(Cs. Varga István: Szent művészet II. Tanulmányok költészetünk szakrális vonulatából.)

Pusztán azért vettem a kezembe Cs. Varga István tanulmánykötetét, mert kapuvári származású. Egyszer említi is a város nevét, milyen fasza, a Hymnus-értelmezéssel kapcsolatban, amikor a 61. oldalon azt írja, hogy "a ...»fel« a lentnek is ellentéte, például felmegyek Budára, lemegyek Kapuvárra..." De klafa! De a szövegkörnyezet már meglehetősen szörnyű, azt próbálja bizonygatni az "Őseinket felhozád" Kölcsey-sorról szólva, hogy a lent és a fent szavakat átvitt értelemben is használhatjuk, nem kell ahhoz domborzatilag magasabban feküdnie valaminek, hogy alkalmazzuk ezeket a metaforákat. - Na vazzze, hülyén halok meg, ez némileg  alacsony argumentáció. Ha mondjuk egy középiskolás csitri érvelne így dolgozatában, azt mondanám, legyen, no de egy immár több kötetet a háta mögött tudó irodalomtörténésznek illene emelkedettebben okoskodni. És aztán, ha kötözködni akarnék még - és miért ne -, a kapuvári tájszólásban éppen hogy a Buda szót hagyja el a főváros nevébôl az utazó, és azt mondja: felmegyek Pestre, nem pediglen Budára. Na hagyjuk. Attól tartok tehát, hogy kapuváriságunkban közös találkozási pontunk ki is merül.

Másrészt elég erős előfeltevéseim vannak a szerző iránt, mert amikor pár évvel ezelőtt a városi könyvtárban a szintén kapuvári kötődéssel rendelkezô költő, Büki Attila verseskötetének bemutatóját Cs. Varga vezényelte, a rendezvény magyarkodásba és - a választások elôtt - a jobboldal felülmúlhatatlan dicsérgetésébe torkollott. Majdnem eldobtam az agyvelőm, amikor észrevettem, milyen nevű kiadó jelentette meg a kötetet: Magyarországért, édes hazánkért kiadó. Öcsém! És láss csodát, a szerkesztőt egészen véletlenül Büki Attilának hívták, úgyhogy ezek itten erôsen megmarkolgatták egymás mogyoróit. (Télen-nyáron csokis Leo!) Ami önmagában nem baj, csak benne rejlik a veszély, hogyha a barátok adogatják ki egymás köteteit, akkor a színvonal megsínyli azt.

Hadd mazsolázgassak még itt egy picit, úgy belejöttem. A kiadó deklarált hitvallása szerint: "Egyetlen útja van a magyarságnak a megmaradására, ha a szentistváni gondolat jelen van. A Kiadó ezt a megmaradást kívánja elősegíteni, evangelizálni akar a művészi szó erejével." Igencsak merész elgondolás, hogy mondjuk Cs. Varga kötetének megjelenése lenne az egyedüli záloga magyar igazságunk és életünk megőrzésének. A nagy ívű Eszme helyett azonban kicsit több gondot is fordíthattak volna a grammatikai jólformáltságra és a helyesírásra, ha már ennyire magyarok vagyunk. Ha tovább iszom magamba Sárvári Varga Márton szavait, már lassan becsavarodom. Így szól: "Esedezve kérem nagy Patrónánkat, segítse a magyar szellemi élet alakítóit abban a szándékába (sic!), hogy (sic! -) folytatói legyenek Szent István Intelemeinek. A magyarság pedig jó tanítványként a Boldogságos Szűzhöz forduljon kegyelemért és oltalomért." Kész. Ezen ájtatos szirupot magához véve talán még szegény Gellért püspök is legörgette volna magát a hegyről. Az irodalomnak ilyen mértékű átpolitizálása, az irodalmon kívüli szempontok ennyire tömény hangsúlyozása a kötet gerince.

Mint az előszóban írja, ez a könyv tulajdonképpen folytatása egy 1994-ben kiadott tanulmánygyűjteménynek. Azon túl, hogy nem nevezhető fantáziadúsnak, az is bajom, hogy szinekdochikus tévesztésen alapul. Úgy tesz, mintha megfeleltetné egymásnak az irodalmat és a művészetet, a speciest a genusszal, miközben ő csak a költészetről kíván szólni. A tévesztés tehát többszörös: először is, az irodalmat csak a művészet egyik ágaként szokták leírni, továbbá a vers fogalmával (egyébként szintén tévesen) azonosított költészet is csupán egy változat az irodalom rendszerébôl. A rész - egész viszony összekeverésének problémája más oldalról megközelítve azért sem szerencsés, mivel úgy tűnhet, mintha ez lenne a szent művészet, illetőleg az arról való beszéd, miközben csak egy szeletet emel ki a szent irodalomként felfogott irodalmi testből. Nem teljesen világos, milyen szempontok alapján választja ki a szövegkorpuszból az elemzendô műveket, hiszen a Mária-kultusz mellett ugyanúgy megfér a kötetben Radnóti, illetve a keresztény szertartás (tehát nem irodalmi) szempontjából is vizsgált Sarlósboldogasszony-téma (mely feltehetoleg nem független attól, hogy a szerző nekivágott az 1991-ben felavatott kapuvári Sarlósboldogasszony-templom szimbolikus értelmezéséhez - de ez itt most nem érdekes).

Úgy tűnik, mintha a korpusz nem magától értetődésének problémája fel sem merült volna, ahogyan az egész kötet szellemisége is konzervatív irodalomszemléletrôl tanúskodik, mintha a szerzőt meg sem érintette volna az időközben lezajlott irodalomkritikai átalakulás. Cs. Varga felfogása még innen van.  Nem a mű poétikai megalkotottságára reflektál sokszor, hanem arra például, hogy ki a magyar. (Anyád például mi volt?)

Írásainak módszere még mindig a történelmi háttérből, a keletkezés életrajzi körülményeibôl indul ki, és tartja szem elôtt végig, és ez az értésmód egy már lecsengett, anakronisztikusnak ható irodalomkritikának volt a sajátja.  Egyébként az egész köteten végig érezhetô, hogy nem a költészet lényegébe vág, köröket fut ennek - annak, pontosan elmeséli az élettörténetet, az adott korszak történelmi eseményeibe megy bele,  egyszóval annyi vargabetűje van, hogy mire tárgyához érne, elsikkad az egész.  Mintha egy középiskolás feleletet hallgatna az ember, ahol a diák mielőtt a versre térne, elhalmoz egy csomó a műsorba nem szervesen beleépülő adattal.

