A kurucok 1704 januárjában kezdődő, majd április elején máris kudarcot valló első dunántúli hadjáratának kapuvári vonatkozásaival először a Kurucinfó (1.), annak folytatásaként a Kurucinfó (2.), illetve az Egy hoax önbeteljesítő jóslata című posztomban foglalkoztam, melyek elsősorban eseménytörténeti szempontból vizsgálták tárgyukat. Az eseménytörténeti megközelítés azonban önmagában nem elegendő a bukás okainak megvilágítására, ahhoz a felszín alatt rejtőző mélystruktúrák feltárására is szükség van. Nyilvánvaló persze, hogy abból a néhány Kapuvárra utaló forrásból, amely a birtokomban van, nem lehet szisztematikusan megrajzolni egy egységes képet, mindenesetre az alább tárgyalásra kerülő korabeli szövegek talán érzékeltetni képesek a hadjárat helyi szinten is dokumentálható alapvető problémáit. Most tehát ugyanebből a rövid időszakból a hadszervezet és a hadiellátás nehézségeinek Kapuvárral kapcsolatos adataira fókuszálnék, három probléma köré csoportosítva: 1. Hadseregszervezési hiányosságok; 2. hadianyag-hiány; 3. zabrálások.

            Mind Bercsényi, mind pedig Rákóczi a kudarc okát jó magyar szokás szerint a hadjárat katonai vezetőjének, Károlyi Sándor személyes hibáiban látta, aki pedig a felelősséget önéletrajzában részben a Sopron elfoglalására induló, majd ott tivornyázó Ocskay Lászlóra és katonáira igyekezett hárítani. Maga a fejedelem írta Emlékirataiban: „Heister tábornok vállalkozása mégis sikerült, mert a borba és dorbézolásba merült lovasságot zavarba ejtette a németek jövetelének első híre, rendetlenség keletkezett köztük, és Károlyi kegyencei és cinkosai a helyi csapatokat árulással vádolták, s könnyűszerrel rábírták a tábornokot a menekülésre.” Később levonva a személyes hibákból adódó konzekvenciát írja le ezeket a gyakran idézett sorokat: „Így menekültek, holott senki sem üldözte őket”. A Rákóczi csávónak részben igaza van, hiszen Siegbert Heister, a magyarországi császári hadak tábornoka valóban csak Károlyi Sándor Dunántúlról való elmenekülése után indította meg az országrész visszaszerzésére irányuló átfogó hadműveleteit. Ugyanakkor amint a Thaly Kálmán-féle romantikus és apologetikus történelemszemlélettől megszabaduló historiográfia egységesen megállapította, a hadjárat bukása önmagában nem magyarázható a hadvezetés személyes hibáival, a hadszervezet fogyatékosságai szükségszerűen vezettek összeomláshoz. Az alapvető okok közül az egyik az irreguláris elemek jelentős száma a kuruc hadseregben, maga Károlyi sem rendelkezett megfelelő katonai tapasztalatokkal. Másfelől – amint a pszeudo-montecuccolis (Montecuccoli egyébiránt Kapuvárnak is volt földesura, erről itt írtam) bon mot tartja a háborúhoz szükséges feltételekről (Pénz, pénz, pénz) – a hadjárat állandó financiális problémákkal küszködött. Harmadrészt a hadiellátás (haditáp, hadianyag) és a logisztikai feladatok (szállítás, az utánpótlás biztosítása) megszervezése és irányítása is akadozott. A harmadik okból egyenesen következik a negyedik, a marha nagy „szabadságért” cserébe ugyanis a lakosság jutalomként a matolcsys unortodox gazdaságpolitikát kapta a nyakába, vagyis a rablógazdálkodást, a zabrálást, amely értelemszerűen demoralizálta a kurucokat, és a föld népét elidegenítette tőlük. Minthogy ezáltal a hadjárat feltételei és a hátország nem volt biztosítva, a támadás szükségszerűen fulladt kudarcba, az okok tehát nem személyiek, hanem strukturálisak voltak. Ezeknek a problémáknak egyes Kapuvárral kapcsolatos elemei következnek az alábbiakban néhány egykorú írott kútfő alapján:

 

 

Korábbi posztomban már tettem utalást Béri Balogh Ádám ezereskapitány egyik levelére, de amíg azt akkor inkább eseménytörténeti összefüggésbe állítottam bele, most a hadseregszervezés zavarai felől értelmezném.

