2009.12.30. 20:52
Az 1633. évi Majdnem Nagy Zárjegy Project
A’ midőn az idei esztendő június havában a Berg utcai Penny Marketbe sodortak a lét szeszélyes habjai, a boltban sűrű embertömegek hullámoztak, egymás súlyától lassan csöpögve tova, mint a melasz. Megszólítva egy mammert, hogy enyhet leljek tudatlanságomra, mire föl e hömpölygő áradat, mire ez a lázas vásárlói roham, ahol mindenki csupán egyetlen árucikkre vadászik, ama választ kaptam, hogy itt, kérem, csakittcsakma akció zajlik, ahol az öveges sör darabja ebben az órában mindössze 50 pénzt kóstál. A mammer gyorsan válla fölé emelte a nálánál kétszer nagyobb sörös rekeszt, és uzsgyi, megszerzett zsákmányával máris viharzott a kassza felé.
Nagy megelégedéssel konstatálhattam ezután, hogy a szesz iránti buzgó vágy évszázadok alatt sem pimpósodik meg, van hát folytonosság a történelemben. Erre a kapuvári uradalom egy 1633-ból származó instrukciója szolgál tanúsítvány gyanánt, mely uszkve négyszáz éves távlatból küld üdvözlő lapot a Penny Market szomjazóinak, akik egymás sarkával ismerkednek. Igaz, ennek a rendelkezésnek aláírását nem a sör, hanem annak elválaszthatatlan édestestvére, a bor jegyzi, mely esszenciális formában maga az igazság, az élet vize, a bölcs ember hűséges vendége.
Bor és történelem olyan megbonthatatlan frigy, mint a papírlap két oldala. Nem csoda hát, ha a török közeledtének kérdését félretolva a kapuvári végváriak ama kardinális kérdésen vitatkoztak, hogy vajon az iváni avagy a kapuvári mérővel porciózzák-e ki a darabontoknak az irdatlanul savanyó szentmiklósi borokat a pincéből (mely valószínűleg a vár nemrég rekonstruált északi falszakasza alatt lehetett), ugyanis az iváni mérő űrtartalma jócskán meghaladja a másikét. A Nádasdy-uradalom 1633-as intézkedése úgy tér ciklikusan vissza az italmérés és az abból származó bevétel pontjaihoz, mint borissza a korcsomához, melynek gyakran zabolátlan lován a földesúr igyekezett szorosan tartani a gyeplőt.
Az iratot 1633. december 12-én „Cheitensi” várában keltezték, amelyből csakis Csejtére tudok tippelni. A gazdasági utasításokat tartalmazó jegyzék szövege Révay Juditot tünteti fel az instrukciók kiadójának, aki Nádasdy Pálnak, Kapuvár földesurának volt a felesége. Az urasági jogokat ekkor azonban már nem a férj, hanem Révay Judit gyakorolta, ugyanis két hónappal korábban, október 15-én Nádasdy Pál váratlanul leadta a portán az élet kulcsát, amint arra az írás azon megjegyzése is utal, miszerint „mi az mi szerelmes árva fiunkkal árva állapotba jutottunk”. Az „árva fiú” nem más, mint Nádasdy Ferenc, Ferencként a sorban a harmadik, aki aztán a Wesselényi-összeesküvésben való aktív részvétele miatt halálra ítéltetik, és így kerül Kapuvár a császárhű Esterházy család birtokába.
Nádasdy Pál felesége, Révay Judit
Révay Judit Madarász Márkónak küldi utasításait, aki a kapuvári uradalom menedzsmentjének élén állott, de az ő felügyeletét is kiadja alvállalkozásba, elöljárójául azt a Wittnyédy Jánost rendeli ki, akinek családjában a leghíresebb tag Wittnyédy István, aki korábban Nádasdy Pál szolgálatában állt, majd Sopron város, aztán a megye követeként tevékenykedett, a vármegye főadószedője volt, és a Nádasdy-família rekatolizálása után is megmaradt a protestáns hiten. Nádasdy Pálné nyilván az adószedésben mélyreható tapasztalatokat szerzett személyre igyekezett bízni a Kapuvári Uradalom Zrt. gazdaságát kormányzó Madarász Márkó ellenőrzését, minthogy az italozás, a duhajkodás és a borfőzelék rókaprémként való teregetése az özvegy által rendesen megtaxáltatik, s ennél fogva a szőlőüzletből származó tetemes adót a zárjegyek ősének széles körű használatával szándékozik egybegyűjteni.
Tekintve, hogy az újkori uradalmakban az egyik legmagasabb földesúri bevétellel a szőlő és az abból kinyert üdítőnek a kocsmáltatási joga kecsegtetett, az uraság körültekintően szabályozta a forgalmat, és – mint majd látni fogjuk – jóval szigorúbb rendelkezést adott jószágkormányzója kezébe, amint azt elhunyt férje ura, Nádasdy Pál tette annodecibel.
Elsőül is, a comitissa azt hagyja meg az igazgatótanács fejének, hogy a szőlőt ne pazarolja el, amely értelemszerűen azt az igényt foglalja magában, hogy a borüzletből a lehető legnagyobb haszonra tegyen szert, ám elképzelhető, hogy egy korábban elterjedt gyakorlatnak igyekszik elejét venni. Később ehhez hozzátoldja azt az instrukciót, hogy főrendek beszállásolása esetén illedelmesen kénálják meg őket szesszel, de azért olyan nagyon ne ám, mert a hegy leve nem tékozlandó árucikk. Elrendeli, hogy egyáltalán ne búsuljon a kocsmai borok árát bészedni, és a belőle befolyt bevételből nyugtát kelletik készíteni, minthogy a zárjegy használata a legális gazdálkodás alapköve. Madarász menedzser uram az utasítás szerint köteles ügyelni arra is, hogy a bor a kocsmáltatás során ne fogyjon el, ennek a passzusnak a célja nyilván a fogyasztás folyamatosságának biztosítása, mely az uradalom jövedelmeit növeli: ha nem dől a bor, a lé sem csörgedezik a kasszába.
A büntetést és a hozzákapcsolódó üzletpolitikát a grófnő új módon szabályozza, melyek mind a szigorítással és a szorosabb felügyelettel függnek össze. Tilalom alá helyezi azt a minden bizonnyal elterjedt gyakorlatot, hogy az erdőn fülön csípett tolvajok bírságát az erdőőrzők ellenőrizhetetlen módon maguknak eltegyék okosba és a kocsmában ital formájában döntsék magukba, a zsét ezentúl be kell szolgáltatniuk, ennek elmulasztása esetén az utasítás megszegői lefogatással bűnhődnek. Ahogyan Nádasdyné a termelés-fogyasztás minden szakaszát zárjegyek alkalmazásával transzparenssé akarja tenni, úgy egy korábbi úzus megváltoztatása is az ellenőrzés omnipotenciája felé mutat. Eddig ugyanis az volt a gyakorlat, hogy a szőlők műveléséből kitiltották azon személyeket, akik kis adósságot bírtak, csakhogy ez nem szolgálta a Kapuvári Uradalom Zrt. gazdasági érdekeit. Azáltal tudniillik, hogy a szőlőhegyeket nem gondozzák, maga a jövedéki adó is csökken.
Amint az eddigiekből is világosan kitűnik, Révay Judit igen drákói módon tartja rajta a szemét a vállalat gazdálkodásának folyamatán, amely a tulajdonos és a menedzsment közötti kommunikációs csatornáknak intenzív kiaknázásában is testet ölt, Nádasdy Pál gyakorlatától eltérő módon. Nem változtat azon az egyébiránt országosan elterjedt szokásrenden, hogy a dézsmabort mint terményadót évente kell Madarász Márkónak megküldenie a földesúr számára. Megköveteli azonban tőle, hogy a dézsma megküldése előtt tájékoztassa őt a termelőszövetkezet ügyeiről, melynek célja ismételten a hozam minél nagyobb mértékű növelése.
Nádasdy Pálné grófnő a borfogyasztás és a kocsmáltatás terén viszont nem fogadja el az 1633-as utasítás előtti állapotokat, és reformintézkedéseket vezet be. Azt megelőzően ugyanis a földesúr minden két hordó bora után a nép a harmadik hordónyit a maga számára árusíthatta, ezután ezt a tiszttartóknak nem engedélyezi, minden kétséget kizáróan az értékesítésben megnyilvánuló konkurencia kiküszöbölése miatt. Azt állítja, hogy a polgárok Szent Mihály napjától, vagyis szeptember 29-től karácsonyig amúgy is maguknak kocsmálhatnak, legyen hát ez nekik elég. Ez az időszakos kocsmálási jog beleiillik az országos tendenciákba, az év nagy részében azonban az állandó monopólum magának a földesúrnak a kezében volt. Az özvegyasszony egyébként más birtokain is szigorít a korábbi rendelkezéseken, Egerváron például megtiltotta, hogy a katonák a maguk számára mérjenek bort. De azért rendes is, mivel, mint írja, „jóakaratunkból megengedtük”, hogy a kapuvári uradalomban az új szabályozás csak a jövő évtől, 1634-től lépjen életbe, addig a földesúr minden két hordó bora után a harmadikat maguk számára árulhatták, nyolc-kilenc akónyit, aki ennél többet ad el, az nem számíthat semmiféle irgalomra. Ezután csak „egy-egy eszes és borhoz tudó korcsmáros árulja az mi borainkat és ne házanként, úgy mint annak előtte”.
Nádasdy Pálné üzletpolitikájának valamennyi intézkedése ugyanazt a motivációt hordozza magában, az ellenőrzés, a felügyelet szigorítását, amelynek célkitűzése a nagyobb haszonszerzés.
A szesz, no és annak zárjegyes ellenőrzése utáni csillapíthatatlan vágyakozás nem múlik el, csak átalakul.
Szólj hozzá!
Címkék: fogyasztás helytörténet
2009.12.29. 22:55
Kapuvár – kronológia (1996 ápr. – jún.)
Melyben újjászerveződnek a városszépítők, Novits László bejelent, majd tervével több mint tíz évre elvonulva dolgozik, némi kórházügy again, a kettészakadt MDF egyik csoportja helyi szervezetet alapít, össznépi lázadás a Molnár Kft.-s okosság ellen, befészkelésre jelentkezik a Penny Market, az Osli úton nem bírják a disznóröfögést, és végül a Challange Day-en Kapuvár lesz a best!
