparhoz kötődik. A mikrotörténetírás másik mozgatórugója, hogy kitöltse azt az űrt, amit a történészek teleszkopikus megközelítése addig mellőzött: a kisember makrostruktúrákhoz való viszonyát. A történelemtudomány a háborúk, a nagypolitika, a diplomácia, a párttörténet, a „kultúra” stb. Nagy Nemzeti Elbeszéléseire jóval nagyobb hangsúlyt helyezett, s elhanyagolta a „társadalom biográfiáját”, azt, hogy miképp hatottak ki ezek a mezei emberek mindennapi életére és viszont. A mikrotörténetírás ellenben nem a tömeget keresi az egyénben, hanem az egyént és az egyénit a tömegben, ahogyan e áramlat mondja, „hogy semmi se vesszen kárba”. A kutatás ily módon látszólag jelentéktelen élettörténetekre, macskák vadászási módszereire, a szomszédasszony krumplihámozási szokásaira, a ceruzahegyező beszerzési módjaira fókuszál. Ebből a szempontból némileg elhappolja a történeti antropológia, a néprajz feladatait, s a történettudomány és a néprajz metszetében afféle történeti szociográfiaként tűnik fel. A mikrotörténetírás ellen gyakorta elhangzó vád, hogy lényegtelen dolgoknak vizsgál, érvényességi köre szűk. Ahogyan azonban Szilasi László megjegyezte, minden elméletet, így a mikrotörténetírást is interpretációs hozadéka legitimál, vagyis az, milyen „tanulsággal” szolgál. Ginzburg például úgy illeszti a 16. századi molnár periratokból kiszedegetett elbeszéléseit makrotörténelmi folyamatokba, hogy végül egy egész világképet rajzol fel belőlük. Ezen „alulról” szemlélő mikrotörténeti megközelítés útján haladva némileg általánosabb módon egy kevésbé „hétköznapi” ember élettörténetére és családfájára hegyezném ki ceruzámat, amely jól illusztrálja a 20. századi történelmi kataklizmákat. Ahogyan az említett Ginzburg megfogalmazta: „A családrekonstrukciós módszer azt jelenthetné a társadalomtörténetnek, amit a mikroszkóp jelentett a biológiának”.
A 19. századi emancipációs törvények és a kiegyezés teremtette gazdasági konjunktúra nyomán megnyílt a zsidó családok előtt a polgárosodás útja, amely gazdasági szempontból a kapitalizálódási folyamatához való illeszkedést, társadalmi szinten pedig az asszimiláció lehetőségét jelentette. A kapuvári hengermalom tulajdonosának, Erdős Sándornak és családjának krónikája szemléletes példája annak a történeti ívnek, amit egyes zsidó családok a magyar ipar legjövedelmezőbb ágába, a malomiparba való bekapcsolódásuktól az asszimilációig leírtak. Az asszimiláció azonban nem mentette meg őket a Holokauszttól, a túlélők pedig Izraeltől Havannáig sokfelé szétszóródtak a világon.
Középen Deutsch Ignácné, balra Erdős Sándor, a kapuvári hengermalom tulajdonosa feleségével. Jobbra lánya, Erdős Rózsi gyermekével a karján, háta mögött férje, Bruszt Ferenc (1920-as évek, Budapest)Erdős Sándor Deutsch Ignác kocsmatulajdonos (1841-1897) és a matuzsálemi kort megélt Perl Mária (1841-1931) gyermekeként eredetileg Deutsch Sándor néven 1870-ben született a család fészkének számító Felpécen és 1945-ben halt meg Budapesten. Édesapja mészárosnak tanult, és mivel annak apja, Deutsch Lipót újból megnősült, elköltözött otthonról. Iparosként bejárta az egész Osztrák-Magyar Monarchiát, mígnem váratlanul hazalátogatott Felpécre. Hazaérve mostohája éppen krumplit sütött a sütőben, és megkérdezte, mit keres itt, amire Deutsch Ignác apjának második felesége dühös lett, s egy forró krumplit szorított a fiú kezébe. Erdős Sándor édesanyja takarékos ember volt, amit az étkezésnél nem tudott megenni, azt Mari nevű cselédjének adta oda. A házban a cseléden kívül nem volt más szolga, a háztartást maga vezette. Rendkívüli módon tartotta a vallást, rendszeresen bújta az imakönyvet, s mivel szemüvege nem volt, nagyítót használt. A család később, 1891-ben magyarosította nevét Erdősre, az igen vagyonos családok közé tartoztak. Noha Deutschék/Erdősék névváltoztatása az asszimilációt jelzi, a zsidó vallás külsőségeit, például a péntek esti gyertyagyújtást, megtartották, de disznóhús fogyasztásától nem zárkóztak el.
