Az, hogy a kétharmados Vezénylő Tábornok úr megbukott, csak a narancsködbe burkolózott droidok előtt nem világos, akik, ha meglátják Bölcs Vezérüket a tévében, puszit nyomnak a képernyőre. Utóbbi példa nem vicc, nem én találtam ki, OV faszbuk-oldalán bárki rákereshet erre a hozzászólásra, hogy vannak ilyen elvakult zombik. Ez a példa fényesen mutatja, hogy a Fidesz nem egy politikai párt, hanem egy vallás, amelynek tagjai uruk és parancsolójuk előtt alázatosan térdre leborulnak, és imádják. Ebben a vallásban teljesen mindegy, hogy mi éppen az aktuális tanítás, amelynek szavatossági ideje lehet, hogy holnapra (vagy két óra múlva) lejár, és annak helyét egy az előzővel homlokegyenest ellenkező dogma veszi át. A lényeg nem az, hogy mit mond, hanem hogy ki mondja, függetlenül attól, hogy mennyire irracionális és kártékony is az. Ha például Orbán Győzike és udvaroncai azt állítják, hogy az IMF-et ki kell „paterolni”, akkor annak tapsolnak, ha e „hárombetűs intézmény” ellen kell hangolni az ún. gazdaságpolitikát, akkor e szavakra vonaglanak, ha pedig vissza kell hívni őket, akkor azt dicsőítik. A koherenciazavar őket cseppet sem zavarja, hiszen nem értékrendre, hanem egy Bálványra esküdtek fel. Az ő szemükben körülrajongott nemzetvezetőjük maga a Tévedhetetlen, akinek mindig, minden körülmények között igaza van. És ezek a szektatagok igen sokan vannak, akik elméjüket nem arra használják, hogy gondolkodjanak vele, hanem önként leamputálták az agyukat, és annak helyére chipet ültettek, mely úgy van programozva, hogy azon egyetlen lemez forogjon ismétlődő loop szerint: Négy láb jó, két láb rossz. Első tételem tehát az, hogy azok, akik vallásos fanatizmussal fordulnak vezetőjük felé, egy roppant zárt mentális világgal rendelkeznek, ahová racionális érveléssel gyakorlatilag lehetetlen betörni, így aztán meggyőzni őket bármiről is, lényegében képtelenség. Ha OV ma „eltakarodna”, az ő szemükben mártír lenne, egy olyan áldozat, aki természetesen nem tehet semmiről, mindenért az emúttnyócévet, a gyurcsányitakaroggyat, a gonoszájemefet, a belső és külső ellenséget és mi ki tudja milyen teremtett ellenségképet terhelne a felelősség. Ezért aztán én nem tartanám jónak (még), hogy e hagyományos magyar rigmus szerint most „eltakarodna”.

A bukott miniszterelnök permanens hazudozásaival, álnokságával, hatalmi visszaéléseivel és gazemberségével teljesen hiteltelenné vált a civilizált világ előtt, a hiteltelenség mindkét értelmében: egyfelől azért hiteltelen, mert már azt sem hiszik el, amit kérdez, másfelől azért hitel-telen, mert velejéig antidemokratikus rendszerét a józan világ nem fogja finanszírozni, hogy annak élettartamát meghosszabbítsa. Az optimista forgatókönyvek szerint eltávolítására két mód van, ha ő önként lemond vagy ha pártbeli társai a parlamentben megbuktatják. Én egyik verziót sem tartom reálisnak. Az első változatra nem érdemes sok szót vesztegetni, hiszen Orbán soha nem fog lemondani, őt, aki folyamatosan a lőpor szagát érzi, nem olyan fából faragták, vagy ahogyan ő mondta, szó szerint megismételve ezzel Sztálin retorikáját, „különleges anyagból vagyunk gyúrva” (erre mondta Bohumil Hrabal: Én tudom is, hogy miből!). Ő sohasem fogja felismerni, hogy „itt az idő” – távozni. Ő előbb égeti fel maga körül a földet, minthogy megszerzett hatalmától elbúcsúzna. Ennek a beteg elmének a megnyilvánulása volt 2002-ben a Kossuth téri „kétmilliós” tüntetés, amikor a választás váratlanul elvesztett első fordulója után mérhetetlen arroganciájával kapart a hatalomért, mert a haza (= OV) nem lehet ellenzékben. Nagyon helyesen ismerte fel Schiffi, hogy OV csakis az erő nyelvén ért, ő teljesen párbeszédképtelen ember, akit racionálisan nem lehet meggyőzni semmiről. Neki a hatalom az éltető eleme, olyan, mint a levegő. Éppen ezért roppant veszélyes, mert hatalma megtartása érdekében bármilyen pusztításra képes, mint ama osztrák festő, aki azt mondta, hogy akkor inkább vesszen nemzete, amely nem érdemelte meg őt. Orbán Viktor persze természetesen nem Hitler, de az őt mozgató habitus lényege hasonló. Ezért aztán nem is meglepő, hogy milyen szépen simítható össze az ő háborús, „lőporszagú” magatartása a legutóbbi A bukás-paródiával:

 

 

 

Abban reménykedni tehát, hogy OV önként válna meg hatalmától, önáltatás. A másik verzió, vagyis az, hogy majd párton belül buktatják meg, szerintem szintén illuzórikus elképzelés. A legfőbb hadúrnak alárendelt párt (mert nem a pártnak van vezére, hanem a vezérnek van pártja) úgy működik, mint a Cosa Nostra, amelyből nem lehet csak úgy kilépni, a polip karjai visszarántanak, amint azt Fellegi miniszterségről való lemondása utáni pozíciója mutatja. Én még véletlenül sem nevezném ezt a pártot jobboldalinak, mert a jobboldali ideológiához, amely egy teljesen autentikus eszmerendszer, ennek a pártnak semmi köze. Ezt a pártot nem értékrend tartja össze, mint a politikai pártoknál általában szokás, mert ők már semmiféle értékrendet nem képviselnek, a kulcsszó a hatalom. A Fideszt belső logikája alapján kell megérteni, amelynek alaptétele a hatalomhoz való viszony, vagyis minden tevékenységüket egyetlen cél mozgat, hogy ebből nekik milyen hatalmuk és politikai hasznuk származik. Minden más logika téves. A kettős állampolgárság nem a „nemzeti összetartozás” hivatalosan propagált maszlagja miatt fontos nekik (hiszen Bugárral és Markóval, vagyis azokkal, akiknek van önálló gondolatuk) szóba sem állnak, hanem a szavazóbázis szélesítése miatt (azaz saját hatalmuk megtartása érdekében). Az egykulcsos adó mögött nem a nem létező gazdaságpolitikai filozófia áll, hanem az, hogy a magas jövedelműek ezt majd szavazatukkal fogják meghálálni nekik. A párt és holdudvara a maga törzsfejlődése során olyan szelekciós mechanizmuson ment keresztül, hogy ebben a közösségben már csak olyanok maradtak, akik lehetőleg még az önálló gondolkodás képességével se rendelkezzenek. Vajon a sok droid, tapsonc, kegyenc és „álamfő” szakmai alkalmasságuk alapján került pozícióba? Ugyan, Pityu! A kiválasztás szempontja az volt, hogy bólogatójánosként kérdezősködés nélkül végrehajtsák a parancsnok utasításait, erre a célra pont megfelelnek, erre a célra pont ilyenek felelnek meg. Azok a fideszesek, akiknek volt még gerincük, szakmai önérzetük, becsületük már rég elhagyták a pártot vagy az evolúció során felfalták a nagyvadak. Egyetlen kivételt tudok elképzelni: a harmadik vonalban, például az önkormányzatokban még maradhattak tisztességes fideszes emberek, akik a napi pragmatikus politizálás közepette tudatlanságuk vagy történelmi tapasztalatuk hiánya miatt még valóban nem ismerhették fel, hogy ki ez az ember. De ilyet a parlament falai között bizonyosan nem találni, azok, akik a törvényre esküdtek fel, de puszta szavazógépként működnek, és arra mennék rá cinikus mosollyal, hogyan lehet a törvényeket kijátszani, nem tartoznak a tisztességes emberek közé. Ez a színjáték minimum sportszerűtlen. Ha már a Fővezér annyira szereti a sportot, hadd éljek egy focis allegóriával. Orbán éveken át üvöltözött a pálya széléről, hogy ti nem tudtok focizni, köcsögök, tehetségtelen labdarúgók vagytok, de majd én megmutatom. És megmutatta. Amikor becserélték őt a kispadról, dilettantizmusát és alkalmatlanságát leplezendő első dolga volt, hogy úgy írta át a játékszabályokat, hogy már eleve 5:0-ra én vezetek. Ha pedig mégis gólt kapott, akkor megint csavart egyet a szabályokon, hogy nem is ér a gól, mert visszamenőleges hatállyal hoztam egy olyan szabályt, hogy a kapu nem is ott van, bi-bi-bíííííí. Amikor még egy gólt kapott, kiscsoportos óvodás módjára akkor úgy módosította a szabálykönyvet, hogy csak az ellenfélnek van kapuja. Sőt: majd utólag megmondom, mi számít gólnak. Ha pedig ezt szóvá tették neki, akkor egyszerűen fölrúgta a bírót. Polgárilag. Keresztényértékrendileg. Kapuváron a Széchenyi iskolában volt egy nagy tábla (nem tudom, megvan-e még) egy Hemingway-idézettel: „A sport megtanít becsületesen győzni, vagy emelt fővel veszíteni”. Aha, olvasta. Akik támogatták ebben a sportszerűtlen viselkedésben őt a parlamentben, ők ugyanolyan hiteltelen emberek lettek mind egy szálig, mint vezérük. Ha bukni fognak, márpedig fognak, együtt fognak bukni. A mókuskerékből nem lehet kiszállni, mert maga a párt és vidéke a familiaritás logikája alapján szerveződik (Orbán hűbéri rendszeréről korábban itt írtam). És mivel maguk is tudják, hogy éppoly hiteltelen arcokká váltak, mint bölcs vezérük, és tudják, hogy a való életbe aligha vezet vissza számukra út, épp ez tartja össze őket. Most gondoljunk bele! Itt van például Narancsics Tibor. Visszamegy majd a jogi egyetemre tanítani? Persze ehhez vastag bőr kell, de a teflonbőr sosem ég. És az első kurzuson előadja, hogy kedves hallgatóim, minden jogállam alaptétele, hogy visszamenőleges törvénykezés nincs – kivéve, mikor mi vagyunk hatalmon? Narancsics a saját szakmáját árulta el! Nincs számára visszaút, hiteltelen lett szakmailag egy életre. Nem hogy egy tisztességes egyetemi tanár nem akar majd egy tanszéken dolgozni vele, hanem maguk a diákok fogják leköpdösni. Éppen ez, és a párt felépítésének egy ember által vezérelt struktúrája fogja egyben tartani őket. Orbán nélkül nincs Fidesz. Nélküle a párt is összeomlik. A várható közös sors miatt összezárnak, így aztán az, hogy majd belülről mondatják le Kétharmad Tábornokot, délibáb.