1996
Április 3: A Városgazdálkodási Kft. Elárverezi Wesselényi utcai csarnoképületét
Április eleje: Újra szerveződni kezd a Városszépítő Egyesület
Április közepe: A kapuvári Kertbarát Kör szervezésében Nagy László előadása A madarak szerepe a biológiai védekezésben címmel
Április közepe: A Városgazdálkodási Kft. Határozata, miszerint bérbe adják a hulladékkezelést
Április közepe: A térség polgármestereinek tanácskozása a Kis-Rábamenti Önkormányzatok Térségfejlesztési Társulatának létrehozásáról
Április 16: Novits László nyugdíjas iskolaigazgató bejelenti, hogy könyvet készül írni a Házhelyről
Április 16: A Nemzeti Filharmonikusok Az európai reneszánsz és a barokk zene gyöngyszemei című hangversenye az RMK-ban
Április 16-17: Pátzay-napok
Április 18: Képviselő-testületi ülés
Április 18: Kapuvár csatlakozik ahhoz a kiskunfélegyházi kezdeményezéshez, mely szerint az Alkotmánybírósághoz fordulnak a kisvárosi kórházak diszkriminatív besorolása miatt
Április 19: Rendőrség Napja
Április 20-21: Egyházzenei napok a Szent Anna templomban
Április 22: A Föld Napja alkalmából szemétgyűjtő brigád a Hanságban, melyen részt vesz a város alpolgármestere és jegyzője is
Április 23: Az RMK-ban Bál a Savoy-ban c. operett a veszprémi Petőfi Színház előadásában
Április 24: A fővárosi Harlekin Színház előadásában a Hófehérke és a hét törpe c. mesejáték előadása
Április 30: A Bűvös tűzszerszám c. bábjáték óvodásoknak a Művelődési Központban
Május 1: Majális a sportpályán. Fellépők: Kapuvári fúvószenekar; a Rozmaring, a Hanság és a Bogyoszlói Néptáncegyüttes; cigányfolklór: Horváth Ede és a Fekete Gyöngyszemek; a Diamant Fitness Club bemutatója; Kiss-Parti sramlizenekar; Week End-koncert
Május eleje: Felmerül egy házhelyi posta kialakításának lehetősége az ÁFÉSZ Kisáruházában
Május eleje: Öt megyei katolikus iskola hangversenye a plébániatemplomban
Május eleje: Elkészül a plébániatemplom mellékhajóiban lévő festményeinek felújítása
Május 2: Raskó György munkanapja Kapuváron, melynek keretében találkozik a térség polgármestereivel, látogatást tesz a Diadal Ruhaipari Rt.-ben, majd fogadóórát tart Fertődön
Május 2: A Kis-Rábamenti Önkormányzatok Társulásának alakuló ülése a Városháza dísztermében
Május 3: Felháborodást vált ki a Satellite Kft. hálózatára kötött fogyasztók körében, hogy a Molnár Kft. visszamenőleg 200 Ft/hó díjat szed be az előfizetőktől, a nem fizetőket pedig lekapcsolja a hálózatról
Május 6: Építési engedély kiadása a Fő téri parkoló helyén létesítendő üzletház épületére
Május 6: Sass Sylvia operetténekes festményeinek kiállítása a kiállítóteremben (máj. 29-ig)
Május 10: Blöff-koncert a Sport Vendéglőben (Ricsa)
Május 11: A gimnázium ballagásán Pro Urbe-díjat adnak át a nyugdíjba „ballagó” Ábrahám József igazgatónak
Május 11: Németh D. László újságíró javaslata a Kisalföldben, miszerint a Satellite hálózatán lévő fogyasztók önerőből építsenek ki egy új hálózatot, mely lakossági tulajdonban lenne
Május 12: Operettgála Szolnoki Tibor, Zsadon Andrea, Leblanc Győző, Vásári Mónika és Sánta Ferenc részvételével
Május 16: Önkormányzati ülés. Új igazgatót választanak a gimnázium élére Horváth Ferenc személyében
Május 16: Pátzays diákok nyolc platánfát ültetnek el az iskolában a hét vezér, illetve Árpád fejedelem tiszteletére
Május 17: A Szent Kristóf Étteremben megalakul az MDNP kapuvári szervezete
Május 17-18: Pátzay Napok
Május 18: A Fortuna csapatának győzelmével véget ér a városi tekebajnokság
Május 20: Átadják a megújult munkaügyi központot a Pártok Házában
Május 21: Horváth István igazgató megígéri a környék lakóinak a húsüzem zajfokának csökkentését
Május 23: Államtitkári kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött rendezvényen átadják a Ringa Rt. kapuvári húsüzemének az ISO 9002 minőségtanúsító bizonyítványt
Május 23: Antikvár könyvvásár az RMK-ban
Május 23: Megalakul a kapuvári sakk Klub az RMK-ban
Május 24: A Hanság Néptáncegyüttes néptánc-gálája a Művelődési Központban
Május 25: A kapuvári Kertbarát Kör kirándulása a szombathelyi kertészetbe és a kámi arborétumba
Május 25: A kapuvári fúvószenekar a Dombóvári Fúvóstalálkozón szakmai zsűri előtt második helyezést ér el
Május 25: A Városi Sportcsarnokban megrendezik a karatésok megyei nyílt bajnokságát
Május 25-26: Pünkösd tiszteletére Rock&Roll-buli a Western Pubban (Szent Kristóf Étterem pincéje). A Marlboro együttes fellépése
Május 28: A Kisalföld Erdőgazdálkodási Rt. bérbe adásra meghirdeti vasútállomási csarnokát
Május 30: A Kihívás Napja rendezvényei. Immár hagyománnyá válik, hogy a város vezetői éjfélkor tűzoltóautót tolnak. Kapuvár kategóriájában országos első helyezést ér el
Május 31: A Western Pubban megnyílik a „X.L.C.” Disco
Május 31: A II. M-Brió Fesztivál a Ruby Discóban. Fellépők: Steamy Windows, Én és a többiek, Orchestra, Híradó
Májusban: Megkezdik a Székely-ház többszintűvé bővítését
Májusban: Átlátszó műanyag buszmegállókat szerelnek fel a Fő téren
Májusban: Egy német cég az Új-Kifli-ház előtt létesítendő bevásárlóközpont építésének szándékával keresi meg az önkormányzatot
Június eleje: Az önkormányzat eladja a hulladékkezelési jogot a Rekultív Kft.-nek
Június eleje: Az Ipartelepre benzinkút építésének szándékával jelentkezik egy befektető
Június eleje. Elkészül az I. Kapuvári Napok rendezvényterve
Június 1: Budapesten Bíró Péter polgármester és Horváth István sportfelügyelő átveszi a Kihívás Napján elért első helyért járó serleget, melyet a DU-ZO Pizzéria kirakatában állítanak ki.
Június 5: Sikerül elárverezni a buszpályaudvar mellett lévő telket
Június 6: Önkormányzati ülés
Június 11: Az újjáalakult Kapuvári Városszépítők Egyesületének tagtoborzó közgyűlése a Rábaközi Múzeumban
Szólj hozzá!
Címkék: kronológia
2009.12.28. 23:46
Small Town Girl: Runaway
A oldal
There vóz egy popjulah song in the nyolcvanasth by Jimmy Sommerville which volt nevezve Small Town Boy (Kisvárosi skac) whose refrain van: Runaway, runaway. Én emlékezid this refrain waccsing and hallgating Small Town (nem)Juci new számát angol legvidzsül, címe iz Runaway, as well. Juci new band, Nemjuci, alapítva van tavaly év, in September of 2009 kaming autolta ki first album with 15 English nyelvezett nóta. Negyedik trackje ennek lemeznek van Runaway, and this vidió került up youtube-ra ezelőtt two hónapja ago és it has elért már 20 000 látogatottság. Doing ezt, the zenekar valósíted meg új form of terjesztés applikéting buzz marketing sztratedzsi. Ez a disztribúúsön mechanism gerilla módon kikerüli the publication of egy dal traditional, regjular and intézményes konvencióit. If Áj hihetek dö nickname of felpakolójának of dö klip onto youtube, a videót rakta up maga Juci herself. Consequensziz disz stratégia iz that: the promotion don’t valósul meg keresztül közvetítőn, hanem kiiktatja a distribution network which nyilvánly fölözi down magának some haszon for ezért a terjesztésért. That’s why evribadi jár very jól: Nemjuci, because news of új music van propagálva and terjed like ö futótűz and the viewer szintén, bikóz get hozzá to the termékhez ingyen way, nélkül any kopirájt problem. Otherwise amondó I vagyok egyébként zenekar Nemjuci van alkalmazing this kájnd ov marketing frekvently: the CD van saját kiadás, és though a terjesztése és promója lemeznek in doing so more nehezebb, bat a bejövő income don’t osztódik into several részekre. It is veri well known ismert ugyanis, hogy mószt része ov dö bevételnek come to dö diszkgyár and just nagyon little part jut to the musicians kezébe.
B oldal
Each szám of dö album van énekelve in angolban, perhaps összefüggve with the wider publicum to reach on the külföldön. Although I kell to think text of Runaway bikém a little bit sematikus: Én vagyok meneküling a worldból, melyben élünk in, futing elől fájdalom és múlt, felé az ifiúságnak… etc. Oké van. This iz egy evörgrín téma, háuevah, the meszidzs talán nincs van too eredeti. The music késztet mi similar gondolatra. Áj vélem to understand dö original intensön, back to the gyökerei of rock és rock ’n’ roll, and így oppositing the Anima hangzás world, there is semmi elektronika, just gitar érvényesülve. The melody iz not so bad, massive hangzás, hard éneklés, but to say őszintén sound of dö dal Runaway don’t basz a falhoz me. Én vagyok sorry. Én see that Nemjuci van visszanyúling to dö alapjai rocknak, mint egy ős Paradise condition, de a search of the egyszerűség don’t jelenti that ignore some intreszting solution. All in all én hiányolok from belőle some bizsergést. The picture of the promo-video látható on dö jútyúb van constucted on the topic of menekülés (runaway) with dö running of the kutya és vele Juci. That van also némileg kopott theme, szürkének tűnik to me: motivum of the futás, sodrása leveleknek of tree, powder és füst, cipők és the dog in közelképben, gyors vágások és in the end of klip kutya-clons implemented film trick technikával. It would lehetett been kicsit more egyéni. Watching this klip I voltam gondolva disz futás van nincs menekülés, hanem inkább sporting ektivity, kondifutás – pláne in such a way our Jucink van öltözve mintha mackónadrág. Unfortunately, az összhang don’t fit egybe teljesen, így én vagyok forced to give 3 points from ötből for this opusz klippel tugedör.
Bonus Track
Áj have kezdtem it with my memory és I vagyok fogni finished this poszt szintén egy dal, amire én vagyok reminded of. I don’t tudom why, but the hangzása of the refrain of Runaway song emlékeztet me finnish Sani Kaikki Laulut nevezett dalnak refrén, ezzel letudva a suomilainen–unkarilainen frendcsip daily adagját, at the same time. But azzal a with big difrensszel that Nemjuci iz játszing rock and Juci has jóval wilder és more erőteljesebb hang.