Erdős Sándor több hengermalomnak volt a tulajdonosa, a bősárkányi és a hódmezővásárhelyi mellett a kapuvárinak is a Rába-parton, melyet korábban Árth és Bauer bérelt és fejlesztett hengermalommá. Erdős Sándor feleségét Topf Ilonának (1877-1937) hívták, férjhez meneteléig Bősárkányban dolgozott az ottani posta igazgatójaként. Nagyon eszes nő volt, rendszeresen adott tanácsokat férjének üzleti kérdésekben. Bősárkányban már villannyal világítottak, egyébként a kapuvári hengermalmot is férje villanyosította. Volt rádiójuk, telefonjuk, és folyóvízzel is rendelkeztek, ami akkoriban ritkának számított. Üvegházat is bírtak, volt teniszpályájuk is. Autóval rendelkeztek, ráadásul sofőrt is alkalmaztak. Mivel Bősárkányban nagytőkésnek, így a Tanácsköztársaság ellenségének számítottak, 1919-ben nehéz helyzetbe kerültek. A Duna-mellék (főként Dunapataj) mellett főként itt, a Nyugat-Dunántúlon, Nagycenken, Kapuváron és Csornán törtek ki ellenforradalmi megmozdulások a proletárdiktatúra ellen, s Kun Béla Szamuely Tibort irányította a térségbe, hogy rendet tegyen. Szamuely maga elé rendelte Erdős Sándort, és társadalmi helyezte, valamint származása felől érdeklődött. Miután Erdős közölte, hogy zsidó, Szamuely leköpte és megrúgta, de nem akasztották fel, mint a Rábaközben némelyeket. A család a teleket általában Budapesten töltötte, ahol több szobás lakást béreltek, és a vidéki unalmas élet helyett színházba járhattak. A Holokauszt alatt Budapesten bujkáltak, és Erdős Sándor betegen, de természetes halállal halt meg a háború befejezése előtt nem sokkal. Erdős Sándornak és Topf Ilonának négy gyermeke született.
Az Erdős-család 1933-ban a felpéci temetőben. Balról a második Erdős Sándor
Az egyetlen fiú a szép kort megélt Erdős István (1898-1986) volt, aki a malomvállalat igazgatója volt. Első felesége Grósz Magda, az egri zsidó hitközség elnökének lánya, akit nem szerelemből, hanem gazdagsága miatt vett el, s a házasságból két gyermeke született. Erdős István megmenekült a deportálásoktól, mivel őt és családját egy keresztény nő bújtatta a háború alatt. Ezért és rossz házassága miatt 1945 után feleségétől elvált és vele kötött házasságot.
A második gyermeküket Erdős Rózsinak (1901-1944) hívták, akinek férje, Bruszt Ferenc a Budapesti Húsnagyvágók Szövetségének elnöke volt. Erdős Rózsi gazdag nő volt, szerette idejét úszással eltölteni. Lányuk Bruszt Anikó (1928-1944), akit anyjával, azaz Erdős Rózsival együtt a budapesti Maros utcai kórházban 1944-ben lelőtték a nyilasok, a férj pedig öngyilkos lett (feltehetőleg éppen ezért). Fiuk, Bruszt Iván 1926-ban született, túlélte a Holokausztot, és a háború után tolmács lett.
Harmadikként Erdős Klára (1903-1966) született, férje, Krecs Sándor bornagykereskedő volt, Bécsben laktak. Családja munkaszolgálat során meghalt, hogy ő hogyan maradt életben, nem tudom.
Erdős Sándor negyedik gyermeke, Erdős Erzsébet (1906-1938) korán meghalt, TBC-s volt.
Erdős Sándor egyik testvérét Erdős Gyulának hívták, ő Kapuváron lakott és dolgozott. 1876-ben szintén Felpécen született és 1944-ben Auschwitzben halt meg. Egyáltalán nem volt zsidó kinézetű, magassága csaknem elérte a két métert, szőke haja volt és hatalmas bajuszt viselt. Mivel nem volt magas képzettségű, otthon igazgatta a szülői földet, szabadidejében szeretett cimbalmon játszani. Gazdálkodói hivatását hátrahagyva 1931-ben, anyja halála után Erdős Sándor hívására jött szülőfalujából Kapuvárra, ahol bátyja helyét vette át a hengermalom igazgatói posztján. Felesége Wittmann Júlia (1883-1944), aki feltehetően szintén Auschwitzben halt meg. Két lányuk volt, egyikük Erdős Piroska (1905-1944), aki férjével, a sokoldalú, például rádiót is maga fabrikáló vépi állatorvos Jávor Lajossal újfent az auschwitzi táborban lelte halálát. Piroska halála a többiekhez képest is tragikusabb, mivel ugyan Auschwitzben az egészségesek közé tartozott, de szolidaritásból karjára vette egy roskadozó nő gyermekét, így büntetésképpen egyből a gázkamrába 
küldték. Másik lánya Erdős Ilona (1910-1970), hogy úgy mondjam, egy malomban őrölt apjával, a kapuvári malom irodáján gépírónőként dolgozott, első férje Auschwitzben halt meg, ő pedig hazatérvén újraházasodott, de az 1956-os forradalom után Nagy-Britanniába emigrált.