Károlyi Sándor 1704. február 2-án indította meg támadását a kurucoknak be nem hódoló Sopron ellen, hogy katonai erővel bírja a várost jobb belátásra. Béri Baloghnak az általa szervezett alakulatok élén Károlyi parancsa szerint Kapuváron kellett volna találkoznia a fősereggel. Kapuvár értelemszerűen azért jöhetett szóba afféle gyülekezőhelyként, mert a Pápáról érkező Károlyi útvonalába esett Sopron elfoglalásához. Béri Balogh azonban egy aznap, azaz február 2-án kelt levelében azt közölte a dunántúli haderők vezérével, hogy ezt az utasítást nem tudja teljesíteni:

 

 

Béri Balogh, aki a kemenesaljai felkelők toborzásával volt megbízva, és levelét is onnan, Vönöckön keltezte, világosan kifejti ebben a szövegben, hogy azért nem képes teljesíteni a parancsot, mert nem tudta összetoborozni a katonákat. Látható tehát, hogy a katonaállítás nehézségbe ütközött. Útvonala minden bizonnyal Kecölön át a Kis-Rába vonalán vezetett volna Kapuvár váráig. Béri Balogh leveléből az is kiderül, hogy azért nem tudta teljesíteni az ordert, mert három másik kapitány (Ampruster János, Nyiczki János és Nagy Zsigmond) elorozta előre a katonákat. Éppen ekkor jelentette Ampruster Károlyinak egy levélben, hogy felkelőket toborzott, melyek így feltehetően a Béri Balogh vezette alakulatot kurtították meg. Mindebből hadszervezeti hiányosság, annak a fejetlenségnek a tanúsága rajzolódik ki, hogy a kuruc kapitányok egymással is rivalizáltak, az egységes támadást katonaállítási problémák, az egyértelműen lehatárolt hatókörök hiánya, a személyes érdekek is nehezítették.

 

 

 

Habár Ivanics Ferenc barátunk egy másik Károlyi (Károlyi Mihály) kapcsán egy hadjárat diadalát pusztán az erős akaratra szűkíti le, természetesen ezt a leegyszerűsítő logikát csak a magukat történésznek képzelő vízművesek alkalmazhatják. Mert ugyebár egy hadjárat sikerességéhez szükség van gazdasági háttérre, megfelelő hadianyag-ellátásra, és annak folyamatos utánpótlására, illetve emögött álló anyagi fedezetre is.

            Az első dunántúli hadjárat a hadianyag előállítása terén is problémákkal küszködött. Károlyi Sándor például, azt követően, hogy februárban Ocskay után neki sem sikerült behódolásra kényszerítenie Sopron városát, neszét vette, hogy Heister Kismarton megtámadására indult. Ekkor úgy tett, mintha a város felmentésére indulna, de titokban megüzente nekik, hogy ne számítsanak rá, mert nincsen lőpora (mindenesetre a dezinformáció elegendő volt arra, hogy Heister visszavonuljon). Akay István március 6-án Sopronudvardon (ez ma a burgenlandi Alsópulyához tartozik) kelt levelében arra kérte Károlyit, hogy adjon vasat a megindítandó fegyvergyártáshoz, és arról panaszkodott, hogy fegyvert nem lehet beszerezni. Egy nappal később Babóttal kapcsolatban írt feljebbvalójának a hadianyag-ellátás kérdéseiről.