A kötet egyébként bizonyára nem véletlenül leghosszabb tanulmányánál, a Hymnus-értelmezésnél először beszél A himnusz-költészetről dióhéjban, ugyanakkor nem érzem a tematikán túl, hogy ez miben kapcsolódna Kölcsey verséhez, a műfaji előképhez való viszonyulás szorosabb vizsgálata elmarad. Úgy gondolom, nem kellene egy egész műfajtörténeti áttekintést adni, csupán azokat az idevágó előzményeket felmutatni, amelyek elengedhetetlenek a Kölcsey-vers beszédmódjának értelmezéséhez. Az pedig már más kérdés, hogy valószínűleg az egész fejezetet lexikonokból ollózta össze. Teljesen hiányzik az önreflexió. Nem beszélve az olyan idézetekről, mint a "Hymnusban a legmagasabb szellemi színvonalon találkozik »a művészi lélek ihletése a vallásos lélek ihletésével«", amikkel nem tudományos megközelítésük miatt ôszintén szólva nem tudok mit kezdeni. És aztán nem kell sokáig várni, sebesen befut a Hymnus kapcsán elmaradhatatlan magyarkodás: "A Hymnus első sorát értelmezve fel kell tennünk a kérdést: Ki a magyar?"  De nemcsak felteszi, hanem meg is válaszolja, íme: "valljuk: a lélek, az erkölcsi vállalás hűsége, állhatatossága tegyen bennünket magyarrá, és segítsen bennünket abban, hogy a magyarságból sem térben, sem lélekben ne emigráljunk!" Ekkor már kicsit jobban felmegy a pumpám, de még saját hülyeségeit is kenterbe tudja verni a honfoglalással összefüggésben: "A japánok a magyarságot keleti népnek tartják, mely a legnyugatabbra jutott és mindmáig megmaradt." Sőt, a sumérokkal meg együtt ittuk a kumiszt az óceáni MU szigeten, amely háromszor megcsavarta a magyarság Syriusról aláhulló tökét. Nemde?

A Radnóti-tanulmány első pontjában például a hermeneutika elméleti alapvetéseit tisztázza, olyan teoretikus állításokkal, melyeket megint valahonnan csipegethetett, de már itt is eléggé zavaros, hogy az interpretáció objektivitásának lehetetlenségérol beszél, majd rögtön utána a szöveg szándékának tiszteletben tartásáról. Ezután azonban semmiféle önmaga által felállított elvet nem tart be. Gadamer bizonyosan csodálkozott volna azzal a 102 éves fejével, mivé lett hermeneutikája Cs. Varga tollán. Megint visszatér a keletkezés körülményeinek hosszas fejtegetéseihez, és az irodalmon kívüli szemléletmódhoz. Jól láttatja a hasonszőrű POLISZ c. folyóirat recenzense, hogy Cs. Varga szerint "Radnóti elsősorban morálisan volt magyar, ahogyan morálisan volt keresztény is. Vált kereszténnyé." Magyarán a POLICE magyarkodó széplelkével együtt Radnótit zsidó származásából akarja kimosdatni, csakhogy beleférjen a korpuszba.

Már megint összemaszatol valamit: történetiség alatt a hermeneutika a befogadástörténetet érti, és nem pusztán a szöveg létrejöttének történelmi hátterét, amelynek szerzői vonatkozása csak másodlagos, mivel szerző és szöveg nem egy.  Azt hiszem, Cs. Varga teljesen félreértette a hermeneutika ügyeit, s úgy hivatkozik rá, illetve ellene, hogy fogalma sincs, mit beszél. És okosan még el is árulja nekünk. Pár sorral lejjebb pedig ismét visszavonja, amit eddig mondott, és visszatér a régi módszerhez: "Kölcsey sírjánál, a földbôl is himnusz szivárog, a levegőégbôl is áhítat sugárzik." Te mennyei Atyaúristen! Ez aztán a diszkurzív nyelv...

Tömören, velősen: ez a dilettáns kötet egy nagy pamacs laza fos.

Midőn 1990-ben még tiszta volt az ég a frissen megdemokratizált városban/országban, amikor a Szent Anna-templom és az RMK renoválása a "szépújvilágot", a Fő téri jelzőlámpák felszerelése pedig Kapuvár fokozódó urbanizálódását jelezték, még nem hittük volna, hogy alig egy évtized, s a városban a politikai színezetű torzsalkodás oly mértékben urrá lesz, hogy végül már csak ez számít: balos vagy jobbos? Hogyan lett hát Kapuváron a különböző politikai pártok együttműködéséből acsarkodás, hogyan egyszerűsödött a világkép bináris logikává, amely jóra és rosszra, "nemzetire" és "koménistára" osztja a világot? Kapuvár szerint a világ:

Előjáték: az SZDSZ-en belüli osztódás

Kapuváron 1990-ben mind a parlamenti választáson, mind pedig az önkormányzati választáson az SZDSZ győzedelmeskedett, a parlamenti helyet Horváth Tivadar töltötte be, a polgármester pedig Varga Gyula lett. Ez a csillagképi együttállás gyümölcsöző és konfliktusmentes politikát ígért a helyi és az országos szint között. Nem így történt. Sokakat megdöbbentett, amikor Horváth Tivadar minden látható előzmény nélkül kilépett az SZDSZ parlamenti frakciójából. Önmagában ez talán még (már) nem nóvum, csakhogy Horváth Tivadar pálfordulása itt nem állt meg: mihelyt kilépett az SZDSZ-ből, még azon melegében átült a KDNP-frakcióba. Ez márcsak azért is volt furcsa, mert a két párt nem éppen rokon világnézeti alapállásáról híres. De ezzel sem volna probléma. Csakhogy Horváth Tivadar időközben ellenséget kezdett keresni magának, és azt éppen egykori párttársában, Varga Gyulában találta meg. Mintegy szimbolikus apagyilkosságot végrehajtva mindenért az SZDSZ-t hibáztatta. Az önkormányzati üléseket többször bekiabálásokkal zavarta meg, Varga rendre utasította, megvonta tőle a szót, mire Horváth beperelte, amit aztán elvesztett. 1994-ben Horváth elvesztette az újabb parlamenti választást is, Bíró Péter mögött pártjának helyi szervezetében is háttérbe szorult, mígnem politikai eltűnése után végül el is költözött Kapuvárrról, s egészen Budapestig fútta el az tavaszi szél. Azóta sem hallani róla.