2009.12.25. 11:09
Mnémoszüné és Léthé kettős keresztje
Forgalmas helyektől távol, a Földvármajorra vezető aszfaltozott, ámde kátyúval gazdagon díszített bekötőút mentén, hatalmas platánfák árnyékában csendesen meghúzódva áll egy útszéli kereszt. Rajta az idő patinája, a két egymást metsző, némileg megkopott lécdarab és a rászegecselt fémlemezek szürkészöld színe mutatja, régóta ott állhat ezen a kieső helyen. A keresztre domború betűkkel rövid német nyelvű szöveget írtak: Hier ruhen deutsche Soldaten – azaz Itt német katonák nyugszanak. A kereszt tehát nemcsak emlékmű, hanem egyúttal sírhely is, az elhunytak privát temetője. 
A német főnév toldalékolása jelzi, hogy több személy maradványai rejtőznek itt a földben, akiknek azonban neve nem ismeretes. Feltehetően a Harmadik Birodalom kötelékében szolgáló katonáknak állít emléket, akik a második világháború végén a front közeledtével ezen a helyen vesztették életüket, talán nyugat felé való menekülésük közben érte el őket a halál. Így a sírhely az Ismeretlen Katona Sírja típusú emlékezetalakzatok egyik változata, amely mindenhol a világon a harcokban elpusztult névtelen hősöknek adózik. Ez az egyszerű fakereszt tehát emlékezik, egy háborús esemény láthatóvá tett nyoma, ugyanakkor saját látható felületén túl kódolt formában jóval szélesebb történelmi kontextusról is beszél. Van ugyanis ebben az emlékműben valami, amely nem stimmel, amely megtöri a „kulturális emlékezet” koherenciáját, szembefordul az intézményesen szabályozott szokásokkal. Úgy vélem, ez a feszültség azzal magyarázható, hogy a kereszt egyszerre reprezentálja az emlékezet (amelynek Mnémoszüné a mitológiai allegóriája) és a felejtés (amelyet pedig Léthé testesít meg) működését, s alább e kettő „dialektikája” mellett igyekszem érvelni.
A német főnév toldalékolása jelzi, hogy több személy maradványai rejtőznek itt a földben, akiknek azonban neve nem ismeretes. Feltehetően a Harmadik Birodalom kötelékében szolgáló katonáknak állít emléket, akik a második világháború végén a front közeledtével ezen a helyen vesztették életüket, talán nyugat felé való menekülésük közben érte el őket a halál. Így a sírhely az Ismeretlen Katona Sírja típusú emlékezetalakzatok egyik változata, amely mindenhol a világon a harcokban elpusztult névtelen hősöknek adózik. Ez az egyszerű fakereszt tehát emlékezik, egy háborús esemény láthatóvá tett nyoma, ugyanakkor saját látható felületén túl kódolt formában jóval szélesebb történelmi kontextusról is beszél. Van ugyanis ebben az emlékműben valami, amely nem stimmel, amely megtöri a „kulturális emlékezet” koherenciáját, szembefordul az intézményesen szabályozott szokásokkal. Úgy vélem, ez a feszültség azzal magyarázható, hogy a kereszt egyszerre reprezentálja az emlékezet (amelynek Mnémoszüné a mitológiai allegóriája) és a felejtés (amelyet pedig Léthé testesít meg) működését, s alább e kettő „dialektikája” mellett igyekszem érvelni.Minthogy az emlékművek az emlékek körülhatárolt, szervezett felidézését testesítik meg, egyúttal megszelídítik az emlékezés folyamatszerűségét is. Ezt a különbségtételt ragadja meg a hegeli esztétikából származó fogalmi páros, az Erinnerung (emlékezés) és a Gedächtnis (emlékezet), amely a huszadik századi emlékezetkutatás központi dichotómiájává vált. Az Erinnerung személyes, diffúz, fragmentumszerű és formátlan, amelyet gyakorta a felvillanó képek metaforájával szokás leírni, és ilyenformán ábrázolhatatlan. Ezzel szemben a Gedächtnis, melyet gondolkodó vagy akaratlagos emlékezetként definiálnak, nyelv által megragadott struktúra, formába rendeződik, olyan mesterséges konstrukció, amely az aktív emlékezést keretek közé szorítja. Ezt a terminológiát hasznosítva a földvári útmenti kereszt a Gedächtnis típusába tartozik: a képzelet térbeli transzformációja, az emlékeknek a tárgyi világba kódolt – és ezen keresztül vizuálisan hozzáférhető tett – reprezentációja.
A síremlék és a temető létrehozásának egyik alapmotivációja az a gondolat, hogy az emlékezetnek helyekre van szüksége. Az emlékezet és a helyek módszertani összekapcsolásának prototípusát hagyományosan Szimonidész mnemotechnikájához, vagyis emlékezést segítő módszeréhez szokás kötni. Az elbeszélés szerint miután Szimonidész távozott a vacsoraasztaltól, a lakomának helyet adó ház összeomlott, a vendégek pedig halálukat lelték. A hozzátartozók nem tudták eltemetni őket, mert a szétroncsolódott testekből képtelenek voltak azonosítani halottaikat. Szimonidész a problémát úgy oldotta meg, hogy visszaemlékezve az ülésrendre, a helyek alapján különböztette meg a vacsoravendégek személyazonosságát. A mnemotechnika „feltalálójának” története egyszerre foglalja magában az emlékezet, a helyek és a halál szoros viszonyát. A földvári út partján fekvő fakereszt voltaképpen emlékezést támogató módszer (mnemotechnika), megmondja, mi történt azon a helyen. Az akaratlagos emlékezet ugyanakkor más részleteket szükségszerűen elhomályosít, aztán el is töröl.
Részint az Erinnerung (emlékezés) és a Gedächtnis (emlékezet) közötti distinkcióra építi grandiózus művét Jan Assman, aki A kulturális emlékezet… c. könyvében az emlékezet történetét dolgozza fel a korai magaskultúrákra fókuszálva. A kollektív emlékezeten belül Assmann a kulturális emlékezet terminusa alatt mesterségesen fenntartott emlékezetet ért, amelyben a múlt intézményes módon, előre meghatározott keretek között hozzáférhető, és ez a múltat előre megkonstruált formában teszi fogyaszthatóvá: a kulturális emlékezet bizonyos szempontból helyettünk emlékezik. Így például a történelemkönyv előírja, mire és hogyan kell emlékezni, mik az emlékezetre méltó dolgok, melyekhez különféle értékhierarchiákat rendel. Ehhez Assmann koncepciójában szorosan hozzátapad az identitás társadalmilag konstruált fogalma (ki vagyok, kihez tartozom, hol a kulturálisan kijelölt helyem), amit nem az egyén ural. Ez az emlékezet tehát irányított és gondosan ellenőrzött, pozícionálja résztvevőjét és elutasítóját. Amíg a kulturális emlékezetbe olyan események is beletartoznak, melyeket az egyén nem élt át, addig az úgynevezett kommunikatív emlékezet a közelmúltra vonatkozik és a felügyelet mindenhatósága alól kicsúszik. A kommunikatív emlékezet jóval kevésbé szabályozott, nagyobb teret enged a spontán alakzatoknak, és nagyobb szerepet játszik benne a múlt személyes értelmezése. A kétféle emlékezettípus másra és másként emlékezik. Radikálisan leegyszerűsítve a különbséget, amíg a kulturális emlékezet történeti emlékezet, addig a kommunikatív emlékezet nem a hivatalos rangra emelt, intézményesített emlékezetet jelenti, hanem a személyeset, előbbihez az írásbeliség, utóbbihoz a szóbeliség kapcsolódik.
A földvári út mentén álló emlékkereszt valahol a kulturális emlékezet és a kommunikatív emlékezet között helyezkedik el.
A halottakra való emlékezés kulturálisan elfogadott formáját, a keresztállítást alkalmazza, de ez aligha felülről irányított és gondosan ellenőrzött, inkább személyes indíttatásból fakad. A kereszt ugyanis végső soron náci katonáknak állít emléket, és ez nemigen illik bele a történeti emlékezet kanonikus narratívájába, amely a hitleri Németországot ellenségként beszéli el, így elpusztult katonáinak ebben az értelemben nem jár emlékmű. Aki azonban – valószínűleg rögvest a front elvonulása után – ezt a keresztet emelte, ellene szegült ennek az értelmezésnek, vagy legalábbis a temetkezés és a hely megjelölésének szintén kulturálisan meghatározott szokását magasabb rendűnek tartotta ennél. Ez az emlékezet nem kanonikus. Némileg Antigoné és Kreón vitáját élesztette újjá ezzel.
A görög tragédia analógiájánál maradva Eörsi István Leszopoklész ismert történetét úgy írja újra az 56-os forradalom utáni megtorlás időszakára aktualizálva, hogy Antigoné testvérét, Polüneikészt Nagy Imrével felelteti meg, Kreón alakjába pedig Kádár Jánost öltözteti, aki nem engedi elföldelni ellenfelét, így lesz a mártír miniszterelnökből – Mészáros Márta filmjének címét kölcsönözve – A temetetlen halott. Hasonlóképpen jeltelen sírba kényszerült 1957-es halála után a Dunántúli Nemzeti Tanács kapuvári születésű elnöke, Szigethy Attila, akit csak 1991. március 24-én temettek jellel ellátott sírba. Az elföldelésre vonatkozó tilalom nyilvánvalóan azzal függ össze, hogy az emlékezetnek ne legyen rögzített helye (vö. Szimonidész), s ezzel a sírhely ne váljon az ellennarratíva ciklikusan ismétlődő zarándokhelyévé. Végső soron ebben ugyanaz a mozgatórugó érhető tetten, mint a szobrok időről-időre ismétlődő eltávolításában: a szándék helyek hiányában az emlékezet eltörlése, a felejtésgépezet beindítása.
Miközben azonban Nagy Imre vagy Szigethy Attila temetetlen maradt, a hasonlóan ellenségként értelmezett náci katonák keresztje fennmaradhatott, sőt, megszülethetett. Fennmaradásának oka valószínűleg igen prózai, kívül esett a kulturális emlékezet látómezején. Idegenszerűségét jelöli az idegen nyelvű, német felirat, amit valaki aztán a kereszt jobboldali szárnyának tetején magyar értelmező felirattal látott el: Német katona – amint az a mellékelt képen látható. 
