Habár a boldogemlékezetű cuccjalizmus szavakban úgy ugatta a kapitalista árufetisizmus cserelogikáját, mint kutya a holdat, a gyakorlatban nem vonakodott a dekadens Nyugatra jellemző fogyasztói kultúrát háziasítani. A ’63 utáni felpuhulást követően a kádárizmus a növekvő életszínvonal vezérszavával igyekezett a szocialista embertípust népboldogítani, a komfortérzetet többek között lakásépítések dömpingjével kívánta elültetni a dolgozó nép jonhában, vagy a háztartási berendezések (mosógép, hűtő, aztán majd tévé) vásárlásának elérhetőbbé tételével próbálta elhinteni a jólét képét, rehabilitálva a fogyasztás kultúráját. A kényelemnek ebbe az ideológiájába tartozik a hatvanas évek tömeges ABC-áruház építése is, az első tudomásom szerint 1964-ben nyílt meg Budapesten. Mint ahogyan az „up-to-down” mozgás általában, ez is a város felől terjedt a vidék felé, és a hatvanas évek második felében Kapuvárra is elérkezett a jövő, megnyílt a település első ABC-áruháza – pontos évszámot nem tudok. A később mindenki által Koszos ABC-nek becézett élelmiszeráruház Kapuváron nemcsak az első volt, de évtizedekig az egyetlen is, amíg az ÁFÉSZ 1985-ben meg nem nyitotta a Hanság Üzletházban a következőt, annak ezalkalomra felépített új, nyugati szárnyában. A Koszos ABC felépítése a vidéki település civilizálásának égisze alatt többszörösen is a modernizáció célját szolgálta, a modern építészet, az urbanizáció és a fogyasztói társadalom szélesítésének hármas motorjával.

 

Az első kapuvári ABC-áruház építése - © Böcskei Imre (Babót) fotója (A szerző engedélyével,  köszönöm neki, hogy hozzájárult a közléshez.)  

        

Először is, a Koszos ABC funkcióján túl építészetileg is kuriózumnak számított a településen. Amíg korábban az alapvető élelmezési cikkeket árusító boltok szerényen meghúzódtak a régi épületek földszintjein, addig az új ABC már megjelenésével is reprezentálta jelentőségét, építészeti újdonságát és a fogyasztás újra felmelegített hatalmát, nemcsak hogy kizárólagosan erre a célra tervezték, de maga az épület is a térben elkülönülve szabadon álló volt: az épület funkcionálisan nem osztozott semmi mással, csak a bevásárlást szolgálta. Külső megjelenésében maga volt a fejlődés oszlopa, a település városiasodásának mintapéldánya. Főhomlokzatán a hatalmas üvegkirakat Kapuváron nemcsak építészeti különlegességnek számított, hanem már-már futurisztikus is volt a hatvanas évek dolgozó munkássága számára, amely eddig a szürke és a kopott felületeket szokta meg. Tetőzete, amellett, hogy új anyaghasználatot is jelentett, hullámokat imitáló kialakításával játékosságot képviselt, váratlanul érve a többnyire nyeregtetőhöz szoktatott szemet. Hasonlóképpen a játékosság, illetve a bevásárlás és a szórakoztatás összekapcsolása érhető tetten a hatalmas üvegfelületen, a bejárat fölött elhelyezett feliraton. Az „ABC” felirat mindhárom betűje különböző színekben pompázott (sorrendben: sárga, kék, piros), amit, ha jól emlékszem, esténként neoncsővel meg is világítottak. A szövegnek ez a megjelenítési módja az áruválaszték bőségét, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt a sokszínűséget jelölte. Erre utalt egyébként a Rábapalota és az ABC közötti kerítésen elhelyezett színes hirdetés is: „ABC áruházunk bő választékkal áll a rendelkezésére”. Az épületnek ez a településen szokatlan stílusa, és a cseppet sem szerénytelen önreklám nem nélkülözte ama becsvágyat, hogy a vásárlás palotájává váljék, és ez az önfény a fogyasztói társadalom logikájába passzolt bele, ami a nyugati minták szerfelett eminens eltanulása volt.

 

   A felépült Koszos ABC - © Böcskei Imre (Babót) fotója (A szerző engedélyével, akinek újfent köszönettel tartozom.)

       

Másodszor, a Koszos ABC az urbanizáció szélesebb kontextusába illeszkedett. Önmagán túlmutató építészetével azt hirdette, mi már nem vagyunk sáros vidékiek, a civilizáció hozzánk is elért, ám-lám. Az építészeti modernizálás egyébként is kapóra jött a városi ambíciókat dédelgető Kapuvárnak, amellyel a fejlettséget, a városi rangra való érettséget lehetett hirdetni. Ebben az értelemben a Koszos ABC státusz-cimbalom volt. Aztán már nem is társak nélküli magányos zárvány. Ne feledjük: nem sokkal az első ABC létrehozása után, a hetvenes évek első felében kezdték fölhúzni a Hanság Áruház és a Kis-Rába Áruház épületmonstrumait, amelyek tömegükkel nemkülönben kitűntek a városképből. A fogyasztásnak ezen új katedrálisait szintén a modernizáció jegyében hozták világra, a múltat végképp eltörölni ideológiája a régit az újjal cserélte fel: a Hanság az Éhn szálloda helyén, a Kis-Rába egy fagylaltosbódé helyén született meg. A Koszos ABC ugyanakkor egy tágabb városfejlesztési koncepciónak, a település keleti expanziójának is részét képezte. A negyvenes évek elejéig ugyanis a sopron–győri út a Fő tértől délre haladt, így az épületek is arrafelé sűrűsödtek, míg a tértől keletre a várpark is határt szabott a terjeszkedésnek (a keleti rész beépítettsége ma is ritkább). A városiasodással párhuzamosan viszont az egykori peremrészeket is igyekeztek beépíteni. A Koszos ABC-vel szinte átellenben a múlt avítt maradványaként interpretált várparkot felszámolták, és helyén a jövő modern építményeit húzták fel, 1964-ben a szocialista kultúrember művelődési fellegvárának, a Rábaközi Művelődési Központnak akkoriban korszerűnek tűnő épületét, nem messze tőle a Batthyány utcai lakótelepet, vagy még keletebbre, a hatvanas évektől kezdődően egy új városnegyedet, a Lakótelepet. Ezek a közel azonos időben készült épületek, melyek a város tengelyét is keletebbre tolták, ugyanazt sugallják: a városias látképhez immanens módon hozzátartozik a modern építészet.

            A Koszos ABC ugyanakkor ezzel a modern megjelenésével semmibe vette az épített környezetet, úgy robbant bele a városi tájba, mint az atom. Ott állt vele átellenben a nem sokkal korábban (1960-ra) felújított Esterházy-kastély barokk épülete, vagy közvetlen szomszédságában a Rábapalota klasszicista tömbje. A hagyományos építészeti stílusokkal tömött belváros képét teljesen megtörte, rontva a harmonikus összhatást. De nem pusztán stílusával rondított bele a városképbe, hanem elhelyezkedésével is, tájolása nem igazodott sem a közút vonalához, sem a várárokhoz, sem pedig a Rábapalota térigényeihez.  Egy épületet ugyanis nem árt a kontextus figyelembevételével, viszonyrendszerek összefüggésében megalkotni, a városi térben viselkednie illik. Ebbe a városképbe sehogyan sem illeszkedett az új üzlet felülete és térfoglalása, az idegenszerűség alighanem cél is volt, hogy így jobban magára hívja a figyelmet.

            Harmadszor pedig, ami a fogyasztói társadalom domesztikálását illeti, a piactér funkcióját igyekezett áthasonítani, elszippantva onnan és a kisebb üzletekből a vásárlókat. Ugyanerre épül ma a pláza logikája, a szó egyébként etimológiailag a piactérre megy vissza. Volt itt minden, mint kakasos nyalóka a búcsúban, a színvilág szimbolikusan a változatosságot, azaz az árubőséget jelentette, amely pedig a boldogság ígéretét hordozta. Amíg korábban a boltokban az árut többnyire a pultnál lehetett kérni, ahol tömegek zsúfolódhattak össze szűk helyen, ez az ABC önkiszolgáló volt külön ki-bejárattal, a tágas belső térben kényelmesen lehetett flangálni, a flâneur (kalandozó, csatangoló) életfelfogását megvalósítva. Az üvegépítészet egyfelől az áruház transzparenciáját jelölte, másfelől a kirakaton keresztül láthatóvá tett bő áruválaszték hívogatóan kacsingatott az utcán lévő emberekre, csábítva őket a betérésre és a fogyasztásra. Ahogyan mondani szokták, materiális eszközöknek (anyagi javaknak) immateriális erényeket tulajdonított (a vásárlásból fakadó örömforrást), végső soron magát a jóléti társadalmat.