A keresztényszociális koalíció

Varga Gyula 1994-ben szintén indult az országgyűlési választáson, de Horváth-hoz hasonlóan elvesztette - mindössze tíz szavazattal (A parlamentbe az MDF-es Raskó György került). Varga újabb polgármesteri jelöltséget már nem vállalt, képviselőként ugyan bekerült a helyi képviselő-testületbe, de voltaképpen passzivitásba burkolózott, az SZDSZ pedig meggyengült a városban. A polgármester a KDNP-s Bíró Péter lett, aki az MDF-fel és kisgazdákkal kötött együttműködést, de többségét csak a Horváth Ferenc vezette MSZP-vel együtt tudta biztosítani (a Fidesz 1994-ben nem került be az önkormányzatba). Az akkori országos "balliberális" koalíció mintájára kezdték az MSZP-KDNP együttműködését "keresztényszociálisnak" nevezni. Noha világnézetileg nem álltak egy platformon, pragmatikusan és nem pártpolitikailag probálták megoldani a város ügyeit, az ideológiai ellentétét nem látszódott. Büszkén hangoztatták, helyi szinten nem számít a pártpolitika. Aztán az együttműködésnek ez az aranykora úgy 2000 táján kezdett megfakulni és lassan acsarkodásba fordult át.

Tovább a Fityesz által kikövezett sárga úton

Bíró Péter magatartásában 2000 körül drasztikus változás állt be. Hirtelen ráébredt, hogy neki hűséges jobboldaliként követnie kell Orbán Viktátor egész pályás letámadását, mindenhol ellenségképet kell keresnie, meg kell osztania a közéletet. Az 1998-as választásokat polgármesterként megint ő nyerte, s a városban két jobboldali tömörülés kezdett formálódni: a Bíró-féle KDNP-MDF-FKgP-EKgP, és az akkor még jóformán vezető nélkül álló Fidesz. Bíró egyre többször került összetűzésbe a helyi MSZP-vel, kreált ürügyeket, puffogtatott nemzeti retorikát, egyre többször érezte úgy, hogy a Fidesz politikáját pontról pontra helyi szinten is le kell másolnia. A 2002-es választások előtt győzelme biztosítása érdekében arra vetemedett, hogy önhatalmúlag megváltoztassa a helyi választókerületek határait. Az 1. számú körzetben (Öntésmajorban) ugyanis 1990 óta mindig MSZP-jelölt győzött, s ezt mégsem nézhette tétlenül. Gondolta, a választókerülethez hozzácsapja a 2. számú körzet egy részét (a Házhely északi részét), amely jóval konzervatívabb beállítottságú. Az MSZP tiltakozott a választási bizottságnál, amely meg is állapította a jogszabály-sértést, csakhogy, mondván, mivel most már a választások közelsége miatt nem lehet visszacsinálni, de facto helybenhagyta a döntést. Az MSZP persze elvesztette a körzetet, s 2002-ben városi szinten nagy mértékben meggyengült (noha a polgármesterségért folytatott harcban az MSZP-SZDSZ színekben újrainduló Varga Gyula kishíján legyőzte). A városban 2002 után már nem is a baloldal és a jobboldal állt szemben egymással. A két nagy jobboldali tömb, a Bíró-féle KDNP-MDF-FKgP-MIÉP és a vezetőjét mindikább Hámori Györgyben meglelő Fidesz eleinte szépen együttműködött, főleg abban, hogyan túrják ki mindenhonnan az MSZP képviselőit. Az MSZP-s Horváth Ferencet nem választatták újra a gimnázium igazgatói posztjára, pusztán, mert balos, noha évtizedek óta ott tanít, tősgyökeres kapuvári és a város megbecsült polgára. Helyette a lokálpatriotizmusára szavakban oly büszke városvezetés a kolozsvári származású és Osliban élő, Csermajorban kémiatanároskodó Bernád Csabát választotta, aki ugyan az előbbi kritériumoknak nem tesz eleget, de hát mégiscsak a párt hű katonája. A posztok betöltése tehát nem szakmai rátermettség, hanem politikai szín alapján dőlt el. Horváthot gyalázni kezdték, aki emiatt egy időben azt is fontolgatta, hogy elköltözik Kapuvárról. Időközben megromlott a viszony a Bíró-féle jobboldal és a Fidesz között. Ennek oka, hogy Bíró Péteren egyre inkább elhatalmasodott a messianizmus. Úgy gondolta, Kapuvár fejlődésésnek ő az egyedüli záloga, s nélküle a város romokba dől, a templomtoronyról leesik az óra, a Kis-Rába hídjai pedig leomlanak.

A Fidesz kiskirálysága

Bírónak 2006-ban nem volt esélye a harmadszori újraválasztására. Mivel az MSZP béna jelöltet indított, s a város egy évtized alatt amúgy is liberálisból konzervatív elkötelezettségűvé változott, a fideszes Hámori György lett a polgármesteri versenyben a befutó. Az önkormányzatban a Fidesz tarolt, gyakorlatilag nincs ellenzéke, bármit keresztül vihet. És bizony, ezt a ziccert nem is hagyja ki. Még intenzívebbé vált az ideológiai harc, a kommunistázás, a gyurcsányozás, a rémképekkel való fenyegetőzés. A Fidesz még az önkormányzatban megmaradt MDF-esekkel sem kommunikált, azok utólag tudtak meg bizottsági és egyéb döntéseket. A logika: aki nem a Fidesz tagja, az nem létezik. A jobboldali kurzus egyre magabiztosabb és gátlástalanabb volt. Városi rendezvényekre nem hívták meg az ellenzéket. Ünnepségekre a Fideszhez hű vendégeket invitáltak, például az 56-os évfordulóra Wittner Máriát, aki mások számára vállalhatatlan. A városi megemlékezéseket pártünnepéllyé változtatták, s utána cinikusan megjegyezték, hogy az ellenzék meg sem jelenik az ünnepségeken. Az egész város fölháborodott, hogy két alpolgármestert választottak az eddigi egy helyet, hogy a párt különböző érdekcsoportjait jóllakassák (noha a Fidesz bőszen hangoztatja, hogy alacsony fizetést kapnak). Hámori 2007-ben ügyesen kihasználta a kapuvári kórház bezárásával kapcsolatos ellenséges hangulatot, a kétezres tüntetés során a megmentő szerepében tetszelgett. Amikor a kórház az érbeteg osztály üzemeltetésére pénz kapott, a dicsőséget ő igyekezett learatni: hirdetésekben tette közzé, hogy "beérett Hámori György fáradozásainak gyümölcse." Ez jókora torzítás, hiszen a minisztérium már eleve kijelentette, hogy Kapuváron az érbeteg osztály megmarad és fejlesztik. Még Bíró Péter idején lett hagyomány, hogy a város polgárai szilveszter éjjel a Fő téren együtt ünnepelnek, ahol a polgármester megjelenik, beszédet mond, s esetleg némi szesszel megvendégeli a polgárokat. Hámori idején ez a hagyomány megszűnt, miközben a Fidesz hívei állítólag a közeli Jajvárosban dorbézolnak. A Rábaközi Művelődési Központ élére nem helyi illetőségű, hanem soproni lakost választottak, akinek a meghallgatásán derült csak ki, hogy voltaképpen még programja sincs - pár nap múlva vissza is lépett. A kórház igazgatói állásába csak hosszas huzavona és közfelháborodás után nevezték ki a Lumniczer-kórházzal "Az év kórháza" címet elnyerő Benedek Zoltán főorvost, akinek legfőbb szakmai bűne, hogy nem a Fidesz pártembere. Egyszóval az 1990-es idilli képpel ellentétben a várost 2008-ra sikerült teljesen kettéosztani, különböző résztvevőit mesterséges módon szinte antagonisztikus ellentétbe taszítani.