Az újabb szöveg magyarázó funkcióval bír, vagyis megmondja, miért van itt ez a kereszt. Ez a kommunikatív emlékezet folyamatosságát mutatja, de egyúttal törést is előidéz rajta, a német nyelvű többes szám ugyanis a magyarban egyes számra cserélődött, ezért feltehetően nem ugyanaz a személy helyezte el rajta a két fémlapot. Miközben a magyar nyelvű írás az emlékezet fenntartását szolgálja, a felejtést is magán viseli: katonákból katona lesz. Ennélfogva a két szöveg viszonyában az elidegenültség mutatkozik meg, amíg a kommunikatív emlékezetben a múlt mint saját van jelen, addig a kulturális emlékezetben a múlt gyakran idegen, távoli, ismeretlen, nehezen értelmezhető: a nemzedéki emlékezet múlttá, történelemmé lesz. A múlt pedig ott keletkezik, ahol a tegnap és a ma különbsége világossá válik. Amikor a múlt megmerevedik, idegenszerűvé alakul át, azt Assmann „hideg emlékezetnek” nevezi (elhidegülés a múlttól), ami viszont már nem a személyes, hanem a történeti emlékezet sajátja.
Az újabb szöveg magyarázó funkcióval bír, vagyis megmondja, miért van itt ez a kereszt. Ez a kommunikatív emlékezet folyamatosságát mutatja, de egyúttal törést is előidéz rajta, a német nyelvű többes szám ugyanis a magyarban egyes számra cserélődött, ezért feltehetően nem ugyanaz a személy helyezte el rajta a két fémlapot. Miközben a magyar nyelvű írás az emlékezet fenntartását szolgálja, a felejtést is magán viseli: katonákból katona lesz. Ennélfogva a két szöveg viszonyában az elidegenültség mutatkozik meg, amíg a kommunikatív emlékezetben a múlt mint saját van jelen, addig a kulturális emlékezetben a múlt gyakran idegen, távoli, ismeretlen, nehezen értelmezhető: a nemzedéki emlékezet múlttá, történelemmé lesz. A múlt pedig ott keletkezik, ahol a tegnap és a ma különbsége világossá válik. Amikor a múlt megmerevedik, idegenszerűvé alakul át, azt Assmann „hideg emlékezetnek” nevezi (elhidegülés a múlttól), ami viszont már nem a személyes, hanem a történeti emlékezet sajátja.Jan Assmann A kulturális emlékezet… c. munkájában az „emlékezettudománnyal” (ars memoriae) foglalkozik, ennek – legalábbis ami intencióját illeti – párdarabja, Harald Weinrich Léthé – A felejtés művészete és kritikája c. műve viszont a felejtéskutatást (ars oblivionalis) állítja vizsgálódása homlokterébe. Helyesebben nem: nem viszont. Mind Assmann, mind Weinrich azt állítja ugyanis, hogy a hétköznapi elgondolással szemben az emlékezet (Mnémoszüné) és a felejtés (Léthé) nem egymás ellentétei, kölcsönösen előfeltételezik a másikat. Amikor Szigethy Attila eltemetése tilalom alá esik például (bár ez nem az ő példájuk), azzal ugyan a felejtés munkájára igyekeztek bízni alakját, de egyszersmind emlékezni is kellett arra, mi az, amit feledni/feledtetni akarnak, és a sír jelölésének hiánya már emlékeztet. Vagyis a felejtés nem az emlékezet ellenpólusa, a felejtés magán az emlékezeten belül van.
A földvári kereszt (hadd nevezzem most már ideiglenesen így, annál is inkább, mivel az emlékezetből hiányzik formális elnevezése) nemcsak a kommunikatív emlékezetet keresztezi a kulturális emlékezettel, hanem egyszerre evez Mnémoszüné (az emlékezet) folyóján és a Léthé (a feledés) vizén.
A német katonákra emlékeztető kereszt a tárgyi reprezentáció révén láthatóvá tesz egy eseményt, de frekventált területektől távol, a láthatóság perifériáján, ezzel szimbolikusan az ő emlékezetüket is perifériára helyezi. A síremlék létezéséről feltehetően viszonylag kevesen tudnak, ami azt jelenti: elfelejtődött, nem íródott bele az emlékezetbe. Látható és láthatatlan.
Közvetlen környezete szintén az emlékezet–felejtés kettősségében ragadható meg. E nyári fényképfelvétel szerint a sírhelyet magasra növő gyom övezi (a láthatónál is jobban, mert néhány gazcsomót a fotó kedvéért sűrű 'rvanyázások közepette eltávolítottam), a dudva pedig az elhanyagoltsággal, vagyis a felejtéssel asszociálódik. A kereszt tövénél elhelyezett műanyagflakon viszont arra utal, hogy valaki ápolja a sírhelyet, azaz – személyes szinten – fenntartja a halott katonák emlékezetét, minthogy az emlékezet mint értelemgondozás kezelést igényel. És megint jön az ugyanakkor: ha a műanyagflakon azt a cél szolgálja, hogy a körülötte elhelyezett virágokat öntözzék, akkor a virágok hiánya ismételten a felejtésre emlékeztet, hiszen a kultúrnövényeket belepte a gaz.
A felirat szerint ez a privát temető német katonák végső nyughelye. A szöveg azonban csak származásukat és foglalkozásukat közli, a katonák létszáma, és legfőképpen neve örökre homályban marad. Ezek a személyek névtelenek, nevük ismeretlen. Így miközben a kereszt szándéka szerint az emlékezet fenntartásának célját szolgálja, egyúttal az azonosítás hiányát, a felejtést is megőrzi, pontosabban a személyazonosság feledését, egy hiányt őriz meg. Hegel klasszikus fogalmát némileg megerőszakolva, az emlékmű a „megszüntetve megőrzés” dialektikáját viseli magán, ahol Mnémoszüné és Léthé elválaszthatatlanul metszi egymást kettős keresztben.
[Végezetül: úgy alakult, hogy a szöveg magától befejeződött, és ez már sehogy nem illik ide, de eredetileg szándékomban állt belevenni a poszt korpuszába. Szóval: mi képezi a kereszten az emlékezés tárgyát, vagyis mire emlékeztet a sírhely? A felirat szerint német katonákra, valójában azonban sem nem németekre, sem nem katonákra, hanem személyekre. Minduntalan felvetődik, hogy a budapesti Szabadság téren álló szovjet emlékművet el kellene távolítani, mert az ország megszállására emlékeztet. Ugyanakkor ez az obeliszk az elesett orosz katonáknak állít emléket, amely ráadásul nemzetközi egyezményben szabályozott módon összefügg a magyar katonák oroszországi emlékhelyével. A második világháborúban Magyarország a Szovjetunióval hadban állt, a Don-kanyarban felállított síremlék azonban nem a szovjetek ellen viselt háborúra emlékezik, hanem az ott meghalt személyekre. Kapuváron a Szent Kereszt-temetőben is áll olyan szovjet emlékmű, amely több mint kétszáz ember nyughelye, s ebből a szempontból lényegtelen, hogy alkalmasint fekszenek ott olyanok is, akik „krumplipucolásnak” becézték a megerőszakolást. Ennélfogva a földvári kereszt sem a Harmadik Birodalom dicsőséges tetteire, mégcsak nem is – az alighanem szintén nem galamblelkű – náci katonákra, hanem pusztán halottakra emlékezik.]
Szólj hozzá!
Címkék: szoborügyek
2009.12.16. 23:29
Kisvasút, kisfilm
A hetvenes évek első felében a Magyar Televízió sorozatot indított a még ereje teljében lévő, ám alig pár év múlva a közúti közlekedés preferálása miatt halálra ítélt helyi érdekű vasutak történetéről. A Kisvasutak Magyarországon összefoglaló címet viselő sorozatnak 1971-ben készült el a hegyközi vasútvonalakat bemutató része, amit 1972-ben követett a kapuvári gazdasági kisvasútról szóló film A hanyi vonat címmel. Rendezője, Korompai Márton az idén nyáron hunyt el. A mintegy harminc perces fekete-fehér összeállítás az egyik legkiterjedtebb hálózattal rendelkező és egyúttal a leginkább komplex gazdasági tevékenységet folytató keskeny nyomtávú hansági kisvasút történetére és gyakorlati alkalmazására fókuszált. A sorozat szerkesztője az a Rockenbauer Pál volt – az egykori kultuszminiszter apja –, aki aztán a nyolcvanas években a Másfélmillió lépés Magyarországon, majd a …és még egymillió lépés Magyarországon … c. útirajzokkal írta bele magát a magyar dokumentumfilmes hagyományba, és melyeknek epizódjai a magyar tájakba kínáltak részben szubjektív hangvételű bepillantást..jpg)
A kapuvári kisvasútról szóló film ennek a személyi átfedésnek is köszönhetően egyszerre mutatja fel az ipartörténeti érdekeltséget és az útifilm zsánerét. Voltaképpen nem is csak a helyi érdekű kötött pályás közlekedés krónikájáról szól, egyúttal Kapuvárt és környékét is megjeleníti. Az alkotás a valóságos és a virtuális utazás kereszteződése, ugyanis a felvételek jelentős része utazás közben magán a kisvasúti kocsikon készült, ahol kapuvári szakemberek (helytörténész, erdész, vasutas) ismertetik a kisvasút múltját. Így tehát miközben a filmben a megszólaltatott személyek valójában is utaznak, metaforikus értelemben is utazást tesznek, méghozzá vissza a múltba: a tér és az idő, a valóságos és a virtuális utazás kapcsolódik össze itt egymással. A film folyamatszerűségét gyakran non-diegetikus betétek függesztik fel, melyek témájukat tekintve a város és környékének történetéről adnak felvilágosítást, vizuálisan pedig korábbi időszakból származó fényképekkel és rajzokkal szakítják meg a mozgóképet.
A valóságos/képzeletbeli út a kapuvári állomáson veszi kezdetét, ahol 1978-ig, vagyis a vonal bezárásáig két állomás volt: az egyik a GYSEV-é, amely megfelel a mainak, a másik pedig az út túloldalán a kisvasúté, amelynek jelenleg is meglévő bejárati kerítésén a Gazdasági Vasút felirat díszlett. Itt hangzik el az azóta klasszikussá vált párbeszéd, melyet helyi szinten ugyan mindenki képes értelmezni, ám aki nem idevalósi, az könnyen nézheti furcsa szemmel a riporter kérdésére felelő helybeli lakosokat. Az egyik öregemberhez így szól a filmkészítő: – Honnan jön, bátyám? – Én, kérem, Indiábul. És a másik riportalanyhoz intézett kérdés: – Hová tetszik utazni? – Én, kérem, Mekszikóba. A két helynév természetesen az azóta már megszűnt (az egykor Öntésmajor és a Házhely között fekvő) Indiamajorra illetve a manapság Fertőújlak néven ismeretes Mekszikópusztára utal. A film szimbolikus szándéka szerint mintegy ezeknek a helyneveknek a népi etimológiájára keresi a választ, és találja meg, majd tágítja ki azt abban a gondolatban, miszerint a majorok a civilizációtól való távolságuk után nyerték el nevüket. A civilizáció itt azt jelenti, hogy a hanyi táj még a 20. században is, amikor a lecsapolásokkal a vizenyős területeket megpróbálták termőterületté átalakítani, meglehetősen vad képet mutatott, áthatolása (azaz a közlekedés) nagy nehézségekbe ütközött. Ebbe az irányba tereli a választ a filmben megszólaltatott Vígh János is, a vonalfőnök.
