Olvasom, hogy „méltatlanul bántunk Gömbös Gyulával” Schmidt Mária szerint. Nem világos előttem, mit tart méltónak Gömbölini politikai munkásságából, a Fajvédő Pártot, az olasz fasisztákkal való parolázást, vagy azt, amikor 1933-ban tapssal üdvözölte a meg nem értett osztrák festő németországi választási sikerét, esetleg autokratikus kormányzását, amelynek keretében az 1935-ös választáson demokratikus sortűz dördült az endrődi polgárokra. Szépen állunk, ha őt tesszük meg követendő példának, csezmeg!

            Most, midőn a kétharmad birtokában mohón tenyerelnek rá mindenre, azt gondolják, a világ az ő hitbizományuk, és a történelmet is átírhatják saját szájuk íze szerint. Ilyen már volt, például amikor a marxista történetírás az ősközösséget őskommunizmusra keresztelte át, vagy Petőfit „antiklerikárisként” tette meg saját előzményének. Ahelyett, hogy utánanéznének a tényeknek, saját érzelmi viszonyulásaikat és aktuálpolitikai céljukat teszik meg origónak.

          Legutóbb a mi Ivanics Ferencünk állította a Horthy-korszakról, hogy „az egy európai ország volt”, mert a távolság megszépít, miközben József Attila alig talált „fehérek közt egy európait”. Imádom, amikor politikussá fölavanzsérozott egykori vízművesek mintha-történészként pózolnak. Ivanics kegyelmes úr tovább főzte gondolatait, és május 25-i parlamenti felszólalásában Károlyi Mihályról így orált:

 

Olcsón osztogatják ma a hazaáruló címkét; divat, sőt polgári elvárás. Figyeljük meg ezt a szofisztikált világképet, amellyel a bonyolult politikai körülményeket huszárosan félredobva Károlyit árnyalt megfogalmazással egyszerűen „árulónak” titulálja. Saját álláspontját persze idézet mögé bújtatva, a határon túliak szájába adva. Legyünk jóhiszeműek, Ivanics barátunk bizonyára végiggyóntatta a határon túliakat Sepsiszentgyörgytől Felsőőrig és Rimaszombattól Amszterdamig. Akkor sem tudom elképzelni, hogy lenne olyan, hogy „a” határon túliak véleménye. Bizonyosan van olyan, aki szerint Károlyi áruló volt, bizonyosan van, aki szerint nem volt áruló, és bizonyosan van, aki a kérdést magasról leszarja. Aztán figyeljük meg továbbá az érvelés technikáját: ezek szerint Károlyi azért hibás Trianonért (sőt mindenért ő a hibás), mert azt mondják. Feltételezem, a történettudományt azért nevezik szakmának, hogy a nép között élő mítoszokat elválassza a történelmi tényektől. Ivanicsot azonban a diszkurzív történetírás álláspontja láthatóan nem zavarja, hanem a mítoszgyártás lovagjaként Schmidt udvari történésszel együtt egyfajta ellenkánont igyekszik teremteni.

            Hibásnak tekinteni valakit valamiért, azt jelenti, másképp is történhetett volna. Az Osztrák–Magyar Monarchia – és benne a történelmi Magyarország – felbomlasztását az antant hatalmak már jóval az őszirózsás forradalom és Károlyi hatalomra kerülése előtt elhatározták. Titkos vagy félig hivatalos tárgyalásokon 1918-ban a történelmi Magyarország felosztásának kérdését már eldöntötte az antant. Lényeges módosítások nélkül a ká-európai új berendezkedés létrehozása – amit Masaryk világforradalomként interpretált – eldöntött tény volt, amelyen Magyarország nem tudott volna változtatni, de ez fordítva is igaz, mert például a csehek hagymázas szláv korridorra vonatkozó tervét sem akceptálták (amelynek keleti határa egyébként Kapuvárnál húzódott volna), mint ahogyan később a románokat is visszaparancsolták a Tisza mögé. Károlyi természetesen naiv volt, hitt a pacifizmusban meg a wilsoni önrendelkezési elvekben. Ám ha nem lett volna naiv, az sem változtatott volna a helyzeten. A győztesek nem tárgyalni akartak, hanem kész tények elé állítani, pökhendi módon deklarálni. Kábé olyan pökhendien, ahogyan a mostani kormány viselkedik: „Most mi kormányzunk, kis barátom!”. Ebben a helyzetben Károlyinak egyszerűen nem volt mozgástere, kényszerpályán mozgott. És bár lehetett volna igazságosabb határokat húzni, de a 20. század alaptapasztalata, hogy Ká-Európában nem lehet vegytiszta nemzetállamokat létrehozni. Károlyi nem volt jó politikus, de államférfi volt. Mint ahogyan nem volt jó politikus, de államférfi volt Nagy Imre is. Károlyi egy modern, polgári demokratikus államban gondolkodott, és ilyen nem sok volt nálunk a múlt században. Fejére szokták olvasni hadügyminiszterének szavait, miszerint „nem akarok többé katonát látni”, és ezzel az ország lényegében haderő nélkül maradt. Csakhogy ezzel a valóban nem éppen bölcs döntéssel az ország hangulatát fejezte ki, amely békét áhított, nem háborút. Akkor, amikor az országot minden oldalról ellenség veszi körül, olyan nagy létszámú hadsereg felállítására lett volna szükség, amely az adott helyzetben irreális feladvány lett volna, mert az amúgy is kivérzett ország belerokkant volna.