2010 közelsége

Az utóbbi időben Hámoriék érzékelik, hogy a város jelentős része nem respektálja gőgös, kasztszerű hozzáállásukat, ezért változtattak politikájukon. Most már "kommunikálnak" a város más pártjaival, ami persze elméletileg természetes volna. Óvatosságra inti őket az ún. "gazdasági válság", amely miatt a városban is vissza kell fogni a - szép képzavarral szólva - költekezés gyeplőjét. A jövőre nézve kérdés, a város lakóit mennyire sikerült elidegeníteni, s vajon a következő választáson hatalomban tartják-e a mostani kormányzatot. (jaj, ez kicsinyég publicisztikai befejezés vót!)

"Lemegyek Kapuvárra ma éjjel, és táncolok egy jót néhány köcsöggel..."

- így kezdődik az a nóta, amely évekkel ezelőtt villámgyorsan lerohanta a szubkulturális életet, és a webkettőnek köszönhetően a fájmegosztókon keresztül pillanatok alatt népszerű slágerré érlődött. Megszületett a Belga "Buzi-e vagy" című örökbecsű opusának méltó párja. A Kapuvári buzibár a házibulik elengedhetetlen pogókelléke lett vagy éppen osztályhimnusz. Mások azt javasolják, a melegfesztiválon ezt kéne játszani, megint mások szerint Dublinban részegen ezt a jól énekelhető számot kellene üvölteni az utcán, mondván, úgy sem értik. Itt ennek produktumnak a kulturális kontextusával kívánok foglalkozni.

Brand, hírnév, hívószavak

Minden városnak vannak olyan márkanevei, amelyek alapján az könnyen felismerhető, beazonosítható. A sztereotípiák leszűkítik ugyan a világ értelmezését, s így kétségtelenül negatív hozadékkal járnak, mert torz képet kreálnak, ugyanakkor felgyorsítják egyes entitások azonosításást. A márkák a sztereotípiák mutációiként is értelmezhetők. Ha azt mondom, Rába, könnyű Győrrel azonosítani, ha azt mondom, Haladás, gyorsan Szombathelyt hívja elő agyunk háttértárolójából. Kapuvár kapcsán ilyen a kapuvári uzsonnasonka. Sőt, tekintettel arra, hogy Kapuvár jóformán semmiről nem nevezetes (fogalmazzunk így: ismert) országos szinten, Kapuvár neve a köztudatban egyet jelent a kapuvári uzsonnasonkával. Helyesebben: jelentett. Hiába a felülről támogatott, hivatalosan propagált "A Hanság fővárosa" hívószó, amely a "Hűség városa" (Sopron) vagy a "Cívisváros" (Debrecen) helyi pandanja, a Hanság brand mellé most odatársult, csatlakozott a kapuvári buzibár szóösszetétel. Nagyon sokaknak a Kapuvár szó hallatán ez ugrik be, a kapuvári buzibár Kapuvár ekvivalense lett. Ezen ismertség a város sok lakójának bosszúságot okoz, mások megmosolyogják, egyszóval a dicsőség minimum ellentmondásos(nek tűnhet).

Az eredet legendája

A Kapuvári buzibár a Hatóságilag Tilos nevű punkzenekar száma, immáron örökzöldje. A városi legendák szerint genealógiája valóban a városhoz kötődik. Állítólag midőn a HT Kapuváron adott koncertet, az akkor még kevésbé ismert zenekarra mindössze hárman voltak kiváncsiak, pontosabban ők sem, merthogy inkább egymást ölelgették ahelyett, hogy a koncertre figyelték volna. A csavar azonban az, hogy nem hirtelen "előbújó" meleg identitásuk miatt tették ezt, hanem pusztán azért, mert be voltak baszva. Távolról pedig, ugye, nem nagyon látszik, hogy az ember azért ölelgeti-e a másikat, mert elsajátotta a homár életmód csínját-bínját, vagy egyszerűen biztos támpontba igyekszik kapaszkodni fejének igen-igen gyakori imbolygása közepette. Mindazonáltal, akár sikertelen kapuvári szereplésük bosszújaként írta meg e számot a HT, akár nem, a siker kölcsönös: a HT Kapuvár nevét a kapuvári buzibár szókapcsolattal öregbítette, míg a HT igazán ezzel a dallal lopta be magát számos fiatal érzékeny szívébe, ezzel a nótával tette nevét híressé, mi több, sokak szerint a Kapuvári buzibár az együttes legjobb számaként tündököl a Hatóságilag Tilos reperoárjának csillagos egén.

Permanens felülírások: Egyenes beszéd vagy paródia?