Mi hát akkor a megoldás? Jóllehet a közvélemény-kutatások szerint (kivéve persze azt, amely „Nézőpont” kérdése, ha-ha) a Fidesz arányaiban nagyobb mértékben vesztett támogatottságából, mint a Maszop az előző ciklus azonos időszakában, mégis még mindig sokaknak nem esett le a tantusz. És a probléma gyökerét igazából ebben látom, abban a Fidesz által évekig gyakorolt agymosásban, amely járványszerűen terjedt és még mindig fertőz. Sosem az a probléma, ha egy diktátor ül a nyakunkon, az igazi probléma az, ha ezt nem ismerjük fel. Orbán távozása a felismerés hiányában semmit nem oldana meg, ezért tartanám álmegoldásnak, ha most „eltakarodna”. Először a társadalomnak kell felismernie, hogy bár a demokrácia nem tökéletes, még sincsen jobb kitalálva nála. Amíg ezt nem ismeri fel, addig minden „eltakarodás” csalfa. Orbán ellen a legjobb gyógyszer maga Orbán. Tragikus mód, de lehet, hogy ennek felismeréséhez nekünk Mohács kell. Valóban Mohács kell? Ha ez kell az ébredéshez, legyen, basszátok meg. Bóvliországhoz bóvlinép illik.

