Az önéletrajz nyakas jószág, nem engedi betöretni magát sem pusztán a történetírás, sem pedig kizárólag a szépirodalom módszerével, akárhogyan izzadja is habosra ennen nedvét a műfajelmélet ki, s még kijjebb. Az önéletrajz inkább olyan fattyú állat, mely egyszerre történeti dokumentáció és irodalmi alkotás. Örömmel lubickol a történetírás virányos tündérligetében, a történelmi folyamatokban benne álló szerző azokat a megtörtént eseményeket meséli el, amelyeket maga látott, amelyeket kívüle senki sem tapasztalt meg, a levéltári recsegő asztal fölé hajoló és főtt lecsókolbász szagát lendületesen kipárologtató kutató orvosdoktor meg pláne nem. Így az orránál megragadván az önéletírás forrásértékkel bír, dokumentumszerű, hiteles elbeszélést tár elénk. Igen ám, de a műfaj otthon érzi magát az irodalom rózsalugasokkal tarkított bájvidékén is, az író hamiskásan fogó tolla az ecsetelt történelmi eseményeket egyes szám egyes személyben, óhatatlan szubjektivitással közvetíti, benne saját szerepét őszintétlen módon felnagyítja vagy féltett gyémántként lépten-nyomon szakadatlan csiszolja. Innen nézve tehát az önéletrajz épp annyit takar el az olvasó szeme elől, mint amennyit szemérmesen megmutat, éppúgy fedi fel szerzőjének arcát, ahogyan az elé maszkot helyez. Akkor hát mostan ám, de aztán tényleg: az önéletrajz arc vagy maszk, tényirodalom vagy széppróza, szórakoztató irodalom vagy történeti kútfeőő? Homlokunk izzó fazekában tovább korbácsolja verejtékeink dús habjait, hogy a magyar irodalomban az önéletrajz (és holdudvara), majd a regényes elbeszélés éppen a történetírás csecseit szopkodta, avagyis a kitaláció és a tudományosság egy tőről fakad. Úgy néz ki, tengervészes éjen az önéletírás önfejű hibridje szétgyak mindenféle műfaji behatárolásra irányuló próbálkozást, és a fikció és a dokumentum halmazainak metszetében, hát hogy is mondjam csak, van. De ez nem az én seggemből pattant ám ki, de nem ám. Már megmondta a frankót a posztstrukturalista atyaúristen Paul de Man is, előtte meg utána is sokan, de nem elegen, hogy tudniillik a „fikció és az önéletrajz közötti különbség nem vagy/vagy-szerű szembeállítás, hanem eldönthetetlenség”, valamint hogy „az önéletrajz nem műfaj vagy beszédmód, hanem az olvasás vagy a megértés figurája” (Eztet pedig előphörgette a szájával itt: Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás. Ford. Fogarasi György. In: Pompeji, 1997/2-3. 93–108.)