A zenekar hivatalos verziója szerint a szám az értelmetlen és többnyire artikulálatlan homofóbia kritikája, kifigurázása akar lenni, nem pedig a melegekkel szembeni ellenérzést kívánja tovább szítani. Ennek alapján tehát a szöveg nem egyenes beszéd, hanem irónia, paródia. Az eredeti szándékhoz persze ritkán ragaszkodik a publikum, még ha ad is olyan "használati utasítást" a rajongók kezébe, hogyan is értelmezze a szöveget. S mikor ez megtörtént, a szöveg már önlábra állt, elszakadt teremtőjétől, s a bibliai bűnbeesés kései változataként önálló életet kezdett élni. Így egyaránt felhasználták a homofóbia népszerűsítésére és annak kritikájaként. De vajon hogyan is lehetne értelmezni a dalocskát? Vajon mindig paródiaként és iróniaként, ahogyan a szerzők gondolják, vagy pedig - hogy gondolatomat előre vetítsen - a szöveg folyamatosan megkérdőjelezi önmagát, aláássa saját jelentését, sőt kontextusból kontextusba vándorolva dekonstruálja önmagát? ... ahol már végképp nem uralkdodik az eredeti szándék.

Nos, "Lemegyek Kapuvárra ma éjjel, és táncolok egy jót néhány köcsöggel, köcsög vagyok, buzi vagyok" - így hangzik a nóta, hát hogy is mondjam, eszmei mondanivalója. Ezt nem ironikusan mondom. Ez a szöveg a maga módján zseniális, s ezt kívánom itt bizonyítani. Az irónia a fogalom eredeti jelentése szerint azt jelenti, pontosan az ellenkezőjére gondolni valaminek, mint amit mondunk. Ha ironikusan értelmezzük a mondatot, akkor az azt jelenti: "nem vagyok köcsög, buzi" - sőt mennyire elítélem őket. Ha paródiaként, akkor pedig azt jelenti, hogy kifigurázom, karikatúrát csinálok abból, amit mondok, azáltal, hogy felnagyítom azok ismérveit. Mármost: ha ez a helyezt, akkor az irónia és a paródia alapján sem állja meg a szöveg a helyét az alapján, ahogy a szerzők interpretálják: nemhogy a homofóbiát nem ítéli el, hanem egyenesen homofób! S aztán: ha elítéli a homofóbiát, melyik meleg mondaná azt magáról, ilyen durván, hogy "buzi vagyok". Látszatra senki. Csakhogy. Csakhogy a queer-elmélet, mely a LMBT-lét legeredetibb és a szexuális orientációk diverzitását leginkább szem előtt tartó akadémiai diszciplínája, épp ebből a megfontolásból született, ezért érdemes némileg foglalkozni vele: A queer az angolban furcsát jelent (vö: There is no queer as folk - vagyis: nincs furcsább az embernél; ebből jön a Queer as Folk - azaz a A fiúk a klubból sitcom címe). A furcsa helyett talán megfelelőbb a "kilóg" kifejezés, mivel azokra vonatkozik, akik nem illeszthetők bele a heteronormativitásba, a magyarban azonban szerencsésebb "másnak" fordítani, abban az értelemben, hogy kilóg, nem beskatulyázható. Nos a queer szó eredetileg negatív konnotációval rendelkezett (kábé mint a magyar köcsög), s épp ezért, hogy elvegyék pejoratív jelentését, a melegek/leszbikusok/biszexuálisok/transzneműek és a Kinsley-skála valamennyi... nem típusa, hanem épphogy individuuma, szóval ők e külsőleg adott jelentést magukra kezdték alkalmazni. Ha én mondom magamra, hogy "köcsög vagyok", akkor azzal, hogy "leköcsögöznek," nem tudnak megsérteni - mondta a queer-elmélet hajnala. Amikor tehát a HT azt mondja, hogy "köcsög vagyok, buzi vagyok", az értelmezhető ezen stratégia részeként, ha én "köcsögözöm, buzizom" le magam, akkor ezek a szavak már nem sértők. Ebben az esetben tehát a literális jelentést a szöveg elemeli, kisajátítja (az angolban erre a reappropriation szót használják). Ilyen reappropriation-re analógia a "black" kifejezés az afroamerikaiak körében. A black (fekete)eredetileg negatív konnotációkkal rendelkezett, körülbelül úgy, mint a magyar "nigger" vagy az angol niga' szó, de amikor a feketék elkezdték önmagukra alkalmazni, azzal elvették az élét. Visszatérve tehát: a "köcsög vagyok, buzi vagyok" kitétel  itt literálisan és metaforikusan avagy homofilként és homofóbként is értelmezhető.

Összefoglalván az eddigieket: a szerzői szándék szerint a szöveg ironikus, nem a melegeket, hanem a homofóbiát próbálja kifigurázni. Ez azonban csak akkor igaz, ha a szöveget szó szerint értelmezzük, mert ha ironikusan vagy parodisztikusan, akkor a szöveg íly módon nem működik, épp hogy homofób lesz. Ha a queer-stratégia részeként interpretáljuk, vagyis, hogy az eredetileg sértő szavak kisajátításával akarja elvenni annak élét, csak íly módon működik az iróniáról szóló "szerzői" elmélet. Csakhogy ebben az esetben a szerzői önértelmezés és az opus befogadói közösségének értelmezése nagy valószínűséggel eltér: a publikum nem a queer-stratégia részeként értelmezheti. Az egyes értelmezések szüntelen palimpszesztet alkotnak, folyamatosan aláásák egymást, az ambivalencia révén végeláthatatlan dekonstruktív játék az osztályrészük.

Menjünk tovább, egy újabb adalék a szöveg zseniális, rendkívül cseles, taktikus voltához. A HT opusa énekelhető, könnyen megjegyezhető, dallama fülbemászó, s az ismert dallamok révén ezt meg is könnyítik a zenei utalások, idézetek. Tegyük fel, hogy a HT egy koncerten énekli a Kapuvári buzibárt, s a közönségnek kedve támad velük együtt dúdolni, ahogy az már csak szokás. Mit jelent ez? Énekelheti a rajongó? Hogyan értelmezzük ezt? Nos, ha koncerten énekli - hangsúlyozottan tömegben, hiszen az a nyilvánosság tere - valaki, akkor könnyedén ráfoghatják, hogy "köcsög, buzi". A szöveg énjét az aktuálisan éneklő személlyel azonosíthatják. Mi ez? Rejtett coming-out? Az előbújás esztétikája? Áááá nem, csak poén. A csavar az a dologban, hogy nincs jelölője annak, vajon melyik értelmezés az autentikus. A szöveget dalolva úgy is lehet coming out-olni, hogy a másik ezt ne tudja, vagy azt higgye, csak viccelek. Persze e nem-tudás mint ismeretelméleti probléma a coming-out lényegét érinti. Coming out csak akkor van, ha a másik e tudásban részesül. A coming out éppen a kétértelműség és a titok feloldása. A coming out lényege az, hogy nyíltan megmondom, hogy "buzi" vagyok-e, vagy sem. Az éneklés azonban egyáltalán nem az egyértelműség irányába hat. Ezért a jelentések, a stratégiák minduntalan felülírják egymást. Jól látni ezt a 2007-es Sziget HT-koncertjéről készült felvételen. A tömeg közösen énekli a bandával, hogy "Lemegyek Kapuvárra ma éjjel, és táncolok egy jót néhány köcsöggel." Amikor a szöveg a "buzi vagyok, köcsög vagyok" részhez ér, a tömegből valaki kicserélve a szöveget bekiabálja, hogy "hetero vagyok." A csávó felülírja a dalszöveg "eredeti" célját, de a helyettesítés ezen logikája sem marad sokáig dekonstruálatlan, mivel a tömegből másvalaki odakiabálja: "ne hazudj!"