Olvasom a polgári stílusban fogant nyilatkozatokat a „nagyságos asszonyokról”, meg a „pénzhatalomról”, meg a Fidesz egybites Szőke Nőjének orációját a „gyurcsányista gyűlöletkeltőkről”, amelyek mind abban kulminálnak, hogy itt aztán az emúttnyócévtől kezdve a külföldig mindenki a haza ellensége, mindenki kommunista, és mindenki hibás, csak éppen ők nem. Nem, kedves olvtársak, a kommunisták már itt vannak, csak éppen most Fidesznek nevezik magukat.  Olvasom a lakájmédiában az ún. „önkritikát”, hogy aszongya, „követtünk el hibákat”. Na ja, mintha csak a Szabad Népet kapná elő az ember 50 évvel korábbról, melyben Rákosi pajtás azt írta, „követtünk el hibákat az alkotómunka hevében”. Csakhogy ezek a „szakmai hibák” (ahogy az MTVA becézgeti) meg „jogtechnikai hibák” (ahogyan meg Kovács Zoltán) nem az „alkotókedv hevében” elkövetett „hibák”, hanem a rendszer alapstruktúrái. Olvasom aztán az agyamputált papagájok szerecsenmosdató kommentjeit, akik gondolkodás nélkül szajkózzák a készen kapott paneleket, hogy itt aztán OV-n kívül mindenki bűnös. Azok, akik a politikai hatalmat afféle holdingnak képzelik, azok, akik a hatalmat kizárólag saját pecsenyéjük sütögetésére használják fel, magukból indulnak ki, és így aztán természetes módon el sem tudják képzelni, hogy vannak, akik mindenféle hatalmi érdek nélkül valóban a jogállamiságért szállnak síkra, és nem azért, hogy ők legyenek a zsírosbödön körül. Őnekik ez a logika nem létezik. Azt hiszik, mindenki úgy gondolkodik, mint ők. A kritikára válaszként érkező „érvek” jól mutatják a magyar politikai gondolkodás két alapvető módját. Először is van az a mérhetetlen pökhendiség, amely a múltban is lenézett mindenkit, a „tótoktól” a románokon át a „halzsíros” finnekig. Másodszor pedig amikor erre válaszul kiosztanak nekünk pár kokit és néhány sallert, akkor jön az ellenkező pólus, hogy jaj, minket mindenki csak bánt, egyedül vagyunk a világban. Ugyanez a logika érhető tetten, amikor Németh Csóka Gábor ’56 bukását Amerikára fogja, Ivanics Ferenc pedig Károlyi Mihályt teszi meg Trianon bűnbakjául. Nemcsak az alapvető történelmi ismeretek és az önvizsgálat hiánya mutatkozik meg ebben, hanem az, hogy mi soha semmiért nem vagyunk felelősek, mindenért a belső és külső „ellenség” a ludas. Aki azonban mindenhol ellenséget keres és ellenséget lát, az végül önmagát teszi ellenséggé. Nem, elvtársak. Ahogyan Tóta W. frappánsan megfogalmazta: „Aki kokit vet, sallert arat”. Ha a Kedves Vezető befingik a zsúfolt buszmegállóba, ne várja el senkitől, hogy majd megveregetik a hátát. Hanem tükröt fognak elé tartani, nézd meg magad benne, ez vagy te, mire persze a gonosz királynő, aki Hófehérkénél is szebbnek képzelte magát, összetöri a tükröt. De amint Gogol mondta: „Ne a tükröt hibáztasd, ha ronda a pofád”.

Ennek felismeréséhez, úgy látszik, a társadalom egy része nem jutott el. Minthogy a maradék rajongó úgyis valami talmi ürüggyel védené a bukott váteszüket, mártírt faragnának belőle, hogy Orbán faszagyerek vót, csak nem vót elég ideje, vagy hogy az ellenségnek lett az áldozata, ezért állítom, hogy ne „takaroggyon”. Ez persze a rosszabbik és tragikusabb választás, de ha ez kell, hát ez kell. Neki kell megmutatni, hogy ez az út járhatatlan, és akkor fog megérni a társadalom, hogy eltakaríthassa őt, de nemcsak őt, hanem ezt a fajta logikát is egyúttal. Ha a felismeréshez államcsőd kell, legyen államcsőd. Ha a demokráciahiány felismeréséhez önkények sora kell, hát legyen az. Számos tanulmány mutatott rá arra, hogy Magyarországon még a környező országokhoz viszonyítva is mennyire rettenetesen alacsony a demokrácia nevű játék presztízse. Amíg például Romániában ezt véres forradalommal kellett kiharcolni, nálunk úgyszólván az ölünkbe hullott. Így aztán nem is voltunk képesek megtanulni, miféle jószág az, és mi annak az értéke. Nem tanultuk meg becsülni. A levegőt is természetesnek vesszük, amíg nem nyomnak a víz alá. Úgy látszik, meg kell fulladnunk ahhoz, hogy ráébredjünk, víz alatt nem tudunk élni. A szabadság is csak akkor látszik, amikor nincsen. Ha történelmi tragédia kell ennek felismeréséhez, akkor legyen Mohács. Az önvizsgálathoz, a saját felelősséggel való szembenézéshez Németországban is keserű tapasztalat kellett Hitler és a romba döntött ország látképe után, amikor a 60-as években a fiúk megkérdezték az apákat: Papa, hol voltál te akkor, hogyan engedhettétek ezt?

És ti mit fogtok mondani majd évek múltán? Sütöttem a krumplit és néztem a Való Világot? Oszt melyik való világot?