Minthogy azonban a Koszos ABC szűklátókörű építészeti megoldásai egy adott divatot követtek az instant siker reményében, és mivel a divatnak szükségszerűen az a jellemzője, hogy egy idő után devalválódik, az áruház is fokozatosan vesztett megbecsüléséből. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az informális elnevezés („koszos”), amely a városiasodás e jelképét piszkosnak, büdösnek, idejétmúltnak és ótvarnak tartotta. Ahogyan a kapuvári áruházak a kilencvenes évektől az olcsó cikkek elárusító helyeiként kezdtek működni, úgy a Koszos ABC is először funkciót váltott, és kínai diszkont üzemelt a helyén. Az épületet aztán lebontották, és itt épült meg 2005-ben a Spar élelmiszerüzlete. Most jön még csak a javam!

 

Tézisem a következő: A Spar építészetileg, urbanisztikailag és a fogyasztás ideológiáját tekintve a Koszos ABC-t remixeli, továbbörökítve annak szerepeit.

 

 

Noha az egykori üzlet épületét eltüntették, emlékezetét a Spar megőrizte: a Koszos ABC ma is itt van. Először is, topográfiailag pontosan az általa megképzett helyen áll a mai épület, ugyanúgy nem igazodik a közút vonalához, nyilván azért, mert a megvásárolt telek mérete adott volt. Elődjétől átvéve a stafétabotot, a funkciót (ABC) is megismétli. Amíg az egykori bolt frontján jókora kirakatot helyeztek el, itt az egész főhomlokzat, és az oldalhomlokzat egy része is üvegből készült. Az üvegépítészet manapság maga a csodafegyver, igen erős a nimbusza, a modernizáció és a város szimbóluma, ezt mutatja a kínai SEN Plaza vagy a londoni Cukorsüveg. A Spar épületén tehát ismét a mintakövetés figyelhető meg, azt üzeni, mi már nem vagyunk koszos vidékiek, a fejlődés hozzánk is elért, ám-lám. Az üveg használata igen bevett a plázák épületeinél (Duna Pláza, Westend, Arena Pláza sat.), ám amíg a modernizáció eme divatját utánzó eszme Kapuvárig „up-to-down” mozgással leér, addig a plázából élelmiszerbolt lesz. Ahogyan a Koszos ABC felületképzési tulajdonságaival az újdonságot képviselte, úgy a Spar üveghomlokzatával a civilizáció eljöveteleként hirdeti magát, így az épület megint csak státusz-cimbalom. A forgalmat azáltal is kívánja növelni, hogy a Kis-Rába folyó fölé botrányosan ronda, ferde és óccsított gondolatot tükröző gyalogoshidat építtetett Stipkovits Zoltán kapuvári építőiparos révén, aki tudomásom szerint a Spar építésében is érdekelt volt. A 2005-ben készült híd egyetlen célt szolgált, nevezetesen azt, hogy a Gesztenye soron leparkoló vásárlókat gyorsan a fogyasztás ezen újabb palotájába vezesse, nehogy szegényeknek húszméteres kerülőúton kelljen megközelíteni a boltot, még tán lefogynak. Beszédes, hogy pár évtizede még a Gesztenye soron foglalt helyet a városi piactér, ezáltal szimbolikusan jelezve, hogyan fordul meg az útirány (egykor a Gesztenye sorra mentek, most a Gesztenye sorról jönnek az emberek), hogyan szippantja el a vásárlókat az egykori piac helyétől a pláza, legalábbis annak kapuvári mutációja, és hogyan veszi át a pláza a piac szerepét.

A Koszos ABC az üvegfelület mellett a színes betűkkel kívánta magára vonni a tekintetet, a Spar épületét tervező és magukat építészeknek eufemizáló Győry Attila–Szász Mária páros ugyanezt a logikát követi, csakhogy ezeknek újabb kiadásban napóra lett a neve. Amint a napóra készítője, Szász Mária az Építészfórumon meggyónja, „a csillagászattal való érintőleges kapcsolat 1976 óta” datálódik nála. Azért ezt az érintőleges kapcsolatot igazán megsparolhatta volna Kapuváron, mert személyes hobbiját örökíti tova egy nem személyes, hanem közös városi térben. Mindazonáltal az egy belvárosra jutó napórák számát tekintve alighanem világcsúcstartók vagyunk, ott van az út túloldalán egy másik napóra, amely nem más, mint óvodáskorú felnőttek privát homokozója.

A Spar urbanisztikai szempontból is újraírja a Koszos ABC történetét. Miközben a város modernizációjának szándékával lép színre, ugyanúgy kirí a városképből, ugyanúgy ignorálja a körülötte lévő építményeket, mint elődje. Igazán felemelő látvány egy barokk – műemlék – kastély és egy historizáló kőhíd mellett körültekintően elhelyezett modern üvegelefánt. A tervezők, amikor ezt az űrlényt idepakolták, az utcaképről leválasztva láthatóan pusztán egyetlen építményben gondoltak, fittyet hányva arra, hogyan fog hatni a rész az egészre, a tárgyi környezetre. Ez is a Koszos ABC-t remixeli: legyen idegenszerű, annál jobb, legalább még inkább feltűnik.

A belső térben az egyes pultoknál elhelyezett tükrök ugyanazt a szerepet játsszák, mint az egykor helyén álló élelmiszerüzletben a színes feliratok. Duplikálják a kínálatot, hogy még többnek látszódjék a választék, amely a fogyasztói társadalomban elhozza a boldogság nyarát. S amint a plázákhoz lift dukál, addig ehhez az eredetileg multifunkcionális épülethez (úgy tudom, fent kávézó lett volna) a bevásárlóközpontok másolása nyomán az aligemeletre liftet is terveztek, mert az olyan menő. Ez alighanem mindennél jobban példázza, hogyan írja felül a divat a józan észt, és hogy a célszerűség helyett a fogyasztás ideológiája diktál. Egy másik divatot is háziasítottak, amíg ugyanis a Koszos ABC kategóriája áruház volt, addig évtizedekkel később ez az agyonhasználódott szó már túlságosan parlaginak tűnt, így hát az új neve szupermarket lett. A logika azonban ugyanaz, mindkettő nyugati mintákat követ.

A város elöljárói láthatóan partnerek voltak ennek az akarnokságnak a felhúzásában, s ebben a tekintetben újrakeverték a tanácsi vezetés koncepcióját. A hatvanas-hetvenes években Kapuváron három áruház épült (ebből kettő többfunkciós): Koszos ABC, Hanság Áruház, Kis-Rába Áruház. A kereskedelem, mint foltot, megtalálta a maga ABC-rajongó városvezetését, Bíró Péter tizenkét évnyi polgármestersége alatt három ún. neves cég épített élelmiszer-áruházat, sorrendben: Penny (1996), Plusz (2004), Spar (2005). A két korszak mögöttes koncepciója ugyanaz, az elöljárók civilizációs törekvése, koppincs a nagyokról, a kisváros meghódítása. Ez az ideológia a boltban látja a város nimbuszát, a belvárosi üveghomlokzatokban véli megtalálni a jövő zálogát, a város fejlődésének megtestesítőjét, hogy elmondhassa, mint a fütyülőjüket egymásnak mutogató gyerekek: nekem is van.

Képzavart engedélyezve magamnak, a Spar olyan fütyülő, amely a rövidlátás szimbóluma. A hozzá rendelt koncepció nem más, mint a Koszos ABC-é újratöltve. S minthogy abból a nép ajkán „koszos” lett, az azt remixelő Spar történetének a végére is pont vár.

 

 

 

 

„Tíz filléres alapon

világokat veszít az Isten

hiába is próbálkozik:

nagyapi, sipkám emelintem.

 

Nem látja többet nagymama,

erjesztgethet ribiszke szörpöt –

jusson eszedbe pajtikám

ha majd lentről cibál az ördög.”

 

Varró Dániel: Nagyapi, sipkám emelintem

 

 

Az utóbbi évtizedekben az önéletírás és a hozzákapcsolódó rokonműfajok szerepe felértékelődött a tudományos diszkurzusokban. A személyes visszaemlékezéseket a historiográfia kellő kritika után olyan forrásként aknázhatja ki, amely a történelmi kataklizmákat mutatja be alulról, egyéni sorsokon keresztül. A néprajz érdeklődése az élettörténetek iránt részint abból a motivációból fakad, hogy megőrizze az utókornak azokat a szokásokat, a mindennapi élet népi hagyományait, amelyek a világ huszadik századi radikális átalakulásával rohamosan eltűnnek. Az irodalomtudomány pedig abból az episztemológiai és narratológiai megfontolásokból közelít az autobiografikus műfajok felé, amely a világ megismerhetőségének szkepsziséből kiindulva, az omnipotens (mindentudó) narrátor inflálódásával párhuzamosan az első személyű elbeszélőt részesíti előnyben, s ennek a beállítódásnak két leggyakrabban idézett teoretikus műve Philippe Lejeune-nek Az önéletírói paktum és Paul de Man-nek Az önéletírás mint arcrongálás c. elméleti szövegei. A mi térségünkben a személyes emlékeket tartalmazó szövegek közül elsősorban a történettudomány hasznosíthatja az egykori vadosfai evangélikus lelkésznek, Böröcz Sándornak az immár – tudomásom szerint öt kiadást megért – Kiáltás a mélyből c. kötetét, mely a szerző GULAG-on töltött éveire helyezi a hangsúlyt, elsősorban etnográfiai szempontból tarthat érdeklődésre számot a vitnyédi Rabi Etelkának A Madár ucából jöttem… címet viselő memoárja (mely Kapuvárra vonatkozóan is fontos információkat tartalmaz), illetve azon kapuvári származású zsidó emigráns elbeszélése, akinek kiléte – előttem legalábbis – csak monogramja (É. K.-né) által ismert, és amelyben a Holokausztra, illetve a haláltáborból való saját megmenekülése körülményeire emlékezik vissza. Ez az önéletírói sor most újabb visszaemlékezéssel gyarapodott.