Utóbbi akár homofóbiaként is értelmezhető, szemben a szerzői szándékkal, de minimum az előbújástól való idegenkedést jelenti. Az LMBT-személyek a kitaszítottak közé tartoznak, s akár a HT-közönsége is gyakorolhatja ezt a kitaszítást. Ez abból a szempontból érdekes, hogy a punk, amilyen zenét a HT is játszik, angolul kitaszítottat, kitagadottat, sőt kilógót jelent. Ebből a szempontból a queer és a punk egyet jelent, társadalmi gyakorlata meg aztán végképp. A közönség azonban nem csak az opus "a homofóbok kritikája" jelentését írja felül, hanem a punk szóét is: kitaszít a kitaszított - ahogy a Karabély zenekar mondja. Ez már nem is dupla csavar, legalább tripla. Ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy 2008-ban Kapuváron rendezték meg első ízben az AORA nevű zenei fesztivált, melyen kimondottan punkzenekarok vettek részt, akkor a ügy felettébb cseles.

E stációhoz csak egy post script: az újabb csavar a történetben, hogy az interneten egy kommentelő meglebegtette (és itt most nyomatékkal hangsúlyozom, engem csak a szövegelés érdekelés, nem pedig a tények maguk), hogy a Hatóságilag Tilos énekese esetleg meleg. Ezen komment szövegének interpretációját, és azt, hogyan módosítja, keresztezi, szubvertálja ez az eddigieket, az olvasóra (ha lesz) hagynám.

A szoftmodernizmus esztétikája

A felülírások itt még nem érnek véget. A dalhoz a különféle videómegosztókon keresztül videókat kreáltak, vagy inkább remixeltek össze. Amióta a webkettő átvette a domináns szerepet a világhálón, mely a videók burjánzásásával, és főleg a terjesztés alternatív módjaival kapcsolódik össze, azóta az ún. "push média" egyre jobban veszt teret. A push média fogalmát a kilencvenes évek egyik legfőbb médiaguruja, Geert Lovink vezette be a hálózati esztétikába annak a jelenségnek a leírására, hogy az információkat a weboldalakon keresztül "nyomják" (push) nekünk. Ennek a felénk irányuló "nyomásnak" az erőszakos voltát példázva használatos a "nyomuló média" kifejezés is. Magyarán a push média az egyirányú kommunikációt jelenti, azt, hogy a néző csak kapja az információt, de nem alakíthatja, fogyasztója és nem létrehozója az információnak, egyszóval létezik egyfajta alá-fölérendeltségi viszony. Hiába állították  sokan, hogy a világháló újfajta terjesztési módot jelent, gyakran ez puszta szlogen volt, mígnem ezen a téren a webkettő radikális változást nem hozott. A webkettőben a közönség már nem fogadja el a felülről neki felkínált információt, a felhasználó már nem pusztán passzív információfogyasztó, hanem ő maga hozza létre az információt. Ennek talán legeklatánsabb példája a youtube, ahová bárki felteheti videóját, s ez pár év alatt önálló kultúrákat hozott létre. Már nem is szubkultúrákat, hanem egyenesen mainstream kultúrákat, melyek a hivatalosságokra köpnek. Mármost, a Kapuvári buzibár ezeken a megosztókon olyan kontextusban jelent meg, amely nem veszi figyelembe az opus eredeti, ha úgy tetszik hivatalos szándékát. Lev Manovich orosz származású amerikai médiateoretikus szerint a korszellemre a remix-kultúra jellemző, s nagyjából ugyanezt érti Andreas Brogger dán médiakutató a Copy and Paste (azáz másol és beilleszt) kultúra alatt. Lev Manovich  a remix-kultúrát a szoftmodernizmussal és a Flash esztétikájával kapcsolja össze. Noha Manovich szerint a Flash generációjához nemcsak Flash-sel készült művek tartozhathatnak, a youtube Flash-programot használ, és voltaképpen megvalósítja azt, amit Manovich a "szoftmodernizmus" neologizmusa alatt ért. A szoftmodernizmus a digitális kor avantgárd technikája, a fennálló rend felforgatása, és noha a youtube használói nem új szoftvereket és új nyelveket, programokat írnak, mint azt a Manovich által felállított ismérvek követelik, de szubverzív módszereivel és a hivatalos intézményrendszerrel való konfrontálódásával a videómegosztók éppúgy a szoftmodernista esztétika részeiként tűnnek fel. A youtube a digitális kor népművészete, ahol a Flash-lejátszó a tulipántos ládika, a képernyő pedig a pruszlik.

Ha a Kapuvári buzibár paródia volt, akkor az ebből remixelt videók az egyes megosztó csatornákon a paródia paródiái. A HT nótája házilag barkácsolt videóval párosulva az anime és az imókorszak házastársa lett. A dal immár nem a homofóbia, hanem az anime és/vagy az emó kifugárázása.

Kapóra jött a Kapuvári buzibár az emósok sissy ikonográfiáját magukon viselő nyunyóinak provokálásához. A közismert matematikai képlet ezt a világértelmezést a következő egyenletté redukálja: EMO=HOMO. A legfőbb céltábla persze Bill a Tokio Hotelből, mely az emó-világ alfája és omegája. A Tokio Hotel Rette Mich videoklipjének és a HT-számnak a házi remixelése ennek logikus következménye. A másik célpont pedig az anime világa, amely néha önállóan a kifigurázás tárgya, néha pedig összekapcsolódik az emó kritikájával. A Kapuvári buzibár és az anime összekapcsolására frappáns lehetőséget teremtett a Gravitation című anime-sorozat, amely a sónen ai egyik legismertebb példája. Ez az anime a meleg tematikát explicit módon vállalja fel, a sónen ai anime műfaj nevének magyar jelentése éppen az, hogy "fiúszerelem". A harmadik vonulat a "táncolok egyet néhány köcsöggel" locusba kapaszkodik bele. Gyurcsány 2006-os táncos videóját remixeli a HT számával, s szó mi szó, a pogós futam meglehetősen jól passzol az alteres Fletó-tánchoz.

