2010.09.09. 22:11
Wannabe történészek
Olvasom, hogy „méltatlanul bántunk Gömbös Gyulával” Schmidt Mária szerint. Nem világos előttem, mit tart méltónak Gömbölini politikai munkásságából, a Fajvédő Pártot, az olasz fasisztákkal való parolázást, vagy azt, amikor 1933-ban tapssal üdvözölte a meg nem értett osztrák festő németországi választási sikerét, esetleg autokratikus kormányzását, amelynek keretében az 1935-ös választáson demokratikus sortűz dördült az endrődi polgárokra. Szépen állunk, ha őt tesszük meg követendő példának, csezmeg!
Most, midőn a kétharmad birtokában mohón tenyerelnek rá mindenre, azt gondolják, a világ az ő hitbizományuk, és a történelmet is átírhatják saját szájuk íze szerint. Ilyen már volt, például amikor a marxista történetírás az ősközösséget őskommunizmusra keresztelte át, vagy Petőfit „antiklerikárisként” tette meg saját előzményének. Ahelyett, hogy utánanéznének a tényeknek, saját érzelmi viszonyulásaikat és aktuálpolitikai céljukat teszik meg origónak.
Legutóbb a mi Ivanics Ferencünk állította a Horthy-korszakról, hogy „az egy európai ország volt”, mert a távolság megszépít, miközben József Attila alig talált „fehérek közt egy európait”. Imádom, amikor politikussá fölavanzsérozott egykori vízművesek mintha-történészként pózolnak. Ivanics kegyelmes úr tovább főzte gondolatait, és május 25-i parlamenti felszólalásában Károlyi Mihályról így orált:
Elnök Úr! Tisztelt Ház!Lendvai Ildikó hozzászólásában feltette azt a kérdést, hogy miért Károlyit hibáztatjuk mindazért, ami Trianonban történt. Én csak egy példát szeretnék mondani, amely a határon túliak fejében megfogalmazódik. Ők azt mondják az elmúlt kilencven év történelméről, hogy Magyarországnak három árulója volt: Károlyi, Kádár és Gyurcsány.
Olcsón osztogatják ma a hazaáruló címkét; divat, sőt polgári elvárás. Figyeljük meg ezt a szofisztikált világképet, amellyel a bonyolult politikai körülményeket huszárosan félredobva Károlyit árnyalt megfogalmazással egyszerűen „árulónak” titulálja. Saját álláspontját persze idézet mögé bújtatva, a határon túliak szájába adva. Legyünk jóhiszeműek, Ivanics barátunk bizonyára végiggyóntatta a határon túliakat Sepsiszentgyörgytől Felsőőrig és Rimaszombattól Amszterdamig. Akkor sem tudom elképzelni, hogy lenne olyan, hogy „a” határon túliak véleménye. Bizonyosan van olyan, aki szerint Károlyi áruló volt, bizonyosan van, aki szerint nem volt áruló, és bizonyosan van, aki a kérdést magasról leszarja. Aztán figyeljük meg továbbá az érvelés technikáját: ezek szerint Károlyi azért hibás Trianonért (sőt mindenért ő a hibás), mert azt mondják. Feltételezem, a történettudományt azért nevezik szakmának, hogy a nép között élő mítoszokat elválassza a történelmi tényektől. Ivanicsot azonban a diszkurzív történetírás álláspontja láthatóan nem zavarja, hanem a mítoszgyártás lovagjaként Schmidt udvari történésszel együtt egyfajta ellenkánont igyekszik teremteni.
Hibásnak tekinteni valakit valamiért, azt jelenti, másképp is történhetett volna. Az Osztrák–Magyar Monarchia – és benne a történelmi Magyarország – felbomlasztását az antant hatalmak már jóval az őszirózsás forradalom és Károlyi hatalomra kerülése előtt elhatározták. Titkos vagy félig hivatalos tárgyalásokon 1918-ban a történelmi Magyarország felosztásának kérdését már eldöntötte az antant. Lényeges módosítások nélkül a ká-európai új berendezkedés létrehozása – amit Masaryk világforradalomként interpretált – eldöntött tény volt, amelyen Magyarország nem tudott volna változtatni, de ez fordítva is igaz, mert például a csehek hagymázas szláv korridorra vonatkozó tervét sem akceptálták (amelynek keleti határa egyébként Kapuvárnál húzódott volna), mint ahogyan később a románokat is visszaparancsolták a Tisza mögé. Károlyi természetesen naiv volt, hitt a pacifizmusban meg a wilsoni önrendelkezési elvekben. Ám ha nem lett volna naiv, az sem változtatott volna a helyzeten. A győztesek nem tárgyalni akartak, hanem kész tények elé állítani, pökhendi módon deklarálni. Kábé olyan pökhendien, ahogyan a mostani kormány viselkedik: „Most mi kormányzunk, kis barátom!”. Ebben a helyzetben Károlyinak egyszerűen nem volt mozgástere, kényszerpályán mozgott. És bár lehetett volna igazságosabb határokat húzni, de a 20. század alaptapasztalata, hogy Ká-Európában nem lehet vegytiszta nemzetállamokat létrehozni. Károlyi nem volt jó politikus, de államférfi volt. Mint ahogyan nem volt jó politikus, de államférfi volt Nagy Imre is. Károlyi egy modern, polgári demokratikus államban gondolkodott, és ilyen nem sok volt nálunk a múlt században. Fejére szokták olvasni hadügyminiszterének szavait, miszerint „nem akarok többé katonát látni”, és ezzel az ország lényegében haderő nélkül maradt. Csakhogy ezzel a valóban nem éppen bölcs döntéssel az ország hangulatát fejezte ki, amely békét áhított, nem háborút. Akkor, amikor az országot minden oldalról ellenség veszi körül, olyan nagy létszámú hadsereg felállítására lett volna szükség, amely az adott helyzetben irreális feladvány lett volna, mert az amúgy is kivérzett ország belerokkant volna.
Ugyan mit tudott volna Károlyi helyében tenni Ivanics Ferenc, ez a nagy kaliberű politikus? A lehetőséget kell mérlegre tenni, nem a vágyakat. Nemrég aranyszájú Kövér László állt be a szobordöntögetők népes táborába, mondván Budapesten nem jár Károlyinak szobor. Ezen az alapon sem Kossuthnak, sem Rákóczinak nem jár szobor, mert egyikük sem tudta megvédeni államát. És nem az „áruló” Görgei, vagy egy másik Károlyi, Károlyi Sándor miatt. Miközben a vádolók Károlyit árulózzák, elfelejtik, hogy Horthy sem tudott szembeszállni az antant döntésével. Nyilván mert tudta, hogy ez politikailag és katonailag is lehetetlen. Érdekes módon amely hatalom érdemben fel tudott lépni a támadókkal szemben, az a proletárdiktatúra volt, de ők is csak efemer jelleggel. Trianon okai nem Károlyival kezdődtek, és csak közvetve az első világháborúval. Valójában a 18. századdal, de még inkább 1526-tal. Arról már nem is beszélve, hogy nem lehet folyton másokra mutogatni, mert amikor a 19. század végén „magyar birodalomról” értekeztünk (kopirájt by Acsády Ignác) magunk tettük illojálissá nemzetiségeinket.
Károlyival szemben a másik mítosz, hogy kiszolgáltatta az országot a kommunistáknak, és ezzel rontott a béke feltételein, ám ez az állítás duplán történelmietlen. Egyfelől a lényeges kérdések már a proletárdiktatúra hatalomátvétele előtt megszülettek. Másfelől Károlyi nem a kommunistáknak adta át a hatalmat. Ő a Vix-jegyzék után a szociáldemokratáknak kívánta átadni a hatalmat, éppen azért, hogy az ország ne a kommunisták kezébe kerüljön. Ám azt naivitása és politikai baklövései folytán nem tudta, hogy nem sokkal rá a szociáldemokraták összefeküdtek a kommunistákkal, akik nem törvényesen, hanem puccsal vették át a hatalmat. Amikor Károlyi az államcsínyről értesült, aligha tehetett volna bármit is, mert neki ekkorra már egyszerűen nem volt társadalmi támogatottsága.
Szokás aztán ellenpéldaként Bezzegtörökországra hivatkozni, amely honvédő háborújával sikeresen tudott eredményeket elérni. Igen ám, csakhogy Törökország helyzete merőben más, egyebek mellett geopolitikai fekvése sem elhanyagolható tényező, ahogyan a második világháborús Szovjetunió esetében is sok minden következik abból a puszta tényből, hogy nagy. Magyarországnak viszont lényegében nem volt mozgáslehetősége. Persze egyszerűbb leegyszerűsíteni a problémákat és hangzatosan hazaárulózni, mint csendben megvizsgálni a történelmi mozgásteret. Ivanics említett felszólalásában ezt mondta: „Ez egy súlyos trauma, amely bennünket ért, hiszen az ország óriási kapacitásokat vesztett, de ez a szembenézés nem megy anélkül, ha nem magunkon kezdjük a rendbetételt…” Csak egyet tudok érteni vele, kezd magadon.