A vonat az ún. „kisállomásról” indul el a Hanság irányába, és a rajta elhelyezett filmfelvevő gép felső kameraállásból pásztázza a kapuvári városképet. Sajnos nem követi végig az egész belterületen, csak a jelenlegi Garta Étterem vonaláig, ahol a vágányok némileg elkanyarodtak kelet felé. Itt ugyanis a vizuális narráció felfüggesztődik, és azt egy olyan betét szakítja meg, amely egy röpke belvárosi séta nyomán a Kapuvár márkához rendelt sztereotípiákat mutatja be dióhéjban. Ebből például megtudható, hogy abban az időben buszmegálló a Rábapalotával szemben lévő parkolónál helyezkedett el, nem pedig a Drach-sarkon. Ezután a Hany Istók mondával foglalkozó etap következik. Amikor a filmes elbeszélés a közbeszúrás után ismét a valóságos térbeli utazáshoz kanyarodik vissza, immár Indiában vagyunk, ahol pipával a kezében a Rábaközi Múzeum akkori vezetője, Dr. Faragó Sándor nyilatkozik a kamerának. Archív fényképek és térképrészletek illusztrálják a múzeumalapító történész Berg Gusztáv „iparbáró” jelentőségét taglaló szavait, aki a kultúrnövények szállításának megkönnyítésére és a Hanság egyéb javainak kitermelésére szorgalmazta a hansági kisvasút kiépítését, mely az igényeknek megfelelően folyamatosan bővült. A helytörténész a következetesen „majroknak” nevezett majorok terményfeldolgozásban betöltött jelentőségéről áttekintően beszél. 1972-ben egy fénykép fedezetében még azt állíthatta, hogy mára csak egy kút maradt meg a széthordott Indiából, melyet még akkor is használtak vízellátás céljaira, azóta azonban már ez az ártézi kút is csak emlék.
A film következő állomása a Miklósmajor és a Tőzeggyár közötti útszakasz valós térbeli és imaginárius időbeli képe. Ismételten a mozdonyra fölszerelt kamera szemszögéből figyelhetjük meg azt a mozgó látványt, ahogyan a vonat átszeli a ma már üzemen kívül helyezett Répce fölötti vasúti hidat. Mellette a közúti híd is megvolt már, de az út még nem volt leaszfaltozva, jelezve, hogy még a hetvenes években is a vasút volt a fő közlekedési eszköz a Hanságban: a közút és a vasút infrastruktúrájának állapota nyilván egymást feltételezte, a hansági úthálózat fejlesztése éppen a vasútvonalak elsorvasztásának volt a következménye. Faragó Sándor itt beszámol arról, hogy a személyszállításban nem volt pontosan meghatározott menetrend, a járatsűrűség csütörtökönként emelkedett, amikor piacnap volt Kapuváron (ahogyan évszázadokig óta ma is ezen a napon van a hetipiac), illetve vasárnaponként, amikor pedig a környékbeli „majrok” lakosságát szállították a kapuvári misére. A filmet itt újabb közbeékelt betét szakítja meg, a narrátor először egy vízügyi unikumra, nevezetesen arra hívja fel a figyelmet, hogy az ún. bújtatóval egymás fölött/alatt vezették el a Kis-Répce és a Répce vizét a szakemberek, majd a hansági égererdő bemutatása következik. Itt Faragótól az a Balsay László erdész veszi át a szót, akinek fia szintén erdészként 2008-ban könyvet jelentetetett meg a kapuvári erdők történetéről. Fotódokumentációval támogatva Balsay a láperdőkről, a tőzegről és a tőzeges talaj miatti ún. repülővágányok lefektetéséről ad tájékoztatást. A filmes elbeszélés a tőzeg tematikája kapcsán Tőzeggyármajorra irányítja rá a figyelmet, mint ezen multifunkcionális anyag feldolgozásának korábbi központjára. Innen a Fertőd felé vezető vonalról kevésbé részletesen számol be a dokumentumfilm, mondván, Tőzeggyártól már csak teherszállítás működött, s csak említés szintjén kerül szóba a petőházi cukorgyár és a hansági kisvasút gazdasági összefonódása.
A film végül újból Kapuvárra tér vissza, két helyi politikus nyilatkozik a KGV szerepéről és jövőjéről. Mind Rasztler Károly, a kapuvári pártbizottság első titkára, mind pedig Wellner „Ferenc” (valójában: István), a városi tanács elnöke arról számol be, hogy a kisvasútra szükség van, a közúti közlekedés pedig speciális szerepénél fogva nem képes helyettesíteni azt. Ennek ellenére szűk hat év múlva a helyi szerelvényeket mégis üzemen kívül helyezték.
A hazai kisvasutakra összpontosító ismeretterjesztő sorozat kapuvári darabja egy esküvő képével zárul. A Belsőmajor megállót (mai napság: piactér, Aprajafalva) jelző táblánál az ünneplő tömeg felszáll a kisvasút vagonjaiba, s miközben a vonat áthalad a Kölcsey utca és a Cseresznye sor kereszteződésén, a násznép lelkesen integet az ablakon. A filmkészítők feltételezhető szándéka szerint ezzel a befejezéssel a film vesz búcsút nézőitől, szimbolikusan azonban az utasok magától a kisvasúttól is elköszönnek. A hansági vonatközlekedés 1978 szilveszterén megszűnt. Azóta többször felmerült új életre keltése, a kilencvenes évek elején például az „iparbáró” leszármazottja, Berg Tasziló szorgalmazta az újraindítást, később több városfejlesztési koncepcióban vetődött fel a turisztikai célú hasznosítás – igaz, inkább ötletszerűen, mintsem kidolgozott formába öntve.
A hanyi vonat1972, fekete–fehérOperatőr: Becsy ZoltánÍrta és rendezte: Korompai MártonSzerkesztő: Rockenbauer PálGyártó: Magyar Televízió
2009.12.15. 23:15
Gartai étteremvizit
Gasztroturistásoskodni saját városban olyan, mint lekvárt tunkolni virslivel a Spitzbergákon, fecskében. Előbb összefutni az éttermi tojaletten kapuvári lakossal Horváthországban, vagy amikor az ócsosított, csakmost, kihagyhatatlan feliratú turistabusszal Olaszba’ nyaral, mintsem hogy arra vetemedjen a helybeli, hogy a város fogyatkozó számú vendéglőinek valamelyikét látogatja meg. Kivéve persze, ha nem esküvőről van szó, mely kitűnő alkalom az ingyé’ abrakolásra, rokonság vagyonból való módszeres kievésére, gyorshitel felvételére és hét esztendei böjtre, hogy aztán a mohó vendég három napig sugárba fossa ki a belét, amint október másodikán minden kapuvári árnyékszék Hany Istók pöcsenyéjének megemésztett darabjaitól illatozott. OFF: Nna, nézz oda, szakad a hav! ON: Én mégsem esküvő avagy bankett révén jutottam el a Garta vendéglőbe, mely láthatólag az ilyen rendezvények szervezését okosította be fő profiljába, hanem, homályban hagyván az okokat, csak úgy.
Az ártatlan thurista, aki éppen a Garta vendéglőt vadászta le célpontul, a kiszemelt áldozat felé közeledve rögtön szembesül a colour locallal, azaz hogy tudniillik hanyi tájakon jár. A lápvidékből nem pusztán azáltal kap ízelőt, hogy eső idején a közeli buszmegálló kátyúi megtelnek vízzel, de kellemes indításként az étteremhez vezető járda is nyakig úszik a sárban. Érdekes, Londonban és Bécsújhelyen is szokott esni az eső, mégis, ott olyankor az utak pusztán vizesek, s nem kell tapicskolni a gányban. Igaz, ammá’ Nyugat, biza. Ott az eső is másként esik, meg egyébként is a víz a hibás. Különben is, nehogy már az étterem takarítónője érdemtelenül kapja a minimálbért, nem járja az. Ámbátor a száraz évszak beköszöntével is a környezetalakítás esztétikai chimborasszója tárul elénk. Miután a megfáradt utazó lovát leparkoltatta a kavicságyon, entertainment gyanánt némi gab’nát dobva eléje, ama látványon legeltetheti szemeit, ahogyan a Tillinger/Varga húsbolt kévánatos ülepét mutatja felé, és az ember nem is tud másra gondolni, minthogy ezt a szerkezeti megoldást a városépítés hogyanjának egyetemi diszciplínájába sürgősen kéretik beemelni, mármint azt, hogyan ne. Így december táján az étterem más ajándékokkal is kedveskedik betérőjének, az épület melletti fát például karácsonyi díszbe öltöztetik. Az ágak között kék színű nájlon’acskó némileg viseltes foszlányai tűnnek fel, nyilván még tavalyról itt maradt példány. Ez a fajta megoldás a maga recycling-technológiájával oly mértékben újítja meg a karácsonyfa-díszítés unalmas hagyományát, hogy szabadalmaztatni kellene.
Magába az étterembe belépve a megszokások újabb egyedi megreformálása fogad. Az épület előterébe ugyanis két, egymás közvetlen szomszédságában elhelyezett ajtón lehetne belépni, már ha az egyiket egy megtermett bukszussal nem torlaszolták volna el, ami aztán a gyanútlan látogatót úgy becsapja, mint szélcsend a huzatot. Nem ám úgy van ám az, heló! Gazdasági világ’álság van, spórolni kell a bejáratokkal is. Nem elég, hogy a vendég ide tolja a képét, még választani is akar az opciók közül, melyik ajtón lépjen be, fene a pofáját.
A takarékosság a beltérben is folytatódik, nemcsak a lambéria kialakításában, hanem abban is, hogy csak nem sikerült egyforma székeket elhelyezni az asztal körül, az előző készletből maradt darabokat alighanem nem akarták szemétdombra vetni. Azt, mondjuk, sohasem értettem, miért kell az asztalokon elhelyezett terítőre keresztben még egy terítőt tenni, pláne olyan egymást ütő színösszeállításban, melyet ízlésficam tekintetében csak a fal színezése múl felül. Kárpótlásként persze némi ingyen kaját is kap a vendég, az asztalokon van kiszórt só bőven. Minthogy már nagyon kellett hugyoznom (kapuváriul nyomatékolva: huggggyoznom), gondoltam, a toaletturizmust is beépítem a programba. A diszkréten elbújtatott vécéajtó előtt elhelyezett széktől némileg tanácstalanná váltam, azon töprengve, mi célt is szolgál ez itt, vajon egy hirtelen felbukkanó vécés néni fog majd némileg megvámolni, vagy pedig az ételtől elnehezült vendég pihenhet le itt a sarokban üde levegőt szívni, netán Peeping Tom számára van előkészítve a terep. Válaszban az igaz utat nem lelém. Belépve a helyiségbe az újabb mellékhelyiség ajtaja hívogatóan ki volt tárva, akár a luvnyákok picsája. Gondoltam is, megteszem, amit megkövetel a haza, de a barna mackó visszahúzódott a barlangjába, azt mondta, még nincs itt a tavasz. Maradt tehát az, hogy mint turista, aki mindenbe belekóstol, kinyaltam a vécécsészét. Meg kell hagyni, igen ízletesnek bizonyult, habár egy kicsikét sós volt. A kézmosónál ugyan egy deka szappant nem lehetett felnyalábolni, ellenben az „érintésmentesen működik” felirattal hencegő kézszárító is éppen sztrájkba lépett, de végső soron mindegy is, én ilyen úri hóbortokat amúgy sem szoktam használni.