Saját Szalacsi

Nem túlságosan píszín (azaz politikailag korrektül) fogalmazva, nekünk, kapuváriaknak is van Szalacsi Sándorunk, méghozzá Horváth Mihály. Ami Kocsordnak Szalacsi, a pápaiaknak Polgár úri Jenő Hivatalban vagy -hoz (?), az nekünk Horváth Misi. A srác a 2008-as Megasztár meghallgatásán lépett fel egy Szécsi Pál-dallal, de a zsűri kibuktatta. Sissy mozgásával, a meleg ikonográfia sztereotípiáival és főleg kapuvári voltával egyből lehetőséget teremtett a webkettő közönsége számára, hogy a Kapuvári buzibár szövegét, illetve a TV2 Megasztár-felvételét eggyé kovácsolja, erősítve a hívószót: Kapuvár=buzibár.

KapuBár, avagy a hivatalosság válasza

Miután a Hatóságilag Tilos emlékezetes száma 2004-ben coming outolt, a kapuvári önkormányzat természetesen megpróbálta befolyásolni a dolgok állását, amivel inherens módon csak saját magát tette nevettségessé. Nemcsak az állítólag megcsorbult nimbuszt nem állította helyre, épp ellenkezőleg, fokozta azt. Nemcsak az az elavult stratégia rejlik emögött, hogy mintegy felülről irányíthatónak véli a diszkurzust, mintegy tudomást sem véve akár a webkettő már megvalósult filozófiájáról, nem beszélve annak művészetelméleti, jogi és kulturális hátteréről, hanem akár arról sem, hogy a populáris kultúrát még mindig alárendeltnek érzi a "hivataloshoz", a mainstreamhez képest. Tudomást sem vesz arról, hogy amíg jelenleg - a youtube statisztikájából kitetszik - már százezrek tekintették meg a Kapuvári buzibár valamely videós változatát, utóéletét, mutációját, addig a kapuvári önkormányzat honlapja valószínűleg soha nem fog ekkora látogatottságot produkálni ilyen rövid idő alatt, s mindeközben a kapuvári önkormányzat nyilvánvalóan "perverz" módon maga is megtekintette ezen videókat, s aztán képmutatóan kijelentette: nem, ez nem mehet tovább, állítólag ez rombolja a város imidzsét. Ennek érdekében született - a jogi bonyodalmak elkerülése végett írom: ismét csak a fáma szerint - Borsodi Tamás kapuvári jegyző levele a Hatóságilag Tilos zenekarnak. Ebben a megszólított település önkormányzata nevében a jegyző úr azon meggyőződésének ad hangot, hogy az ominózus nóta sérti a város jóhírnévhez való jogát, rossz fényben tünteti fel Kapuvárt, ezért a Hatóságilag Tilos nevet viselő zenekar szíveskedjék repertoárjából mellőzni az említett zenei opust. Miután ez a kérés egy avitt ideológia foglyaként, mely már eleve hamvába holt, nyilvánvalóan nem talált meghallgatásra, a kapuvári önkormányzat egy megalkuvó stratégiára határozta el magát. Tudniilik azt javasolta a HT zenekarnak, ha már nem lehetséges törölni a várost állítólag rossz színben feltüntető szám szövegét, akkor legalább a kapuvári buzibár gyakran felhangzó kitételét változtassák kapuvári tejbárrá. Most eltekintve attól, hogy a buzibár tejbárral való  helyettesítése is szexuális konnotációra ad okot (a nevettségességen túl persze), lásd még ondó címszó alatt, az önkormányzat  homofóbnak titulálható, azaz pontosan azt az üzenetet nem érti meg, amiért a dal született. Még mindig takargatnivalónak gondolja a - így mondom - "köcsögséget", a "buziságot", még mindig úgy gondolja, emiatt köldöknézésre van szükség.

A kapuvári átlagpolgár persze hasonló stratégiát követ, mivel mindenáron konkrét és valós helyhez akarja kötni a kapuvári buzibárt. Szorgos lokalizációs igyekezetében persze meg is találja a választ, és mivel a kapuvári konzervatív, maradi fajta (már bocs, ez megint nem píszí), ezért meg is találja. Mi lehet a város legextrémebb szórakozóhelye, mi lehet az, amely lápszigetként emelkedik ki a Hanság mocsarából, mely lehúz, altat és befed? Hát persze, hogy a kapuvári buzibár a Shop Stop pizzériával azonosítódik - jóllehet így senkisem, Sopiként annál inkább mindenki ismeri, amit még szegény Soproni Roland alapított, s most, halála után öccse, Barna visz tovább.

Befejezés?

Bárhogyan is értelmezzük a Kapuvári buzibár-jelenséget, paródiaként vagy literális, egyenes beszédként, homofíliaként avagy homofóbiaként, megragadható szociológiai jelenségként is, és bármely értelmezés oldalán álljunk is, a dal annyit már elért, hogy tematizálta a közéletet. Még akkor is, ha esetleg azon dal magyar szinkronhangjaként is értelmezhetjük a szöveget, mely csak annyit akart mondani: Don't worry, be happy...

Informatív helytörténet, adathalászat vagy igehirdetés?

Annak ellenére, hogy nyilván örömteli, ha valaki Kapuvárról szóló könyvet publikál, elég szkeptikus voltam, amikor a könyv első kötete a kezembe került. Vajon nem a már agyonrágott paneleket fogja-e rágni tovább? Vajon friss információkat fog tartalmazni a könyv, vagy megint csak másodlagos forrásból táplálkozik? Helytörténeti könyv lesz vagy hommage az egyháznak? Előfeltételezéseim némileg bejöttek, de kellemesen csalódtam is.