            Amíg a kiadó, a Gartáért Alapítvány Pintér Gábor kuratóriumi elnök hathatós közreműködésével 2009 derekán Németh Imre hagyatékából az Akikre büszkék lehetnek a kapuváriak című posztumusz kötetet jelentette meg, addig az év utolsó hónapjában a gartai Szakács István (1909–1999) személyes elbeszéléseit egységbe foglaló, ugyancsak a szerző halála után publikált munkát tárta a szélesebb nyilvánosság elé „Ha visszanézek…” Képek Garta 20. század eleji népéletéből címmel. Miközben azonban előbbiben a szerző Kapuvár nevezetesebb személyeinek életpályáját gyűjtötte csokorba, azonközben a közelmúltban megjelent másik könyv az élettörténet műfajának egyéni szemléletű nyomait viseli magán. A művet a szerző fennmaradt írásos örökségéből Csiszár Attila rendezte sajtó alá, a ma már nem használatos szavakhoz, vagy tájnyelvi kifejezésekhez fűzött bőséges jegyzetapparátus elkészítése szintén az ő alapos munkáját dicséri. Amint a kötethez – szintén Csiszár Attila által – írt Bevezetőből kiderül, Szakács István ezeket a visszaemlékezéseket többnyire különböző pályázatokra küldte be, írásait ma múzeumi adattárak mellett a szerző leszármazottai őrzik. Azzal, hogy a kötet szerkesztője, a különböző időpontban kelt és eltérő tematikával rendelkező elbeszéléseket a gyerekkortól a házasságig, aztán a felmenők elhalálozásáig kronologikus sorrendbe rendezte, bizonyos értelemben folyamatszerűséget is kölcsönzött az élet egyes szegmenseit töredékesen tárgyaló írásoknak.

            A frissen megjelent kötetet olvasva az 1998-as év irodalmi sikerkönyvének, Oravecz Imrének Szajla. Töredékek egy faluregényhez című – oldalszámait tekintve is – grandiózus alkotása fröccsent legottan az agyamba, posztom címét is tőle loptam. Oravecz műve a Nógrád megyei Szajla falu emlékezetének könyve, amely különböző diszkurzusformák, szövegtípusok kereszteződésében áll. Nemcsak a próza és a líra határterületeit kutatja, hanem egyik lehetséges olvasata szerint egyszerre személyes emlékeket tartalmazó memoár, családtörténet, fragmentumszerű regény, s egyszersmind egy tágabb közösség eltűnő világát is reprezentáló helytörténet. Oravecz Szajlája és Szakács István Gartája közötti érintkezési felületeket természetesen nem lehet egymással túlságosan szorosan kontextualizálni, mindazonáltal úgy vélem, a „Ha visszanézek…” c. album éppúgy tudásformák és műfajok metszetében áll, egyszerre értelmezhető néprajzi és történeti, valamint irodalmi szempontból.

            Ebből a nézőpontból személve szerencsésnek tartható az alcím megválasztása (Képek Garta 20. század eleji néprajzából). Egyfelől Szakács István visszaemlékezései nem pusztán egyéni élettörténetet mesélnek el, hanem egy szélesebb közösség összefüggésébe ágyazódnak be, egyfajta kollektív emlékezetet tartanak fenn, másfelől a képek metaforája érzékletesen jelöli azt a narratív tulajdonságot, hogy a szövegek egyes jeleneteket gyakorta csak felvillantanak. Az első rész, amely a Komlóskenyéren nőttem fel címet viseli, valamennyi fejezet közül talán a leginkább hagyatkozik az egyéni emlékezetre, ám azon keresztül áttételesen egy már eltűnt csoport múltja tárul elénk. A tematikus vezérfonalat a táplálkozási szokások jelentik, ám ez mégsem egyszerűen a kenyérsütés és a langallókészítés néprajzi, azaz tudományos leírása, hanem párbeszédekkel fűszerezett személyes kitérők, epizódszerű történetek szakítják meg a lineáris narratívát a gyerekkorról, az iskoláról, a fürdésről és a gyermekmunkáról, a népélet szokásrendszere pedig mindennapi mikrotörténeteken keresztül tárul fel, fellazított elbeszélői keretben. A családtörténeten keresztül a közösségi életvilágot, illetve a múlt és a jelen összekapcsolódását képviseli Az én nagyapám című fejezet, amelyet a magam részéről bátorkodom elbeszéléstechnikai szempontból az egyik legizgalmasabb résznek gondolni. Szakács István öregapjának, Szakács Andrásnak az elbeszéléseit örökíti meg, és ezzel a közvetítéssel nemcsak az orális beszédmód fordul át írásos változatba, de magát a történetet az újramesélés révén a sajátjává is teszi. Azzal, hogy a nagyapi által elmondottakat feljegyzi, olyan néprajzi tulajdonságokat is örökül hagy az utókor számára, amely minden valószínűség szerint elveszett volna, és ezáltal személyesen nem átélt történeteket is elmesél. A nagyapa történetének személyes elsajátítását jelöli az a narratív technika, hogy  őse elbeszélését is első személyű elbeszélő mondja el, anélkül, hogy szorosan idézőjelek közé szorítaná: az elbeszélés az elbeszélés módjáról is beszél, azaz egyfajta metanarratíva. A lineáris történet a házasodásig vezet, az unoka által irodalmi szempontból is frappánsan van összerakva, a nagyapa mesélésének befejeződésével ér véget Szakács István újramondó közvetítése is.

            Bizonyos szempontból persze a Szakács-család élettörténetébe már eleve bele volt kódolva ama szélesebb perspektíva, mely a gartai közösségre kollektív módon tekint. Amint Csiszár Attila előszavából megtudható ugyanis, a nagyapa, Szakács András jelentősen kivette a részét a Gartai Polgári Társas Olvasókör és az Önkéntes Tűzoltó Testület megalapításában, idősebb Szakács István községi bíró volt, és fia is közéleti szerepeket töltött be. Mindez afelé mutat, hogy a család Gartát a személyes élményeken túl szélesebb perspektívából szemlélhette, így a visszaemlékezések is tágabb és reflektáltabb szemléletet tükröznek. A Gyermekkori mulatságok címet viselő fejezet elején Szakács István a Galin-gödörről például a következőket írja: „A téglavetőgödör a századforduló táján kimerült. Tavaszonként elborította a talajvíz, amely itt-ott az egyméteres mélységet is elérte (31. o.).” Aztán Az élet alkonyán c. részben ezt olvashatjuk: „Garta a népesebb községek közé tartozott. Foglalkozásra nézve a lakosságnak több mint a fele építőiparos volt. Az iparos családok mai szóhasználattal kétlaki életmódot folytattak. Iparos is volt meg paraszt is (100. o.).” Mindezek a mondatok beillenének egy Gartáról szóló helytörténeti munka fejezeteibe is, nem a személyes emlékezést tükrözik, hanem valamiféle közösségi tudatot, másrészt a szerző mikrotörténeteken keresztül olyan jellegzetességekről is beszámol, amely nem pusztán egyéni érdekeltséget tükröz. Ugyancsak kollektív emlékezetet tartanak fenn azok a néprajzi leírások, amelyek a vallási életről számolnak be: „Kapuváron és Gartán az 1920-as évek elejéig Sarlós Boldogasszony napját amolyan félünnepként tartották meg, csak a legszükségesebb munkát végezték el. Mindkét község népe proseccióval, előimádkozók vezetésével, kereszttel, zászlókkal járta meg a búcsút. (32. o.)” Az egykor messzeföldön híres „gartai legényéletről” pedig olyan részletességgel, és ami nem kevésbé fontos, saját nyelvén keresztül, tehát egy közösségen belülről megszólalva ad számot, amely mintha a néprajzi leírás diszkurzusába illeszkedne. Ezt a  nyelvet jelzi a Bekeresztűködtem c. fejezet, mely a közösségi létezés rituális szabályairól ad képet, az elvárt magatartásformákról, vagyis arról, milyen szokásokat kell elsajátítani ahhoz, hogy valakit a csoport részeként fogadjanak el, mintegy beavatási szertartás keretében. A tájra jellemző nyelvhasználat arra is fényt vet, hogy ezeket a szokásokat, hagyományokat olyan módon elemzi, amely sok tekintetben megfeleltethető Bronisław Malinowski népszerű antropológiai terminusának, a „résztvevő megfigyelésnek” (amit aztán Clifford Geertz „sűrű leírásnak” nevezett elmélete kérdőjelezett meg azon az alapon, hogy a nép életének megfigyelője maga is kulturális keretek közé szorítva értelmez, így nem képes az objektív leírásra). Mindazonáltal Szakács István hallatlanul fontos kötete egyfelől nem pusztán saját emlékeket tartalmaz, hanem egy kisközösség mindennapi szokásairól is beszámol, másrészt olyan mikrotörténeteket is elbeszél, amelyek már a szöveg elbeszélői idejében is múltnak számítottak. Ezt szimbolikusan példázza a tapló és a gyufa szerepe: „Te Vendé! – mondták neki többször a beszélgető társak –, ezt az ócskaságot jó lenne, ha elhagynád, amikor itt a gyufa (45. o.)”. Láthatóan itt a tapló mint a múlt jelölője és a gyufa mint a jelen divatja viaskodik egymással, az elmúlást, a szokások megváltozását jelezve.

