2010.01.14. 21:19
Hogyan remixeli a Spar a Koszos ABC-t?
Habár a boldogemlékezetű cuccjalizmus szavakban úgy ugatta a kapitalista árufetisizmus cserelogikáját, mint kutya a holdat, a gyakorlatban nem vonakodott a dekadens Nyugatra jellemző fogyasztói kultúrát háziasítani. A ’63 utáni felpuhulást követően a kádárizmus a növekvő életszínvonal vezérszavával igyekezett a szocialista embertípust népboldogítani, a komfortérzetet többek között lakásépítések dömpingjével kívánta elültetni a dolgozó nép jonhában, vagy a háztartási berendezések (mosógép, hűtő, aztán majd tévé) vásárlásának elérhetőbbé tételével próbálta elhinteni a jólét képét, rehabilitálva a fogyasztás kultúráját. A kényelemnek ebbe az ideológiájába tartozik a hatvanas évek tömeges ABC-áruház építése is, az első tudomásom szerint 1964-ben nyílt meg Budapesten. Mint ahogyan az „up-to-down” mozgás általában, ez is a város felől terjedt a vidék felé, és a hatvanas évek második felében Kapuvárra is elérkezett a jövő, megnyílt a település első ABC-áruháza – pontos évszámot nem tudok. A később mindenki által Koszos ABC-nek becézett élelmiszeráruház Kapuváron nemcsak az első volt, de évtizedekig az egyetlen is, amíg az ÁFÉSZ 1985-ben meg nem nyitotta a Hanság Üzletházban a következőt, annak ezalkalomra felépített új, nyugati szárnyában. A Koszos ABC felépítése a vidéki település civilizálásának égisze alatt többszörösen is a modernizáció célját szolgálta, a modern építészet, az urbanizáció és a fogyasztói társadalom szélesítésének hármas motorjával.
Az első kapuvári ABC-áruház építése - © Böcskei Imre (Babót) fotója (A szerző engedélyével, köszönöm neki, hogy hozzájárult a közléshez.)
Először is, a Koszos ABC funkcióján túl építészetileg is kuriózumnak számított a településen. Amíg korábban az alapvető élelmezési cikkeket árusító boltok szerényen meghúzódtak a régi épületek földszintjein, addig az új ABC már megjelenésével is reprezentálta jelentőségét, építészeti újdonságát és a fogyasztás újra felmelegített hatalmát, nemcsak hogy kizárólagosan erre a célra tervezték, de maga az épület is a térben elkülönülve szabadon álló volt: az épület funkcionálisan nem osztozott semmi mással, csak a bevásárlást szolgálta. Külső megjelenésében maga volt a fejlődés oszlopa, a település városiasodásának mintapéldánya. Főhomlokzatán a hatalmas üvegkirakat Kapuváron nemcsak építészeti különlegességnek számított, hanem már-már futurisztikus is volt a hatvanas évek dolgozó munkássága számára, amely eddig a szürke és a kopott felületeket szokta meg. Tetőzete, amellett, hogy új anyaghasználatot is jelentett, hullámokat imitáló kialakításával játékosságot képviselt, váratlanul érve a többnyire nyeregtetőhöz szoktatott szemet. Hasonlóképpen a játékosság, illetve a bevásárlás és a szórakoztatás összekapcsolása érhető tetten a hatalmas üvegfelületen, a bejárat fölött elhelyezett feliraton. Az „ABC” felirat mindhárom betűje különböző színekben pompázott (sorrendben: sárga, kék, piros), amit, ha jól emlékszem, esténként neoncsővel meg is világítottak. A szövegnek ez a megjelenítési módja az áruválaszték bőségét, szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt a sokszínűséget jelölte. Erre utalt egyébként a Rábapalota és az ABC közötti kerítésen elhelyezett színes hirdetés is: „ABC áruházunk bő választékkal áll a rendelkezésére”. Az épületnek ez a településen szokatlan stílusa, és a cseppet sem szerénytelen önreklám nem nélkülözte ama becsvágyat, hogy a vásárlás palotájává váljék, és ez az önfény a fogyasztói társadalom logikájába passzolt bele, ami a nyugati minták szerfelett eminens eltanulása volt.
A felépült Koszos ABC - © Böcskei Imre (Babót) fotója (A szerző engedélyével, akinek újfent köszönettel tartozom.)
