„Tíz filléres alapon

világokat veszít az Isten

hiába is próbálkozik:

nagyapi, sipkám emelintem.

 

Nem látja többet nagymama,

erjesztgethet ribiszke szörpöt –

jusson eszedbe pajtikám

ha majd lentről cibál az ördög.”

 

Varró Dániel: Nagyapi, sipkám emelintem

 

 

Az utóbbi évtizedekben az önéletírás és a hozzákapcsolódó rokonműfajok szerepe felértékelődött a tudományos diszkurzusokban. A személyes visszaemlékezéseket a historiográfia kellő kritika után olyan forrásként aknázhatja ki, amely a történelmi kataklizmákat mutatja be alulról, egyéni sorsokon keresztül. A néprajz érdeklődése az élettörténetek iránt részint abból a motivációból fakad, hogy megőrizze az utókornak azokat a szokásokat, a mindennapi élet népi hagyományait, amelyek a világ huszadik századi radikális átalakulásával rohamosan eltűnnek. Az irodalomtudomány pedig abból az episztemológiai és narratológiai megfontolásokból közelít az autobiografikus műfajok felé, amely a világ megismerhetőségének szkepsziséből kiindulva, az omnipotens (mindentudó) narrátor inflálódásával párhuzamosan az első személyű elbeszélőt részesíti előnyben, s ennek a beállítódásnak két leggyakrabban idézett teoretikus műve Philippe Lejeune-nek Az önéletírói paktum és Paul de Man-nek Az önéletírás mint arcrongálás c. elméleti szövegei. A mi térségünkben a személyes emlékeket tartalmazó szövegek közül elsősorban a történettudomány hasznosíthatja az egykori vadosfai evangélikus lelkésznek, Böröcz Sándornak az immár – tudomásom szerint öt kiadást megért – Kiáltás a mélyből c. kötetét, mely a szerző GULAG-on töltött éveire helyezi a hangsúlyt, elsősorban etnográfiai szempontból tarthat érdeklődésre számot a vitnyédi Rabi Etelkának A Madár ucából jöttem… címet viselő memoárja (mely Kapuvárra vonatkozóan is fontos információkat tartalmaz), illetve azon kapuvári származású zsidó emigráns elbeszélése, akinek kiléte – előttem legalábbis – csak monogramja (É. K.-né) által ismert, és amelyben a Holokausztra, illetve a haláltáborból való saját megmenekülése körülményeire emlékezik vissza. Ez az önéletírói sor most újabb visszaemlékezéssel gyarapodott.

            Amíg a kiadó, a Gartáért Alapítvány Pintér Gábor kuratóriumi elnök hathatós közreműködésével 2009 derekán Németh Imre hagyatékából az Akikre büszkék lehetnek a kapuváriak című posztumusz kötetet jelentette meg, addig az év utolsó hónapjában a gartai Szakács István (1909–1999) személyes elbeszéléseit egységbe foglaló, ugyancsak a szerző halála után publikált munkát tárta a szélesebb nyilvánosság elé „Ha visszanézek…” Képek Garta 20. század eleji népéletéből címmel. Miközben azonban előbbiben a szerző Kapuvár nevezetesebb személyeinek életpályáját gyűjtötte csokorba, azonközben a közelmúltban megjelent másik könyv az élettörténet műfajának egyéni szemléletű nyomait viseli magán. A művet a szerző fennmaradt írásos örökségéből Csiszár Attila rendezte sajtó alá, a ma már nem használatos szavakhoz, vagy tájnyelvi kifejezésekhez fűzött bőséges jegyzetapparátus elkészítése szintén az ő alapos munkáját dicséri. Amint a kötethez – szintén Csiszár Attila által – írt Bevezetőből kiderül, Szakács István ezeket a visszaemlékezéseket többnyire különböző pályázatokra küldte be, írásait ma múzeumi adattárak mellett a szerző leszármazottai őrzik. Azzal, hogy a kötet szerkesztője, a különböző időpontban kelt és eltérő tematikával rendelkező elbeszéléseket a gyerekkortól a házasságig, aztán a felmenők elhalálozásáig kronologikus sorrendbe rendezte, bizonyos értelemben folyamatszerűséget is kölcsönzött az élet egyes szegmenseit töredékesen tárgyaló írásoknak.