            Azzal, hogy Csiszár Attila összeállításában és a Gartáért Alapítvány pénzügyi hátterével Szakács István emlékiratai megjelenhettek, lehetővé vált, hogy a történetek úgy hagyományozódjanak egyik nemzedékről a másikra, ahogyan a Szakács-családban öröklődtek a halál után a ruhadarabok: „A temetést követő harmadnap az elhunyt szülő gyerekei összejöttek az utána maradt ruházat elosztása végett. A viseletben három nemzedék alatt sem történt változás. Amit az öreganya viselt, azt viselhette az unoka, a dédunoka (103. o.).” Ezzel egy falu töredékes regényének emlékezetét is fenntartva – immár történelemként. Sipkám emelintem…

 

(Szakács István: „Ha visszanézek…” Képek Garta 20. század eleji népéletéből. Összeállította és bev.: Csiszár Attila, Gartáért Alapítvány, Kapuvár, 2009, 115. o.)

 

Németh Rozália énekeskönyve

(Kapuvár, Szabadság utca)

 

Ezen rozmaringág s kék ibolya illatjával szagos nótácskákat, kiket én itten most kiteszek, még a múlt évszázad utolsó tizedének délfelében adta által nékem Németh Rozália néném öröm- és megbecsülésre. Kinek akkortájbani esztendeinek száma is meghaladta mán a kilencvenet, de még ennen kezivel szedte ki az anyafődbül a dáliahajmákat, tuládozta ki a piarcra talyigáján a fehér kardvirágokat, s csak ritkássan üldögé’t az udvar közepin a szederfa alatt. S nám, miként adá nékem ajándékképpen, én aztat úgy e’, s nemkülönben híven meg is őrizém, hogy ez énekek el s széjjel ne iramodjanak a felejtés förgetegével, s bíz’ oltalmazám én az elmúlástól, ottand, a pöndölömmel bétakart tokaszalonna és a videjójáték között, a virághímmel varrott abrosszal borétott sublótomban. Mikoron penig magánosságomban leülök a lóca partjára, egyre s másra csak az jegecesedék ki izzó homlokom megett, hogy e dalocskák okulásra valók és kelletik űket becsben tartani, mert biz’isten az igaz magyari lélek egybekötött csokrai és két szerelmetes szíveknek hűséges kifolyásai. No ’jszen nem ám ebenguba ez vagy mit sem érő kutyafitty, mert Rozi néném egész életibe vonta egybe űket elméje gráblájával, s kötötte öszve könyve mai napság már megsárguló merevlemezének kévéjébe, hol vérpiros irónnal, hol meg oly’ fekete téntával, mely a holdvilágos éccakával hasonlik. A sorok között oly sok különb-különbféle kedélyvelág búvik, mint égen a csillagok, mert hogy hogy is nem – ezek az széles magyari rétek televényes humuszában fogantattak, s amolyan vadgerlicék módjára széjjel el és béjárták az érzedelmek tágas mezejét, a megecetesedett, asztalbanyőtt keserőség fájdalmátul a megcsalatás gyásszal bevont balladáján általmenvén egészen a szexuális diszkrepanciák aláhulló gatyapőcéig vagy peniglen a menasszoni negédesség násztáncájig. S oszt’ danolták ezeket tájtékpipa füstje mellett a kert vígibe, danolták ezeket, mikoron megtulókapázták a gyárekkel a kuk’ricát, de danolták akkoron is, midőn sütöttík zsírba’ a csörögefánkot a fritőzben, de ezen nótácskákat tette a korongra a pántlikás dídzsé is a bucsui bálbo. Ezeknek osztán okáért mit e gyűjteménynek sűrejébűl általnyújtok, vügyed te is úgy, olvasó, szíved vígság- s boldogulására!

 

 

Kiskertemben

 

I.

Kiskertemben fölsütött a holdvilág / az én babám abba füröszti magát / göndör haját másfele fújja a szél / köszönöm, babám, hogy idáig szerettél

 

II.

Nem idevalósi születésű vagyok / én messze földről vándoroltam ide / és így jár, aki messze földről vándorol / nincsen babája, ki vállára ráborul

 

III.

Elmegyek, nem maradok e tájon / hogy a szívem a babámért ne fájjon / mert a szívem a babámért nagyon fáj / a szőkét szerették, a barna meg reám vár

 

IV.

Nem jó csillag lett volna én belőlem / éjfél előtt nem ragyognék az égen / kerülném még az eget / akkor tudnám meg, hogy a babám kit szeret

 

V.

Ej, kis babám, jól fölszedd a lábadat / Kapuvárott nem találják párodat / sem a lónak, sem pedig a nyeregnek / nincsen párja a kapuvári gyereknek

 

 

 

Negyvennyolcas laktanya

 

I.

Negyvennyolcas laktanya, de magas a teteje / ráhajlik a jegenyefa levele / cserebogár csípd le annak a levelét / le ne tépd sejehaj a kis kalapom tetejét

 

II.

Negyvennyolcas laktanya, sűrű ablak van rajta / az én babám most könyökült ki rajta / szépek a fák, zöldellnek időnként / Horthy-baka a babával laktanyából gyere ki

 

III.

Ez a barna kis leány, ki sétál a kiskertbe / tearózsát szedeget a kezébe / ej, te kis leány, minek szeded a rózsát / ma szereti a babám annak kötök bokrétát

 

 

 

A sopronyi nagy kaszárnya

 

I.

A sopronyi nagy kaszárnya, de sok a huszár benne / kerül belül minden lánynak, nekem nem köll senki se / Kerül belül minden lánynak, nekem nem köll senki / úgyis tudom, az elsőt el köll felejteni

 

II.

Konduljon meg a nagyharang, boruljon le az ég is / temetésre gyűljön össze az egész falunép is / koporsómra szálljon rá egy párt vesztett madárka / mondja el a búcsúztatót, hiszen ő is olyan árva

 

III.

Koporsómat arra viszik, nyisd ki kiskapumat / mert én többet úgy se teszem át rajta a lábomat / megátkoztam azt a percet, mikor hozzád mentem / elég volt a fájdalomból, mit okoztál te nekem

 

IV.

Elmegyek a házad előtt, be se merek nézni / kihallatszik az a nóta is / babám nem tudtam, hogy kinek dalolsz / hej de azért még a te első szerelmedet megsiratom én is

 

 

 

Az almádi Anna-bálon

 

I.

Az almádi Anna-bálon nagy az esküvő / inkább lenne dínom-dánom, vígan mulató / Egymás mellett ültünk ketten, és én jómagam / néztem csendes bámulatot, alig volt szavam

 

II.

Éjféltájba’ asztalunkhoz jött egy jó cigány / azt kérdezte, mit parancsol, drága jó leány / A kislány így válaszol: mindegy énnekem / nincsen nótám, a nótákat nem is ismerem

 

III.

Akinek nincsen nótája, annak szíve sincs / ha nem tudod, mi a nóta, szívemre tekints / Lesz még idő, a nevemet halkan suttogod / holdvilágos nyári este, dalban dolgozok

 

IV.

Aztán jött egy még gazdagabb házi jó barát / aki messze földre vitte Mariskát / Négy fogatos hintó áll a nagytemplom előtt / a világon nem láttam még ilyen esküvőt

 

V.

Akinek nincsen nótája, annak szíve sincs / ha nem tudod, mi a nóta, szívemre tekints / Lesz még idő, a nevemet halkan suttogod / holdvilágos nyári este dalban dolgozok

 

VI.

Harminctermes palotába megy az ifjú pár / a sok szolga körülöttük lábujjhegyen jár / A mennyasszony mégis sápadt, könnyes a szeme / kinn a parton megszólal az éjjeli zene

 

VII.

 Akinek nincsen nótája, annak szíve sincs / ha nem tudod, mi a nóta, szívemre tekints / Lesz még idő, a nevemet halkan suttogod / holdvilágos nyári este dalban dolgozok

 

VIII.

Messze külföldre utaztam, hogy felejtsem el / és azután megállok egy mulató előtt / benéztem és mit látok a tomboló tanyán / a Rozika üldögél egy ócska zongorán

 

IX.