Károlyit felelőssé tenni Trianonért olyan, mint a New York-i tűzoltókat hibáztatni azért, mert nem tudták idejében kimenteni az embereket az összeomló Ikertornyokból.
Szólj hozzá!
Címkék: ivanics ferenc agyarság
2010.09.05. 18:39
A hallá átminősített nyúl
Mi tagadás, hangos kacajom közepette előbugyogott orromból a tejföl, amikor megpillantottam a Spigli-saroknál lévő korlátra büszkén kifeszített molinót a helyi Fidesz önkormányzati jelöltjeiről. A Fő téri kereszteződés egyik sarkán a Kenyérszegő, a másikon Nepomuki, a harmadikon az Országzászló, úgy lesz teljes a Nemzeti Panteon, ha a negyediken meg ott díszeleg a „fiatal” demokraták arcképe. Ezek között a fiatalok között vannak antik biciklisek (mint pölö. Hoffer Imre, aki talán hatodik ciklusáért teker), míg Császár Vajk az elsőbálózók közé tartozik. Őszintén szólva, nem igazán értem, miért pazarolták a Szijjártó–Kósa tandem forradalmi kijelentései nyomán meggyengült drága forintokat kampánycélra, amikor most, midőn a vezénylő tábornok úr tiszteletére a nap is másképp süt, csak a rohadt Dzsurcsány gerjesztett árvizet, győzelmüket az égvilágon semmi nem veszélyezteti. Igaz, nem tudom, mire kérik támogatásomat, mert választási programot eleddig nem sikerült találnom, de ez már csak a hozzám hasonló hazaárulók idegenszívű kukacoskodása. Aligha kockáztatok nagyot, ha azt mondom, nyolc jelöltjükből alighanem nyolc lesz a következő ciklusban képviselő, míg a többiek a három kompenzációs hellyel vigasztalódhatnak. Egyetlen izgalmas kérdés maradt csupán: Hámori György vajon 85 vagy 91 %-kal nyeri meg a P.mester-választást. Mint a régi szép állampárti időkben. Amúgy is, most, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány alkotókedve teljében lévő fősámánja kiadta az ukázt, hogy a párttal és a néppel egy az utunk, nekünk hűségesen követnünk kell bölcs gazdánk útmutatásait, remélem, már ácsolják a dísztribünt, ahol az ő nyájas népe a házi Ruhnama képe alatt alázattal leróhatja szeretetét. A Nemzeti Együtt Nem Működés szent nyilatkozatát egyébként minden tisztességes embernek önszántából is ki kellene függesztenie otthonában, én is kiakasztottam és oltárt is építettem köré egy hozzá méltó helyen, a retyóban. Csak amikor törlöm vele, kicsit érdes. Szövetségbe forrt köztársaságunkat jelzi, hogy Kapuváron alig indulnak jelöltek a választáson. Egykori kapuvári képviselők meg emigrálni készülnek, Csitei Gábor Mihályiban (kitörölhetném, de inkább azt írom, "utólagos javítás": hülyeséget írtam, Csitei nem volt képviselő, csak képviselő-jelölt), Módos Ferenc pedig Himodon vágyik a polgármesteri székbe. Ó, ti tájékozatlanok, hová dugtátok a fejeteket, hát ti nem ismeritek a mélymagyar mantrát? Mihályi a Mihályiaké, Himod meg a Hövejeieké!
Aztán ott van opciónak az MSZP. A szocialisták már tavasszal is akkorát zuhantak, mint Biró Péter a zenekari árokba. A Kubatov-listával az áprilisi választást nyílt szavazássá csúfító Fideszhez hasonlóan természetesen ők is úgy kaparták össze a kopicetliket, hogy programjukat jól eldugták. Másfelől miért is kellene rájuk ikszelnem? A városi közgyűlésben eddig is észrevehetetlenek voltak, ha pedig azért, mert egyetértettek a többség döntéseivel, akkor fölöslegesen is indulnak, nincs rájuk szükség. Gondolom, azért sem indítottak polgármester-jelöltet, hogy a bukás ne legyen olyan égő. Rajtol még a Kapuvárért Egyesület, de amikor honlapjukon a programjukat kerestem, fehéren virító oldal fogadott a „Kérlek Nézz Vissza Máskor” felirattal. Kösszépen. Hát akkor mégis mi alapján döntsek, ha ezek a szervezetek nem mondják meg, mit szeretnének csinálni, kérdem én, baszomalássan. A Jobbiknak legalább van programja. Szép nagy ambíciós ígérethalmazzal, meg nem szép tervekkel. Sebtében igyekeztek mindent belezsúfolni, amely három ciklus alatt sem kivitelezhető. Mindenesetre nem ártott volna a megszövegezésnél előkaparni a helyesírási meg az értelmező szótárt. Mert amikor például azt írják, hogy megválasztásuk esetén a 85-ös utat felújítanák, akkor nem árt tisztában lenni azzal, hogy a főút nem városi hatáskörbe tartozik. Némi fogalomértelmezési probléma támad, amikor „tömegközlekedés” címszó alatt elkerülőút építését szorgalmazzák. Kész! A tömegközlekedés azt takarja, hogy nem saját járművel, hanem példának okádék vonattal, busszal, trolival közlekedek, nem azt jelenti, hogy személyautóval elkerülőúton rovom a köröket. Hiányoltam ugyanakkor az ígéretet, hogy leverik a kastély homlokzatáról a latin betűs VÁROSHÁZA feliratot, és azt rovásírással cserélik fel, illetve azt, hogy erdélyi testvéreinkre való tekintettel Nemzeti Reggeliként kötelezővé teszik a zakuszka elfogyasztását. Micimackó meg egy zsidó. Ott van aztán további választási lehetőségnek a pár független jelöltön kívül az MDF nevű fantomszervezet két jelöltje, de a párt már korábban deklarálta, hogy nem létező szavazótáborukat a Fidesz polgármester-jelöltjének támogatására buzdítják. A 4-es körzetben indul Degovics István, aki az MDF keretében eddig is harmonikusan tudta összeegyeztetni a magát hóbagolynak maszkírozó Boross Péter agymenéseit Bokros Lajos for presidenttel, vagy Kondor Katalin kegyvesztett udvari csahost az SZDSZ-házassággal, amely nem kis teljesítmény, ennyifélét összezabálni az én gyomrom nem bírná.
Nagyjából ennyi. Amíg a 2006-os helyhatósági választáson Kapuváron átlagosan hét-nyolc jelölt szállt ringbe, addig most átlagosan 4 jelölt vesz startot. Függetlenül a jelöltek kvalitásától nem hiszem, hogy három-négy jelölt reprezentálni tudná a Zemberek sokszínűségét. Van, aki a marhahúslevest szereti, van, aki a lecsót, és van, aki a tofura élvez. Én a sokszínűséget szeretem, mert az emberek is sokfélék, amely egyébként is a demokrácia lényege. Virágozzék minden virág, amely a másikat élni hagyja. Márpedig úgy nézi ki, rehabilitálódik az elvtársi szlogen: „Aki nincs velünk, az ellenünk van”. Nincs olyan, hogy „csak” én vagyok. Ha viszont egyeduralom van, akkor csökken a verseny, csökken a kompromisszumkényszer, csökken az ellenőrzés lehetősége, márpedig a pálma is a teher alatt nő, noha a főkormányzó úr a világ színességét mindenáron eltaposni igyekszik. Valaha a rendszerváltás hajnalán még fájintosnak számítottak az olyan fogalmak, mint a pluralizmus, sokszínűség, különbözőség, tolerancia, mára ezek szitokszavakká váltak. És a pásztorát híven követő nyáj, az istenadta ennek még lelkesen tapsol is. Ide jutottunk. Egykor ezt egypártrendszernek nevezték, most ezt a vezénylő tábornok úr erkölcsi útmutatásai alapján egyetlen nemzeti erőcentrumnak címkézték. Olyan ez, mint amikor a középkorban unatkozó francia szerzetesek böjt idején nem akarták megvonni maguktól a húst, és hogy vallási aggályok nélkül húst fogyaszthassanak, a nyulat szépen halnak minősítették át. De attól, hogy nevet váltott, a nyúl még nyúl maradt.
Viktor vezeti népét
8 komment
Címkék: színeváltozás választás10
2010.09.04. 21:55
Anekdoták a Hanyból
Huszonkilenc hosszabb-rövidebb szórakoztató olvasmányt foglal magában az Öntési mesék című vékony füzetecske. Noha a címlap szerint a kötetet Fábián György és az öntésmajori származású Pintér P. Imre jegyzi, az általuk szerzett két bevezetőből kiderül, hogy az elbeszéléseket utóbbi írta. 