Másodszor, a Koszos ABC az urbanizáció szélesebb kontextusába illeszkedett. Önmagán túlmutató építészetével azt hirdette, mi már nem vagyunk sáros vidékiek, a civilizáció hozzánk is elért, ám-lám. Az építészeti modernizálás egyébként is kapóra jött a városi ambíciókat dédelgető Kapuvárnak, amellyel a fejlettséget, a városi rangra való érettséget lehetett hirdetni. Ebben az értelemben a Koszos ABC státusz-cimbalom volt. Aztán már nem is társak nélküli magányos zárvány. Ne feledjük: nem sokkal az első ABC létrehozása után, a hetvenes évek első felében kezdték fölhúzni a Hanság Áruház és a Kis-Rába Áruház épületmonstrumait, amelyek tömegükkel nemkülönben kitűntek a városképből. A fogyasztásnak ezen új katedrálisait szintén a modernizáció jegyében hozták világra, a múltat végképp eltörölni ideológiája a régit az újjal cserélte fel: a Hanság az Éhn szálloda helyén, a Kis-Rába egy fagylaltosbódé helyén született meg. A Koszos ABC ugyanakkor egy tágabb városfejlesztési koncepciónak, a település keleti expanziójának is részét képezte. A negyvenes évek elejéig ugyanis a sopron–győri út a Fő tértől délre haladt, így az épületek is arrafelé sűrűsödtek, míg a tértől keletre a várpark is határt szabott a terjeszkedésnek (a keleti rész beépítettsége ma is ritkább). A városiasodással párhuzamosan viszont az egykori peremrészeket is igyekeztek beépíteni. A Koszos ABC-vel szinte átellenben a múlt avítt maradványaként interpretált várparkot felszámolták, és helyén a jövő modern építményeit húzták fel, 1964-ben a szocialista kultúrember művelődési fellegvárának, a Rábaközi Művelődési Központnak akkoriban korszerűnek tűnő épületét, nem messze tőle a Batthyány utcai lakótelepet, vagy még keletebbre, a hatvanas évektől kezdődően egy új városnegyedet, a Lakótelepet. Ezek a közel azonos időben készült épületek, melyek a város tengelyét is keletebbre tolták, ugyanazt sugallják: a városias látképhez immanens módon hozzátartozik a modern építészet.
A Koszos ABC ugyanakkor ezzel a modern megjelenésével semmibe vette az épített környezetet, úgy robbant bele a városi tájba, mint az atom. Ott állt vele átellenben a nem sokkal korábban (1960-ra) felújított Esterházy-kastély barokk épülete, vagy közvetlen szomszédságában a Rábapalota klasszicista tömbje. A hagyományos építészeti stílusokkal tömött belváros képét teljesen megtörte, rontva a harmonikus összhatást. De nem pusztán stílusával rondított bele a városképbe, hanem elhelyezkedésével is, tájolása nem igazodott sem a közút vonalához, sem a várárokhoz, sem pedig a Rábapalota térigényeihez. Egy épületet ugyanis nem árt a kontextus figyelembevételével, viszonyrendszerek összefüggésében megalkotni, a városi térben viselkednie illik. Ebbe a városképbe sehogyan sem illeszkedett az új üzlet felülete és térfoglalása, az idegenszerűség alighanem cél is volt, hogy így jobban magára hívja a figyelmet.
Harmadszor pedig, ami a fogyasztói társadalom domesztikálását illeti, a piactér funkcióját igyekezett áthasonítani, elszippantva onnan és a kisebb üzletekből a vásárlókat. Ugyanerre épül ma a pláza logikája, a szó egyébként etimológiailag a piactérre megy vissza. Volt itt minden, mint kakasos nyalóka a búcsúban, a színvilág szimbolikusan a változatosságot, azaz az árubőséget jelentette, amely pedig a boldogság ígéretét hordozta. Amíg korábban a boltokban az árut többnyire a pultnál lehetett kérni, ahol tömegek zsúfolódhattak össze szűk helyen, ez az ABC önkiszolgáló volt külön ki-bejárattal, a tágas belső térben kényelmesen lehetett flangálni, a flâneur (kalandozó, csatangoló) életfelfogását megvalósítva. Az üvegépítészet egyfelől az áruház transzparenciáját jelölte, másfelől a kirakaton keresztül láthatóvá tett bő áruválaszték hívogatóan kacsingatott az utcán lévő emberekre, csábítva őket a betérésre és a fogyasztásra. Ahogyan mondani szokták, materiális eszközöknek (anyagi javaknak) immateriális erényeket tulajdonított (a vásárlásból fakadó örömforrást), végső soron magát a jóléti társadalmat.
Minthogy azonban a Koszos ABC szűklátókörű építészeti megoldásai egy adott divatot követtek az instant siker reményében, és mivel a divatnak szükségszerűen az a jellemzője, hogy egy idő után devalválódik, az áruház is fokozatosan vesztett megbecsüléséből. Mi sem jelzi ezt jobban, mint az informális elnevezés („koszos”), amely a városiasodás e jelképét piszkosnak, büdösnek, idejétmúltnak és ótvarnak tartotta. Ahogyan a kapuvári áruházak a kilencvenes évektől az olcsó cikkek elárusító helyeiként kezdtek működni, úgy a Koszos ABC is először funkciót váltott, és kínai diszkont üzemelt a helyén. Az épületet aztán lebontották, és itt épült meg 2005-ben a Spar élelmiszerüzlete. Most jön még csak a javam!