Akinek nincsen nótája, annak szíve sincs / ha nem tudod, mi a nóta, szívemre tekints / Lesz még idő, a nevemet halkan suttogod / holdvilágos nyári este dalban dolgozok

 

 

 

„Napjainkban mind kevesebben vallják magukat gartainak” – írja Horváth Sándor a Gartáról utódainknak c. helytörténeti kötet Bevezetésében (14. o.), majd pár sorral lejjebb ezt a gondolatot redundáns módon így fogalmazza újra: „Napjainkban mind kevesebben élnek, akik külön is kihangsúlyozzák gartai mivoltukat, hisz egy egységes város alakult ki” (15. o.). Bár a különálló település az első világháború után önállóságát elveszítette, és négy évvel a Kapuvárral való egyesítés után a Garta tagot is lenyesték a község hivatalos megnevezéséből, ezzel a megállapítással szemben úgy tűnik, a városrész neve mégsem haldoklik annyira. Efelé terelik az értelmezést azok a névhasználati körülmények, melyek szerint az egykor önálló falu nevét társadalmi intézményektől népfőiskoláig, és vendéglátóhelytől honlapok soráig számos szerveződés veszi kölcsön ma is, arról már nem is beszélve, hogy a közelmúltban Garta önálló zászlót is készíttetett magának. Arra, hogy a Garta név a települési önállóság megszüntetése után sem lett élettelen tetem, látszólag bagatell, de beszédes érvként szolgál az az adoma, melyet a kiadói Előszóban olvashatni. Eszerint a munka megjelenését lehetővé tevő személyt 1966-ban egy vonatút alkalmával a kalauz arról faggatta, hogy „Tudja-e, mi a különbség a gartai és a házhelyi legények között?” (8. o.), és maga az ellenőr a borotválkozási szokások eltérésével válaszolta meg saját kérdését. Hogy konkrétan miben is áll ez a különbség, természetesen nem árulom el, mert akkor a kötet ezen passzusa már nem tartana érdeklődésre számot. A történetben nyilvánvalóan nem az a lényeges, hogy a különböző borotválkozási szokásoknak mekkora a referenciaértékük, vagy hogy lehetséges-e városrészeket ennek alapján egységes egészként kezelni, az elbeszélésnek „karakterológiai”, „imagológiai” szempontból van mondanivalója: az, hogy a népi hagyomány térbeli szerveződés alapján megkülönböztet egymástól csoporttudatokat, mutatja, Garta Kapuváron belül igenis rendelkezik saját identitással. Ahhoz azonban, hogy Horváth Sándor feltevésével szemben a gartai részközösségbe való tartozás vitalitása alátámasztható legyen, nem kell fölöslegesen felszaporítani a példákat, már maga az általa szerkesztett kötet is a csoport-hovatartozás mentén bontakozik ki. Abban a szándékban ugyanis, amely Gartát egyfajta koherens közösségnek gondolja el, és ennek önálló kiadványt szentel, benne van az azonosságtudat, és ezt az identitást, a közös múlt emlékezetének fenntartását, részint éppen az ilyen kötetek erősítik, mely a városrészre fókuszáló művek közül nem is a legelső. Így lesz aztán a borotválkozás metaforájából valós identitás, amely cáfolni látszik azt a tételt, hogy „mind kevesebben élnek, akik külön is kihangsúlyozzák gartai mivoltukat”.
            A 2008-ban publikált Gartáról utódainknak c. munka könyvformátuma ugyanúgy A4-es alakú keményfedelű kötet, mint az egy évvel később kiadott Ballagi-féle kórháztörténet, és hasonlóképpen Gadányi Károly szombathelyi rektor anyagi segítségével jelent meg. Gadányi a könyvhöz írt Előszóban Kapuvárra kerülése krónikáját meséli el (1966 és 1973 között a gimnázium tanáraként működött), miszerint a vonatról a vasútállomáson leszállva a településsel elsőként Gartán keresztül ismerkedett meg, és akivel új munkahelyén elsőként szót váltott, ugyancsak gartai származású volt. Ez, illetve az időközben kialakult személyes kapcsolatai magyarázzák, miért tartotta fontosnak a városrészről szóló helytörténeti kiadvány pénzügyi fedezését. A könyv többszerzős, de szinte valamennyi fejezet megírásában közreműködött Horváth Sándor, gartai származású és egykor többek között a szombathelyi főiskolán szintén oktató tanár, aki a művet szerkesztőként is jegyzi.
            Az alcím szerint az alkotás hangsúlyozottan töredékes (Részletek Kapuvár-Garta történetéből), így nem kérhető számon rajta a teljességre törekvés igénye. Ennek ellenére van hiányérzetem, ugyanis meglátásom szerint némileg kevés teret szentel az ún. gartai közös udvar történeti és néprajzi jellemzőinek (17–18. o.), melyről ugyan Timaffy Lászlótól Csiszár Attiláig sokan írtak, mivel azonban ez a háztípus Gartának úgyszólván márkajele, egy ilyen – bevallott fragmentumszerűsége dacára mégiscsak összegző – munkában bővebb tárgyalását is képes lettem voltam elszenvedni. Az összeállítás mind időben, mind pedig térben korlátozott. Időben azért, mert, ahogy látom, Garta históriájára hozzávetőlegesen a dualizmus korától fókuszál, és jobbára kimaradnak belőle a Nádasdy-kori alapítást, a török elleni harcban való szerepet, vagy az iparosréteg 18-19. századi fejlődését tárgyaló fejezetek. Térben pedig azért érvényesít egy szűkebb Garta-szemléletet, mivel – amint Horváth Sándor a 15. oldalon megjegyzi – Garta alatt a „történeti”, vagyis a 20. század első felére kialakult községet (majd településrészt) érti, így a második világháború után létrejött utcák tárgyalása kiszorul a korpuszból. A feldolgozás több forrástípusból táplálkozik, éppúgy felhasznál személyes visszaemlékezéseket, mint szakkönyveket, illetve eddig nem, vagy kevésbé közismert levéltári és múzeumi adatokat. Rendezőelve nem kronológiai sorrendet követ, az anyagot tematikus módszer szerint csoportosítja.
            Az első fejezet, mely a Szülőföldem szép határa helytörténeti munkáknál gyakran igénybe vett címet alkalmazza, az egykor különálló városrészről nyújt általános képet, népességi és topográfiai ismeretekkel együtt, melyet Füzi Péter tollából az Iharosi erdőre fókuszáló alfejezet egészít ki, mely valaha egészen Garta déli határáig felnyúlt (nem a fejezet, az erdő). Meglehetősen zavarbaejtő volt saját nevemmel hadirokkantként találkozni, de legalább megtudhattam, hogy ma már csak fikció vagyok, aki ezeket a sorokat halála után pötyögi le. A második és harmadik fejezet vasúttörténeti jellegű, és talán az egész kötetet tekintve ezek a leginkább kidolgozottabb részek. Egyik a gartai vasútállomás történetére összpontosít, a másik pedig a kisvasutat állítja vizsgálata tengelyébe, minthogy a gazdasági vasút egyik kiindulópontja (az ún. kisállomás) szintén Gartához kapcsolódott.
A közlekedéstörténet után a kötet négy fejezete kíséri nyomon Garta gazdaságtörténetét, ezek közül az első mindjárt meglepetést is okoz, mivel a kéményseprőkkel foglalkozik, de, amint az kiderül, a szerzőt, Horváth Sándort ebben a témaválasztásában személyes érdeklődés vezette, mivel korábban a Vas megyei kéményseprők történetéről jelentett meg önálló munkát. Kuriózumnak számít a harmincas évekbeli gartai kőolajkutatásokról beszámoló rész, amikor is kőolajat nem, ellenben fölgázt sikerült találni, igaz, nem Gartán, hanem Mihályiban. Megtudható, hogy a népi demokráciánk korában, melyet fényes szelek fújtak, fúrómesterségért is lehetett Kossuth-díjat kapni, amit aztán a gartai származású Szűcs László főfúró ki is érdemelt. Az Ipar és kereskedelem alakulása Gartán címet viselő szakasz, amint a gazdag személyi anyag az egész könyvre jellemző, részletesen felsorolja azon mestereket és kereskedőket, akik ezekben az ágazatokban tevékenykedtek, bár tényleges működésüket már kevésbé taglalja. Őszintén szólva, szívesen olvastam volna a mára már elbontott gartai nagyvendéglő történetéről bővebben, amely nemcsak a hírelosztás központi bázisaként működhetett, hanem közösségi házként a kulturális élet egyik fontos szegmense is volt.
Az egyházi vonatkozásoknak szintén négy fejezetet szentel a munka. Örvendetes, hogy olyan ritkán napirendre kerülő témák is szerepelnek benne, mint a gartai harangok, melyeknek története szorosan összefügg a nagypolitikai tendenciákkal, vagy a gartai temető, melyről eddig Zsebedics József kapuvári egyháztörténetén kívül nem sok mindent olvashattunk. Garta szakrális szobrászati emlékeit a szerző színes fotómelléklettel párosítva fürkészi, a fotókat Jerkó Gyula készítette (90–95. o.). Hiányzik viszont a gartai Szent Sebestyén templom tárgyalása, bár ez annak is betudható, hogy ezt történeti és építészeti szempontból több hely- és egyháztörténeti mű illetve városkalauz feldolgozta már, mindenesetre, ahogyan a gartai nagykocsma, úgy a templom is vallási szerepén túl fontos kulturális szerepet is magára vállalt.
Az utolsó, több fejezetet átívelő nagyobb tematikus egység Garta kulturális életének történetére rajtol rá. Ebből az első persze nem szimplán kulturális vonatkozású, mert például a behatóan vizsgált Ipartestület vagy a Gartai Katolikus Legényegylet gazdasági, illetve vallástörténeti szereppel (is) rendelkezik. Külön egységek számolnak be a gartai iskoláról és a Gartai Polgári Társas Olvasókörről, benne az amatőr színjátszásról, jelezve, hogy a város délkeleti fele azután sem veszítette el partikularizmusát teljesen, miután 1923-ban Kapuvárhoz csatolták.
A leginkább eseménytörténeti rész a második világháború gartai történéseit búvároló szakasz. Ebben is megfigyelhető az a helytörténeti munkák esetében klasszikusnak számító gyengeség, hogy a szélesebb kontextus, a globális politikatörténet – melynek felrajzolása egyébként bírhatna magyarázó szereppel – gyakran szervetlenül kapcsolódik a lokális eseményekhez (például a magyar revíziót ábrázoló térkép funkciótlan – 134. o.), szerencsére azonban ez nem tölt meg fölöslegesen oldalakat. Üdvözlendő viszont, hogy külön fejezet foglalkozik a Holokauszt gartai áldozataival, ahogyan Horváth Sándor szintén önálló részt szentel a Zrínyi utcai hídnál egykor élt cigány családoknak, bár itt egyes mondatok némileg túl általánosnak tűnnek számomra. Garta néprajzáról a 18. fejezetben olvashatunk, amely kalendáriumi formában dolgozza fel az ünnephez kapcsolódó szokásokat. A könyvet a Gartán élt vagy Gartáról elszármazott nevezetesebb személyek rövid életrajza zárja, amely hivatásuk szerint csoportosítja a község/városrész szülötteit (152–167. o.). Végezetül az utolsó rövid fejezetet, melynek fókuszában az 1999. augusztus 11-i napfogyatkozás áll, a magam részéről leborotváltam volna a könyv testéről, amely nem – vagy megengedően is: alig – tartalmaz valami speciálisan gartait.
A kötetet mind mellékletként, mind pedig a szövegek közé beszúrva gazdag képállomány díszíti, amihez két technikai jellegű megjegyzést fűznék. Először is, a képek némely esetben olyan kis méretűek, hogy az a személyek azonosítását jócskán megnehezíti, igaz, a nagyobb közlés nyilvánvalóan a kiadás költségeit is megdobta volna. Másfelől a fotók, az írásos feljegyzések, kották szkennelését nem mindig sikerült optimálisan végrehajtani, így a képek néha elmosódottaknak látszanak, nem túl felhasználóbarát módon segítve az értelmezést.
Mindazonáltal a kimondottan Gartára összpontosító könyvek közül, melyből tudomásom szerint három született, bevallott részlegessége ellenére is ez a munka eddig a legátfogóbb.
 