A könyv egyszerre rendelkezik helytörténeti, néprajzi és irodalmi olvasattal, melyek gyakran egyértelműen szét sem szálazhatók. Ami az elsőt illeti, Pintér P. Imre a kiadványt „az öntési trilógia befejező köteteként” (9. o.) definiálja, vagyis annak a korábban megjelent két könyvnek a folytatásaként, amelyek kimondottan történeti karakterrel bírnak. Az itt szereplő elbeszélések egy része valós történeti eseményekből meríti témáját, például a második világháborúból vagy az ’56-os forradalomból, ugyanakkor nem a nagy narratívák, hanem az eccerűnép nézőpontja felől közelíti meg tárgyát, mintegy alulnézetből. Ezzel a helytörténeti megközelítés irányába mozdítja el az értelmezést, de egyúttal át is hágja a „tudásformák” határait. A néprajzi olvasatot támogatják a hétköznapi életből táplálkozó illetve az ünnepi szertartásokat tengelyükbe állító elbeszélések, utóbbi esetében a kötet többi darabjához képest a történetmondás helyett inkább a leírás játszik domináns szerepet. A „mese” műfaji megjelölés viszont inkább az irodalmi jelleget hangsúlyozza, a fiktív tündérmesék helyett azonban ezek a történetek tréfás hangvételű realisztikus mesék.
A könyv egyszerre rendelkezik helytörténeti, néprajzi és irodalmi olvasattal, melyek gyakran egyértelműen szét sem szálazhatók. Ami az elsőt illeti, Pintér P. Imre a kiadványt „az öntési trilógia befejező köteteként” (9. o.) definiálja, vagyis annak a korábban megjelent két könyvnek a folytatásaként, amelyek kimondottan történeti karakterrel bírnak. Az itt szereplő elbeszélések egy része valós történeti eseményekből meríti témáját, például a második világháborúból vagy az ’56-os forradalomból, ugyanakkor nem a nagy narratívák, hanem az eccerűnép nézőpontja felől közelíti meg tárgyát, mintegy alulnézetből. Ezzel a helytörténeti megközelítés irányába mozdítja el az értelmezést, de egyúttal át is hágja a „tudásformák” határait. A néprajzi olvasatot támogatják a hétköznapi életből táplálkozó illetve az ünnepi szertartásokat tengelyükbe állító elbeszélések, utóbbi esetében a kötet többi darabjához képest a történetmondás helyett inkább a leírás játszik domináns szerepet. A „mese” műfaji megjelölés viszont inkább az irodalmi jelleget hangsúlyozza, a fiktív tündérmesék helyett azonban ezek a történetek tréfás hangvételű realisztikus mesék. A kötetet a szerző négy részre tagolta. A Mesék a régmúltból címet viselő első rész a szerző születési ideje előtti (1962-ben látta meg a napvilágot) korszakokba visz, ez magyarázhatja a ciklus címét, miközben az itt olvasható történetek – például ötvenhatról – nem is annyira a régmúlthoz tartoznak. A Majori mindennapok című második rész Öntésmajor hétköznapjaiba nyújt betekintést, az Egypercesek, melyek műfajukat nyilván Örkénytől kölcsönözték, rövid, csattanóra kihegyezett jellemzések, míg az Emlékezetes ünnepeink c. utolsó egység a családi, nemzeti vagy vallási ünnepeknek állít emléket (karácsony, május elseje, búcsú, lakodalom). Tematikáját tekintve van közöttük háborús elbeszélés, történelmi esemény békaperspektívából, szerelem, erotika, alhasi sztorik, kutyakerítés, tűzoltás (a címlapon látható képre az egyik elbeszélés utal), gyermekjáték, iskolai élmény, szájkarate.
Katonatörténetek, adomák, visszaemlékezések, egypercesek, néprajzi leírások jelzik a sokszínűséget, melyek talán az anekdota név alatt abroncsolhatók össze, amennyiben valós személyek (néhányukat nekem is sikerült felismernem) szórakoztató, csattanóval végződő humoros jellemzését adják, már ha az anekdota nem lenne már maga is széttartó, a meghatározásnak minduntalan ellenálló műfaji kategória. Annyiban azonban feltétlenül helytálló az anekdota felőli megközelítés (hogy megveregessem saját vállam), hogy az itt olvasható sztorik jelentős része sokszor csiszolt népi hagyományból, az adott közösségben többször elmesélt orális forrásból származik, melyek e könyv által írott változatot, rögzített formát kaptak. A szóbeliségre a szerző és az elbeszélő több ízben is utal: „amiket én is csak elmesélésekből hallottam” (8. o.). A nem saját élményből táplálkozó történetek forrása az adott öntési közösség, és még inkább a családi hagyomány. Így aztán nem meglepő, hogy a személyességet többször egyes szám első személyű elbeszélővel is jelző visszaemlékezések egy része családtörténeti szállal rendelkezik, a felmenők és családtagok nemcsak forrásai, hanem szereplői is az anekdotáknak. Így például a Mária Terézia huszára, avagy a csornai prépost nagypénteki halai c. elbeszélésben az ükapa tűnik fel, a Tömbő Imre bácsi, avagy a herceg és számadója illetve a Második, a nagy háború, vagy a túléléshez is kell egy kis szerencse c. anekdotákban a nagyapa, a Bikavezetés, avagy hogyan szüretel almát egy kovács? című trufában a keresztapa, míg a saját, átélt sztorikban a szerző is szereplő. A történeteket több ízben nem is az öntésmajori helyszín kapcsolja egymáshoz – a háborús katonatörténet több színtéren játszódik, az ’56-os elbeszélés Osliról is beszél, Mária Terézia idején pedig Öntés még nem is létezett –, hanem a családi legendárium emlékezete. Vagyis itt nem a valóságos tér (Öntésmajor), hanem a személyes és a kollektív emlékezet virtuális tere a kohéziós erő, melyet az elbeszélő egyszerre szemlél ironikus távolságtartással, és egyúttal vállal közösséget vele.
Ezért aztán a kötetben szereplő anekdoták egy része voltaképpen a visszaemlékezés visszaemlékezése. Nosztalgikus visszaemlékezés nemcsak a történetre, hanem a történetmesélésre is, melynek az írás révén állít emlékművet. Ezekről a humoros fabulákról azonban nem lehetne azt állítani, hogy csupán újramondások, pusztán az orális történetek lejegyzései lennének. A kötet erényeit nemcsak a szórakoztató történetek adják, hanem az elbeszélés technikai fogásai is, hogy ha a történet (vagyis, az, hogy mit mesél) és az elbeszélés (vagyis az, hogyan meséli) narratológiai fogalmai elkülöníthetőek lennének egymástól (és nem). Egy történetet jól és rosszul is el lehet mesélni, szórakoztatóan, kevésbé szórakoztatóan, nagyon szórakoztatóan, nem annyira szórakoztatóan, vagy nagyon nem, vagy annál is kevésbé. Pintér P. Imre igazán színvonalasan oldja meg a feladatot, nemcsak az elbeszélt történetek, hanem a történet elbeszélései is izgalmakat rejtenek. A történet egyes elemeit ügyesen adagolja, játszik az olvasóval, lépre csalja vagy összekacsint vele; helyet hagy a befogadói értelmezésnek, ötletesek a – kettős, egymást értelmező – címadások, párbeszédei gördülékenyek, jól dramatizál, teremt feszültséget, és üti le végül a csattanót. Ennek illusztrálására alább néhányat szemezgetnék narratív technikái közül.
A Mária Terézia huszárában az ezredes ürítkezési szokásai meglehetősen furcsák, tudniillik saját kezével nem hajlandó kitörölni a hátsóját és erre a felelősségteljes feladatra az ükapa, Pintér Imre van megbízva, aki furfangosan megkerüli ezt a teendőt, de hogy pontosan mivel, azt az elbeszélő csak a végén közli, növelve ezzel az olvasó érdeklődését. Az olvasói elváráshorizont kijátszása figyelhető meg a Tömbő Imre bácsiban, aki a történet egy adott etapjában „elővette különleges szerszámát, és két marokra fogta” (19. o.), és amikor a befogadó az elliptikus helyet kitöltve a szerszámmal a hímtagot azonosítaná, az elbeszélő közli, valójában a tárogatóról van szó. Ugyanez a század első felében játszódó fabula szándékosan anakronisztikus nézőpontot alkalmaz, például akkor, amikor Muki Ottó úgy rohan át a Rába gerendáján, „mintha egy ma épült hatsávos autópályán közlekedne” (21. o.), és ezzel a módszerrel nemcsak a történet és az elbeszélés ideje között tesz különbséget, hanem ezzel a kibillentéssel egyúttal az olvasót is emlékezteti: irodalmat olvas. Az olvasóval való párbeszéd, az összekacsintás játékossága és a finom sejtetés jellemzik például a Bikavezetés című írást: „Az istállóban [a bikára] rákötötték a köteleket, hogy kapaszkodni tudjanak belé, és az orrába, a bika második legkényesebb szervébe[,] belerakták az orrozónak nevezett alkalmatosságot. (Tudom, most minden meseolvasó arra lenne kíváncsi, melyik a bika legérzékenyebb szerve. A gyerekek okulására mondom el, a szeme! A felnőttek pedig úgy is tudják”) (44–45. o.). A mesei fordulatok parodisztikus kifordítását alkalmazza például A káromló kocsis, avagy a tisztelendő is képes is csodákra c. elbeszélésben („Hol vagy hol nem, leginkább a szomszéd faluban élt a Pista bácsi” – 24. o.), vagy az 1956, avagy egyórás forradalom Osliban, csillaghullás Öntésen szintén a „hol volt, hol nem volt” mesei szófordulattal indít, miközben valóságos történelmi eseményhez kapcsolódik. Ezzel nemcsak a fikció és a valóság közötti átjárhatóságot jelzi, hanem az információáramlás és a pletykaképződés folyamatára is rámutat: „A hírek is csak kerülőúton jöttek, sajátosan megtörve egy-egy ember meséjében” (29. o.). Ez a frappáns novella – az egyébként az egész kötetre jellemző – ironikus megközelítésével és humoros beszédmódjával deheroizálja a forradalomról szóló beszéd szokásos görcsös pátoszát. Ebben a történetben ugyanis a mintakövetés, az osli forradalmi tanács megalakítása („Alighanem, még maga Amerika elnöke is gratuláló táviratot küld majd”) és a forradalom liturgiájához hozzátartozó akasztási kísérlet önparódiába hajlik, tudniillik a felakasztandó párttitkár nem rossz ember, miközben az akasztást szorgalmazó agilis ember fia a rábatamási párttitkár. A tömegpszichózist és a képmutatást állítja pellengérre ez az anekdota, melyet humorával és mondanivalójával hajlamos vagyok a könyv egyik legsikerültebb darabjának tartani.