Mire fogyasztóvédelmi ellenőrzésemről visszatértem, a lakoma már önnön leigázására várt. A magyaros étkezési kultúra mindhárom kritériumát teljesítette. A hungarikum első aranyszabálya: ételt csak a hús képezhet, azon túl nincs élet. A második imperatívusz: az abrak legyen jó zsíros. A harmadik és nemkülönben elengedhetetlen ismérv pedig szembemegy a nyugati dekadencia azon tendenciáival, mely a tányér szélein elhelyez némely foltot meg pöttyöt, és kulináris élvezetnek titulálja azt. Ez lázítja a magyar vérét, akinek alapgondolata, hogy a kaja legyen sok, de lehetőleg még több. Ez minden kétséget kizáróan a Garta vendéglő menüjén teljesült. A hús kitűnőre sikerült, igaz, kicsit vizes volt meg rágós is, de amúgy átugrotta lécet, na jó, sülhetett volna még vagy ugyanannyi ideig, de ez csak azért van, hogy ebbe is beleköthessek. Ami azonban átütötte a (has)falat, az a hús alatt ágyként elhelyezett nyolcvanhárom kiló krumpli volt, melynek hasábjai igyekeztek mindenhol lecsüngeni a tányér széléről. Vélhetően az étterem lottón nyert egy vagonnyi kolompért, s úgy akarta orvosolni logisztikai problémáit, hogy gyorsan túlad rajta. Az alatta gazdagon tocsogó zsiradék kitűnő alkalmat kínált fel arra, hogy a bussofőr-pulóveren maradandó nyomot hagyva hirdesse az étterem billogját. Lassan a jóllakás melengető érzése töltött el. S minthogy szittya magyari ember vagyok, inkább beledöglök, de a takarmányt ott nem hagytam, került haza belőle a körömretikülömben is. Pláne, hogy amennyit fizettem érte, az nálam egy heti kosztpénz.
Oszkár írja kommentje számára kis lakodalmas filingérzés: A turbófolk címe: "Na tu svatbu" (Esküvőn), csehül van. Good stuff.
11 komment
Címkék: turizmus garta
2009.12.10. 22:41
A lány, aki megette a Mikulás zsákját
Az internetes hírportálokon robbant a szenzációs hír, hogy házi ikonunk, egy bizonyos Dukai Regina Mikulás-napra meglepő módon virgácsot és csokit fog ajándékozni ismerőseinek. Na jó, a hír nem annyira robbanós fajta meg hírnek is vékony. Ám alig száradt meg a digitális ténta az online hasábokon, legottan érkezett az újabb csemege, azaz hogy a napi betevő. December hatodika előtt ugyanis Regi a patriarchálisan Retek Klubnak titulált csatorna reggeli műsorában vendégeskedett (ld. a videót: http://www.nice.hu/bulvar-videok/dukai-regina-hogyan-kerult-a-mikulas-zsakjaba). Átértelmezve a Mikulás alakjához rendelt hagyományos kellékek funkcióját, heroinánk itt nem a zsákból halászta elő a zajándékokat, hanem saját fejét rejtette el a zsákban, maga vált az ajándékozás tárgyává: önmagát tálalta fel meglepetésként..jpg)
Ezzel ironikus módon kifordította ama széles körben elterjedt javaslatot, mely az arc esztétikai diszharmóniájának orvoslására egy nagy darab zsáknak az illető fejére történő ráhúzását ajánlja (hogy Guantanamót már ne is kontextualizáljam), miközben Dukai Regina teste a tömegmédia diszkurzusában konvencionális módon a fiatalság, szépség és harmónia klasszikus triumvirátusával kapcsolódik össze. A stúdióban beszélgetőtársként helyet foglaló Debreczeni Nagyonbaba Zita eldanolhatta volna, hogy belém bújt a kiseördögh, minthogy a krampusz alakját öltötte magára, mely újfent ellenszegül az ő általa kínált terméknek. A legjobb barátnő lévén le is buktatta Dukait, Debreczeni nyomán úgyszólván megtalálta a zsák interpretációs foltját.
Az ajándékozás ugyanis balul sült el, kétszeresen is. Egyfelől Debreczeni dramaturgiailag nem túl edzett módon hamar lehűtötte a várakozásokat, vajon ki is rejtőzhet a zsák alatt, esélyt sem kínálva az izgalom fokozására, és azon melegében felfedte a nyilvánosság előtt: áááá-hááááá, hát ez a Reggae! Ez az azonosítás nem pusztán remixeli az antik görög poétikában a mese (müthosz) narratív szerveződésében kulcsszerepet betöltő felismerési jelenet (anagnóriszisz) sémáját, hanem egyúttal új szintre is helyezi: Debreczeni Zita ugyanis csizmájáról ismert rá Dukai Reginára, éppen úgy, ahogyan az Odüsszeiában az Ithakába hazatérő címszereplőt is a lábáról ismeri fel hűséges dajkája, Eurükleia, s a lábmosás-jelenetet Arisztotelész a maga költészettanában mint az anagnóriszisz esztétikai csúcsteljesítményét tárgyalta. Debreczeni – leparkolva az irodalmi terminológiánál – katarsziszából az a következtetés párolható le, hogy jól ismeri barátnője ruhatárát, de az is, hogy ezek szerint Dukai Regina nem egy Ceauşescu, aki naponta hajítja ki a kukába lábbelijét, hanem nagyon is ökonomikus természet. Ebbéli gyanúm csak erősödik, ha azt nézem, hogy a múlt héten élő adásban jelentette be Viva Timótmárnemszerető Ada előtt, hogy ő, bizony, szokott hipermarketekben ruhát vásárolni, azon érvet állítva csatasorba, miért költsön sok pénzt olyan cuccokra, amelyeket fillérekért is megvehet.
A másik, ami miatt a Mikulás-napi ennen jutalomosztás fiaskót szenvedett, az Reginának abból a tudásbeli deficitjéből származott, hogy az anyag, melyből a Télapó zsákját szőtték, kevésbé tartós, és mint Michael Jackson, hamar foszlásnak indul. Így Reginának a fejére húzott zsáktól kiszőrösödött a szája, a zsák fonalait, melyből láthatóan jól belakmározott, az egész stúdióbeszélgetés alatt kénytelen volt pökdösni kifelé az ajkai közül. Az alakjához rendelt képzettársítások szimbolikus szubverziója (a modell nem köp, sőt: nem köpik) közben megtudhatta az RTL Klub nézője, hogy születésnapján is ehhez a csatornához hívták meg, Debreczeni Zitával nem egyezik a kanokkal szembeni ízlése, szereti a sportos ruhákat, előző nap este éjjel három óráig dolgozott, mint ahogyan azt is, hogyan készül a karácsonyra, továbbá, apró ajándékokat fog venni, meg a csajokkal nagy bulit készül csapni.
Csontjára szárítva a tematikát, a műsort a bevásárlási szokások, a ruhatár-bővítés gazdaságtana, a napi rutin vertikális tagolása, az életmód, a szórakozás hétköznapi struktúrái szervezték. Csupa banalitás, redundancia, a mindennapi élet apró-cseprő ügyei, semmiségei. Ha a hírértéket a médiaelmélet oly módon határozza meg, mint amely az ismereteket új információ közvetítésével bővíti, amely meglepetésével vagy jelentőségével kiemelkedik a masszából, akkor ezek a hírek nem hírek. Nincs bennük semmi új, nincs bennük semmi rendkívüli, a szokások sem tárgyukban, sem minőségükben nem érdekesek. Nem szenzációk, melyre a bulvármédia – mint OVI a miniszterelnökségre – azonnal begerjedne. Ennek ellenére a sztárok magánéletének bagatell ügyei permanens módon részei a sajtótermékeknek, fogyasztóik számára ezek az információk a napi betevőt jelentik, mint a reggeli kávé. A bulvár akkor is naplózza életüket, amikor nem történik velük semmi: Debreczeni Zita a romantikus rucit komálja, Dukai Reggae csoki Mikulást vesz, Ada megeteti a kölkeit – mind olyan infók, melyek a társadalom sok nónémje esetében alighanem szép számmal elfordulnak. Miért jelentenek ezek hírértéket? Miért termelik iparszerűen a napló formáját felhasználva a banalitásokat? Miért hír az, hogy Regi a sportos ruhákat kedveli, és miért nem hír az, hogy Krumplis Gyula a Béke utca 113-ból meg a vászonpantallót? Olcsó válasz volna azt mondani, hogy hát mert a bulvármédia olyan, mint a low faß. A bulvártermékek fogyasztását úgyszintén sekélyes az alacsonyhomlokúság meg a kulturálatlanság mentén interpretálni.
A kultúrfaszizmus hosszú ideig érvényesítette ama bekockult szemléletet, amely a kultúra fogalmába elitista módon csakis a maradandó(nak) és örökvényű(nek vélt) termékeket tartotta beilleszthetőnek, kirekesztve belőle a – nyilván minőségileg is alacsonyabbra taksált – populáris kultúra elemzését. Babits Bihályt és Illyés Gyufát mint magoskultúrát széjjel és szana értelmezte, míg a South Park és a Barátok közt kirekesztődött a korpuszból. Ennek dacára alighanem többen néznek Barátok köztet, mint amennyien bevallják, és kevesebben olvasnak Illyés Gyufát, mint ahányan magukat a költő/író rajongótáborába sorolják. Arról már nem is beszélve, hogy az elitkultúra és a populáris kultúra dichotómiája az értékhierarchia szempontjából önkényes konstrukció, a South Park például lyóval érzékenyebb módon elemzi a társadalom mélyszerkezetét, mint azt Illyés valaha is tette. Miközben az elitkultúra magasabb polcra kerül a konyhakredencben, addig az alacsony kultúrával gyakran azonosnak tekintett popkultúra széles tömegek fogyasztói bázisára támaszkodhat. Részint ebből a megfontolásból – no meg a brit munkások iránti szolidaritásából – vetette pillantását a földre Raymond Williams, aki a kultúra olyan fogalmi meghatározását javasolja, amely vizsgálatának tárgyába beengedi a marginálisnak vélt vagy lenézett jelenségeket is, mondván, a kultúra nem kevesek kiváltsága, és a definíciót kitágította az egész életmódra. Nem véletlenül lett az általa „alapított” és a populáris kultúra elemzését tengelyébe állító kritikai kultúrakutatás (cultural studies) szlogenje: a kultúra hétköznapi (culture is ordinary).