            Babót kapcsán már a 16. század első feléből származó források beszélnek salétromkészítésről. Ugyanebből az időszakból találunk adatot arra is, hogy a Babóton főzött salétromot Kapu váránál használták fel. Ebből következik, hogy Babót a kapui vár katonai szükségleteit elégítette ki, amely a tűzfegyverek használatára is világosan fényt vet. A salétrom ugyanis a puskaporgyártás alapanyaga, források mutatnak rá, hogy a babóti salétromos kádaknál pintérek dolgoztak és szolgálták a hadiipart. A kapuvári domínium 1660. évi urbáriumában említést is tesznek a salétromházról, mely e összeírás szerint Ódor János házhelye és Füstös János telke között állt. A salétromfőző házban akkor Németh György lakott, és bár az urbárium nem említi konkrétan, elképzelhető, hogy az ő személye volt megbízva a salétrom főzésével. Egy ugyanabból az évből származó másik urbárium pedig azt árulja el, hogy a salétromos ház az alszélen (a falu alsó részén), napkeleten helyezkedett el, nem tehát a Kapuvárhoz közelebbi Ordódon, hanem Babóton. Mindezek az adatok – önértékükön túl – a Rákóczi-szabadságharc felől nézvést abból a szemszögből fontosak, hogy a babóti salétromkészítő műhelynek már mintegy két évszázados hagyománya volt, állandóan működött, nem pedig provizórikusan az első dunántúli hadjárat során állították üzembe.

            A már említett Akay István március 7-én Károlyi Sándorhoz címzett levelében a hadianyag biztosítása szempontjából veszi figyelembe a babóti salétromfőző műhelyt:

 

 

            A levél ugyan nem nevezi meg Babótot, mivel azonban a korábban felsorakoztatott adatokból tudható, hogy a salétromházat nem Kapuváron, hanem Babóton állították fel, egyértelmű, hogy a szövegben is erre a településre történik utalás. A kapuvári tiszttartó úgy kerül a képbe, hogy mint az uradalom feje a Kapuvárhoz tartozó Babót ügyeit is ő intézte. Nevét ugyan Akay István levele nem jegyezte fel, de ismert, hogy egy évvel később, 1705 elején a kapuvári tiszttartót Grubacsevics Ferencnek hívták. Tekintettel arra, hogy a prozopográfiai kutatások hiányosak, vagyis – jelen esetben – a kapuvári tiszttartók névsorát még nem állították össze, nem tudom, hogy ez a tiszttartó azonos-e Grubacseviccsel. Ezen levél alapján a tiszttartó egyértelműen a kurucok szolgálatában állt, Grubacsevics Ferenc viszont Esterházy Pálhoz, és ezen keresztül a császárpártiakhoz volt hűséges. Amennyiben ez az 1704-ben említett tiszttartó azonos Grubacseviccsel, úgy megállapítható, hogy legkésőbb egy év múlva már a másik oldalra állt, amennyiben viszont két különböző személyről van szó, akkor bizonyosan váltás történt az idő alatt a kapuvári uradalom élén. Minthogy Károlyi a kuruc mozgalom kezére került várak és a hozzá tartozó uradalmak élére igyekezett hozzá lojális tiszteket kinevezni, az utóbbi változat némileg valószínűbbnek tetszik, a tiszttartó pedig a bukás után elmenekülhetett, elbujdoshatott, esetleg bosszú áldozatává válhatott. Erre a kérdésre a tisztviselők összeállítandó adattára adhatna egyértelmű választ.

            Az mindenesetre világosan kiderül a szövegből, hogy csak magát a salétromot állították elő Babóton,  abból a puskaport már „Likán” (Lékán) készítette az ottani puskaportörő. A hadianyag-hiányra is egyértelmű utalást tesz a levél, hiszen azt említi meg, hogy puskaporból hiány van („nem kaphatni”), és kérelmezi, a kapacitást járassák csúcsra, mert sokra van szüksége a hadjáratnak („mennél töb”). Mindebből végső soron az a tanulság szűrhető le, hogy e kapuvári (babóti) példa is azt igazolja, a kuruc államnak hiánycikke volt a lőpor, és ennek enyhítéséből az itteni salétromház is kivette a részét.

 

 

 

 Az első dunántúli hadjárat során a gazdasági ügyek, többek között a hadi ellátmány intézésére állami hivatalt állították fel, a kőszegi discatériumot (kormányszéket), de a hadsereg ellátása jelentős nehézségekbe ütközött, amely aztán kivívta a lakosság ellenszenvét is.