 
 
[Dr. Horváth Sándor (írta és szerk.): Gartáról utódainknak. Részletek Kapuvár-Garta történetéből. Kiad.: Gadányi Károly, Szombathely–Kapuvár, 2008. 193. o.]

 

A Rados-Péczely építészduó az ötvenes évek első felében az ország több települése mellett szorgalmasan kolbászolta végig Kapuvár utcáit is, hogy lajstromba vegyék a török, a német, az orosz, valamint a mindközönségesen városrendezéseknek eufemizált tatárdúlás által véletlenyen még szűzen hagyott községi épületeket. Az 1954-ben kézirat gyanánt megjelent Kapuvár, Fertőd és környékének városképi és műemléki vizsgálata c. közös munkájukban elővezetett javaslatuk szerint a település több utcáját egy az egyben örökségvédelem alá kévánták helyezni. Arra alapoztak, hogy a Szent Katalin utca, a Jajváros, a Széchenyi utca és a Vargyas utca hosszi szakaszai olyan egységes képét mutatják a népi építészetnek, hogy megőrzendők a zutókornak, egyfajta szabadtéri múzeumként. Ajánlásukra a főpajtások természetesen a lefelé mutatott hüvelykujjuk rázásával válaszoltak, s pár évtized alatt a modernizáció örve alatt oly lendületesen bontogatták el a népek a faoromzatokat, a nádtetőket és a gádorokat, hogy természetessé vált a mantra: Kapuvár nem bővelkedik építészeti emlékekben. Ezt a hiányt azon klasszikus eljárás szerint próbálták orvosolni, hogy a megmaradt népi lakóházak mellett eltüntettek még polgári épületeket is, és ez a bontogatósdi (lásd: zsidó iskola), vagy földszintes házaknak épületmamutokkal való agyongyakása (lásd: Krón-ház kontra üzletház) ma is divatozó magasparaszti hagyomány, hogy aztán utóbb lehessen két kézzel mutogatni bezzegtelepülésekre, meg lehessen nyálcsorgatva bezzegfertőszéplakozni, ahol a népi építészet megmaradt emlékeiből turisztikailag csinosan profitál a falu.  Az egyik utolsó kapuvári nádfedeles ház száztizennégy éves fennállás után némi heööörgés után múlt ki.
            Neve: Devák-ház.
            Az ún. Devák-ház a Margit-híd utca 9. szám alatt, az informálisan S-kanyarnak magyarfordított helyen állt, az út neki köszönhetően vette fel a kanyargós alakzatot, ez is okozta vesztét. A lakóházat a mestergerendába vésett felirat szerint, melyet az utolsó pillanatban még volt alkalma látni jámborságomnak, 1880-ban építtette Csóka Flórián és Molnár Ágnes, később azonban De(v)ák Gyula szegényparaszt tulajdonába került, ezért ragadt rajta az utóbbi elnevezés.
A 19. századi épület főhomlokzata észak felé nézett, az udvari front az inverz S-bötü szárával volt párhuzamos. A kilencvenes évek elejére a ház már üresen állt, tsúfosan elhanyagolt állapotban, a Margit-híd utca felőli udvari részt dúsan benőtte a kócos sövény. A főhomlokzatra két azonos méretű apró ablakot vágtak. Mindkét ablakot kék színű szalagkeret övezte, amely jól harmonizált az alkalmasint minden évben, hagyományosan húsvét előtt újra meg újra fehérre meszelt fal színével. A nyeregtetővel fedett paraszti lakóházat a főfront felőli végen deszkaoromzat borította a padlásteret lezárandó. A Devák-ház a kilencvenes évekre a nádtetővel fedett kapuvári népi lakóházak egyik utolsó képviselője volt, ha nem a. Az udvari homlokzat felől nyitott folyosó helyezkedett el, egy szerény faoszlop támasztotta alá a nádfedeles tetőzetet. Innen nyílt a bejárat az épület belső terébe, mindkét alacsony belmagasságú helyisége döngölt földpadlós volt. A belső helyiséget tisztaszoba, a bejárat felőlit pedig a kemencével ellátott konyha számára alakították ki. Mindkét helyiség rendelkezett egy-egy apró, udvar felé néző ablakkal, melynek keretét ugyancsak kékre mázolták. Az épület hátsó traktusát feltehetően később illesztették hozzá a lakóházhoz, amely talán kamraként szolgálhatott, külön bejárattal volt ellátva, és az udvarra illetve a hátsókertre egy-egy kitsinke ablak nézett.
A Devák-ház sorsa a kilencvenes évek elején került napirendre a kapuvári önkormányzat képviselő-testületi ülésén, noha nem az oltalom malasztjával. A szűk kanyarban fekvő évszázados épület ugyanis akadályozta a varburgok előtti kilátást, amikor a megfáradt munkásosztály a napi jócselekedetre a Holdfény borozóból a Tekepályára átkocsikázva tette fel a koronát, s ezáltal az útszakasz sorozatos koccanások forrása volt. Az önkormányzat 1992. szeptember 15-én tartott havi ülésén arról döntött, hogy a távolba szakadt (országhatáron kívül élő) örökösöktől megvásárolja az elhagyatott lakóház tulajdonjogát, és a balesetveszélyes közlekedést az udvari fronton lévő élősövény kivágásával igyekszik biztonságosabbá tenni. Boross Péter a Kapuvári Újság 1992 augusztusi számában Erdélyért sírtunk, magunkért nem címmel még felhívást tett közzé a kapuvári parasztház megmentése érdekében, nem sokkal később pedig alapítványt hoztak létre, hogy a felújított ojjektumban tájházat alakíthassanak ki.
Még ugyanebben az évben kivágták az út melletti sövényt, de csakhamar maga a ház is a Margit híd utca tervezett új nyomvonalának áldozata lett, a megvalósítás azóta is öles léptekkel halad. A kapuvári önkormányzat 1994 augusztusi döntése a nádfedeles házat bontásra ítélte, majd kemény 0 (!) forintos kikiáltási áron újította elfele. A több mint százéves épületet nemsokára nagyfelbontásban eltüntették, belőle egy évszám-pár (1880-1994) és néhány üde csalán maradt, meg pár pixel.