Az ötlet persze nem új, a 19. századi irodalmi népiesség teoretikusai például a népi kultúrát igyekeztek beemelni a magaskultúrába, igaz, jócskán megtisztítva („megnemesítve”) azt a „póriasnak” tartott elemektől (lásd Milbacher Róbert fontos könyvét: „…Földben állasz mély gyököddel…” A magyar irodalmi népiesség genezisének akkulturációs metódusa és pórias hagyományának vázlata. Osiris, Bp., 2000; http://old.btk.pte.hu/tanszekek/irodalom/IDI/milbacher.htm). S nemkülönben volt vonzó a népi kultúra hívószava a Rákosi-korszak vagy a kádárizmus számára, amely a munkásosztály kultúráját (pontosabban: amit annak vélt) a társadalmi felemelkedéssel abroncsolta össze. Mind a népiesség, mind az ún. szocializmus a „plebejus” hősöket állította előtérbe, ám mindkettő egyformán kilúgozta a „nép” fogalmát, újratermelve a magas kultúra és az alacsony kultúra bináris oppozícióját. Ha pedig néhány példát nézek, összeomlik a magas/alacsony különbsége: Andy Warhol a populáris kultúrát emelte be a magasművészetbe, az állítólag nagyon raj Tarantino a B-kategóriás filmeket szövi össze a szerzői filmmel, az elit és a populáris hibrid vegyületét állítva elő.
Nem intézhető el kézlegyintéssel, ha valaki Dukai Regina mellett teszi le a voksát a költészetileg kínosan ótvar Illyés Gyula helyett, nyilvánvalóan ennek oka van, és a termelés folyamata a kritikai kultúrakutatás fő vadászterülete. Illyés nem, vagy közvetlenül nem tud olyan kérdésekre választ adni, amire Dukai Reggae ezek szerint igen, aki népszerűségében fölényesen felülmúlja párját. Valószínű tehát, hogy ama populáris kultúra, melyet Regi képvisel, tömegek társadalmi szükségletét elégíti ki. A kérdés ezek után: miben artikulálódik ez a társadalmi szükséglet?
Az igazi Mikulás (The Serbian Father Christmas )
A kritikai kultúrakutatás a bulvárlapokat a feminista diszkurzuson belül értelmezi, vagyis azt feltételezi, hogy pl. a Story és a Best stb. magazinok fogyasztóit döntő mértékben a női olvasók képezik. Gyakran mutatnak ki párhuzamokat a bulvárlapok felhasználói tábora és a szappanoperák nézőközönsége között, mely műfaj a televíziónézés feminizált kultúrájának alapformája. Mary Ellen Brown a televíziós sorozatok kulturális funkcióját előtérbe állító tanulmánya részint azt igyekszik bizonygatni, hogy hasonlóságok fedezhetők fel a szappanoperák és a nők hagyományos orális narratívái (értsd: pletyka) között. Elemezése szerint mindkét forma elbeszélése nyitott, nélkülözi a magasabb célt, a beszélgetés motiválatlan, szerepe részben a kommunikáció fenntartása, témáit a háztartás és az életvezetés képezi, gyakori a redundancia. Úgy véli, a nézőközönséget éppen ez a tárgyi keret vonzza magához, így a szappanoperák szereplői voltaképpen a fogyasztók virtuális szomszédjaivá válnak, familiáris viszony alakul ki közöttük, a színész a néző megtestesítője lesz (Mary Ellen Brown: Motley Moments: Soap Operas, Carnival, Gossip and the Power of the Utterance. In: Uő. (Ed.): Television and Woman’s Culture. The Politics of the Popular. London/Newbury Park/ New Delhi, 1990). A Dallas c. „loopolt” sorozatot elemezve Ien Ang Watching Dallas c. tanulmányában kimutatja, hogy az alkoholista és a gyermeknevelést ennek folytán elhanyagoló Samantha Ewing negatív karaktere ellenére azért avatódik pozitív hősnővé női rajongói szemében, mert ezen nézők számára saját problémáik köszönnek vissza a képernyőn, a megalázott nőt látják az őket megcsaló férfival szemben, és benne a patriarchális társadalommal szembeni ellenállás potenciális stratégiai lehetőségeire reflektálnak. Magyarán, ami ezekben a sorozatokban a „társadalmi szükségletet” jelenti, az valójában életvezetési tanács, a nők (ha csak a nők) saját helyzetükre keresnek választ benne.
Amikor Dukai Regina az RTL reggeli műsorában csupa banalitásról beszél, ruhatárától kezdve ajándékozási szokásain keresztül a szórakozási formáiig, ahogyan a szappanoperák látszólag céltalan beszédei is ugyanezt teszik, akkor nézőit a megerősítés vagy/és a mintakövetés vágya (is) ébren tartja. A fogyasztók Reggae-t a szomszédjuknak tekintik, akivel órákig elpletykálhatnak, ahogyan a szappanopera narratíváját is a pletyka szervezi. A néző számára ő a hiányzó barátnő, aki megtestesíti a vágyakat: ilyen lettem volna, ha ötven kilót ledobok magamról – de a szupernő ideájával szemben egyúttal a hétköznapot is képviseli. Regina a kapuvári nők számára többszörösen is családtag, egyrészt a földrajzi közelség révén – akár valóságban is – szomszéd (volt), másrészt a problémák hasonlósága miatt virtuálisan is közösséget alkot velük (hogyan táplálkozzak, mibe öltözzek, mit vegyek Mikulásra stb.). A csevegő műsor és a szappanopera nézésének vagy a bulvármagazinok lapozgatásának funkciója nem önmagában a voyeurizmus (a kukkolás), mások életének meglesése. Ez szimbolikus tevékenység, azaz önmagán túl mutat: az információéhségen és a kíváncsiságon túl a mások magánszférájába való bepillantás a társadalmi boldogulást szolgálja, s maga a válasz kínálja fel a nézői örömöt (pleasure). Dukai Regina a néző önnön problémáinak projekciója, vagyis saját lehetőségeit és vágyait vetíti ki a sztár alakjába. Ez teszi lehetővé azt a pszichológiai jelenséget, amit a filmelmélet az azonosulás (identification) terminusával szokott megragadni, amikor is a termék (sajtó, szappanopera, beszélgetős műsor sat.) fogyasztója azonosnak tekinti magát a képernyőn látott szereplővel. Ezzel – a nézőnek az eljátszott figurával való azonosulása – magyarázható, miért szurkolnak a nézők Samanthának Jockey Ewinggal szemben és sajnálják meg Isa Urát a Rabszolgasorsban.
A látszólag semmitmondó reggeli beszélgetés tehát fontos társadalmi szükségletet elégít ki, egyfajta modellt kínál fel az életmódhoz. A tömegmédia olyan válaszokkal szolgál, amellyel Dukai Regina fölényesen legyőzi a napi gyakorlathoz nem, vagy csak hermeneutikai szakadékkal kapcsolódó Jókait, Babits-ot vagy Illyést, akiknek kérdésfelvetései az adott kontextusban impotensek, nem szólítják meg a fogyasztókat. A magasnak tartott kultúra láthatóan nem működik.
Úgyhogy a tananyagot át kell írni. Amit nem tesz meg az oktatáspolitika, azt megteszi a fogyasztói preferencia.
4 komment
Címkék: fogyasztás voyeurizmus dukai reggae
2009.11.26. 01:23
Hogyan szopott Varga Gyula 1994-ben?
Kapuvár – SZDSZ fellegvár
1994-ben a rendszerváltás utáni második szabad országgyűlési választás első fordulójának időpontját Göncz Árpád köztársasági elnök május 8-ára tűzte ki. A megye 6. számú választókörzetében, vagyis Kapuvár és környékén a szavazásra jogosultak csaknem 74 százaléka járult az urnákhoz, amely két százalékkal meghaladta az országos átlagot. A választókörzeten belül azonban a szavazási hajlandóságban jelentős eltérések mutatkoztak, Ebergőcön volt a legmagasabb a részvétel (91, 72 %), míg a legalacsonyabb Csáfordjánosfán (53, 84 %). Kapuváron a választásra jogosult 8756 szavazópolgárnak a 73, 86 %-a jelent meg. A választókörzet középső és nyugati részén elsősorban az SZDSZ dominált, a Fertő menti településeken az MDF, míg a kerület déli részén (Beled és Iván környéke) az MSZP gyűjtötte be a legtöbb voksot. Az első fordulóban az egyéni képviselőjelölteket tekintve a következő eredmény született:
- Varga Gyula (SZDSZ) 21, 29 %
- Simon Gábor (MSZP) 20, 83 %
- Raskó György (MDF) 14, 99 %
- Horváth Tivadar (KDNP) 13, 28 %
- Kovács Ferenc (FKGP) 10, 74 %
- Ágota Gábor (Fidesz) 8,66 %
- Bakody Gyula (EKGP) 3,16 %
- Menczer Tibor (ASZ) 2,28 %
- Fekete Zoltán (MP) 2, 06 %
- Kenessei István (LPSZ VP) 1, 08 %
(ASZ = Agrárszövetség; MP = Munkáspárt; LPSZ VP = Liberális Polgári Szövetség Vállalkozók Pártja)
Összességében tehát az első etapban a Szabad Demokraták Szövetsége színeiben Varga Gyula nyerte az első fordulót, igaz, alig száz szavazattal maradt le mögötte a második helyezett szocialista jelölt. Varga Gyula Kapuváron jóval több szavazott kapott, mint azt a választókörzet átlaga mutatja, itt 32, 63 százalékot ért el, azaz begyűjtötte a voksot csaknem egyharmadát. Nem véletlen ez, hiszen Kapuvár 1990 és 1994 között az SZDSZ bázisa volt. Varga esélyeit növelte, hogy a város polgármestereként szállt ringbe, így nevének ismertsége aligha volt kérdéses. Mellette szólt továbbá, hogy az érdemi jelöltek közül Horváth Tivadar mellett csak ő volt kapuvári kötődésű. 1990-ben azonban nemcsak a Kapuvár első embere kötődött az SZDSZ-hez, hanem parlamenti képviselője, Horváth Tivadar is. Horváth ugyanakkor 1991-ben hirtelen megvilágosodástól vezérelve egyik napról a másikra kilépett az SZDSZ-ből és átült a KDNP frakciójába, és Kapuvár önkormányzati ülésein többször szócsatát vívott a liberális polgármesterrel. Varga Gyula elért eredményei alapján kedvezően várhatta a második fordulót, ahová már csak az első három jelölt jutott tovább.