            A babóti salétromfőző műhelynek a kuruc hadiiparban való szerepvállalásából határozottan kitűnik, hogy a kapuvári uradalom tiszttartója a kuruc mozgalmat szolgálta ki. Amikor január első heteiben Kapuvár vára letette homágiumát (hűségesküjét) Károlyi Sándornak, a lefoglalt kapuvári birtoktestek élelmiszer- és takarmánykészletei is részét képezték a hadellátás megszervezésének. Akay István említett március 7-én írt leveléből – igaz, nem konkrétan Kapuvár, hanem egész Sopron megye vonatkozásában – kiderülnek a hadi ellátmány nehézségei. Ezt írja Károlyi Sándornak: „ha Nagyságod méltosztattnék azon gabonabul vitézlő rendnek kenyérül providealtattni [gondoskodni], szína ottan semmi sincs s abrak is igen kevés, mert a mi volt, ez előtt rígen elhordták s elpózdorolták”. Hiánycikk volt tehát a katonák ellátására szolgáló haditáp (a gabona), de nem volt raktáron megfelelő mennyiségű széna és abrak sem, vagyis a lovak takarmányozására szolgáló benzin. Maga Akay is elárulja, hogyan igyekeztek orvosolni a problémát, az ellátást a kurucok kezére került uradalmak készleteiből próbálták meg biztosítani: „a fiscalis joszágokbül [itt: a lefoglalt birtokokból] lígyen az armadának [a hadseregnek] azután provisioja [ellátása]. A kapitány ebben a levelében arról is panaszkodik, hogy a szegénység minduntalan őt „búsítja”, hiszen a katonák az ellátmány akadozása folytán fosztogatásba kezdtek és a népet sarcolják. A zabrálások pedig értelemszerűen vívták ki a lakosság ellenszenvét, amely elidegenítette őket a kuruc felkelők mozgalmától.

            Az akkor Bécsben tartózkodó kapuvári földesúr, Esterházy Pál egy március 19-én kelt magyar nyelvű levelében panaszkodik arról, hogy birtokait a fosztogatók szétgyakták:

 

 

            Újmagyarul szólva, két várán kívül Esterházynak valamennyi uradalmát – beleértve a kapuvárit is – zsákmányszerzésre használták fel a kurucok, melyet a fekvőjószágokon élő jobbágyság szenvedett meg leginkább. A nagy mértékű pusztítások felől érthetők meg Károlyinak azok a március 31-én, immár a Dunántúl feladása után kelt keserű sorai, melyek az országrész ellenséges hangulatáról és opportunizmusáról szólnak: „sohasem méltó az az föld, hogy Dunán innét való ember csak egy is meghallyon érette, vagy vérét ontsa, mert az se hazája boldogságát, se törvényét nem kívánja, hanem csak az német birodalmát, kivel edgyütt az zavaros vizben halászhasson. Kuruczá sem egyébért lövének, hanem hogy az németek és németesek jószágit, jovait praedállyák, most már meg labanca azért lesznek, hogy az kurucok jovait praedálhassák”. Károlyi azt azonban ügyesen elhallgatja, hogy részben a hátország megteremtésének, a hadi ellátás biztosításának fogyatékosságai, és az ebből kompenzációként fakadó kuruc rablások és pusztítások tették ellenségessé a Dunántúlt, amit maga Rákóczi fejedelem is „végzetes földnek” titulált.

 

 

            Az első dunántúli hadjárat defektusainak ezen három helyi példája – Béri Balogh hadseregszervezési nehézségei, a babóti salétromfőző műhely részvétele a kuruc hadiiparban és Esterházy birtokainak pusztítása – valóban csak példa, mindenesetre szélesebb összefüggésbe ágyazhatók, és Kapuvár vonatkozásában is illusztrálják azokat az általános katonai nehézségeket, amelyekkel az első dunántúli hadjáratnak meg kellett (volna) küzdenie.