Az 56-os történetnek a mintakövetés fiaskójából eredő nevetségessé válása átvezet a szabályszegések kérdéshez. Miközben ugyanis az anekdoták „mindennaposként” definiálják magukat, nem is annyira mindennaposak, elvégre a történetek így nem is tartanának érdeklődésre számot, a szórakoztatást a problémákra adott különleges válaszok adják, a humor forrása éppen az immanens szabályok áthágása. Megjegyzem, az anekdota műfaja egyfajta ellenkánont jelentett a hivatalos kultúrával szemben, és részint azért is hagyományozódtak tovább orális formában, mert a határszegések folytán a hivatalos szemléletmóddal nyelvi megformáltságukat vagy témájukat tekintve összeegyeztethetetlenek voltak. Ezt a szabályszegést példázza a Kurafi kutyák réme, avagy Sándor bácsi szerette az állatokat, melyben a partner kerítése a kutyának ugyan mindennapos, de annak módja, a csapdaállítás már nem. A Magyar Laci és a szél című egypercesben teljesen hétköznapi, hogy a címszereplőt zavarja a szél süvítése, de problémáját egészen sajátos módon, a fák kivágásával oldja meg. Az öreglegény lagzija, avagy hirdetésen szerzett mennyasszony c. történetben a félresikerült kerítés, illetve Az új boltos esete, avagy Szabó Béla bácsi helyettese megtanul falusiul c. adomában a sikertelen akkulturáció mind-mind az anekdota műfaji lényegéhez hozzátartozó szabályok megsértéséből nyerik humorukat.
Ahogyan Arany János a humor fogalmát két értékkategória, a nevetés és a kritika kereszteződéseként tárgyalta, úgy ezek a jól megírt tréfás anekdoták is látszólagos könnyed, szórakoztató felszínük alatt egyúttal mély tanulságokat hordoznak.
(Pintér P. Imre–Fábián György: Öntési mesék. X-Meditor Kft., h. n. [Győr], 2008. 128. o.)
2010.08.31. 17:34
Tér, kép
A MODEM Shopban vettem aktuális ostyaként magamhoz annak a nagyméretű, háromnyelvű fotóalbumnak az első kötetét, mely Reigl Judit életművének feltérképezésére hivatott. A Makláry Artworks Kiadó gondozásában idén nyáron kamingáutolt kötet nemcsak fizikailag megterhelő (van vagy három kiló), hanem anyagilag is erősen igénybe veszi a házi költségvetést (konkrétan: 10 000 HUF).
A műgyűjtő, galériatulajdonos Makláry Kálmán, aki egyébiránt a kapuvári születésű festőnő mentora és barátja, már több katalógust jelentetett meg Reigl Juditról, az ő gondozásában a 2005-ös Műcsarnokbeli kiállítás kapcsán egy átfogó igényű kiadvány is napvilágot látott. Akkor is, és a mostani album szerkesztői bevezetőjében is azt írja, hogy a kiadvány Reigl Judit œuvre-jének legrészletesebb reprezentációja, ám az új könyv a munkásság lényegesen gazdagabb korpuszát nyújtja. A 2010-es fotóalbum impresszuma szerint „[e]z a könyv Reigl Judit magyarországi életmű-kiállítása alkalmából jelent meg”, vagyis a szeptember közepéig még látogatható debreceni MODEM-kiállítás apropójából, mégis úgy tűnik, nemcsak a magyarországi recepciót tartotta szem előtt. Először is a címlapon az első kötet helyett a Volume 1 megnevezést használja, másfelől mind a benne szereplő tanulmányokat, mind pedig a képaláírásokat illetően azt a rendezőelvet követi, hogy első helyen az angol, majd a francia szövegváltozatot szerepelteti, a magyart csak az utolsó helyen. Ergo: állításával szemben – miszerint a könyv a MODEM kiállítására készült – valójában idegen nyelvű olvasóra számít elsősorban. Ez a piaci törvények is kormányozta elrendezés persze a magyarországi művészeti katalógusoknál általános tendenciának számít.
A mindenség gyűrűje (1954)
A Reigl-életművet bemutató album első kötete a festményeiről készült több száz színes reprodukció mellett néhány fekete-fehér fotót közöl az alkotóról, emellett Berecz Ágnes tollából két kísérő tanulmányt tartalmaz. A kötet korszakok szerint szakaszolja a műveket a második világháború utáni időszaktól a hetvenes évek közepéig. A második (vagy esetleg további, nem tom) kötet feladata nyilván az ezt követő időszak tárgyalása lesz – hogy valami egészen elképesztően elmés megállítást tegyek. Noha Berecz Ágnes első tanulmánya azzal a megjegyzéssel nyit, hogy Reigl Judit életműve lineárisan nehezen szemlélhető, én aztat gondolom, hogy az œuvre jól tagolható, világosan elkülöníthető – bár értelemszerűen egymásból következő, és egymásra visszautaló – szakaszokra bomlik, hiszen Reigl általában sorozatokat készít, amely már eleve kijelöli a kötet rendezőelvét. Ezt az utat választja a könyv felépítése is: a szürrealista és az automatikus írás korszakát követi a Robbanás-sorozat, majd a Jelenlét, a Dominancia-központ, aztán a Guanó és a Tömbírás-széria, a gesztusfestészet, a Súlytalanság élménye-sorozat, majd a talán legtöbb darabot tartalmazó Ember-ciklus, végül a Dekódolás, amely az életmű – itt nem reprezentált – későbbi szakaszait is előrevetíti. A magyarországi pályafutást (Reigl Judit 1950-ben disszidált Franciaországba) mindössze egyetlen kép reprezentálja, az 1948-1950-ben az olaszországi tanulmányút hatása alatt készült Autostoppal Ferrara és Ravenna között című alkotás, nem tudom, maradt-e fenn egyáltalán más műve a negyvenes évekből. Ez a kép a debreceni retrospektíven is látható, viszont a kötet olyan ötvenes években született sorozatokat is magába foglal, melyek a mostani magyarországi kiállításról hiányoznak (fekete-fehér kollázsok).
Egy efféle képeskönyvnek, mint amilyen a 2010-es Reigl-album első kötete, óhatatlanul szembesülnie kell a médiumváltás és a reprodukció esztétikai hátulütőivel. A festmény más médiumban (fotó, könyv) való újraalkotása mindig problémás, mert szükségszerűen megváltoztatja a kép karakterét - akárcsak itt digitálisan. Habár a festmény hagyományosan két tengelyen elhelyezhető felület, a háromdimenziós tér két dimenzióba történő átkonvertálása azért is problémás, mivel Reigl Judit művei gyakran plaszticitással rendelkeznek, melyet a fényképes reprodukció képtelen visszaadni. A fotográfia a kép mélységélményét, a festmény textúráját jóindulatúan is csak virtuálisan tudja érzékeltetni, nemkülönben az adott mű „eredeti” fényviszonyait, melyek a Reigl-festményeknél lényegesek, és ezek hiányai/módosulásai a nézői értelmezést is alapvetően befolyásolják. Néhány példa következend. Az ötvenes évek francia szürrealizmusának emblematikus festményén, a Hasonlíthatatlan gyönyör címűn a technika fotón keresztül kevésbé megtapasztalható, azt, hogy a kehely valójában kollázs, nem képes megjeleníteni. A Villámlás-sorozat darabjainál fényképen keresztül az eredeti festményhez képest tompul a fényerősség, és éppen az a „villámlás” veszik el, mely a mű csillogó hatását adja. A Robbanás-ciklus festményei esetében a fény mellett a domborzatszerűség is problémát jelent, például a 82. oldalon a sorozat egyik, 1956-ban született képén a vászonra csapott festékanyag plasztikus jellege a kétdimenziós fotófelületen nem képes úgy érvényesülni, mint a kiállítótérben. A plaszticitás hiánya kimondottan zavaró a Guanó képein (1958-1964), melyek egyfajta ready madeként hulladékból születtek. Ezek a képek nem újabb anyag felvitelével, hanem a festék elvonásával készültek, és a felületi bevésések, karistolások akkor is kevésbé érzékelhetők, ha a kötet a ciklus egyik ilyen darabjának a 132-133. oldalon két lapot is szentel. A Tömbírás esetében a nagy méret reprodukálhatatlansága okoz gondot, a sorozat két festményét a 197. oldalon például két kisméretű fénykép reprezentálja. Hasonló a helyzet az Ember-sorozatnál, mely talán Reigl Judit legterjedelmesebb ciklusát képezi, ahol a több mint 2 X 2 méteres képek fényképváltozatai a néző helyét, a nézőpontot is megváltoztatják az „eredeti” műhöz képest.