P.mester 2010.01.04. 14:54

300 000

Háromszázezer, nem liter oxigén, vagy nám tudom, hanem háromszázezer letöltés. Január 4-én látogatottságilag átlépte a bűvös álomhatárt a HT klasszikusának, a Kapuvári buzibár c. evörgreennek egyik - mondom: egyik - feldolgozása a youtube-on, mely a Final Fantasy képeiből és amannak pogós melódiájából készít öltvényt, szórakoztató elegyben. Úgy alétom, a városmenedzsmentnek még sokáig kelletik gyúrnia kommunikációilag azon , hogy ugyanezt a látogatószámot akárcsak alulról megszaglintsa. Üdvözlet a Hatóságilag Tilosnak a teljeskiőrlésű marketingért, mely a várost új branddel gazdagíccsa. A Kapuvári buzibár szelleme egyre dicsőbb, s általa híres e föld... Fel, emberek, a félmilláig! Teccikérteni?

 

 

P.mester 2010.01.01. 16:55

Retrospektív 2009

 

Az 2009-es esztendőt a helyi városvezetés programok sűrű erdejével igyekezett a várossá avatás kerek, negyvenedik évfordulójának szentelni, ajánlatos lenne az idei évet a negyvenegyedik jegyében eltölteni, mely éppoly kerek évforduló.
Januárban az év első képviselő-testületi ülésén hosszas huzavona után utóvégre pont került a Lumniczer Sándor Kórház igazgatói állásának ügyére, az új vezető Benedek Zoltán főorvos lett, de a viták nem nélkülözték a politikai szempontokat, amelyeket persze az új igazgató kinevezésének ellenzői a szakmaiság forró mázával próbáltak nyakon önteni, lényegében megismételve azt a kinevezési gyakorlatot, amikor a gimnázium élére a helyi kötődésű és vezetői tapasztalatokkal rendelkező, de szocialista Horváth Ferenc helyére a még csak nem is az iskolában tanító Bernád Csabát jelölték ki politikai hűség alapján. Ugyancsak január folyamán Lövőre mentében leszállt közénk a nép tanítója, Kövér László, hogy helyi párttársaival, kezükben a bölcsek kövével világmegváltó, ámde annál olcsóbb gondolatokkal vitassák meg a világ folyását, mely nagyon folyik. Mindannyiunk kedves Laci bácsija, akinek mosolya oly’ édes, mint a virágméz, csak szájából ömlik minduntalan a szar, a világ’álságot úgy szakértette, hogy elég visszatekinteni a Fidesz-kormányzás négy évére, mint paradicsomi állapotokra. Hasonlóan konkrét, mélyenszántó közgazdasági koncepciók azóta sem hiányoztak Tompikáék eszköztárából.
Február másodikán a Berg szakiskolában éleződött az osztályharc, amikor két diák csonttöréssel végződött mérkőzése került az országos sajtók címlapjára, elvégre a népnemzet is az igazán fontos dolgok iránt mutat érdeklődést. Február 11-én elhunyt a kapuvári gimnázium alapítója és a fúvószenekar atyja, Mihálka Jenő. Februárban nyilvánosságra kerültek a képviselők vagyonnyilatkozatai, melyekből megtudhattuk, hogy városanyáink és -atyáink mennyire szegények, a szegények. A prímet Horváth Árpád Mihály MSZP-s képviselő viszi, akinek egyedül vidékfejlesztői munkásságáért mindössze 300 000 HUF kerül a zsebébe, de sajnálnivaló Kóczán Zoltán anyagi helyzete is, aki vállalkozóként alig keresi meg a minimálbért. Aztán a hónapban az egyházi óvoda kérdése kavart vihart, amikor Balázs-Fényi László az általa vezetett fantomszervezet, a Szociális Akció Csoportja élén azt bírálta retorikailag fölöttébb megemelt kiáltványában, hogy „szép reményeinket akarják megcsalni”, amikor az egykori plébánia vizes épületét paplaknak nem, bezzeg óvodának alkalmasnak találta az egyház. Jó pár napnak el kellett telnie, amíg az egyházmegye részéről Dékány Ferenc válaszolt az írásra, ám érdemi válaszok helyett a nyelvtani hibák kijavítására fókuszált, elvégre a plébánia épületének megsüllyedése valóban helyesírási probléma. Február 17-én a Magyar Járda zarándokolt kemény szemöldökkel, ajkbiggyesztve Wass Albert szobrához hagyományőrizni, aztán tagtoborzót tartott, melynek során az egyik vezérlő tábornok a „Szent Korona elzálogosításáról” tartott önparódiába hajló értekezést, illetve a bakancsviselést filozófiailag szabadidős tevékenységként határozta meg.
Márciusban a képviselő-testület városi díjak alapítását határozta el, melyeket különböző kapuvári kötődésű személyekről nevezett el, de itt-ott arányt tévesztett, mert azért Vámos Ferenc egykori községi jegyző tevékenysége mégsem mérhető Pátzay Páléhoz vagy Berg Gusztáv gazdag életművéhez. Ebben a hónapban a voyeurizmus orwelli változata is elérkezett Kapuvárra térfigyelő kamera formájában, mely elsőül a Fő téren ellenőrzi a népeket, hogy helyes sorrendben vetik-e egyik lábukat a másik után. Március 11-én a kultúra hívószavával tartottak politikai rendezvényt a Rábaközi Művelődési Központban, amikor a Jobblik holdudvarába tartozó Siklósi Beatrix és Matúz Gábor igyekezett agymosni a megjelenteket, méghozzá Ivanics Ferenc jelenlétében, ékes választ szolgáltatva arra, hogy mennyire éles a két párt közötti határvonal, és hogy a Fidesz a szélsőjobbal egyáltalán nem kokettál.
Áprilisban újból a címlapokon köszönt vissza Kapuvár neve, amikor egy gartai családi házban két nővér hosszú ideig feküdt 78 éves korában meghalt testvérük mellett, és bár a polgár szavakban arra vágyik, hogy rózsaszín szivacslabdákkal kergetőzzön a pipaccsal ékes tavaszi réten, ez azért mégsem olyan izgalmas, mint a horror és a halál. A hónapban egy másik ügy is az érdeklődés fókuszába került, amikor kiderült, hogy egy, Kapuvár és Garta határán lévő trafiküzletben működő cég a hírek szerint gyanús pénzügyi tranzakciókkal csalta ki a lét hiszékeny ügyfeleiből.
Május 8-10. között első Rábaköz Kupa néven raliversenyt rendeztek a cseri határban, melynek rajtjánál Hámori György polgármester bácsi oly bőszen lengette el és tova a zászlót, hogy az ember azt hihette, az idei évre gyakorol, amikor a Generalisszimusztól átveszi az újabb országzászlónak titulált pártlobogót:
 
 
 