küldték. Másik lánya Erdős Ilona (1910-1970), hogy úgy mondjam, egy malomban őrölt apjával, a kapuvári malom irodáján gépírónőként dolgozott, első férje Auschwitzben halt meg, ő pedig hazatérvén újraházasodott, de az 1956-os forradalom után Nagy-Britanniába emigrált. Erdős Gyula, a hengermalom igazgatója középen, balra a felesége, tőle balra pedig lányuk Erdős Ilona, a malom gépírónője
Erdős Sándornak Gyulán kívül még hat testvére volt, öt fiú és egy lány. József (1865-1938) autószerelőként dolgozott, Béla (1874-1936) pedig a MÁV-nál, de 1919 után a Tanácsköztársaságban való szerepvállalása miatt Bécsbe emigrált és házkezelő lett. János (1878-1944) Győrben volt ügyvéd, ő nemcsak külsőségeiben, hanem ténylegesen is tartotta a zsidó vallást, családja más tagjaihoz hasonlóan szintén Auschwitzben halt meg. Fiatalon hunyt el tüdővészben Móric (1868-1884) és Deutsch Riza (1872-1899). A legkisebb testvért Erdős Lajosnak (1881-1961) hívták, postatisztviselő volt, és túlélte a háborút. Erdős Lajos lánya az az Andai Ernőné szül. Erdős Katalin (1918-), akit családjáról 2001 májusában Andor Eszter faggatott a Central Europe Center for Research and Documentation „Zsidó élettörténetek a huszadik században” című programja keretében, melynek Sárdi Dóra mellett ő az egyik vezetője is, s információim jórészt ebből a kutatásból származnak.
Az Erdős-család történetéből lényegében kétszeresen is kettős kulturális kötés hámozható ki. Egyfelől vallási-etnikai szempontból a héber és magyar kulturális diszkurzus határán állnak. A zsidó hagyományokhoz részben még hűek (az anya héber imákat olvas naphosszat, tartják a vallási ünnepeket), de egyúttal már nagymértékben a magyar polgári életmódhoz idomultak (névmagyarosítás, nem izolálódó életmód, a vallási ortodoxia elhagyása). Másfelől a kultúra szintjeit tekintve a „magas” és az „alacsony” kultúra kereszteződése is megfigyelhető. Falusi, népi közegből indulnak (falusi származás, gazdálkodó foglalkozás, bősárkányi ház), ezzel együtt azonban polgári, nagyvárosi kulturális mintát is követnek (autó, telefon, teniszpálya tulajdonlása, telente Budapestre költözés, színházba járás). Összességében ebben a kulturális dinamikában már nem hagyományukhoz hű zsidók, de még nem is asszimilálódtak, már nem falusiak, de még nem is urbánusok. A különféle kulturális reprezentációkban (étkezés, ruházkodás, szórakozási formák hierarchiája) megnyilvánuló elszakadások és elsajátítások élesen exponálják, hogy a család mintegy ötven év alatt egyidejűleg többszörös identitásváltáson ment keresztül, amíg ezt a folyamatot meg nem szakította a Soá.
2009.04.01. 00:28
Hogyan varázsolta a gonosz mostoha négerekké a kapuváriakat?
A 20. század első évtizedében, az 1900-1910 közötti időszakban mintegy két-háromezer kapuvári/gartai tántorgott ki a tengerentúlra az amerikai álom kondenzálása reményében. A legmostohább gazdasági helyzetben a gartaiak voltak, amit a jellegzetes „közös udvaron” összezsúfolt sok-sok apró házikó is jelez. Garta népességének mintegy negyede gondolta úgy, hogy extra hungariam est vita, amint arról Csiszár Attila, Faragó Sándor méltó örököse beszél Gartáról szóló könyvében. Jó pár száz távolbaszakadt azonban kénytelen volt saját bőrén megtanulni a régi leckét, miszerint számukra odakünn non est vita, s csalódottan visszatántorgott a következő fapadossal, zsebükben annyi hozammal, mely itthon némi döglött káposztával ért fel.