Utolsó pár(t) előre fuss!
A május 29-én tartott második fordulóban három jelölt, három különböző irányzat mérethette meg magát: Varga Gyula (SZDSZ), Simon Gábor (MSZP) és Raskó György (MDF). A részvétel jóval alacsonyabb volt, a jogosultak 60, 59 %-a ment el szavazni. A szavazatok 97 %-ának összeszámolása után még a Magyar Demokrata Fórum jelöltje vezetett, de az utolsó pillanatban a következőképpen fordult meg az arány:
- Varga Gyula (SZDSZ) 34, 85 % (9396 szavazat)
- Raskó György (MDF) 34, 81 % (9386 szavazat)
- Simon Gábor (MSZP) 30, 34 % (8179 szavazat)
Roppant szoros eredmény született tehát, az elsőség mindössze tíz szavazaton, vagyis 0, 04 %-on múlott, de gyakorlatilag döntetlen született. Az eredményt a választás éjszakáján Varga Gyula úgy kommentálta, hogy „ha el nem áll az eső, veszítünk". Az SZDSZ országos sajtótájékoztatóján Kuncze Gábor, a párt miniszterelnök-jelöltje kész tényként jelentette be, hogy Varga Gyula egyéniben mandátumot szerzett. Az új parlamenti képviselő így lapogatta meg Kapuvár vállát: „a kapuváriak most is, mint négy évvel ezelőtt, bebizonyították, hogy a város jó értelemben vett cívisváros, hisz itt dőlt el a képviselőség sorsa”. Ha a választókörzeten belül a szavazatok települések szerinti elosztását nézzük, az SZDSZ néhány falu mellett jóformán csak Kapuváron tudott győzelmet aratni, az MSZP Beled környékén tarthatta meg elsőségét (persze az első helyezés nem reprezentálja a tényleges arányokat). Az első fordulóval szemben a körzet szinte valamennyi településén konzervatív siker született.
A rendkívül csekély különbség miatt Raskó György, az MDF képviselőjelöltje június elsején hivatalosan is óvást nyújtott be a Területi Választási Bizottsághoz, kérve az érvénytelen szavazatok átvizsgálását. Beadványát megtoldotta azzal, hogy amennyiben az érvénytelen szavazatok közül akár egyet is érvényesnek minősítenek, úgy számolják újra az összes voksot. A TVB a kérését elutasította, amelyet a második helyezett kifogásolt. Ezért az Országos Választási Bizottság június 6-án tárgyalta Raskó jogorvoslati kérelmét, és elrendelte, hogy a kérésnek maradéktalanul tegyenek eleget. A bizottság a 342 érvénytelen szavazat közül 68-at érvényesnek talált, ennek alapján pedig a jelöltekre adott voksok száma így alakult:
- Raskó György (MDF) 9386 + 31 = 9417
- Varga Gyula (SZDSZ) 9396 + 16 = 9412
- Simon Gábor (MSZP) 8179 + 21 = 8200
Az érvénytelen szavazatok átminősítésével tehát megfordult az első két helyezett között a sorrend, a különbség pedig az új adatok szerint öt szavazatra zsugorodott, ami 0, 02 %-ot tett ki. A feszültséget fokozta, hogy az MTV a jobboldal politikáját kiszolgáló Híradója, még ugyanaznap, június 6-án Raskó Györgyöt hirdette ki győztesként, amit Varga Gyula kifogásolt. Raskó győzelme a Pálfy G. István vezette és a Stefka Istvánt, valamint Liebmann Katalint is soraiban tudó hírműsor számára jó alkalomként szolgált arra, hogy az MDF országos bukását kisebbítsék, és azt hazudják, az eredmény végleges. Ezzel szemben június 6-án a Területi Választási Bizottság hét személy igen szavazata, öt ellenszavazat és egy tartózkodás mellett úgy döntött, hogy az összes szavazatot újra fogják vizsgálni, s ennek napját június 9-ére tűzték ki. Így június 6-án még nem volt végeredmény. Az érvénytelen szavazatok újraszámolását követően Varga Gyula a következőt nyilatkozta: „Természetes dolognak tartom, hogy Raskó úr felülvizsgálatot kért, azt hiszem, ilyen kis szavazatkülönbség esetén ezt más is megtette volna. Fel voltunk rá készülve, hogy változhat az eredmény. Számomra meglepetést okozott, hogy 342 szavazatból 68-at talált érvényesnek a bizottság”. Raskó György szerint: „Ebben a körzetben gyakorlatilag döntetlen született. Nem akarom addig értékelni az eredményt, míg a csütörtöki döntésen túl nem vagyunk, ám akárhogy is alakul, sajnálom Varga Gyulát, aki már méltán örült parlamentbe kerülésének”.
A választási bizottság a szavazatok újraszámolása után, öt órás tanácskozást követően a következő eredményt jelentette be: Raskó György 9416 szavazatot kapott, míg riválisa 9406 voksával a második helyre szorult. Újból tíz szavazatnyi lett a különbség, csak immár nem Varga, hanem az MDF jelöltje számára.
A nevető harmadik
Tovább is van, mondjam még?
Varga Gyula azt kifogásolta, hogy a választási bizottság olyan szavazatokat is érvényesnek minősített, amelyek a törvényben előírtakkal nem összeegyeztethetők, és ezért újabb felülvizsgálat érdekében az SZDSZ képviselőjelöltje a Legfelsőbb Bírósághoz fordult. Raskó viszont azért bírálta a bizottságot, mert a szavazatszámlálók az érvényes voksok közül többet érvénytelennek nyilvánítottak. A konfliktus eldurvulását jelzi, hogy az MDF-es jelölt a Hét c. tévéműsorban burkoltan választási csalással vádolta meg ellenfelét, mondván, szerinte polgármesternek nem is szabadna indulni a választáson, mert úgy befolyásolhatja a bizottság személyi összetételét, ahogyan az neki leginkább előnyös (Valójában azonban minden valamirevaló párt delegálhatott jelölteket a bizottságba, az MDF képviselője Cserpes András volt). Raskó nem éppen píszí módon hozzátette, hogy az MSZP táborában vannak olyanok, akik a kádári nosztalgia miatt kiskapukat keresnek a munkavégzés elkerülésére, és olyanok is, akiknek „szellemi kapacitása nem üti meg a megfelelő mércét”. Raskó szavaira Boros László, Sopron MSZP-s képviselője reagált. Egyfelől megvédte Varga Gyulát a bizottság manipulálásának vádjától, mert „bár én Varga Gyula urat nem ismerem, nem hiszem, hogy a korábbi polgármestersége okot adhatott rá”. Másfelől visszautasította, hogy a szocialista szavazók „minden rendszerben munkakerülőkből (lumpenek), másik fele pedig az alacsony szellemi színvonalúakból (buták) kerül ki”. A választási bizottság több tagja is fontolgatta, hogy bepereljék-e Raskót azon kijelentéséért, amelyben homályosan választási csalásra célzott. Végül erre nem került sor. Varga mindemellett azt sérelmezte, hogy a Hét „önmagához méltó szellemi színvonalon és tárgyilagossággal” két helyi MDF-es vezetőt mutatott be műsorában „az utca embereként”.
Varga Gyula beadványát június 12-én küldte el a bíróságnak. Az alapvető problémát a törvény eltérő értelmezése okozta. A választási törvény szerint ugyanis érvényesen szavazni csak a szavazólapon szereplő párt neve felett, illetve az egyéni jelölt neve mellett lévő körbe tett, tollal írt, egymást metsző két vonallal lehet. Erre hivatkozott Varga Gyula. Ugyanakkor a törvény harmadik bekezdése szerint érvénytelen az a szavazat, amelyről nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a szavazó kire adta a voksát. Ebből következik, hogy amennyiben egyértelmű a voks, úgy a szavazat érvényes – ám ez nyilvánvalóan ellentmondásban áll a törvény másik szakaszával. A szabaddemokrata politikus először nem akart a Legfelsőbb Bírósághoz jogorvoslatért fordulni, az SZDSZ kampányfőnöke, Magyar Bálint sem utasította semmilyen lépésre, a döntést a kapuvári szervezetre bízta. A párt helyi sejtje viszont felkérte Varga Gyulát, hogy forduljon a Legfelsőbb Bírósághoz. A helyi választási bizottság Vargától függetlenül nehezményezte a választójogi törvényben foglaltakat, mert a rendelkezés ellentmondásban áll önmagával.
A kapuvári választással a Legfelsőbb Bíróság június 16-án foglalkozott, és elutasította az SZDSZ politikusának beadványát, melyben a szavazatok újraszámlálását kérte. Ezzel helybenhagyta a helyi választási bizottság június 9-én megállapított eredményét, és a Legfelsőbb Bíróság döntése ellen Varga már nem tudott fellebbezni. Így a választás végeredménye:
1. Raskó György (MDF) 9416 szavazat
2. Varga Gyula (SZDSZ) – 9406 szavazat
Ilyenformán az a jelölt, aki az első fordulóban még harmadik volt, most az élen végzett: Kapuvár országgyűlési képviselője az 1994–1998-as ciklusban Raskó György lett. Varga tehát május 29-én túl hamar bontott pezsgőt.
Konklúzió
Az 1994-es választás kapuvári eredményei után aligha kell bizonygatni, hogy minden szavazat számít, hiszen az elsőség sorsa mindössze tíz szavazaton múlt. Másfelől mindhárom politikai irányzat (konzervatív, liberális, baloldali) voltaképpen egyforma eredményt ért el, egyharmad-egyharmad arányban szólította meg a választókat. Ugyanakkor a választók kétharmada a kormányváltásra szavazott, ennek ellenére mégis az MDF politikusa került be a parlamentbe: a szavazók 66 %-a nem Raskóra szavazott. A két legerősebb ellenzéki párt nem fogott össze, hanem a második fordulóban is külön jelöltek indítottak. Az SZDSZ-nek nem volt számottevő tartaléka, mivel a liberális pártok közül csak a Fidesz és a Vállalkozók Pártja alacsony támogatói bázisára számíthatott, míg a jobboldal jelentős potenciális szavazóréteget tudott magához vonzani. A Magyar Demokrata Fórum jelöltjére ugyanis átszavaztak azon jobboldali szavazók is, akik az első fordulóban a KDNP-t vagy a két kisgazda pártot pártolták. Így Kapuvárnak – szemben az országos tendenciával – MDF-es képviselője lett a parlamentben, Raskó pedig azt a nem rá szavazó kétharmadot is képviselte négy évig, akiknek felét gyakorlatilag lehülyézte.