 
A városmarketinges és népszerűségnövelő célokat szolgáló rendezvényen, ahogyan azt Husz János anno megmondta, végül a cseh páros és az igazság győzedelmeskedik, nem a szegény erdei állatok. Májusban és az év más hónapjaiban a városvezetés sűrűn látott vendégül nagyköveteket, a lengyeltől a horváton át az oroszig, más nemzetközi kapcsolatépítéssel együtt egyfelől jócskán felduzzasztva Kapuvár testvérvárosi kapcsolatait, másfelől elhintve az eccerünépben azon irigy hangokat, hogy a sorozatos megvendégelések nyomán felsővezetőink kieszik a várost a vagyonából. Május 18-án a kórház története fontos állomásához érkezett el, ugyanis a kapott sok ajrós támogatásból ezen a napon történt meg az érbeteg rehabilitációs központ épületének alapkőletétele, mely kellő intelligenciával a gyógyturizmus alapkőletétele is lehet. Ugyanettől a naptól a kapuvári húsüzem az ’álság miatt csökkentette a heti munkanapok számát, de azt augusztustól ismét ötnaposra állította vissza, hogy az ősz már a fejlesztések időszaka legyen.
A június első napjával a városvezetés az 1919-es kommunista terror áldozatainak szentelt Fő téri emlékoszlop felállításával nyitott, nem nélkülözve az aktuálpolitikai áthallásokat. Az 1919-es akasztások pünkösdkor történtek, amely akkor június 8-ára esett, most viszont június elsejére. Ám alighanem nem a pünkösd miatt választották magaspolitikusaink a június elsejei dátumot, hanem azért, mert az EP-választást június 7-én tartották, így június 8-án egy jó kis kommunistázás már nem mutatkozhatott volna meg a szavazati eredményekben. Hogy az oszlopállítás valódi célja az emlékezés helyett az aktuálpolitika volt, azt félreérthetetlenné teszi, hogy az avatás szónokai párhuzamot vontak a tegnap és a ma „vörös banditái” között. A lakosságot azonban nem ez hozta igazán lázba, hanem az, hogy június 5-én Kapuvár szomjazó közönsége a Penny Market akciója nyomán ötven forintos sörrel deríthette jobb kedvre magát, a rekeszekért közelharcot is felvállalva, és a néplélek rejtelmeit ismervén nem meglepő, hogy a másnapi akciós lisztért már nem volt ekkora fighting, hogy abból kenyeret süthessenek. Tanulság: sör az élet kenyere. Június 9-én avatták fel a polgári iskola első igazgatójának, a matuzsálemi kort megélt Scherer Gyula emléktábláját a Pátzay-iskolában, az avató beszédet a Kapuvárt Győrre cserélő egykori igazgató, Varga József tartotta. A Bercsényi utca esete viszont Kőmíves Kelemen mondáját írta újra, mert bár a szóbanforgó utcát újraaszfaltozák, de a lelkes építők közben összetörték a járda betonrétegét: amit építettek estére, leomlott reggelre. Június 25-27. között tartották a II. AORA fesztivál elnevezésű punkrendezvényt, mely  a punk versus „nemzeti rock”, avagy baloldal versus jobboldal bináris oppozíciók keretében csakhamar újfent a politika martalékává vált, pláne úgy, hogy ugyanakkor, 26-án a Jobblik agglomerációját erősítő Kárpácia tartott koncertet Kapuváron.
Július 10 és 12 között rendezték az első Hany Istók Fesztivált, melynek megszervezésében elvitathatatlan érdemeket szerzett a halember lelkes ügyvédje, Magyar Attila, felismervén, hogy a városimidzs által sokáig víz alá nyomott mondabeli alak lehet a város egyik márkajele, beillesztve a turizmusfejlesztés koncepciójába. Igaz, a programok közötti hosszú szünetjelek nyomán a szervezésnek voltak hiányai, de a csikó is botladozik, amikor első lépéseit megteszi. A hónapban felújították Házhely és Garta városrészek központi területeit, teendő maradt bőven, főleg ami a villanyoszlopok vezetékeinek felemelő látványát, no meg a merész és egyéni urbanisztikai elképzeléseket illeti. Nem feltétlenül szükséges mindig kisszerűnek lenni.
Garta csinosítását augusztus 20-án egy tűzoltószekér köztéri kiállítása követte, melyet előzőleg felújítottak. Augusztus a harmadik alkalommal megrendezett Sás utcai fesztivál mellett a Rábaközi Gazdafesztivált hónapja volt, utóbbi keretében Szlovák Napot is tartottak, mellyel a szlovákiai Nagymegyerrel éledező és a termálturizmusra épülő testvérvárosi kapcsolatnak igyekeztek hízelegni.
Szeptember 24-én a húsgyárban baconüzemet avattak, s ezzel visszakerült ama termék gyártása Kapuvárra, amely a város Hany Istók melletti másik vízjele. Szeptemberben megkezdte működését a volt plébánia épületében az egyházi óvoda. Őszintén szólva előttem nem egészen világos, hogy az „egyházi óvoda” szóösszetételben a fenntartáson kívül mit takarhat az egyházi jelző, a kiscsoportosoknak az üdvtörténet exegésise helyett alighanem plüssmackóra van inkább szükségük, bár elképzelhető, létezik katolikus plüssmackó és világi plüssmackó is.
 
 
 
Október a „Kapuváros 40” elnevezésű programsorozat központi hónapja volt. Október elsejét, a várossá avatás negyven éves évfordulójának napját közgyűléssel ünnepelte az önkormányzat, amelynek során kitüntetések hadát és Jerkó Gyula képeskönyvének raktáron maradt példányait osztották ki gyakorlatilag boldog-boldogtalannak, ezzel a díjak nívóját akaratlanul is elértéktelenítve. Lehet, hogy a kevesebb több lett volna. A 40 éves évfordulóra jelent meg Ballagi Farkas kórháztörténeti szintézise, mely a Gartáért Alapítvány és Gadányi Károly szombathelyi rektor támogatása nyomán öltött testet. Október harmadik napja össznépi barbecue-party. Ezen a napon Guiness-rekordot állítottak fel a keresztségben Hany Istók pecsenyéje elnevezést kapott sült húsból, melynek elkészítésénél a só-bors lefőzhetetlen párost „különleges és titkos fűszerkeverék” gyanánt tálalták. Az ilyen happeningek célja a közösségteremtés lenne, ám ezt a funkciót a szervezés hiányossága sajnálatos módon három oldalról is megtorpedózta. Először is, ahol közösség van, ott le is kell ülni, de padok hiányában erre nem volt mód. Másrészt a rendezvény szervezői érthetetlen módon arra hívták fel a népek figyelmét, hogy a tízezer adag pöcsenyéhez otthoni elvitelre hozzanak magukkal ételhordót, s bár a városban mindenfelé a kredencből előrángatott és leporolt éthordóval szaladgáló éhezőket lehetett megpillantani, de az nem közösség, hogy az ember lánya hazaviszi, oszt’ otthoni magányában benyomja a zagyába az eledelt. Harmadrészt pedig, amint azt konyhás néniktől kitűnően el lehet lesni a menzán, a tízezer adagból a torkosabbak és a haverok két szatyornyit újítottak maguknak, így többeknek nem maradt. Én ugyan, mivel szemét vagyok, jót mulattam a hoppon maradt embereken, de így üres éthordót lóbálók tömegei voltak kénytelenek lesütött szemmel és hangos anyázások közepette hazaoldalogni. A szervezők elfelejtették az aranyszabályt: magyari ember kedvét a teli has kormányozza.
November hónapban a városvezetők nem szűnvén évfordulós lázuk negyven darab facsemetét ültettek el a valaha szebb időket is látott Kanász-gödör környékén, amely igen szép dolog, de némileg pótcselekvés íze volt, minthogy aligha ez áll az önkormányzat előtti vaskos teendők élén. November 20-án átadták a felújított mentőállomás épületét, amely belülről bizonyára összehasonlíthatatlanul színvonalasabb elődjénél, kívülről azonban az esztétikát változatlanul nem emelte be szótárába. Ugyancsak novemberben az önkormányzat, a kelleténél előbbre rangsorolva a feladatok hierarchiájában, megvásárolta a helyi rádió eddig egy békéscsabai cég által bírt üzemeltetési jogát, melyet a polgármester „közszolgálativá” igyekszik fejleszteni. Remélhetőleg közszolgálatiság alatt nem ugyanazt érti, amit a Fideszéknél általában szokás, és nem a helyi politikát irányító párt szócsöve lesz a tájékoztatás álcája alant.
Decemberben újabb résszel folytatódott az áprilisban útjára indult gartai horrorfilm, meglepő dramaturgiai fordulattal megspékelve, amikor is a másik testvér elhalálozása nyomán kiderült, hogy a szegényes környezetben élő és ellátásra szoruló nyugdíjas nővérek valójában milliomosok. Kapuvár e hírrel újfent az országos lapok címlapjára került, és a téma tápot adott ahhoz, hogy a karácsonyi ünnepek alatt a tál kocsonya és a fazék tőtött káboszta között legyen mit csócsálni. 17-én tartották Szakács Istvánnak a Gartáért Alapítvány gondozásában megjelent "Ha visszanézek..." Képek Garta 20. század eleji népéletéből c. kötetének bemutatóját, melyet a soproni múzeum néprajzosa-muzeológusa, Csiszár Attila rendezett sajtó alá. December végén egy másik halálhír is érkezett, Sopronban ugyanis váratlanul elhunyt Kapuvár 1998-2002 közötti országgyűlési képviselője, Ágota Gábor. Az év utolsó napján az is napvilágra került, milyen szegények Kapuvár lakói, akik privát tűzijátékok sorával varázsoltak manhatteni fényszennyezést a város fölötti kiterjedt égboltozatra, kutyákat kergetve bele s beljebb a málnásba.

1978-ban a szilveszter nemcsak az év utolsó napja volt, hanem a Kapuvári Gazdasági Vasút is ezen a napon közlekedett utoljára. A kisvasút 1978. december 31-én szűnt meg, utolsó útjáról az alábbi képek narrálnak. Személyek azonosításához nem restellem a tisztelt publikum segítségét igénybe venni, de örömmel veszek mást is.

 

 1. A Vasút sori kisállomás

 

2. Fellobogózás az utolsó útra

 

3. Forgalomirányítás a 85-ös úton a temető és a Váti tó között

 

4. Átkelés a 85-ös főúton

 

5. Büki Attila és ? (bal oldalon András-kereszt)

 

6. A Cseresznye sor és a Margit híd utca kereszteződése

 

7. A 70-es kitérő a Cseresznye sor végén

 

8. Vasúti telefon

 

9. Az utolsó leszállás

 

 

süti beállítások módosítása