Az Amerikába érkezettek többsége természetesen igyekezett olyan helyen sátrat verni, ahol ismerőseivel, rokonaival találkozott, és akiknek kinti kapcsolatait a munkahelykeresés során kamatoztathatta. Kapuvár és Garta egykori lakói közül sokan az Indiana állambeli South Bend ma mintegy százezer lelket számláló városában telepedtek le.
Nem mind tenger, ami kéknek fénylik
Az észak-amerikai településnek 1900-ban 36 000, 1910-ben már 53 000 lakosa volt, vagyis tíz év alatt a népességnövekedés mintegy 50 %-os volt. Ekkor érkeztek ide a kapuváriak/gartaiak, és a 2000-es népszámlálás adatai szerint a lakosság 3,3 százaléka magyarnak vallotta magát, vagyis South Bend magyar közössége ma hozzávetőleg háromezer főt számlál. Nyilván nem mind kapuvári, de a magyar kolónia jórészt Sopron vármegyéből származik, amit aládúcol az érv, melyet az egyik emigráns leszármazottjánál olvastam, miszerint South Bendet a magyarok egymás között „Kis-Sopronnak” becézik (állítólag 800 fő származik a vármegyéből). A püspökladányi születésű Szebeninszky Jenő által tulajdonolt Magyarság c. hetilapot - tekintettel a jelentékeny magyar lakosságra - Pittsburgh helyett most már South Bendben szerkesztik. A south bendi magyarok többsége az ún. Cédrus ligeti temetőben nyugszik, emlékükre 2007. október 28-án misét mutattak be a kapuvári Szent Anna templomban.
Ahogyan ma Magyarországon a romákat pejoratívan gyakran orkoknak, avagy ironikusan norvégoknak csúfolják, úgy a kapuvári elnevezésnek is megvan a sajátos nyelvközösségi története Amerikában. Méghozzá csattanós. Kontra Miklós 1980-ban gyűjtött anyagot South Bendben az ottani magyarokat kutatván, és eredményeit a Regio – Kisebbségi Szemle 1992/3. számában tette közzé Magyar ethnonymák South Bendben címmel. A Kapuvárra vonatkozó néprajzi, tájnyelvi csemege innen való:
„A fekete bőrű emberek megnevezésére South Bendben a magyarok leggyakrabban a feketék s a négerek szót használják. Mivel a magyarok és a négerek gyakran egy munkahelyen dolgoztak, a négerek bizonyos része megtanulta a magyar fekete szó jelentését (a négernek még a hangalakja is hasonlíthatott az angol Negro hangalakjára). Ennek következtében azok a magyarok, akik a négerekről úgy kívántak említést tenni jelenlétükben, hogy ne értsék meg, hogy róluk van szó, elkezdték a barna és a színes szót használni. Egyes adatközlők szerint a kapuvári szó is a feketére használt eufémizmus. Adatközlőink zöme azonban úgy véli, hogy a szó némileg viccelődés pejoratív jelentésárnyalattal bír. Számos magyarázatot kaptunk arra, hogy a szó miként nyerte el fekete bőrű ember jelentését; ezek közül kettőt mutatunk itt be:
[mikor én a sztudabékërné dógosztam ott a / kefetériába tuggya mi a kefetéria / dógozott egy / szìp csinos embër vót / asztán kérdëszték tőle hoty të / ot rátanitoták tugya a magyarok / të hovavalósi vagy / asz mongya kapuvári//]
(Czifra Gizella)
[a sauøbendi magyarság javarésze Sopron megyébő/két javarésze Sopron megyéből jöttek ide / ā āvót ëgy másik csoport mëg bácskából jöttek// namost állítólag kapuvár faluban ott vótak sötétebb / hát jobban jobban csuf izé végett mëg vicc végett kapuváriaknak // ëty csomó / csomó sauø bendi ténleg kapuvári//]
(Frank Vukovits, Sr.)
Ma már nehéz lenne megállapítani, hogy a kapuvári fekete bőrű ember. Jelentése valóban úgy keletkezett-e, hogy a bácskai bevándorlók gúnyolták a nyugat-magyarországiakat és az amerikaiakat. Mivel mind a cigányok, mind a négerek sötét bőrűek, a kapuvári szót néger jelentéssel is kezdték használni, abban a hitben, hogy Kapuváron jelentős számú cigány népesség is él. Ez azonban legalábbis megkérdőjelezendő, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a cigányok egész Magyarország területén megtalálhatók, de Vas és Győr-Sopron megyében vannak legkevesebben (vö. Magyar Néprajzi Lexikon1. kötet, 426.).”
Így teljesítette be Amerika, e gonosz mostoha a kapuváriak/gartaiak kacsalábon forgó palotákról szőtt álmait.