Tézisem a következő: A Spar építészetileg, urbanisztikailag és a fogyasztás ideológiáját tekintve a Koszos ABC-t remixeli, továbbörökítve annak szerepeit.
Noha az egykori üzlet épületét eltüntették, emlékezetét a Spar megőrizte: a Koszos ABC ma is itt van. Először is, topográfiailag pontosan az általa megképzett helyen áll a mai épület, ugyanúgy nem igazodik a közút vonalához, nyilván azért, mert a megvásárolt telek mérete adott volt. Elődjétől átvéve a stafétabotot, a funkciót (ABC) is megismétli. Amíg az egykori bolt frontján jókora kirakatot helyeztek el, itt az egész főhomlokzat, és az oldalhomlokzat egy része is üvegből készült. Az üvegépítészet manapság maga a csodafegyver, igen erős a nimbusza, a modernizáció és a város szimbóluma, ezt mutatja a kínai SEN Plaza vagy a londoni Cukorsüveg. A Spar épületén tehát ismét a mintakövetés figyelhető meg, azt üzeni, mi már nem vagyunk koszos vidékiek, a fejlődés hozzánk is elért, ám-lám. Az üveg használata igen bevett a plázák épületeinél (Duna Pláza, Westend, Arena Pláza sat.), ám amíg a modernizáció eme divatját utánzó eszme Kapuvárig „up-to-down” mozgással leér, addig a plázából élelmiszerbolt lesz. Ahogyan a Koszos ABC felületképzési tulajdonságaival az újdonságot képviselte, úgy a Spar üveghomlokzatával a civilizáció eljöveteleként hirdeti magát, így az épület megint csak státusz-cimbalom. A forgalmat azáltal is kívánja növelni, hogy a Kis-Rába folyó fölé botrányosan ronda, ferde és óccsított gondolatot tükröző gyalogoshidat építtetett Stipkovits Zoltán kapuvári építőiparos révén, aki tudomásom szerint a Spar építésében is érdekelt volt. A 2005-ben készült híd egyetlen célt szolgált, nevezetesen azt, hogy a Gesztenye soron leparkoló vásárlókat gyorsan a fogyasztás ezen újabb palotájába vezesse, nehogy szegényeknek húszméteres kerülőúton kelljen megközelíteni a boltot, még tán lefogynak. Beszédes, hogy pár évtizede még a Gesztenye soron foglalt helyet a városi piactér, ezáltal szimbolikusan jelezve, hogyan fordul meg az útirány (egykor a Gesztenye sorra mentek, most a Gesztenye sorról jönnek az emberek), hogyan szippantja el a vásárlókat az egykori piac helyétől a pláza, legalábbis annak kapuvári mutációja, és hogyan veszi át a pláza a piac szerepét.
A Koszos ABC az üvegfelület mellett a színes betűkkel kívánta magára vonni a tekintetet, a Spar épületét tervező és magukat építészeknek eufemizáló Győry Attila–Szász Mária páros ugyanezt a logikát követi, csakhogy ezeknek újabb kiadásban napóra lett a neve. Amint a napóra készítője, Szász Mária az Építészfórumon meggyónja, „a csillagászattal való érintőleges kapcsolat 1976 óta” datálódik nála. Azért ezt az érintőleges kapcsolatot igazán megsparolhatta volna Kapuváron, mert személyes hobbiját örökíti tova egy nem személyes, hanem közös városi térben. Mindazonáltal az egy belvárosra jutó napórák számát tekintve alighanem világcsúcstartók vagyunk, ott van az út túloldalán egy másik napóra, amely nem más, mint óvodáskorú felnőttek privát homokozója.
A Spar urbanisztikai szempontból is újraírja a Koszos ABC történetét. Miközben a város modernizációjának szándékával lép színre, ugyanúgy kirí a városképből, ugyanúgy ignorálja a körülötte lévő építményeket, mint elődje. Igazán felemelő látvány egy barokk – műemlék – kastély és egy historizáló kőhíd mellett körültekintően elhelyezett modern üvegelefánt. A tervezők, amikor ezt az űrlényt idepakolták, az utcaképről leválasztva láthatóan pusztán egyetlen építményben gondoltak, fittyet hányva arra, hogyan fog hatni a rész az egészre, a tárgyi környezetre. Ez is a Koszos ABC-t remixeli: legyen idegenszerű, annál jobb, legalább még inkább feltűnik.
A belső térben az egyes pultoknál elhelyezett tükrök ugyanazt a szerepet játsszák, mint az egykor helyén álló élelmiszerüzletben a színes feliratok. Duplikálják a kínálatot, hogy még többnek látszódjék a választék, amely a fogyasztói társadalomban elhozza a boldogság nyarát. S amint a plázákhoz lift dukál, addig ehhez az eredetileg multifunkcionális épülethez (úgy tudom, fent kávézó lett volna) a bevásárlóközpontok másolása nyomán az aligemeletre liftet is terveztek, mert az olyan menő. Ez alighanem mindennél jobban példázza, hogyan írja felül a divat a józan észt, és hogy a célszerűség helyett a fogyasztás ideológiája diktál. Egy másik divatot is háziasítottak, amíg ugyanis a Koszos ABC kategóriája áruház volt, addig évtizedekkel később ez az agyonhasználódott szó már túlságosan parlaginak tűnt, így hát az új neve szupermarket lett. A logika azonban ugyanaz, mindkettő nyugati mintákat követ.