            A frissen megjelent kötetet olvasva az 1998-as év irodalmi sikerkönyvének, Oravecz Imrének Szajla. Töredékek egy faluregényhez című – oldalszámait tekintve is – grandiózus alkotása fröccsent legottan az agyamba, posztom címét is tőle loptam. Oravecz műve a Nógrád megyei Szajla falu emlékezetének könyve, amely különböző diszkurzusformák, szövegtípusok kereszteződésében áll. Nemcsak a próza és a líra határterületeit kutatja, hanem egyik lehetséges olvasata szerint egyszerre személyes emlékeket tartalmazó memoár, családtörténet, fragmentumszerű regény, s egyszersmind egy tágabb közösség eltűnő világát is reprezentáló helytörténet. Oravecz Szajlája és Szakács István Gartája közötti érintkezési felületeket természetesen nem lehet egymással túlságosan szorosan kontextualizálni, mindazonáltal úgy vélem, a „Ha visszanézek…” c. album éppúgy tudásformák és műfajok metszetében áll, egyszerre értelmezhető néprajzi és történeti, valamint irodalmi szempontból.

            Ebből a nézőpontból személve szerencsésnek tartható az alcím megválasztása (Képek Garta 20. század eleji néprajzából). Egyfelől Szakács István visszaemlékezései nem pusztán egyéni élettörténetet mesélnek el, hanem egy szélesebb közösség összefüggésébe ágyazódnak be, egyfajta kollektív emlékezetet tartanak fenn, másfelől a képek metaforája érzékletesen jelöli azt a narratív tulajdonságot, hogy a szövegek egyes jeleneteket gyakorta csak felvillantanak. Az első rész, amely a Komlóskenyéren nőttem fel címet viseli, valamennyi fejezet közül talán a leginkább hagyatkozik az egyéni emlékezetre, ám azon keresztül áttételesen egy már eltűnt csoport múltja tárul elénk. A tematikus vezérfonalat a táplálkozási szokások jelentik, ám ez mégsem egyszerűen a kenyérsütés és a langallókészítés néprajzi, azaz tudományos leírása, hanem párbeszédekkel fűszerezett személyes kitérők, epizódszerű történetek szakítják meg a lineáris narratívát a gyerekkorról, az iskoláról, a fürdésről és a gyermekmunkáról, a népélet szokásrendszere pedig mindennapi mikrotörténeteken keresztül tárul fel, fellazított elbeszélői keretben. A családtörténeten keresztül a közösségi életvilágot, illetve a múlt és a jelen összekapcsolódását képviseli Az én nagyapám című fejezet, amelyet a magam részéről bátorkodom elbeszéléstechnikai szempontból az egyik legizgalmasabb résznek gondolni. Szakács István öregapjának, Szakács Andrásnak az elbeszéléseit örökíti meg, és ezzel a közvetítéssel nemcsak az orális beszédmód fordul át írásos változatba, de magát a történetet az újramesélés révén a sajátjává is teszi. Azzal, hogy a nagyapi által elmondottakat feljegyzi, olyan néprajzi tulajdonságokat is örökül hagy az utókor számára, amely minden valószínűség szerint elveszett volna, és ezáltal személyesen nem átélt történeteket is elmesél. A nagyapa történetének személyes elsajátítását jelöli az a narratív technika, hogy  őse elbeszélését is első személyű elbeszélő mondja el, anélkül, hogy szorosan idézőjelek közé szorítaná: az elbeszélés az elbeszélés módjáról is beszél, azaz egyfajta metanarratíva. A lineáris történet a házasodásig vezet, az unoka által irodalmi szempontból is frappánsan van összerakva, a nagyapa mesélésének befejeződésével ér véget Szakács István újramondó közvetítése is.

