A magospolitikusok bejáratott forgatókönyvét követve Kapuváron már régóta népszokássá combosodott, hogy kurzusszobor-avatások meg emlékezések az ünnepség álarcában csak ürügyként szolgálnak egy jó kis koménistázásra, sőt a fideszes rituáléknak megfelelően kizárólagosan ez az egyetlen céljuk. Amikor a horthyzmust felmelegítve 2001-ben újból felállították az Országzászlót, október 23-án Aranyszájú Kövér László politikai riválisait, a haza ellenségeit a múlt mocsarából visszakúszó undorító kígyóknak nevezte. Amikor a Kapuvárhoz ezer szállal kötődő Wass Albert szobrát felavatták, a „nagy író” állítólagos korszakalkotó esztétikai értékeiről egyetlen kukk sem hangzott el, annál több a december 5-i parasztvakításról meg a patás dzsurcsányokról. Nyakamat mertem volna tenni rá, hogy amikor 2009-ben emlékoszlopot avattak az 1919-es tan.közt. áldozatainak, az valójában nem is a felakasztottaknak szól, nem is az emlékezés célját szolgálja, hanem politikai bunkósbotként fogják használni. Örülök, hogy végül sikerült egyben tartani a fejemet a nyakamon, mert lám, ott tényleg „a tegnap és a ma bolsevikjairól” oráltak a szónokok. Ezeknek az emlékbeszédeknek álcázott aktuálpolitizálásnak a nemes hagyományát követte most Németh Csóka Gábor.

 

Balsay Bandi bácsiéknak az ’56-os hansági menekültáradatról frissen megjelent könyvéről a bemutatón csak az jutott Németh Csóka barátunk eszébe, hogy bezzeg öt éve nem volt mit ünnepelnünk, utalva arra, hogy 2006-ban a lovas rendőrök egyik kezükben Molotov-koktélos butéliákkal, másik kezükben pedig utcakövekkel szaladgálva dobálták meg magukat. Hiába na, az amnézia nem csak engem sújt, így lehet aztán a jobboldali magánmitológiában a csőcseléket – Korényi János műalkotásnak hazudott giccsét nézve: szó szerint – átfesteni  angyali tisztaságú szüzeknek, és benne a Fidesz saját szerepét önfényező módon valami történelmileg meghatározó eseménynek feltüntetni, abban lelve meg önnön mítoszuk genealógiáját. Pikáns persze, hogy most, amikor népi demokráciánk oly erős, mint még sose, nem tűnt fel Németh Csóka Gábornak, hogy idén, amikor az emúttnyóccév után felszabadultunk a gonosz ájemef meg mittudoménmi alól, nem tartottak központi ünnepséget, gondolom, nem találtak megfelelő számú fizetett tapsolót. Ovi kivételével, aki igazolt hiányzást kapott, Kövér polgártárs Dél-Amerikában road-show-zott, Tömjén Zsolesz Ausztráliába deportálta magát, rendkívül független álamfőnk pedig Bécsbe utazott. Nyilván azért, hogy ne legyen túl nagy a kontraszt a Milla tüntetésével, amelyről viszont Szógyártó Péter felhomályosított bennünket, hogy ó, hát azok nem is tüntetők voltak, csak a 7-es buszra vártak.

Aztán Németh Csóka Gábor ugyanezt az emlékbeszédnek álcázott kampányt folytatta a Provertha házi-emlékműve kapcsán is, beindítva a szokásos mítoszgenerátort. Arról orált, hogy 1956-ban az egyesült államoki kormány „aljas módon” nem segített kis(nagy)hazánkon, mert korábban az USA „galád módon Teheránban kiszolgáltatta az országot az orosz medvének”. Feltételezem, Németh Csóka Teherán helyett inkább Jaltára szeretett volna gondolni, de hát kicsire nem adunk, Teherán oly közel van Jaltához, mint Makó Matuzsálemhez, egyébként is majd hozunk visszamenőleges hatállyal egy törvényt arról, hogy Jalta Teheránban van, elvégre kétharmadunk van, amellyel jogunkban áll a történelmet is átírni.