A város elöljárói láthatóan partnerek voltak ennek az akarnokságnak a felhúzásában, s ebben a tekintetben újrakeverték a tanácsi vezetés koncepcióját. A hatvanas-hetvenes években Kapuváron három áruház épült (ebből kettő többfunkciós): Koszos ABC, Hanság Áruház, Kis-Rába Áruház. A kereskedelem, mint foltot, megtalálta a maga ABC-rajongó városvezetését, Bíró Péter tizenkét évnyi polgármestersége alatt három ún. neves cég épített élelmiszer-áruházat, sorrendben: Penny (1996), Plusz (2004), Spar (2005). A két korszak mögöttes koncepciója ugyanaz, az elöljárók civilizációs törekvése, koppincs a nagyokról, a kisváros meghódítása. Ez az ideológia a boltban látja a város nimbuszát, a belvárosi üveghomlokzatokban véli megtalálni a jövő zálogát, a város fejlődésének megtestesítőjét, hogy elmondhassa, mint a fütyülőjüket egymásnak mutogató gyerekek: nekem is van.
Képzavart engedélyezve magamnak, a Spar olyan fütyülő, amely a rövidlátás szimbóluma. A hozzá rendelt koncepció nem más, mint a Koszos ABC-é újratöltve. S minthogy abból a nép ajkán „koszos” lett, az azt remixelő Spar történetének a végére is pont vár.
Szólj hozzá!
Címkék: remix fogyasztás urbanisztika
2010.01.12. 21:44
Töredékek egy faluregényhez
„Tíz filléres alapon
világokat veszít az Isten
hiába is próbálkozik:
nagyapi, sipkám emelintem.
Nem látja többet nagymama,
erjesztgethet ribiszke szörpöt –
jusson eszedbe pajtikám
ha majd lentről cibál az ördög.”
Varró Dániel: Nagyapi, sipkám emelintem
Az utóbbi évtizedekben az önéletírás és a hozzákapcsolódó rokonműfajok szerepe felértékelődött a tudományos diszkurzusokban. A személyes visszaemlékezéseket a historiográfia kellő kritika után olyan forrásként aknázhatja ki, amely a történelmi kataklizmákat mutatja be alulról, egyéni sorsokon keresztül. A néprajz érdeklődése az élettörténetek iránt részint abból a motivációból fakad, hogy megőrizze az utókornak azokat a szokásokat, a mindennapi élet népi hagyományait, amelyek a világ huszadik századi radikális átalakulásával rohamosan eltűnnek. Az irodalomtudomány pedig abból az episztemológiai és narratológiai megfontolásokból közelít az autobiografikus műfajok felé, amely a világ megismerhetőségének szkepsziséből kiindulva, az omnipotens (mindentudó) narrátor inflálódásával párhuzamosan az első személyű elbeszélőt részesíti előnyben, s ennek a beállítódásnak két leggyakrabban idézett teoretikus műve Philippe Lejeune-nek Az önéletírói paktum és Paul de Man-nek Az önéletírás mint arcrongálás c. elméleti szövegei. A mi térségünkben a személyes emlékeket tartalmazó szövegek közül elsősorban a történettudomány hasznosíthatja az egykori vadosfai evangélikus lelkésznek, Böröcz Sándornak az immár – tudomásom szerint öt kiadást megért – Kiáltás a mélyből c. kötetét, mely a szerző GULAG-on töltött éveire helyezi a hangsúlyt, elsősorban etnográfiai szempontból tarthat érdeklődésre számot a vitnyédi Rabi Etelkának A Madár ucából jöttem… címet viselő memoárja (mely Kapuvárra vonatkozóan is fontos információkat tartalmaz), illetve azon kapuvári származású zsidó emigráns elbeszélése, akinek kiléte – előttem legalábbis – csak monogramja (É. K.-né) által ismert, és amelyben a Holokausztra, illetve a haláltáborból való saját megmenekülése körülményeire emlékezik vissza. Ez az önéletírói sor most újabb visszaemlékezéssel gyarapodott.