Guanó (1959-1964)
Berecz Ágnesnek a kötetet kísérő két tanulmánya közül az egyik az album elején kapott helyet, kijelölve a Reigl-életműbe való bevezető szerepét. Az Írni, mint egy festő: Reigl Judit festészete az 50-es években címet viselő írás minduntalan kiemeli a művész alkotói öntörvényűségét, besorolhatatlanságát és szabályrendszerektől, művészeti konvencióktól való függetlenségét. Éppen ez a lehetséges magyarázata a szerző által említett „feje tetejére állított kronológiának” a Reigl-életműben, bár talán szerencsésen lett volna itt az alakulástörténet szót (vagy ennek valamilyen szinonimáját) használni. Mert ha jól értem Berecz szavait, amíg a hagyományos interpretációk szerint az absztrakció magasabb „fejlődési” fokot jelent a figurativitásnál, addig Reigl Judit az esztétikai tendenciákkal szemben az absztrakt ábrázolás után úgy tér vissza a figuratív festészethez (persze nála már e megnevezés is problémás), hogy ez nála nem valamiféle visszafejlődést jelent. Amint a tanulmány szerzője is megjegyzi, a szürrealizmus Breton-féle doktrínája (az André Breton-kapcsolat a Reigl-írások szinte elmaradhatatlan eposzi kelléke) egy önkényesen megképzett koncepció, és nincs ilyen „fejlődési” sorminta, a Reigl-opus koordinátarendszerét önmaga jelenti, saját evolúcióval. Reigl esetében bajok vannak a szürrealizmussal, nem illeszkedik vizuális paradigmába, amely aztán a Bretonnal meg minden más iskolával történő szakításhoz vezetett. Berecz Ágnes ezért a szürrealizmus és az automatikus írás (écriture automatique) diszkurzusának doktriner jellegét helyezi írása tengelyébe, és ellentétpárok mentén ütközteti Reigl ezt meghaladó, ezen felülemelkedő technikáival, esztétikájával (figurális – absztrakt, test – szellem, tudatos – tudatalatti). A szerző a gesztusfestészet állítólagos maszkulin jellege kapcsán az életmű értékelését a feminista elméletek felé mozdítja el, és végezetül Hélène Cixous koncepciójával állítja párhuzamba. Amit azonban innen hiányolok, a párhuzam mellett a különbség kiemelése. Amíg ugyanis Cixous például a magyarul is olvasható A medúza nevetése c. esszéjében az ún. női írás (écriture feminine) taglalása során erősen polemikus hangvételt alkalmaz, és ha szabad így mondani – és Laura Mulvey után, miért ne – láthatóan a „kasztrációs félelem” vezérli, addig Reigl Juditnál nincs „kasztrációs félelem”, a konvenciókkal nem szembeszegül, hanem egyszerűen figyelmen kívül hagyja.
Az album Testek és terek című második tanulmánya, melyet szintén Berecz Ágnes jegyez, a kötet második felében kapott helyett az Ember-ciklus fotóreprodukciói előtt. Központi problémájaként tárgyalja Reigl Juditnak a hatvanas években az absztrakttól a figurativitás visszatértéig való „fejlődését”, és arra keresi a választ, hogy változtak Emberré, antropomorf torzókká a festékpászmák. Amíg ugyanis a kötetben az ezt megelőző képciklust a nem-ábrázoló A súlytalanság élménye jelenti, addig a tanulmány után az ábrázolást és a gesztust egyesítő Ember-sorozat következik. A tanulmány itteni elhelyezése azért is szerencsés, mivel egyszerre képes bemutatni a kapcsolatot a korábbi és az ezt követő ciklusokkal, jelezve szerves összefüggésüket. A súlytalanság élménye és az Ember torzói kapcsán talán egy utalást lehetett volna tenni a 2001. szeptember 11.-e hatása nyomán született alkotásokra, ám a Reigl-életművet bemutató kötet következő darabja ezt minden bizonnyal teljesíteni fogja.
[Makláry Kálmán (szerk.): Reigl Judit. Volume 1. Makláry Artworks Kft. Bp., 2010. 300. o.]
Szólj hozzá!
Címkék: könyv művészet ikonok reigl judit
2010.08.25. 22:34
Hany Istók mint brand
(Vázlat egy kötethez)
1.
„Az angol nyelvű világban ma aligha él olyan ember, aki ne hallott volna a legendás Loch Ness-i szörnyről, arról a furcsa, félig mitikus élőlényről, amely a hiedelem szerint a legnagyobb skóciai tó félelmetes, sötét vizének mélyén lakik” – írja Tim Dinsdale az először 1961-ben megjelent Loch Ness Monster című könyvében. A Loch Ness-i szörny mesés alakját a helyi idegenforgalom ügyesen aknázza ki turisztikai célokra, noha már rég beigazolódott, hogy a rejtélyes tavi lény létezését „bizonyító” fénykép valójában fake, azaz hamisítvány. Ezzel szemben a mi házi Loch Ness-i szörnyünk, azaz Hany Istók valóságos alapjaira a kapuvári plébánia – ma már a győri Egyházmegyei Levéltárban őrzött – két anyakönyvi bejegyzése is utal: az egyik az 1749. március 17-én kelt latin nyelvű feljegyzés, a másik pedig az Esterházy-uradalom tiszttartójának, Rosenstingel Pálnak az a német nyelvű jelentése, mely a Kapuváron megkereszteltek ötödik könyvében maradt fenn. Mind a „dokumentum”, mind pedig a sztori egyértelműen Kapuvárhoz kapcsolódik, amit a városmarketing a legendaturizmus és az ökoturizmus koncepciójába ágyazva márkanévként használhat fel a város népszerűsítésére.
Németh János egykori kapuvári plébános a Hany Istók története című 1914-es helytörténeti füzetében egy név szerint nem említett német tudóst idéz, aki azon kesereg, hogy a fátum Hany Istók mondáját egy barbár nép (értsd: a magyarok) kezébe adta, mert a sztorit más nép már világhírűvé tette volna. Ha azonban összegereblyézzük a vonatkozó irodalmat, kiderül, hogy a német tudós kritikája ellenére a hansági víziember mondájának recepciója meglepően kiterjedt, számos irodalmi és művészeti (rajz, festészet, szobrászat, zene, film, előadóművészet) feldolgozás született róla, nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is.
Habár az elemzés szintjén a 20. században három önálló kötet (Németh János, Faragó Sándor, Honti Pál) és több tanulmány is foglalkozott a legendaképződés folyamatával és a monda alakváltozataival, mind ez ideig nem született olyan munka, amely a Hany Istókról szóló irodalmi műveket, képzőművészeti, színházi és zenei alkotásokat egy csokorba szedte volna és beható részletességgel tárgyalná. Másfelől úgy tűnik, a tudományos igényű megközelítések gyógyíthatatlan sajátossága, hogy rendszerint a hitelesség kérdését járják körül, vagyis azt, hogy a hansági mocsárvilágban élt vagy potenciálisan élhetett-e egy ilyen vadember. Ugyanakkor ezek a magyarázatok mintha kevésbé tartanák szem előtt, hogy itt irodalmi mondáról van szó, amely esztétikai alapú interpretációt kíván, azaz talán nem is az az alapvető kérdés, Faragó Sándor könyvének címét citálva, hogy „mi lehet az igazság Hany Istók körül”, hanem a történet funkciója lényeges, továbbá az, milyen szélesebb irodalmi perspektívába, tendenciákba írható bele a monda, milyen irodalmi toposzok, struktúrák kapnak benne szerepet, és mely mondabeli avagy irodalmi alakokkal állítható rokonságba.
2.