Mindezeket pedig  csak azért mondottam, hogy többet kelljen olvasni. Wathay Ferenc (nem az, hanem az egyik) élettörténetét, melyben a haza szíve fáradhatatlan dobog, csupán saját önéletírásából ismerjük, így összehasonlítás hiányában ott vetíthet, ahol nem szégyelli, ki tudja ellenőrizni azt. Nyilván nem a konkrét események hitelességének megkérdőjelezéséről van szó, de az ördög a részletekben lakik, a fikció, a magamentegetés az egyes narratív szekvenciák összeillesztésében, egymáshoz való viszonyában jelentkezik, abban, mit hallgat el, mit színez hófehérre, mint a liljom. Wathay 1568-ban született, halálának idejét egyéb kútfők nem kötötték az utókor orrára, de valószínűsítik, hogy 1606-9 körül adta le a kulcsot az élet portáján. Ahogyan a kor mintarendszere elvárta, példaképéhez, Balassi Bálinthoz hasonlóan egyszerre katona és költő, mindamellett fennmaradtak élvezetes pasztellfestményei, mellyel szerkesztett versgyűjteményét illusztrálta. 1605-ben török rabságban írt önéletrajzában, mely családja történetét is átfogja, a 16.-17. századi emlékírók közül a legmesszebb jut a regényes elbeszéléshez vezető úton. Személyes történetét „emlékezetért és üdő töltésért” írta meg, amely kijelentés már önmagában az autobiográfia fentebb említett kettős identitását ötvözi: egyrészt történeti műnek szánja, mely megörökíti nevét („emlékezetért”), másrészt pedig irodalmi alkotásként, fikcióként tekint rá, amellyel olvasóját kívánja szórakoztatni („üdő töltésért”). Ez, mely kebelemet ónsúllyal nyomja, látszólag pusztán cukrozott takony, de az emlékirattól a regény (fiction) felé való eltávolodás irodalomtörténetileg óriási elmozdulás. Rendkívül cselekményes, fordulatokban duzzadó pályája eleve tálcán kínálja a szórakoztatást, a kalandos életút feltételezi a regény(essége)t. Vágon siralommal érkezik ez csalárd világba, iskoláztatása után Cseszneken, Győrben, Veszprémben és Pápán is szolgál, ahol francia fogságba kerül, közben kétszer is sebbe esik, egyszer combjába kap puskagolyót, másodszor nyíllal lövik át balog lábát, az óvári várban a borgyümölcs nedűjének szorgos nyakalásától rókát tereget, első felesége halála után újraházasodik, aztán részt vesz Fehérvár sikertelen megvételében, ahol ismét elcsípik a törökök, Nándorfehérvárra kerül, onnan álruhába bújva megszökik, megkínozzák a hangyák és szerencsétlenségére a Temest átúszván törökökbe botlik, akik megint foglyul ejtik, s Szófiába, majd Konstantinápolyba szállítják, s itt, a Héttoronyban raboskodván ablakából a bús habokra pillantva írja meg önéletrajzát, mely ím, itt áll előttünk. Ebben veti papírra nagyapjának, az idősebb Wathay Ferencnek az életét röviden, melyet most történelmi forrásként veszek használatba.

 

 

A bodonhelyi átkelőhely, ahogyan Pápa vagy Győr veszése is árulkodik róla, sem tudta azonban megkímélni a mezei virágokkal dús Rábaközt az 1594-es török pusztítástól, amit korábban az 1597. évi kapuvári urbárium kapcsán citáltam. Ifjabb Wathay Ferenc panasza erről a következőképpen szól: „az én vági jószágom is mind elpusztulván Rábaközzel, de égéstűl mégis az Vág falu megmaradván, maradtanak meg az kastélyban mégis meg az én ispánom, és futott szegénység, mely föld akkoriban minémő szörnyűségben volt, és mind az egész Rába-belső fel mind Bécsig, és rémülésben – nincs, azt aki megírhatná”. Sok vitézi állapotban való forgandóság, csavargás, búdosás, széjjelrészegeskedés és sebből vérzés után Wathay Terminátor Ferenc utólszor akkor érinti a Rábaköz nyugati vidékét téntájával, mikor az 1600. esztendő első hónapjának 11-éjén életének folyását tartós mederbe terelni remélvén nőül veszi Ládony Annát, aki a „mihályi kastélynak felit jószágostul, Ládonyt és Gencsit szegíny társam örökül bírja vala s több jószágot is”. Amikor azonban „hatszáz tatár Rábaköznek és az egész Pápóc vidékének elrablására” indul újfent, hű oltalmazóként feleségét Veszprémből Mihályiba vezeti. Pápai rettenetes fogsága és szerencsés megszabadulása után pedig hitvesével szintén itt találkozván „Mihályinál általmentem volna az Rábán, hát szegíny Gyóróban előmben jütt, kivel mikoron egymást megláttok volna, és egymást látásán nagy örömönk lett volna, hálákat az Istennek adánk, dicsérvén velem tett nagy hatalmasságárúl, mely második örömönk lett Szent Iván-nap estin, házasságunknak ötödik holnapján”.  Úgy sejti, szebb korány gyúl, de ó, minő szerencsétlenség, nemsokára felesége elhal, ő maga pedig Fehérvárott seblázban égvén, majd újból vasba veretvén hol rácföldön, hol a Béga partján, végezetül penig a Héttoronyban szürcsöli a feketelevest, hogy ottani magánya közepette önéletrajzában önmagát avassa megértése tárgyává, kérdések miljomezrével ostorozva magát, magyarázatot akarván lelni sorozatos megaláztatásainak titokzatos okaira. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.