Amíg a kiadó, a Gartáért Alapítvány Pintér Gábor kuratóriumi elnök hathatós közreműködésével 2009 derekán Németh Imre hagyatékából az Akikre büszkék lehetnek a kapuváriak című posztumusz kötetet jelentette meg, addig az év utolsó hónapjában a gartai Szakács István (1909–1999) személyes elbeszéléseit egységbe foglaló, ugyancsak a szerző halála után publikált munkát tárta a szélesebb nyilvánosság elé „Ha visszanézek…” Képek Garta 20. század eleji népéletéből címmel. Miközben azonban előbbiben a szerző Kapuvár nevezetesebb személyeinek életpályáját gyűjtötte csokorba, azonközben a közelmúltban megjelent másik könyv az élettörténet műfajának egyéni szemléletű nyomait viseli magán. A művet a szerző fennmaradt írásos örökségéből Csiszár Attila rendezte sajtó alá, a ma már nem használatos szavakhoz, vagy tájnyelvi kifejezésekhez fűzött bőséges jegyzetapparátus elkészítése szintén az ő alapos munkáját dicséri. Amint a kötethez – szintén Csiszár Attila által – írt Bevezetőből kiderül, Szakács István ezeket a visszaemlékezéseket többnyire különböző pályázatokra küldte be, írásait ma múzeumi adattárak mellett a szerző leszármazottai őrzik. Azzal, hogy a kötet szerkesztője, a különböző időpontban kelt és eltérő tematikával rendelkező elbeszéléseket a gyerekkortól a házasságig, aztán a felmenők elhalálozásáig kronologikus sorrendbe rendezte, bizonyos értelemben folyamatszerűséget is kölcsönzött az élet egyes szegmenseit töredékesen tárgyaló írásoknak.
A frissen megjelent kötetet olvasva az 1998-as év irodalmi sikerkönyvének, Oravecz Imrének Szajla. Töredékek egy faluregényhez című – oldalszámait tekintve is – grandiózus alkotása fröccsent legottan az agyamba, posztom címét is tőle loptam. Oravecz műve a Nógrád megyei Szajla falu emlékezetének könyve, amely különböző diszkurzusformák, szövegtípusok kereszteződésében áll. Nemcsak a próza és a líra határterületeit kutatja, hanem egyik lehetséges olvasata szerint egyszerre személyes emlékeket tartalmazó memoár, családtörténet, fragmentumszerű regény, s egyszersmind egy tágabb közösség eltűnő világát is reprezentáló helytörténet. Oravecz Szajlája és Szakács István Gartája közötti érintkezési felületeket természetesen nem lehet egymással túlságosan szorosan kontextualizálni, mindazonáltal úgy vélem, a „Ha visszanézek…” c. album éppúgy tudásformák és műfajok metszetében áll, egyszerre értelmezhető néprajzi és történeti, valamint irodalmi szempontból.
Ebből a nézőpontból személve szerencsésnek tartható az alcím megválasztása (Képek Garta 20. század eleji néprajzából). Egyfelől Szakács István visszaemlékezései nem pusztán egyéni élettörténetet mesélnek el, hanem egy szélesebb közösség összefüggésébe ágyazódnak be, egyfajta kollektív emlékezetet tartanak fenn, másfelől a képek metaforája érzékletesen jelöli azt a narratív tulajdonságot, hogy a szövegek egyes jeleneteket gyakorta csak felvillantanak. Az első rész, amely a Komlóskenyéren nőttem fel címet viseli, valamennyi fejezet közül talán a leginkább hagyatkozik az egyéni emlékezetre, ám azon keresztül áttételesen egy már eltűnt csoport múltja tárul elénk. A tematikus vezérfonalat a táplálkozási szokások jelentik, ám ez mégsem egyszerűen a kenyérsütés és a langallókészítés néprajzi, azaz tudományos leírása, hanem párbeszédekkel fűszerezett személyes kitérők, epizódszerű történetek szakítják meg a lineáris narratívát a gyerekkorról, az iskoláról, a fürdésről és a gyermekmunkáról, a népélet szokásrendszere pedig mindennapi mikrotörténeteken keresztül tárul fel, fellazított elbeszélői keretben. A családtörténeten keresztül a közösségi életvilágot, illetve a múlt és a jelen összekapcsolódását képviseli Az én nagyapám című fejezet, amelyet a magam részéről bátorkodom elbeszéléstechnikai szempontból az egyik legizgalmasabb résznek gondolni. Szakács István öregapjának, Szakács Andrásnak az elbeszéléseit örökíti meg, és ezzel a közvetítéssel nemcsak az orális beszédmód fordul át írásos változatba, de magát a történetet az újramesélés révén a sajátjává is teszi. Azzal, hogy a nagyapi által elmondottakat feljegyzi, olyan néprajzi tulajdonságokat is örökül hagy az utókor számára, amely minden valószínűség szerint elveszett volna, és ezáltal személyesen nem átélt történeteket is elmesél. A nagyapa történetének személyes elsajátítását jelöli az a narratív technika, hogy őse elbeszélését is első személyű elbeszélő mondja el, anélkül, hogy szorosan idézőjelek közé szorítaná: az elbeszélés az elbeszélés módjáról is beszél, azaz egyfajta metanarratíva. A lineáris történet a házasodásig vezet, az unoka által irodalmi szempontból is frappánsan van összerakva, a nagyapa mesélésének befejeződésével ér véget Szakács István újramondó közvetítése is.