Az 1749. évi anyakönyvi bejegyzés értelemszerűen még nem történet (amelynek eleje, közepe és vége van), hanem „ősszöveg”, origó, csíra, melyből aztán a monda szárba szökkent, és a Hanságban talált gyermek ma használatos neve sem alakult még ki. A legendaképződés folyamatát vizsgálva megállapítható, hogy a történet – részint Rosenstingel Pál jelentése nyomán – a 18. század végére már körvonalazódott. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy az írásos munkák és az orális elbeszélések kölcsönösen alakíthatták egymást, és utóbbiaknak természetéből következően kevésbé maradtak fenn írásos nyomai. A monda elterjedéséhez, népszerűsítéséhez az ismeretterjesztő művek és a korabeli sajtóban megjelent tudósítások nagymértékben hozzájárultak. Tudomásom szerint Hany Istók mondájával nyomtatásban Vályi András három kötetes országleírása foglalkozik először, mely 1796 és 1799 között jelent meg.
A 19. század elejétől kezdve számos folyóiratban mesélték el újra, értelmezték, és ezzel együtt kanonizálták az egyes variánsokat, később pedig Hany Istók alakja a Kapuvárral és/vagy a Hansággal foglalkozó ismertetések úgyszólván elmaradhatatlan kellékévé vált. Ezek közül kiemelendő a történetet személyes emlékekkel is fűszerező Kis Józsefnek A’ Fertő Tavának geographiai, historiai, és természeti leirása 1797-ben címet viselő terjedelmes tanulmánya, melyet szerzője ugyan 1797-ben írt, de Rumy Károly György csak 1817-ben jelentetett meg. A század közepén a monda széles körű elterjedésében játszott szerepéért ugyancsak kiemelhető Zerpák Antal kapuvári plébánosnak a Vasárnapi Újság 1855. évi számaiban megjelent két cikke, bár az filológiai érvekkel nem feltétlenül bizonyítható, hogy Jókai Mór innen ismerte meg Hany Istók történetét, amint azt Missuray-Krúg Lajos egy 1943-ban a Soproni Szemlében publikált írásában tételezi. A 19. század első felében azonban már nemcsak a történet ismertetésével találkozunk, hanem Hany Istók irodalmi adaptációja is megindult. Ezt jelzi Juranits Antal győri püspök 1828-ban kiadott latin nyelvű költeménye többek között Kapuvárról, a Hanságról és Hany Istókról, melynek forrása alighanem Kis János 1817-ben megjelent tanulmánya lehetett. Valószínűnek tűnik ugyanakkor, hogy nem csupán ez az egyetlen verses munka született a század első felében, erre utalnak azok az idegen nyelvű hivatkozások, melyek írásban és szóban tovább hagyományozódott költeményekről számolnak be, ezek azonban feltehetően elenyésztek.
Hany Istók idegen nyelvű fogadtatásának története már szintén elkezdődött a század elején, sőt, meghökkentően sok munkában találkozhatunk említésével. Elsősorban német és angol nyelvű írások foglalkoznak a „halemberrel”, de például a francia és holland nyelvű recepció is nyomon követhető. A publikációs formák zömét újságok, folyóiratok (Literary Gazette; Monthly Packet; The Gentleman’s Magazin) jelentik, de a sztori kalendáriumokban (Österreichischer Volkskalender), kézikönyvekben (Versuch eines topographisch-mineralogischen Handbuches von Ungern; Landwirthschaftige Hefte) és útikalauzokban (Le Correspondant; Richard Bright és Edmund Spencer útirajzai) is előbukkan. A külföldi szerzők sorából kiemelkedik Immanuel Kant német filozófus, aki egyik tudományos elképzelése illusztrációjaként használta fel a történet mondanivalóját. Az útikalauzok Hany Istók legendáját az általános rendezőelv szerint a Hanság földrajzi leírásának keretében tárgyalják, melyben a természet és a gyermek világa elválaszthatatlanul egymásba olvad. A történet gyakran közvetítő nyelven, a németen keresztül szivárgott be az angol recepcióba, erre példa Johann Georg Kohl 1842-ben németül napvilágot látott Hundert Tage auf Reisen in den österreichischen Staaten c. könyve, amely két év múlva angol fordításban is megjelent, megtermékenyítve az angol nyelvű feldolgozásokat. Az önlábra kelt angol fogadtatást mutatja Margaret Robertsnek az a Hanságban játszódó novellája, melyben Hany Istók epizódszereplőként tűnik fel, és amely a szövegbe gyakran már-már parodisztikusnak ható módon igyekszik belezsúfolni a magyaros(nak tételezett) sztereotípiákat (paprika, cigányromantika, vásár, ló, népzene). Mindazonáltal ennek a kisepikai műnek a jelentőségét emeli, hogy ez az először 1867-ben folyóiratban, majd 1872-ben gyűjteményes kötetben is megjelent elbeszélés a magyar feldolgozásoktól függetlenül, Jókai klasszikus regénye előtt tíz évvel látott napvilágot.
Az eddigiekből kiviláglik, hogy Hany Istók legendája mind itthon, mind pedig külföldön széles körű ismertségre tett szert. Mi magyarázza ezt a nagy népszerűséget? Úgy sejtem, az okok szélesebb tendenciába ágyazódnak, a „korszellemben” keresendők. Az antikvitásnak mint örök igazodási pontnak a dekanonizációjára irányuló törekvések szükségképpen előhívták az eredetiség programjának megalkotását és a nemzeti irodalmak iránti vágyat, mely alapvető támaszát a népköltészetben találta meg. A Kölcsey-féle hagyományközösségi paradigma, illetve később Erdélyi János teoretikus tanulmányai az irodalmi népiességre vonatkozóan ebbe az irányba mutatnak. A mondának, a regének a műfaji hierarchiában való erősödésének trendjébe a részint orális hagyományból táplálkozó Hany Istók-monda könnyedén megtalálta a maga útját. Másfelől a romantikának a regényességre, a szórakoztatásra vonatkozó megnövekedett igénye, valamint a természet, a fantázia és a rejtélyesség iránti fokozottabb érdeklődés, mely elemek Hany Istók történetében is hiánytalanul megtalálhatók, szintén a népszerűsödést segítették elő. Ehhez társult elsősorban a német és az angol recepcióban az egzotikum iránti vonzódás kielégítése, hiszen a Hanság egy távoli, világtól elzárt vadvilágnak tűnt a nyugati szerzők szemében, a mocsárból kifogott fiú ebből a perspektívából nézvést szintén egzotikus szereplőként olvasható. Mindezen túl a történet egyes elemei is a romantika kedvelt kelléktárába illeszthetők bele, így a talált gyermek toposza, vagy például a monda egyik változatában a beteljesületlen szerelem, a szépség és a szörny találkozása (Hany Istók beleszeret Esterházy herceg lányába), mely utóbbinak romantikus párdarabja Victor Hugónál Esmeralda és Quasimodo viszonya. Ezek az összetevők kölcsönösen erősítve egymást formálták az elbeszélés szerkezetét, és egyúttal megteremtették az alapot az a történet népszerűvé válásához.
Hany Istók recepciótörténetének, irodalmi feldolgozásainak következő szakasza egyértelműen Jókai Mór klasszikus regényéhez köthető. Az elsőként 1877-ben megjelent Névtelen vár c. regény nemcsak a szerzői név piaci tőkéjével járult hozzá Hany Istók mondájának terjesztéséhez, hanem romantikus történetével is. Habár itt a hansági víziember epizódszereplő, ám folytonos felbukkanásával majd eltűnésével ráerősít a regény alaptörténetére, a királypárti franciák bújócskájára. Jókainál a sztori az anyakönyvi bejegyzés idejétől eltérően nem a 18. század közepén, hanem a 19. század elején játszódik, Napóleon európai agymenésének idején. Nemcsak az időbeli keret, de a történet tere is különbözik a műben, ugyanis Jókainál a helyszínválasztás a Fertő egyik földnyelvére esett, bár a Fertőt és a Hanságot gyakran egységes egészként szemléli. Hany Istóknak ebben a regényben megjelenő alakja más Jókai-művekkel is kontextusba állítható, mint amilyen Az utolsó tengeristen vagy A tengerszem tündére című szövege. A Névtelen vár újabb lendületet adott Hany Istók külföldi ismertségének, ugyanis a regény többször megjelent németül és angolul (bár a fordítás bizonyos részeket mellőzött, másokat pedig lebutított) illetve csehül és lengyelül is.
Jókai Mór regényének erjesztő hatása volt a magyar irodalomban, tudniillik a 20. század elején több elbeszélés is érdeklődésének középpontjába állította a Hany Istók-mondát, amely világosan mutatja Jókai hatását. Mikszáth Kálmán is tervbe vette, hogy feldolgozza a sztorit, és ehhez Kapuvárról kért forrásokat, az alkotás azonban sohasem készült el. Kapuváron jelent meg – minden valószínűség szerint álnév alatt – Adomány István Hany Istók című elbeszélő költeménye, mely gyakorlatilag csak az ismert mondát parafrazeálta ritmikus formában. Sziklay János 1903-ban novellával gazdagította a Hany Istók-irodalmat, Pozsgay Géza Szénagyűjtés a boglyában. Hany Istók hazájában címmel írt róla. A már említett Németh János kapuvári prépost helytörténeti művében 1914-ben foglalta össze a monda változatait, Missuray-Krúg Lajos pedig 1943-ban bővítette az addigi ismereteket. A továbbélést biztosította az is, hogy a történet rendszeresen bekerült a különböző mondagyűjteményekbe.