            Bizonyos szempontból persze a Szakács-család élettörténetébe már eleve bele volt kódolva ama szélesebb perspektíva, mely a gartai közösségre kollektív módon tekint. Amint Csiszár Attila előszavából megtudható ugyanis, a nagyapa, Szakács András jelentősen kivette a részét a Gartai Polgári Társas Olvasókör és az Önkéntes Tűzoltó Testület megalapításában, idősebb Szakács István községi bíró volt, és fia is közéleti szerepeket töltött be. Mindez afelé mutat, hogy a család Gartát a személyes élményeken túl szélesebb perspektívából szemlélhette, így a visszaemlékezések is tágabb és reflektáltabb szemléletet tükröznek. A Gyermekkori mulatságok címet viselő fejezet elején Szakács István a Galin-gödörről például a következőket írja: „A téglavetőgödör a századforduló táján kimerült. Tavaszonként elborította a talajvíz, amely itt-ott az egyméteres mélységet is elérte (31. o.).” Aztán Az élet alkonyán c. részben ezt olvashatjuk: „Garta a népesebb községek közé tartozott. Foglalkozásra nézve a lakosságnak több mint a fele építőiparos volt. Az iparos családok mai szóhasználattal kétlaki életmódot folytattak. Iparos is volt meg paraszt is (100. o.).” Mindezek a mondatok beillenének egy Gartáról szóló helytörténeti munka fejezeteibe is, nem a személyes emlékezést tükrözik, hanem valamiféle közösségi tudatot, másrészt a szerző mikrotörténeteken keresztül olyan jellegzetességekről is beszámol, amely nem pusztán egyéni érdekeltséget tükröz. Ugyancsak kollektív emlékezetet tartanak fenn azok a néprajzi leírások, amelyek a vallási életről számolnak be: „Kapuváron és Gartán az 1920-as évek elejéig Sarlós Boldogasszony napját amolyan félünnepként tartották meg, csak a legszükségesebb munkát végezték el. Mindkét község népe proseccióval, előimádkozók vezetésével, kereszttel, zászlókkal járta meg a búcsút. (32. o.)” Az egykor messzeföldön híres „gartai legényéletről” pedig olyan részletességgel, és ami nem kevésbé fontos, saját nyelvén keresztül, tehát egy közösségen belülről megszólalva ad számot, amely mintha a néprajzi leírás diszkurzusába illeszkedne. Ezt a  nyelvet jelzi a Bekeresztűködtem c. fejezet, mely a közösségi létezés rituális szabályairól ad képet, az elvárt magatartásformákról, vagyis arról, milyen szokásokat kell elsajátítani ahhoz, hogy valakit a csoport részeként fogadjanak el, mintegy beavatási szertartás keretében. A tájra jellemző nyelvhasználat arra is fényt vet, hogy ezeket a szokásokat, hagyományokat olyan módon elemzi, amely sok tekintetben megfeleltethető Bronisław Malinowski népszerű antropológiai terminusának, a „résztvevő megfigyelésnek” (amit aztán Clifford Geertz „sűrű leírásnak” nevezett elmélete kérdőjelezett meg azon az alapon, hogy a nép életének megfigyelője maga is kulturális keretek közé szorítva értelmez, így nem képes az objektív leírásra). Mindazonáltal Szakács István hallatlanul fontos kötete egyfelől nem pusztán saját emlékeket tartalmaz, hanem egy kisközösség mindennapi szokásairól is beszámol, másrészt olyan mikrotörténeteket is elbeszél, amelyek már a szöveg elbeszélői idejében is múltnak számítottak. Ezt szimbolikusan példázza a tapló és a gyufa szerepe: „Te Vendé! – mondták neki többször a beszélgető társak –, ezt az ócskaságot jó lenne, ha elhagynád, amikor itt a gyufa (45. o.)”. Láthatóan itt a tapló mint a múlt jelölője és a gyufa mint a jelen divatja viaskodik egymással, az elmúlást, a szokások megváltozását jelezve.

            Azzal, hogy Csiszár Attila összeállításában és a Gartáért Alapítvány pénzügyi hátterével Szakács István emlékiratai megjelenhettek, lehetővé vált, hogy a történetek úgy hagyományozódjanak egyik nemzedékről a másikra, ahogyan a Szakács-családban öröklődtek a halál után a ruhadarabok: „A temetést követő harmadnap az elhunyt szülő gyerekei összejöttek az utána maradt ruházat elosztása végett. A viseletben három nemzedék alatt sem történt változás. Amit az öreganya viselt, azt viselhette az unoka, a dédunoka (103. o.).” Ezzel egy falu töredékes regényének emlékezetét is fenntartva – immár történelemként. Sipkám emelintem…

 

(Szakács István: „Ha visszanézek…” Képek Garta 20. század eleji népéletéből. Összeállította és bev.: Csiszár Attila, Gartáért Alapítvány, Kapuvár, 2009, 115. o.)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr641667845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása