A műfaj, mint valami megereszkedett gyomor, ugyan eléggé kitágult, de azért a blog mégiscsak (nem) napló. Ezért a kedves publikum, kit orcájának két rózsáján ezúton is csókoztatok, talán nem veszi zokon, ha személyes kisszínessel indítok. A tegnapi délelőttöm ugyanis többnyire ennen nyáladékom képemről való szapora letakarításával telt, melyet permanens kacarászásom nyomán ragacsoztam össze. Nyerítésem kiváltó oka pedig Sennyey Ferenc kapuvári várnagy 1547 Szent Apalin asszony napján, azaz február 9-én Kapu várából keltezett levele volt, amit megkíséreltem kiolvasni, aztán meg értelemmel telíteni. A levél szóbanforgó részét megpróbálom betűhíven idekopérozni, amely nem éppen könnyű vállalkozás, mivel a szövegben Sennyey olyan diakritikus jeleket használ, melyeket nem ösmer a mi ultramodern Májkrémszoft Office Word-ünk állítólag mindentudó szimbólumkészlete. Ennek okáért a szavak után szegletes zárójelben kévánom jelezni az egyébként Nádasdy Tamásnak írott levél egy részletének eredeti írásmódját [az ipszilon fölött mindig két pont szerepel, ezért ezt külön nem jelzem]:

Ebben a fejezetben nem hal meg senki, viszont gondok akadnak a strand medencéjét emésztőgödörnek tévesztő fiatalokkal, zűrök a kórházzal, as usual, folytatódik Eigner József ügye (előzményeit lásd a korábbi részekben), a Katolikus Iskola nevet változtat, és megnyílik Kapuvár első éjjel-nappalija, melynek érdekessége... na, de csak nem fogom előre elárulni.

(tu bi kantinnyud)

          Figyuzzatok mááá’ idee, csajok. Ne tudjátok meg, mit hallottam, úgy behidaltam tőlle, hogy nna! Éppen a szoliban napoztam, hogy lyól nézzek ki, mert tudjátok, vártam az opeles pasim, hogy elvigyen a plazába korzózni, aszonta neki tök8, és ekkor megcsörrent a zsírúj mobcsitelcsim. A Julee hívott, és aztat mondta, hogy ne tudjam meg. Kérdeztem, mit ne, és mondtaaaa, hogy képzeljem el, most olvasta a rádióba’, hogy a Dukai Reggae összejött a Dzsudzsák Balival. Meg azt is, hogy van egy kép, amin látszik, hogy tutkóra megérintették 1mást. Atomzsírkiráj! Akkorát flesseltem, vaze, hogy majdnem beletörött a műkörmöm. Aszittem a Julee csak viccel, de kiakadt, mert nem hittem el, hogy komcsira mondja. Ez oan izgi. Aztán mondtam a faszimnak a plazába’, hogy mielőtt bemegyünk S-es tangát venni, ugorjunk mááá be a zinternetkávézóba. Megnéztem a pikcsörzt a gúgliba’, hát, tökre cukik. Duki Regi annyiraaaaaaa éédíííííííííííí, ahogy így bepucsít, Dzsudzsinak elől biztos duzzad az önbizalma. Ott volt a Józsee meg a Katee meg az Árpy is, mármint a zinternetkávézóba volt ott volt, a zinternetkávézóba, ott. Mutattam nekik is a gúglin a képcsit, szerintem ari pasika ez a Dzsudzsi, húú, úgy nyalnám szét a száját, de a Katee szerint nem illenek össze a Dukai Reggae-vel, mert szerinte Duki bepicsult, a Dzsudzsi Balee meg egy nyunyó. Erre olyan, de olyan pipa lettem, hogy el is mozdult a mellimplantátumom. Hülye egy csajszi. Éééééés amikor az Árpyt is megkérdeztem, hogy nem-e cuki, ő meg csak annyit válaszolt csak annyit, hogy szerinte Reggae-nak vécéülőke szája van, a Juji meg egy cukifasz. A’ köcccsög Árpy, az! Na, hát én aztán el is jöttem, nem bírtam ezt én már ezt. Meg egyébként is tökre kajás voltam, szoli előtt nem is toltam magamba semmit, csak a pasimat reggel. Úgyhogy elvitt a spanom a plazában egy salibárba, tök rendi, nem? Már oan najon kivoltam, bedobtam egy kis csíra lájtot, salit, pötty zacsivacsit, utána meg ittam rá két deci encsiüccsit. De ettől meg fölhíztam, képzeljétek, húsz dekát, úgyhogy hazafelé megálltunk a kondiba, és nyomtam pár fekcsitámcsit. És képzeld, kivel kellettem talizni, Árpy-val, ez a kiccsávó meg beszólt nekem, hogy mi van, badizol? Ekkora egy csicskát! Én maj’nem öngyi leszek a kilóimtól, bezzeg Dukai Reggae-nek nem kell fekcsitámcsiznia, az nem hízik az, pedig az apjától hordja Pestre a szalonnát literszámra. Aztán hazahúztunk a zsírverdánkkal, meg mondta is a hapsim, hogy lépjünk, mert fitnesz fogyira jöttek ám, mint a cunami. Szal Juji meg a Reggae kajakra összeillenek, én szurkolok ennek a kapcsinak, mer’ látszik, hogy ceretik egymást, még ha nem is. …. de bocsika, jön a csávóm, nem akarom, hogy félti legyen, hogy titokban pasizom, úgyhogy többet most nem írok, tipli van, mindenkinek sok puszka!

- Béla.

 Az emlékművek önmagukon túlmutató, szimbolikus jelentéseket hordoznak, ezért értelmezésük is szimbolikus dekódolást kíván. A szimbolikus interpretáció célja pedig az, hogy a látható fizikai felszín mögött a láthatatlan kódot előbányássza, láthatóvá tegye. Az országzászlókhoz kapcsolódó események és az emlékműhasználat (felállítás, az avatás aktusa, funkció, lebontás, újraépítés, ünnepségekre való használat) a történelmi változások nyomait őrzik.

            A kapuvári ereklyés országzászlót legelőször 1943-ban állították fel a Fő tér déli várárkának partján. Már pusztán a térbeli elhelyezkedés is szimbolikus jelentéssel bír: a régi (Kossuth utca felé vezető) főút és az új (két évvel az avatás előtt, 1941-ben készült Győr felé vezető) főút kereszteződésénél, meglehetősen frekventált helyen áll, kijelölve az általa betöltött szerep központi jelentőségét is.

              Az országzászlók állításának elképzelése Urmánczy Nándor képviselő kezdeményezéséből fogant, aki 1925-ben javasolta az országházban egy olyan zászlórúd felállítását, melyen állandóan félárbocra van eresztve a nemzeti lobogó. Az ötletgazda ezzel a közelmúltban történt trianoni országcsonkítás emlékezetét kívánta őrizni. Az eredeti ideológia tehát az elveszett országrészek miatt érzett nemzeti fájdalmat hivatott kifejezni. Az első országzászlót 1928-ban, Szent István napján, augusztus 20-án avatták fel a budapesti Szabadság téren, melynek posztamensén a címer, Nagy-Magyarország térképe (belerajzolva a csonka ország körvonalát), illetve idézetek szerepeltek. Ereklyésnek azért nevezték, mert a talapzatba az ország összes vármegyéjéből (később legalább meghatározó történelmi helyeiről) összegyűjtöttek egy kis földet, jelezvén az ország szétszakított részeinek szimbolikus összetartozását, áttételesen Nagy-Magyarország imaginárius létezését. A különböző helyekről hozott föld eszméje egyébként a pozsonyi Koronázási-domb megidézése, imitációja, amit szintén a vármegyék földjeiből emeltek. A Szabadság téri emlékmű prototípusává vált minden további országzászlónak, melyeknek állítása a harmincas években országszerte divattá, mozgalommá vált, és egyre inkább a hivatalos politikai liturgiák szimbolikus cselekvésévé formálódott. Ennek okai összefüggnek a külpolitika radikalizálódásával (győri program), a revíziós törekvések felerősödésével, s a jelszó, miszerint Csonka Magyarország nem ország – egész Magyarország mennyország, immár irányadó programmá izmosodott. Ugyanakkor ezt a politikai útmutatást már a harmincas években előre vetítették a talapzatokon elhelyezett, akár szó szerint is érthető feliratok, mint például: „Így volt, így lesz”.

            A kapuvári felállítását megelőzően a megyében több helyütt emeltek már országemlékművet, a miénket Nagy-Magyarország címere díszítette, tetején kettős kereszttel. Fontos az emlékműállítás kontextusa (személyek, hely, időpont etc.). 1943-ban helyezték el a várárok sarkán, vagyis akkor, amikor már túl vagyunk a két bécsi döntésen, melynek értelmében a Felvidék egy részét (pontosabban a Felvidék egy részét és a Dunamenti Alföldet), valamint Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Az emlékműállítás aktusának szimbolikus jelentését illetően tehát finom hangsúlyváltás következett be. Az országzászló immár nem Trianon emlékezetének őrzője, hanem a revíziós gondolat aktuálpolitikai hordozója lett. A valós térfoglalás eseményét (a revíziót) szimbolikus térfoglalás aktusa örökítette meg. Ily módon az állítás a bécsi döntések és azok következményeinek politikai törvényesítését szolgálja, a múlt restaurációjának eszköze, az azt szolgáló cselekvés kiszolgálója. Funkciója megváltozott: már nem emlékeztet, hanem legitimál, emlékműből hatalomgyakorlási móddá vált.