A huszadik század második felének irodalmi adaptációi közül megemlíthető Hárs Ernő verses elbeszélése, mely eredetileg a rádióban hangzott el a negyvenes években, de nyomtatásban csak 1993-ban jelent meg Emlékezzünk régiekről című kötetében. Weöres Sándor balettet kívánt írni Hany Istókról, mely a történetet az utóbb említett szerzőknél kreatívabb módon használja fel, ám Mikszáth-hoz hasonlóan ő sem írta meg ezt a művet, csak a tervezett szöveg szinopszisával készült el. Tőke Péter tollából először 1979-ban, aztán 1984-ben jelent meg Jókai után a második Hany Istók-regény Hanyistók címmel (egybeírva), amely ugyan gyermekregénynek nevezi magát, de problémafelvetései közé számos olyan társadalmi és pszichológiai téma hozzátartozik, mint a szocializáció vagy a nyelv elsajátítása. A kapuvári kötődésű Büki Attila verseiben is, legutóbb pedig mesejátékában írta újra a mondát, melynek színházi előadása is született.
3.
A Hany Istók-monda feldolgozásainak zömét elsősorban irodalmi adaptációk képviselik, amely egyfelől azzal magyarázható, hogy egyes közlésformák csak később születtek meg (pl. film), másfelől pedig azzal, hogy a legutóbbi időkig más művészeti ágak terjesztési lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak. Ennek ellenére a történet más médiumokba is gyorsan utat talált.
Ami a szobrászatot illeti: az első ilyen jellegű alkotás az ún. Buddha-szobor volt, mely Hany Istókot lótuszülésben ábrázolja. Ez a mű mára már elpusztult, és csak Csala Bálint egykori kapuvári fényképész fotója maradt fenn róla. A Varga András által készített másik szobor valaha a Rábaközi Múzeum folyosóján állt, ám ennek is úgy veszett nyoma, ahogyan Hany Istók tűnt el végleg a lápvilágban. Újabban a város köztéri Hany Istók-szobor felállítását tervezi, amelynek pályázatára több változata készült. Amíg Varga András Gollam-szerű alkotása inkább a monstrum-téma felől közelíti meg tárgyát, addig a köztéri szoborra kiírt tervpályázat a gyermekszerű ábrázolást preferálja.
Hany Istók alakját rajzon és festményen is többször ábrázolták. Johann Georg Kohl 1842-es bédekkere említ egy olyan festményt, amely az eszterházi kastély egyik falán függött, ez is azonban mára már ismeretlen, és csak a szerző leírása alapján rekonstruálható, aki elmondása szerint személyesen látta. A Hany Istókkal kapcsolatos képek gyakorta nem önállóan jelentkeznek, hanem egyes szövegek illusztrációjaként, mint például Jókai Mór Névtelen vár c. regényében vagy Sziklay János novellájának első oldalán. Belloni, Mülbeck Károly, Sterbenz Károly, Taksonyi Mária, Perényi Kálmán, Tőke Péter, Németh Gábor készített az alakhoz rajzokat, festményeket, képi ábrázolásokat.
1983-ban Zsurzs Éva rendezésében született meg Jókai művének filmes adaptációja, mely számos ponton eltér a regény szövegétől, és Hany Istókot olyan módon is ábrázolja, ahogyan az az „eredeti” irodalmi alkotásban nem szerepel. A Névtelen vár c. filmsorozat Jókai népszerűsítésén keresztül Hany Istók népszerűsítéséhez is hozzájárult. Amíg ebben a játékfilmben a hansági „halember” epizódszereplő, addig a 2008-ban készült Hany Istók legendája c. film kimondottan rá fókuszál. A(z akkor még) győri Mediawave Fesztivál keretében mutatták be az 1997-ben készült Mocsárláz című kilencperces experimentális filmet. Színházi előadás többízben, legutóbb a már említett Büki Attila-féle mesejáték nyomán született, de a kapuvári Hany Istók Fesztivál keretében táncjátékot is előadtak.
A zenei feldolgozások közül az ún. komolyzenét Emil Ludvig, Ferstok Ferenc, Margittai Richárd adaptációi képviselik, míg a könnyűzenében a Tormentor zenekar és a kapuvári Steamy szentelt neki dalt.
A Hany Istók-márkanévben rejlő potenciál vonzóvá vált más kulturális termékek, programok, intézmények számára is, akár az ország távolabbi vidékein: Pálházán például turistaház, a nagycenki szabadtéri múzeumban az ország különböző részein szolgált mozdony viseli a nevet, Balfon borozó és horgászegyesület működik Hany Istók néven.
Az utóbbi években Kapuváron is új lendületet vett a Hany Istók-brand kihasználásának lehetősége, mely a városmarketing és a turizmusfejlesztés szélesebb kontextusába ágyazódik bele. Ennek a konjunktúrának a jele a Hany Istók Kerékpáros Centrum neve, a Hanságban a vadember feltételezett elfogási helyét, a Király tavat is magába foglaló tanösvény, 2009-től pedig Kapuváron Hany Istók Fesztivált is rendeznek, amely árukapcsolásokkal (póló, bögre, lufi, fröccs, pecsenye stb.) népszerűsíti és aknázza ki a nevet. Ennek keretében civilek és kulturális egyesületek összefogásával új szellemi termékek, projektek is születtek. Ilyen a Steamy zenekarnak az első Hany Istók Fesztiválra írt rockzenei feldolgozása a témáról (Vad vagyok), a Hanság Big Band háromtételes Hany Istók-szvittje, de a kapuvári és csornai néptáncosok közös produktumaként megvalósult táncszínházi előadás, a Movement Dance School Egyesület moderntáncra épülő táncjátéka, valamint új vizuális megjelenítések, vagy például honlap is ezek sorába illeszkedik.
Részint a már megvalósult projektek hatására, részint pedig a Hany Istókban rejlő lehetőségek felismerésének támogatása nyomán a közeljövőben újabb és újabb produkciók és szellemi termékek létrejötte van kilátásban, gazdagítva az eddigi változatokat.
*
A Hany Istók-márkának a fentiekben csak alapvonalaiban felskiccelt gazdag története részletes értelmezésért kiált. A Rábaköz-Hanság Turisztikai Egyesület és különösen Magyar Attila támogatásával lehetőségem adódott, hogy a témát önálló kötetben feldolgozzam, amely az előzetes várakozások szerint a 2011. évi könyvhétre fog megjelenni.
2010.08.08. 00:31
Kapuvár lakói és szolgálatai 1597-ben – III/b. rész
Az 1597. évi kapuvári urbárium kimutatása szerint az akkori településnek négy, megnyugtató módon nem lokalizálható városrésze volt, legalábbis a lajstrom készítőjének rendezőelvei szerint. Ezek a következők:
1. a váron belüli palánk melletti negyed
4. Váralja (amely valószínűleg a mai Kossuth utcát jelölte)
Az első kettő láthatóan a vár tövében helyezkedett el, a helymegjelölés szerint a vár legalább két kerítéssel volt körülvéve. Az egyik a palánk, amely fából és földből készült, a másik a szilárdabb anyagból épített kőfal. Ezek szerint Kapu városa nem azonos ezekkel a városrészekkel, az feltehetőleg a vártól nyugatra jött létre. A Váralja a kontextusból is kikövetkeztethetően a Kis-Rába hídján túli városrészt alkotta (Hídontúl), ezt nevezi a forrás suburbiumnak, vagyis váraljának. A Babót irányába délre vezető országút mentén létrejött települést még a 19. században is Külsővárosnak nevezték.
Az alábbiakban eszerint a városrészek szerint csoportosítom Kapuvár egykori lakóinak névsorát, tulajdonukat és földesúri szolgálatukat. Az ingatlan (ház) tulajdonosa rubrikában a betűkkel jelölt személyek a beköltözött lakó(ka)t jelenti(k), de az összeírás csak a családfőket említi, a többi családtagot nem, így nem lehetséges megállapítani, egy-egy ingatlanon valójában hányan is laktak.
Kapu városa
(folyt., első feléhez katt ide)
17. Babóti Garab
a) Szekér Péter | Babót (?)