Alpolgármesterünk azt sugallja, hogy a magyar forradalom győzhetett volna, csak akarni kellett volna: a gyurcsányahibás mintájára amerika-aja-hibás. Mindegy mit mond erről a történész szakma, az mint a dicsőséges fülkeforradalom útjában álló zavaró tényező le van szarva, majd mi megmondjuk, hogy vót-mint vót, majd mi megmondjuk, mi a történelem. Emberünk pörgeti tovább a mítoszt, puszta akaratra egyszerűsít bonyolult kérdéseket, mintha a forradalom győzelme azon múlna, hogy akarjuk-e vagy sem. Egy kézlegyintéssel elintézzük, hogy a történelmet lehetőségek, kényszerek és szűk mozgásterek írják, és wannabe-történészként helyére állítjuk a magunk vágyait, illúzióit és házi történelembarkácsolásunkat. Mert vajon Németh Csóka belegondolt-e abba, hogy milyen következményekkel járt volna, ha az USA katonai segítséget nyújt? Vajon a SZU ezt szó nélkül hagyta volna? Vajon vállalta, vállalhatta-e volna Amerika az újabb világháború kockázatát alig tíz évvel a Zeurópát romba döntő 2. vh után? Vajon tényleg olyan egyszerű lett volna megváltoztatni a status quót? És vajon a hruscsovi politika nem mozgott-e kényszerpályán, amikor a desztalinizáció miatt éppen azt kapta a fejére, hogy bomlasztja a béketábort? Hruscsov paradox módon a desztalinizálás miatt adott sztálinista választ, amint azt Fejtő Ferenc megfogalmazta: „ezúttal nem azért alkalmazták a sztálinista elnyomás módszereit, hogy a sztálinizmust visszaállítsák, hanem azért, hogy egy Gomulkáéhoz hasonló hruscsovista rendszert juttassanak hatalomra”. (Fejtő Ferenc: A népi demokráciák története. II. kötet. Magvető, 1991. 109.) Vajon ezeket az itt csak körvonalaiban felvázolt problémákat végiggondolta-e Németh Csóka Gábor? Aligha hiszem. Igen éles szakadék tátong a vágyak és a reális lehetőségek között. Nem emlékszem arra, hogy Németh Csóka Gábor nevű történészt ismerne a hazai történész szakma, de ha alpolgármesterünk levéltári források alapján valami olyasmit tud, amellyel új irányt szabna a nemzetvesztő történettudomány 56-értelmezésének, akkor, kérem, ne hezitáljon publikálni azt egy tanulmány keretében valamely szakfolyóiratban. Ha viszont ilyennel nem rendelkezik, ne kontárkodjon bele a szakmába ezzel a leegyszerűsítő magyarázattal, a jaltai rendszer mítoszával meg a szuezi válsággal kapcsolatos hiedelemvilággal (amely kronológiailag sem stimmel) erősítve tovább a legendákat, hanem a tudományos kérdéseket hagyja meg a történészeknek. Én elhiszem, hogy most nyeregben érezzük magunkat, olyannyira, hogy Kóczán kollégával eldöntsük, mi számít irodalomnak, meg mi számít történelemnek, de ne barkácsoljunk amatőr módon össze privát történelmet, mert azért van a szakma, és a szakmát ne nézzük mán le ennyire. Addig is hadd ajánljam lefekvés előtti olvasmányként a témához pölö Békés Csaba mítoszirtó Győzhetett-e volna a magyar forradalom 1956-ban?  című tanulmányát (In: Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemből. Szerk. Romsics Ignác, Osiris 2002, 339–360.), hogy ne csak a hangzatos retorika szintjén puffogtassuk a nemzeti múltat, hanem ismerjük is.

Meg lettem volna lepve, ha Németh Csóka alpolgi nem talált volna alkalmat egy kis wittnermáriázásra, amelynek kapcsán „egy idióta ügyvédre” tett utalást. Nyilvánvaló, Dániel Péterre gondolt, aki WM-et „bableveses futókurvának” keresztelte át. Azt ugyan nem tudom dekódokolni, mit keres a futókurva mellett a bableves, de egyetértek Németh Csókával, hogy ilyet nem lehet mondani, hozzáteszem még akkor sem, ha wéem poltikai kalandorságaival rég eljátszotta erkölcsi tőkéjét. Remélhető csak (persze dehogy, nem vagyok naiv), hogy Németh Csóka Gábor a kereszténydemokrata értékek védelme jegyében majd ugyanilyen elánnal ítéli meg Wittner Máriát, aki Horn és Toller halálát kívánta. Mert akkor ne mérjünk kettős mércével: érdekes bűvészmutatvány lesz, ha Németh Csóka Wittner szavait össze tudja egyeztetni a szavakban oly bőszen hangoztatott keresztény mentalitással.

Németh Csóka Gábor aztán ’56 kapcsán azt is állította, hogy „védjük és óvjuk a szabadságot”, a papagáj-kommandó katonájaként hozzátéve egy OV-áthallást, hogy aszongya, „a híres magyar mentalitással úrrá tudunk lenni a nehézségeken”. Csak kapkodtam a fejem jobbra-balra ennek a cinizmusnak a hallatán. Hol védik és őrzik? Mert azt bizony jól eldugták. Igaz, azt már a Fidesz újbeszél-szótárából megtanultuk, hogy a megvédjük Selmeczi szenátor asszony értelmezésében mit jelent. Megkérdezném: a Fidesz az elmúlt másfél éves ámokfutása kapcsán hol, melyik területen bővítette a szabadságjogokat? Hol örököse ez a garnitúra ’56-nak, amikor mindenben pontosan az ellenkezőjét teszi? A Fidesz elmúlt másfél éves ámokfutása másról sem szólt, mint a jogállam és a demokratikus intézmények szisztematikus lebontásáról, a sajtószabadság korlátozásáról, a polgári szabadságjogok semmibe vételéről, a bíróságok függetlenségének megszüntetéséről, a sztrájkjog ellehetetlenítésről – érdemes utánanézni mit ír ezekről a MEFESZ 16 pontja. Ezek után arról beszélni, hogy ők védik és őrzik a szabadságot, a gátlástalanság netovábbja. S ha mindez nem elég, az udvari festők példája fényesen mutatja, hogyan élesztik újra az ötvenes évek személyi kultuszát, a Nemzeti Autofelláció jegyében az arctalan tömegből kiemelve népi demokráciánk tévedhetetlen Bölcs Vezérének alakját: nem ’56, hanem a másik Bölcs Vezér örökösei ők. Csak a kaméleon vörös színe váltott át narancsra. Pozsgaykkal épül a Szép Új Világ!