Bizonyos szempontból persze a Szakács-család élettörténetébe már eleve bele volt kódolva ama szélesebb perspektíva, mely a gartai közösségre kollektív módon tekint. Amint Csiszár Attila előszavából megtudható ugyanis, a nagyapa, Szakács András jelentősen kivette a részét a Gartai Polgári Társas Olvasókör és az Önkéntes Tűzoltó Testület megalapításában, idősebb Szakács István községi bíró volt, és fia is közéleti szerepeket töltött be. Mindez afelé mutat, hogy a család Gartát a személyes élményeken túl szélesebb perspektívából szemlélhette, így a visszaemlékezések is tágabb és reflektáltabb szemléletet tükröznek. A Gyermekkori mulatságok címet viselő fejezet elején Szakács István a Galin-gödörről például a következőket írja: „A téglavetőgödör a századforduló táján kimerült. Tavaszonként elborította a talajvíz, amely itt-ott az egyméteres mélységet is elérte (31. o.).” Aztán Az élet alkonyán c. részben ezt olvashatjuk: „Garta a népesebb községek közé tartozott. Foglalkozásra nézve a lakosságnak több mint a fele építőiparos volt. Az iparos családok mai szóhasználattal kétlaki életmódot folytattak. Iparos is volt meg paraszt is (100. o.).” Mindezek a mondatok beillenének egy Gartáról szóló helytörténeti munka fejezeteibe is, nem a személyes emlékezést tükrözik, hanem valamiféle közösségi tudatot, másrészt a szerző mikrotörténeteken keresztül olyan jellegzetességekről is beszámol, amely nem pusztán egyéni érdekeltséget tükröz. Ugyancsak kollektív emlékezetet tartanak fenn azok a néprajzi leírások, amelyek a vallási életről számolnak be: „Kapuváron és Gartán az 1920-as évek elejéig Sarlós Boldogasszony napját amolyan félünnepként tartották meg, csak a legszükségesebb munkát végezték el. Mindkét község népe proseccióval, előimádkozók vezetésével, kereszttel, zászlókkal járta meg a búcsút. (32. o.)” Az egykor messzeföldön híres „gartai legényéletről” pedig olyan részletességgel, és ami nem kevésbé fontos, saját nyelvén keresztül, tehát egy közösségen belülről megszólalva ad számot, amely mintha a néprajzi leírás diszkurzusába illeszkedne. Ezt a nyelvet jelzi a Bekeresztűködtem c. fejezet, mely a közösségi létezés rituális szabályairól ad képet, az elvárt magatartásformákról, vagyis arról, milyen szokásokat kell elsajátítani ahhoz, hogy valakit a csoport részeként fogadjanak el, mintegy beavatási szertartás keretében. A tájra jellemző nyelvhasználat arra is fényt vet, hogy ezeket a szokásokat, hagyományokat olyan módon elemzi, amely sok tekintetben megfeleltethető Bronisław Malinowski népszerű antropológiai terminusának, a „résztvevő megfigyelésnek” (amit aztán Clifford Geertz „sűrű leírásnak” nevezett elmélete kérdőjelezett meg azon az alapon, hogy a nép életének megfigyelője maga is kulturális keretek közé szorítva értelmez, így nem képes az objektív leírásra). Mindazonáltal Szakács István hallatlanul fontos kötete egyfelől nem pusztán saját emlékeket tartalmaz, hanem egy kisközösség mindennapi szokásairól is beszámol, másrészt olyan mikrotörténeteket is elbeszél, amelyek már a szöveg elbeszélői idejében is múltnak számítottak. Ezt szimbolikusan példázza a tapló és a gyufa szerepe: „Te Vendé! – mondták neki többször a beszélgető társak –, ezt az ócskaságot jó lenne, ha elhagynád, amikor itt a gyufa (45. o.)”. Láthatóan itt a tapló mint a múlt jelölője és a gyufa mint a jelen divatja viaskodik egymással, az elmúlást, a szokások megváltozását jelezve.
Azzal, hogy Csiszár Attila összeállításában és a Gartáért Alapítvány pénzügyi hátterével Szakács István emlékiratai megjelenhettek, lehetővé vált, hogy a történetek úgy hagyományozódjanak egyik nemzedékről a másikra, ahogyan a Szakács-családban öröklődtek a halál után a ruhadarabok: „A temetést követő harmadnap az elhunyt szülő gyerekei összejöttek az utána maradt ruházat elosztása végett. A viseletben három nemzedék alatt sem történt változás. Amit az öreganya viselt, azt viselhette az unoka, a dédunoka (103. o.).” Ezzel egy falu töredékes regényének emlékezetét is fenntartva – immár történelemként. Sipkám emelintem…
(Szakács István: „Ha visszanézek…” Képek Garta 20. század eleji népéletéből. Összeállította és bev.: Csiszár Attila, Gartáért Alapítvány, Kapuvár, 2009, 115. o.)
Szólj hozzá!
Címkék: könyv garta níprajz mikrohistory
2010.01.11. 23:25
Németh Rozália énekeskönyve (Negyedik rész)
Németh Rozália énekeskönyve
(Kapuvár, Szabadság utca)
Ezen rozmaringág s kék ibolya illatjával szagos nótácskákat, kiket én itten most kiteszek, még a múlt évszázad utolsó tizedének délfelében adta által nékem Németh Rozália néném öröm- és megbecsülésre. Kinek akkortájbani esztendeinek száma is meghaladta mán a kilencvenet, de még ennen kezivel szedte ki az anyafődbül a dáliahajmákat, tuládozta ki a piarcra talyigáján a fehér kardvirágokat, s csak ritkássan üldögé’t az udvar közepin a szederfa alatt. S nám, miként adá nékem ajándékképpen, én aztat úgy e’, s nemkülönben híven meg is őrizém, hogy ez énekek el s széjjel ne iramodjanak a felejtés förgetegével, s bíz’ oltalmazám én az elmúlástól, ottand, a pöndölömmel bétakart tokaszalonna és a videjójáték között, a virághímmel varrott abrosszal borétott sublótomban. Mikoron penig magánosságomban leülök a lóca partjára, egyre s másra csak az jegecesedék ki izzó homlokom megett, hogy e dalocskák okulásra valók és kelletik űket becsben tartani, mert biz’isten az igaz magyari lélek egybekötött csokrai és két szerelmetes szíveknek hűséges kifolyásai. No ’jszen nem ám ebenguba ez vagy mit sem érő kutyafitty, mert Rozi néném egész életibe vonta egybe űket elméje gráblájával, s kötötte öszve könyve mai napság már megsárguló merevlemezének kévéjébe, hol vérpiros irónnal, hol meg oly’ fekete téntával, mely a holdvilágos éccakával hasonlik. A sorok között oly sok különb-különbféle kedélyvelág búvik, mint égen a csillagok, mert hogy hogy is nem – ezek az széles magyari rétek televényes humuszában fogantattak, s amolyan vadgerlicék módjára széjjel el és béjárták az érzedelmek tágas mezejét, a megecetesedett, asztalbanyőtt keserőség fájdalmátul a megcsalatás gyásszal bevont balladáján általmenvén egészen a szexuális diszkrepanciák aláhulló gatyapőcéig vagy peniglen a menasszoni negédesség násztáncájig. S oszt’ danolták ezeket tájtékpipa füstje mellett a kert vígibe, danolták ezeket, mikoron megtulókapázták a gyárekkel a kuk’ricát, de danolták akkoron is, midőn sütöttík zsírba’ a csörögefánkot a fritőzben, de ezen nótácskákat tette a korongra a pántlikás dídzsé is a bucsui bálbo. Ezeknek osztán okáért mit e gyűjteménynek sűrejébűl általnyújtok, vügyed te is úgy, olvasó, szíved vígság- s boldogulására!
Kiskertemben
I.
Kiskertemben fölsütött a holdvilág / az én babám abba füröszti magát / göndör haját másfele fújja a szél / köszönöm, babám, hogy idáig szerettél
II.
Nem idevalósi születésű vagyok / én messze földről vándoroltam ide / és így jár, aki messze földről vándorol / nincsen babája, ki vállára ráborul
III.
Elmegyek, nem maradok e tájon / hogy a szívem a babámért ne fájjon / mert a szívem a babámért nagyon fáj / a szőkét szerették, a barna meg reám vár
IV.
Nem jó csillag lett volna én belőlem / éjfél előtt nem ragyognék az égen / kerülném még az eget / akkor tudnám meg, hogy a babám kit szeret
V.
Ej, kis babám, jól fölszedd a lábadat / Kapuvárott nem találják párodat / sem a lónak, sem pedig a nyeregnek / nincsen párja a kapuvári gyereknek
Negyvennyolcas laktanya
I.
Negyvennyolcas laktanya, de magas a teteje / ráhajlik a jegenyefa levele / cserebogár csípd le annak a levelét / le ne tépd sejehaj a kis kalapom tetejét
II.
Negyvennyolcas laktanya, sűrű ablak van rajta / az én babám most könyökült ki rajta / szépek a fák, zöldellnek időnként / Horthy-baka a babával laktanyából gyere ki
III.
Ez a barna kis leány, ki sétál a kiskertbe / tearózsát szedeget a kezébe / ej, te kis leány, minek szeded a rózsát / ma szereti a babám annak kötök bokrétát
A sopronyi nagy kaszárnya
I.
A sopronyi nagy kaszárnya, de sok a huszár benne / kerül belül minden lánynak, nekem nem köll senki se / Kerül belül minden lánynak, nekem nem köll senki / úgyis tudom, az elsőt el köll felejteni
II.