Koroncó | Hidászi földön halász | Gyalog, kocsival
Nem szolgál | 3 ló, 3 tehén |
18. Horváth György
a) Kelemen Márton
b) Buday Miklós |
Jobaháza |
tizedes | A fejedelem fizeti, nincs szolgálata
Az úr fizeti, nincs úrbéri szolgálata
Nem szolgál, az úr fizeti |
|
19. Kondor Orbánné
a) Barbély Gergely
b) Szabó Mihály
c) Fister Benedek
d) Szabó János
e) Csiszár Mihály |
Szil
Veszprém
[Rába]Tamási
Jobaháza |
A fejedelem szolgája
A fejedelem szolgája | Aratás, kaszálás
Nem szolgál
Nem szolgál
Halat ad a tamási halászóvízből
Nem szolgáltat
Nem szolgál | Két rét |
20. Nagy Farkas (előtte Aztháll Kelemen bírta)
a) Balogh János
b) Szőlősy Imre |
[Sopron]Németi
Mórichida |
A fejedelem szolgája | Heti két nap, gyalog
Nem szolgál
Nem szolgál | 7 hold föld, 2 hold rét, 2 ökör, 1 tehén |
21. Csery István
a) Bán Tamásné | Babót
Rábapordány |
| Heti egy nap robot, gyalog, kocsival
Szolgál, „mint az özvegyek” | 2 ló, 3 tehén |
22. Németh Mátyás | Babót | „mendicus” |
|
|
23. Karikás Ambrus (Kudátz Balázs bírta) |
|
| Heti két nap, kocsival, gyalog | 5 hold föld, 2 rét, 4 ökör, 1 tehén |
24. Gömörey István
a) Balogh Mihály (az előbbi gondviselője)
b) Vincze Gergely (Botraki Lukáccsal)
c) Mészáros András |
[Sopron]Németi
Bogyoszló
Veszkény |
Darabont
Török István jobbágya volt |
Fegyverével
Heti egy nap gyalogrobot vagy kocsival
Heti egy nap gyalog, kocsival | Rét, 2 tehén
4 ló, 2 tehén
3 ló, |
25. [Vámház]
a) Bognár Gáspár |
|
szekérgyártó |
|
|
Összesen: 24 + 1 ház + | Babót: 8 (+1?) Szil: 4 Ordód: 3 Veszkény: 2 Bogyoszló: 2 Jobaháza: 2 Sopronnémeti: 2 Szovát: 1 Rábapordány: 1 Mórichida: 1 Tamási: 1 Koroncó: 1 Szerecseny: 1 Veszprém: 1 Tevel (?): 1 | Halász: 3 Darabont: 2 „Fejedelem szolgája”: 3 Tizedes: 2 Viceporkoláb: 2 Porkoláb: 1 Zászlótartó: 1 Bíró: 1 Szekérgyártó: 1 Csizmadia: 1 Kertész: 1
|
| Tehén: 35 Ló: 24 Ökör: 18
|
· 1 trackback Szólj hozzá!
Címkék: helytörténet
2010.08.07. 11:22
Kapuvár lakói és szolgálatai 1597-ben – III/a. rész
Az 1597. évi kapuvári urbárium kimutatása szerint az akkori településnek négy, megnyugtató módon nem lokalizálható városrésze volt, legalábbis a lajstrom készítőjének rendezőelvei szerint. Ezek a következők:
1. a váron belüli palánk melletti negyed
3. Kapu városa
4. Váralja (amely valószínűleg a mai Kossuth utcát jelölte)
Az első kettő láthatóan a vár tövében helyezkedett el, a helymegjelölés szerint a vár legalább két kerítéssel volt körülvéve. Az egyik a palánk, amely fából és földből készült, a másik a szilárdabb anyagból épített kőfal. Ezek szerint Kapu városa nem azonos ezekkel a városrészekkel, az feltehetőleg a vártól nyugatra jött létre. A Váralja a kontextusból is kikövetkeztethetően a Kis-Rába hídján túli városrészt alkotta (Hídontúl), ezt nevezi a forrás suburbiumnak, vagyis váraljának. A Babót irányába délre vezető országút mentén létrejött települést még a 19. században is Külsővárosnak nevezték.
Az alábbiakban eszerint a városrészek szerint csoportosítom Kapuvár egykori lakóinak névsorát, tulajdonukat és földesúri szolgálatukat. Az ingatlan (ház) tulajdonosa rubrikában a betűkkel jelölt személyek a beköltözött lakó(ka)t jelenti(k), de az összeírás csak a családfőket említi, a többi családtagot nem, így nem lehetséges megállapítani, egy-egy ingatlanon valójában hányan is laktak.
Kapu városa
Házhely | Származása | Foglalkozása | Szolgálata | Földjei/Jószágai |
1. Balázs Benedek fia Gáspár
a) Deák István és György
b) Szerencse Balázs |
Babót |
|
gazdájuknak heti egy napot
gyalogul heti egy napot | 2 rét
2 ló, 2 tehén
|
2. Vági János |
| porkoláb |
|
|
3. Szabó Jánosné
a) Szabó György (fia) |
|
| Nem szolgál
Nem szolgál |
4 ökör, 3 tehén |
4. Zalay Gábor
a) Szili Mihály és húgai |
|
|
|
|
5. Tóth Balázsné (Ódor Tamás udvarbíró bírja)
a) Angyal Pál
b) Kincs Bálint
c) Csiszár György |
|
Halász
tizedes |
az úr fizeti
nem szolgál, az úr fizeti |
|
6. Beőky Miklós (meghalt)
a) Kis Péter
b) Tóth Balázs |
Babót
Babót | viceporkoláb |
Gyalogul, kocsival Gyalogul, kocsival |
4 ló, 3 tehén |
7. Varga Mátyás
a) Könköly Lukács |
|
zászlótartó
| Szekérrel, gyalogul
Nem szolgál | Rét, 6 ökör, 3 tehén |
8. Nagy János
a) Ódor Péter (bátyja) |
| Viceporkoláb
Bíró, libertinus |
| Két rét, 2 tehén
2 ló |
9. Németh János
a) Tóth Lőrinc
b) Teveli Menyhárt (futott nemes)
c) Németh Jakab (rab volt) |
Tevel (?)
|
| Gyalogul
A fejedelem fizeti, nem szolgál
A fejedelem fizeti, nem szolgál
Nem szolgál |
2 ökör, 2 tehén |
10. Szakács Gergelyné
a) Kondor Mihály
b) Rácz István
c) Dömötör Gergely
d) Deőrssffy uram |
Babót
Veszkény
Szovát |
Török István jobbágya volt
szabadlegény
| Rostállás, aratás, szénagyűjtés
Heti egy napot
Amiben lehet
Nem szolgál | 2 tehén
Hidászi földön halászóvíz 2 ló |
11. Varga Márton
a) Nagy Máté (Nagy István fia)
b) Szőlősy István
c) Tóth Márton |
Szil
Babót | csizmadia | Mesterségével a várban
Nem szolgál
A fejedelem fizeti, nem szolgál
Az úr fizeti, nem szolgál | 1 tehén |
12. Somogyi Jakab
a) Tóth Ambrus
b) Nagy István |
Szil |
Chernel Pálné osli jobbágya volt, halász | Az úr fizeti, nem szolgál
Gyalogul
Nem szolgál |
|
13. Tóth György
a) Csordos György
b) Csöndör Mihály
c) Sigmond Pál | Ordód
Ordód
Ordód
Szerecseny | Darabont
Török István jobbágya volt | Fegyverével
Nem szolgál, az úr fizetésén van
Az úr fizetésén, nem szolgál
Nem szolgál, az úr fizeti |
|
14. Tóth Lőrinc |
| kertész | Kertészséggel |
|
15. Sipőcz János
a) Szabó Balázs
b) Somogyi Andrásné
c) Pesthy Sebestyénné |
Bogyoszló
Szil |
| Heti két napot, kocsival és gyalog
„a mibűl lehet”
Rostálás, aratás, szénagyűjtés
Semmit | 1 hold föld, 2 ló, 1 tehén
1 tehén
1 tehén |
16. Kis Gáspár
a) Somogyi András |
Babót | Liszthordó volt a várban | Gyalogul
Az úr fizetésén, nem szolgál | 1 hold föld, 2 tehén |
Szólj hozzá!
Címkék: helytörténet
2010.08.03. 17:34
Bocikroki
Van úgy, hogy a széles mezőn az ember ingyen tokot keres magányos kardjának. 1621-ben egy reneszánsz műveltségű tehenész bácsi természettudományos mélyfúrásokra adván a fejét megpihent egy dekoratív boci hátán. Ám a kukkoló tekintetek rányitottak a füves pusztán, bevamzerolták a központi bizottságon, így aztán a meg nem értett biológust nemcsak hogy meggyepálták, de még jól meg is árestáltatták. Erről Lifranovich Gáspár servitor 1621. november 21-én így számolt be urának Kapuváron kelt levelében: „Ma itt olyan tertént, hogy egy ittvaló parasztembert egy tehénen kaptak, – erősen használta, három bizonyság van rá, kik szemekkel látták, ezt megfogták, három pálczával megverette az Úr, vasat vetett lábára; ím érti Nagyságod, micsoda nép közi jutottunk, hogy az tehén sem maradhat előttek”. Gondolom, a júzer fogságban kevésbé szaporodik.
Egy gyerekkönyvből