Ugyan mit tudott volna Károlyi helyében tenni Ivanics Ferenc, ez a nagy kaliberű politikus? A lehetőséget kell mérlegre tenni, nem a vágyakat. Nemrég aranyszájú Kövér László állt be a szobordöntögetők népes táborába, mondván Budapesten nem jár Károlyinak szobor. Ezen az alapon sem Kossuthnak, sem Rákóczinak nem jár szobor, mert egyikük sem tudta megvédeni államát. És nem az „áruló” Görgei, vagy egy másik Károlyi, Károlyi Sándor miatt. Miközben a vádolók Károlyit árulózzák, elfelejtik, hogy Horthy sem tudott szembeszállni az antant döntésével. Nyilván mert tudta, hogy ez politikailag és katonailag is lehetetlen. Érdekes módon amely hatalom érdemben fel tudott lépni a támadókkal szemben, az a proletárdiktatúra volt, de ők is csak efemer jelleggel. Trianon okai nem Károlyival kezdődtek, és csak közvetve az első világháborúval. Valójában a 18. századdal, de még inkább 1526-tal. Arról már nem is beszélve, hogy nem lehet folyton másokra mutogatni, mert amikor a 19. század végén „magyar birodalomról” értekeztünk (kopirájt by Acsády Ignác) magunk tettük illojálissá nemzetiségeinket.

Károlyival szemben a másik mítosz, hogy kiszolgáltatta az országot a kommunistáknak, és ezzel rontott a béke feltételein, ám ez az állítás duplán történelmietlen. Egyfelől a lényeges kérdések már a proletárdiktatúra hatalomátvétele előtt megszülettek. Másfelől Károlyi nem a kommunistáknak adta át a hatalmat. Ő a Vix-jegyzék után a szociáldemokratáknak kívánta átadni a hatalmat, éppen azért, hogy az ország ne a kommunisták kezébe kerüljön. Ám azt naivitása és politikai baklövései folytán nem tudta, hogy nem sokkal rá a szociáldemokraták összefeküdtek a kommunistákkal, akik nem törvényesen, hanem puccsal vették át a hatalmat. Amikor Károlyi az államcsínyről értesült, aligha tehetett volna bármit is, mert neki ekkorra már egyszerűen nem volt társadalmi támogatottsága.

Szokás aztán ellenpéldaként Bezzegtörökországra hivatkozni, amely honvédő háborújával sikeresen tudott eredményeket elérni. Igen ám, csakhogy Törökország helyzete merőben más, egyebek mellett geopolitikai fekvése sem elhanyagolható tényező, ahogyan a második világháborús Szovjetunió esetében is sok minden következik abból a puszta tényből, hogy nagy. Magyarországnak viszont lényegében nem volt mozgáslehetősége. Persze egyszerűbb leegyszerűsíteni a problémákat és hangzatosan hazaárulózni, mint csendben megvizsgálni a történelmi mozgásteret. Ivanics említett felszólalásában ezt mondta: „Ez egy súlyos trauma, amely bennünket ért, hiszen az ország óriási kapacitásokat vesztett, de ez a szembenézés nem megy anélkül, ha nem magunkon kezdjük a rendbetételt…” Csak egyet tudok érteni vele, kezd magadon.

Károlyit felelőssé tenni Trianonért olyan, mint a New York-i tűzoltókat hibáztatni azért, mert nem tudták idejében kimenteni az embereket az összeomló Ikertornyokból.