Konduljon meg a nagyharang, boruljon le az ég is / temetésre gyűljön össze az egész falunép is / koporsómra szálljon rá egy párt vesztett madárka / mondja el a búcsúztatót, hiszen ő is olyan árva
III.
Koporsómat arra viszik, nyisd ki kiskapumat / mert én többet úgy se teszem át rajta a lábomat / megátkoztam azt a percet, mikor hozzád mentem / elég volt a fájdalomból, mit okoztál te nekem
IV.
Elmegyek a házad előtt, be se merek nézni / kihallatszik az a nóta is / babám nem tudtam, hogy kinek dalolsz / hej de azért még a te első szerelmedet megsiratom én is
Az almádi Anna-bálon
I.
Az almádi Anna-bálon nagy az esküvő / inkább lenne dínom-dánom, vígan mulató / Egymás mellett ültünk ketten, és én jómagam / néztem csendes bámulatot, alig volt szavam
II.
Éjféltájba’ asztalunkhoz jött egy jó cigány / azt kérdezte, mit parancsol, drága jó leány / A kislány így válaszol: mindegy énnekem / nincsen nótám, a nótákat nem is ismerem
III.
Akinek nincsen nótája, annak szíve sincs / ha nem tudod, mi a nóta, szívemre tekints / Lesz még idő, a nevemet halkan suttogod / holdvilágos nyári este, dalban dolgozok
IV.
Aztán jött egy még gazdagabb házi jó barát / aki messze földre vitte Mariskát / Négy fogatos hintó áll a nagytemplom előtt / a világon nem láttam még ilyen esküvőt
V.
Akinek nincsen nótája, annak szíve sincs / ha nem tudod, mi a nóta, szívemre tekints / Lesz még idő, a nevemet halkan suttogod / holdvilágos nyári este dalban dolgozok
VI.
Harminctermes palotába megy az ifjú pár / a sok szolga körülöttük lábujjhegyen jár / A mennyasszony mégis sápadt, könnyes a szeme / kinn a parton megszólal az éjjeli zene
VII.
Akinek nincsen nótája, annak szíve sincs / ha nem tudod, mi a nóta, szívemre tekints / Lesz még idő, a nevemet halkan suttogod / holdvilágos nyári este dalban dolgozok
VIII.
Messze külföldre utaztam, hogy felejtsem el / és azután megállok egy mulató előtt / benéztem és mit látok a tomboló tanyán / a Rozika üldögél egy ócska zongorán
IX.
Akinek nincsen nótája, annak szíve sincs / ha nem tudod, mi a nóta, szívemre tekints / Lesz még idő, a nevemet halkan suttogod / holdvilágos nyári este dalban dolgozok
Szólj hozzá!
Címkék: énekeskönyv
2010.01.10. 23:36
Occam gartai borotvája
Szólj hozzá!
Címkék: könyv garta
2010.01.05. 15:04
A Devák-ház HD felbontásban
19 komment
Címkék: urbanisztika níprajz
2010.01.04. 14:54
300 000
Háromszázezer, nem liter oxigén, vagy nám tudom, hanem háromszázezer letöltés. Január 4-én látogatottságilag átlépte a bűvös álomhatárt a HT klasszikusának, a Kapuvári buzibár c. evörgreennek egyik - mondom: egyik - feldolgozása a youtube-on, mely a Final Fantasy képeiből és amannak pogós melódiájából készít öltvényt, szórakoztató elegyben. Úgy alétom, a városmenedzsmentnek még sokáig kelletik gyúrnia kommunikációilag azon , hogy ugyanezt a látogatószámot akárcsak alulról megszaglintsa. Üdvözlet a Hatóságilag Tilosnak a teljeskiőrlésű marketingért, mely a várost új branddel gazdagíccsa. A Kapuvári buzibár szelleme egyre dicsőbb, s általa híres e föld... Fel, emberek, a félmilláig! Teccikérteni?
2010.01.01. 16:55
Retrospektív 2009
Szólj hozzá!
Címkék: turizmus kúttúra helyi politika
2009.12.31. 01:22
Last minute, avagy a hansági kisvasút utolsó útja
1978-ban a szilveszter nemcsak az év utolsó napja volt, hanem a Kapuvári Gazdasági Vasút is ezen a napon közlekedett utoljára. A kisvasút 1978. december 31-én szűnt meg, utolsó útjáról az alábbi képek narrálnak. Személyek azonosításához nem restellem a tisztelt publikum segítségét igénybe venni, de örömmel veszek mást is.
1. A Vasút sori kisállomás
2. Fellobogózás az utolsó útra
3. Forgalomirányítás a 85-ös úton a temető és a Váti tó között
4. Átkelés a 85-ös főúton
5. Büki Attila és ? (bal oldalon András-kereszt)
6. A Cseresznye sor és a Margit híd utca kereszteződése
7. A 70-es kitérő a Cseresznye sor végén
8. Vasúti telefon
9. Az utolsó leszállás