            Annak okáról, hogy a kapuvári emlékmű hogyan maradhatott a helyén, fogalmam sincsen, mindenesetre túlélte ellentétpárját, az (első) szovjet emlékművet, mert azt 1956. október 27-én Henye József lehúzatta. Hogy aztán miért pont 1961-ben szúrt szemet, amikor még a szobordöntögetésben verhetetlen Rákosi-korszakban is megmenekült, nem tudom, talán éppen azon egyszerű oknál fogva, ha ez nincs ott, az se legyen ott.

      Juraj Jakubisko szlovák rendező a bájosan „csejtei szörnyként” becézett Báthory Erzsébet legendáját feldolgozó Bathory c. 2008-as filmje (fájlcserélőkön könnyen beszerezhető… ööö… én persze megvásároltam, ó, hogyne) úgy kezdődik, hogy a kamera varjúként köröz a csejtei vár ködös romjai fölött, majd lecsap az elhagyatott belső terekre. A jelenet mintegy előrevetítvén a halált és a pusztulást, mely a grófnő szennyes kezeihez tapad, azt üzeni, nem ígérhetek mást, csak vért és könnyeket. A film, bár ellentmondásos módon, de erőszakos jeleneteivel, szétkaszabolt testeivel és szexuális fülledtségével fenntartja és tovább örökíti a kegyetlenség Báthory Erzsébet alakja körül szőtt mítoszát. Jakubiskótól aligha kérhető persze számon a történelmi „hűség” (bármit is jelentsen ez), annál is inkább, mert ő nem történelmi filmet csinál, hanem korábbi alkotásaihoz hasonlóan az irrealitás, az álom, a misztikum érdekli, ahogyan arról Václav Macek a Csehszlovák filmtől a szlovák és a cseh filmig c. ragyogó tanulmányában (Kinokultura, 2005/3) mint a szlovák film megkülönböztető jellegzetességéről ír – bár Jakubisko régebbi művei szerintem koncepciójukban jobban összedolgozottabbak.

Nem kevés malíciával jegyezném meg, hogy eddig még senki sem vette a fáradságot, hogy a levéltári asztaloknál szétseggelje a teljes írott korpuszt, még a Báthory-kutatók klasszikus triumvirátusa (Nagy László, Péter Katalin és Szádeczky-Kardoss Irma) sem, szétszálazván végre a kortárs források és az önmagát gerjesztő legenda összegabalyodott csomóit. Ily módon a csejtei grófnő alakja folyamatos utánpótlásul szolgál pornófilmekhez (melyben Báthoryt Picasso lánya alakítja) vagy torokzenekarokhoz, mint amilyen például a svéd death metalt megalapozó Bathory együttes, illetve itthon a black metalos Tormentor, melynek dobosával, Dubecz Mártonnal volt alkalmam anno egy igát húzni egy budapesti gyárban.

Jajvárosnak a Gesztenye sort a Kossuth Lajos utcával összekötő, közben félkörívet leíró Erzsébet királyné utcát szokás nevezni, mely állítólag a 19. század első felében népesült be, úgy, lakóilag. Az elnevezés azt sugallja, hogy a Jajváros egy egész városnegyedre utal, valójában azonban csak egyetlen utcát jelöltek vele. Ha ez így van, márpedig ja, akkor ennek az utcának rendelkeznie kell valami speciális jeggyel, a környező utcáktól elütő különlegességgel. Nevének eredetével kapcsolatban három változatot ismerek, melyek a jaj indulatszó okát egymástól gyökeresen eltérő módon magyarázzák, azonban némely érv – no meg a formállogika – csatasorba állításával kihámozható, melyik tűnik a leginkább relevánsnak.

       Nézzük meg, alaposan odafigyeléssel, az alábbi fotót, mellyel a következőkben párbeszédbe lépünk.

            Az oldalmegvilágítás miatt a fénynyalábok balról érkeznek, viszont ha megfigyeljük, a nő bal orcájáig azok nem jutnak el, arcának ez a fele sötétbe borul, mintegy a halál árnyéka vetül rá. Oldalán nagyobbik fia a felvevőgép apparátusával szemközt áll, a baloldali fiú viszont kicsit félrefordul, anyjához simul. Ez a punctumként értelmezhető „véletlen valami” éppen elegendő ahhoz, hogy anyjának válla a néző elől eltakarja a ruháján lévő Dávid-csillagot, metaforikus értelemben mintegy így oltalmazva gyermekét a Holocausttól. Ez emlékezetünkbe idézi azt a varsói gettólázadás idején készült hírhedt fotót, melyen hasonlóképpen térdnadrágban, zakóban és simlis sapkában egy fiú, a nép ellensége, feltartott kézzel áll náci katonák fegyvereitől övezve.

 

Az önéletrajz nyakas jószág, nem engedi betöretni magát sem pusztán a történetírás, sem pedig kizárólag a szépirodalom módszerével, akárhogyan izzadja is habosra ennen nedvét a műfajelmélet ki, s még kijjebb. Az önéletrajz inkább olyan fattyú állat, mely egyszerre történeti dokumentáció és irodalmi alkotás. Örömmel lubickol a történetírás virányos tündérligetében, a történelmi folyamatokban benne álló szerző azokat a megtörtént eseményeket meséli el, amelyeket maga látott, amelyeket kívüle senki sem tapasztalt meg, a levéltári recsegő asztal fölé hajoló és főtt lecsókolbász szagát lendületesen kipárologtató kutató orvosdoktor meg pláne nem. Így az orránál megragadván az önéletírás forrásértékkel bír, dokumentumszerű, hiteles elbeszélést tár elénk. Igen ám, de a műfaj otthon érzi magát az irodalom rózsalugasokkal tarkított bájvidékén is, az író hamiskásan fogó tolla az ecsetelt történelmi eseményeket egyes szám egyes személyben, óhatatlan szubjektivitással közvetíti, benne saját szerepét őszintétlen módon felnagyítja vagy féltett gyémántként lépten-nyomon szakadatlan csiszolja. Innen nézve tehát az önéletrajz épp annyit takar el az olvasó szeme elől, mint amennyit szemérmesen megmutat, éppúgy fedi fel szerzőjének arcát, ahogyan az elé maszkot helyez. Akkor hát mostan ám, de aztán tényleg: az önéletrajz arc vagy maszk, tényirodalom vagy széppróza, szórakoztató irodalom vagy történeti kútfeőő? Homlokunk izzó fazekában tovább korbácsolja verejtékeink dús habjait, hogy a magyar irodalomban az önéletrajz (és holdudvara), majd a regényes elbeszélés éppen a történetírás csecseit szopkodta, avagyis a kitaláció és a tudományosság egy tőről fakad. Úgy néz ki, tengervészes éjen az önéletírás önfejű hibridje szétgyak mindenféle műfaji behatárolásra irányuló próbálkozást, és a fikció és a dokumentum halmazainak metszetében, hát hogy is mondjam csak, van. De ez nem az én seggemből pattant ám ki, de nem ám. Már megmondta a frankót a posztstrukturalista atyaúristen Paul de Man is, előtte meg utána is sokan, de nem elegen, hogy tudniillik a „fikció és az önéletrajz közötti különbség nem vagy/vagy-szerű szembeállítás, hanem eldönthetetlenség”, valamint hogy „az önéletrajz nem műfaj vagy beszédmód, hanem az olvasás vagy a megértés figurája” (Eztet pedig előphörgette a szájával itt: Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás. Ford. Fogarasi György. In: Pompeji, 1997/2-3. 93–108.)

Mindezeket pedig  csak azért mondottam, hogy többet kelljen olvasni. Wathay Ferenc (nem az, hanem az egyik) élettörténetét, melyben a haza szíve fáradhatatlan dobog, csupán saját önéletírásából ismerjük, így összehasonlítás hiányában ott vetíthet, ahol nem szégyelli, ki tudja ellenőrizni azt. Nyilván nem a konkrét események hitelességének megkérdőjelezéséről van szó, de az ördög a részletekben lakik, a fikció, a magamentegetés az egyes narratív szekvenciák összeillesztésében, egymáshoz való viszonyában jelentkezik, abban, mit hallgat el, mit színez hófehérre, mint a liljom. Wathay 1568-ban született, halálának idejét egyéb kútfők nem kötötték az utókor orrára, de valószínűsítik, hogy 1606-9 körül adta le a kulcsot az élet portáján. Ahogyan a kor mintarendszere elvárta, példaképéhez, Balassi Bálinthoz hasonlóan egyszerre katona és költő, mindamellett fennmaradtak élvezetes pasztellfestményei, mellyel szerkesztett versgyűjteményét illusztrálta. 1605-ben török rabságban írt önéletrajzában, mely családja történetét is átfogja, a 16.-17. századi emlékírók közül a legmesszebb jut a regényes elbeszéléshez vezető úton. Személyes történetét „emlékezetért és üdő töltésért” írta meg, amely kijelentés már önmagában az autobiográfia fentebb említett kettős identitását ötvözi: egyrészt történeti műnek szánja, mely megörökíti nevét („emlékezetért”), másrészt pedig irodalmi alkotásként, fikcióként tekint rá, amellyel olvasóját kívánja szórakoztatni („üdő töltésért”). Ez, mely kebelemet ónsúllyal nyomja, látszólag pusztán cukrozott takony, de az emlékirattól a regény (fiction) felé való eltávolodás irodalomtörténetileg óriási elmozdulás. Rendkívül cselekményes, fordulatokban duzzadó pályája eleve tálcán kínálja a szórakoztatást, a kalandos életút feltételezi a regény(essége)t. Vágon siralommal érkezik ez csalárd világba, iskoláztatása után Cseszneken, Győrben, Veszprémben és Pápán is szolgál, ahol francia fogságba kerül, közben kétszer is sebbe esik, egyszer combjába kap puskagolyót, másodszor nyíllal lövik át balog lábát, az óvári várban a borgyümölcs nedűjének szorgos nyakalásától rókát tereget, első felesége halála után újraházasodik, aztán részt vesz Fehérvár sikertelen megvételében, ahol ismét elcsípik a törökök, Nándorfehérvárra kerül, onnan álruhába bújva megszökik, megkínozzák a hangyák és szerencsétlenségére a Temest átúszván törökökbe botlik, akik megint foglyul ejtik, s Szófiába, majd Konstantinápolyba szállítják, s itt, a Héttoronyban raboskodván ablakából a bús habokra pillantva írja meg önéletrajzát, mely ím, itt áll előttünk. Ebben veti papírra nagyapjának, az idősebb Wathay Ferencnek az életét röviden, melyet most történelmi forrásként veszek használatba.

 

 

A bodonhelyi átkelőhely, ahogyan Pápa vagy Győr veszése is árulkodik róla, sem tudta azonban megkímélni a mezei virágokkal dús Rábaközt az 1594-es török pusztítástól, amit korábban az 1597. évi kapuvári urbárium kapcsán citáltam. Ifjabb Wathay Ferenc panasza erről a következőképpen szól: „az én vági jószágom is mind elpusztulván Rábaközzel, de égéstűl mégis az Vág falu megmaradván, maradtanak meg az kastélyban mégis meg az én ispánom, és futott szegénység, mely föld akkoriban minémő szörnyűségben volt, és mind az egész Rába-belső fel mind Bécsig, és rémülésben – nincs, azt aki megírhatná”. Sok vitézi állapotban való forgandóság, csavargás, búdosás, széjjelrészegeskedés és sebből vérzés után Wathay Terminátor Ferenc utólszor akkor érinti a Rábaköz nyugati vidékét téntájával, mikor az 1600. esztendő első hónapjának 11-éjén életének folyását tartós mederbe terelni remélvén nőül veszi Ládony Annát, aki a „mihályi kastélynak felit jószágostul, Ládonyt és Gencsit szegíny társam örökül bírja vala s több jószágot is”. Amikor azonban „hatszáz tatár Rábaköznek és az egész Pápóc vidékének elrablására” indul újfent, hű oltalmazóként feleségét Veszprémből Mihályiba vezeti. Pápai rettenetes fogsága és szerencsés megszabadulása után pedig hitvesével szintén itt találkozván „Mihályinál általmentem volna az Rábán, hát szegíny Gyóróban előmben jütt, kivel mikoron egymást megláttok volna, és egymást látásán nagy örömönk lett volna, hálákat az Istennek adánk, dicsérvén velem tett nagy hatalmasságárúl, mely második örömönk lett Szent Iván-nap estin, házasságunknak ötödik holnapján”.  Úgy sejti, szebb korány gyúl, de ó, minő szerencsétlenség, nemsokára felesége elhal, ő maga pedig Fehérvárott seblázban égvén, majd újból vasba veretvén hol rácföldön, hol a Béga partján, végezetül penig a Héttoronyban szürcsöli a feketelevest, hogy ottani magánya közepette önéletrajzában önmagát avassa megértése tárgyává, kérdések miljomezrével ostorozva magát, magyarázatot akarván lelni sorozatos megaláztatásainak titokzatos okaira.