Zsebedics korábbi írásai

Zsebedics József több évtizedig volt a kapuvári plébánia vezetője, korábban káplánként, majd pedig plébános-kanonokként, de 2003-ban a győri püspökság furcsaságai folytán a győri-szigeti plébániára került. Látszik, hogy visszahúz a szíve, látszik, hogy - noha ő eredendően nem kapuvári születésű - mégis ez az otthona, a győri püspök meg ezt kellően respektálta, ugyebár. Zsebedics korábban is foglalkozott már helytörténettel, még a Rábaközi Múzeum első igazgatója, dr. Faragó Sándor (aki, amit csak lehetett, összeírt a város történetéről s egy utcát igazán megérdemelne a neve) idején összeállításokat közölt a helyi egyház históriájáról a Múzeumi Levél sorozatban. Később a csornai Pajer Imre-féle Rábaközi Honismereti Évkönyvben, méghozzá a majorbéli iskolákról. na innen származik a szkepticizmusom: látszik, hogy Zsebedics rendszerezni akar, de annyira agyonrendszerez, hogy a végén áttekinthetetlen lesz az írás szerkezete.

Az első kötet

Az első átfogó munkát a kapuvári egyházról 2005-ben jelentette meg A kapuvári egyház története néven, de a győri Hazánk Kiadó elfelejtette az évszámot közölni. A könyv nagyjából kronológiailag tekinti át a helyi egyháztörténetet kezdetektől napjainkig, de e időrend mellett tematikusan is szervezi a kötetet. külön kitér a kápolnák történetére, az egyházi szobrokéra stb, és ami örvendetes, meglepően jól emeli ki a volt kapuvári plébánosok jelentőségét: például Zerpák Antallól tudós voltát, Dominkovich Sándorról a templomépítőt. Korábbi írásaihoz képest itt áttekinthetően osztotta fejezetekre a témákat, csak az szomorú, hogy helyesírása és mondatszerkesztése egész egyszerűen botrányos.

Tematikai hiányosságok

Amit tematikusan hiányolok ebből az első kötetből:

(1) Árpád-kor: viszonylag keveset foglalkozik azzal a témával, hol lehetett a környéken az első templom. Az I. István törvényei szerinti "tíz falu építsen egy templomot" követelménye valószínűleg Babóton teljesült. Ezt ő is hozza. Ugyanakkor összehasonlítható vizsgálatot lehetett volna tenni a környék Árpád-kori eredetű templomaival, kiderüljön, milyen sűrű volt a templomhálózat.

(2) Rábaközi-főesperesség: A rábai vagy rábaközi főesperességről (archidiakonátus) szinte semmit nem ír. Pedig ez Sopron vármegye egyházigazgatási és egyúttal közigazgatási problémájának egyik kulcsa (Kristó Gyula szegedi történész szerint ugyanis Szent István korában nem Sopron volt a megyeszékhely, hanem Kapuvár, s amikor a Kapuvár vármegye-központ volta megszűnt, akkor kapta meg mintegy kompenzációként a rábaközi archidiakonátus székhelyét). Vitathatatlan, történészi körben elég nagy a kavar ez ügyben, de épp ezért a vita összefoglalóját megérte volna.

(3) Protestáns-katolikus ellentét: az első kötet harmadik súlyos fogyatékossága ez. Mint ismeretes a 16. században a Nádasdyak lettek Kapuvár urai, akik protestánsok voltak, majd a 17. században katolicizáltak. Igaz, hogy Zsebedics katolikus pap, de ha arra vállalkozik, hogy a kapuvári egyházról mint egészről ír történetet, akkor némileg mostohán kezeli a protestánsok kérdését. Nem emlékezik meg a vallási harcokról, és azt követő bebörtönzésekről, pedig lenne mit mondania: a gályarabként hősi halált halt Edvi Illés Gergely a kapuvári börtönben raboskodott, Wathay Ferenc, aki Balassi Bálint és Rimay János mellett talán az egyik legfontosabb 16.-17. századi költő (legutóbb Szilasi László írt róla 2008-as könyvében hosszan poétikai elemzést), szintén gyakran tartózkodott a kapuvári várban. A vadosfai artikuláris evangélikus egyház szintén nincs megemlítve, pedig Payr Sándornak A dunántúli evangélikus egyházkerület története c. könyvében még nyomtatottan is talált volna fontos forrást. Egyszóval Zsebedics a protensások kapuvári jelenlétét marginalizálja, s ez súlyos fogyatékosság.

A második kötet

Zsebedics minden bizonnyal nem akart második kötetet (akkor szerepelt volna az elsőn az egyes szám), de kutatásai során egyre több információhoz jutott. A kapuvári egyház története II című könyv 2008-ban jelent szintén a Hazánk Kiadónál. A kötet kevésbé áttekinthető szerkezetű, mint az első, de szerencsére van logikája. Itt elsősorban az 1884-től 1942-ig terjedő időszakot tekinti át. Örvendetes, hogy vizsgálatának tárgyát nemcsak a szűken vett egyházra vonatkoztatja, hanem kiterjeszti az iskolára (mint egyházi feladatra), a temetkezésre, az egyes vallási egyesületekre, a zarándoklatokra - egyszóval az egyházi életre. Ez üdvözlendő döntés. A könyvnek két hibáját rónám fel. Az egyik, hogy továbbra is förtelmes a helyesírás, és a mondatok gyakran értelmezhetetlenek. Jó lett volna egy helyesírás-ellenőrző programon átfuttatni és (hangsúlyozom: és) nyelvi lektorral átnézetni. Így a stílus meglehetősen primitív. A másik probléma a kompiláció. Ebben a kötetben gyakran alkalmazza azt a módszert, hogy egész fejezeteket átemel máshonnan. Ilyen például Wallish Jenőnek az 1928-ban írt cikke kapuvár vallási életéről. Oké, mondhatnók,  e könyv nehezen hozzáférhető, de én erre meg azt mondom, ne adja el más írását a saját neve alatt, és ami egyszer már megjelent, az nem érdekes. Nagyon sokat lop Csiszár Attila helytörténeti kutatásaiból. Az utolsó cikket pedig Pintér Gábor írta a két új 2008-as plébániaépületről (kapuvári és gartai). Jó lenne ezeket kijavítani, merthogy nem kizárt, hogy...

Folyt. köv.?

Legalábbis erre utal Zsebedicsnek a könyv utószavában írott sorai. A leendő harmadik kötet anyaga ezek szerint össze van gyűjtve, csak formába önteni. a fáma szerint a fonalat ez 1956-ig vinné. Gondolom a ferences templom megalapításától kezdve a tanyasi iskoláig sok minden szerepelne benne. minden bizonnyal ezt könnyebb lesz összeszerkeszteni, mivel a plébánia irattára innentől már folyamatos, a latin nyelv sem, és az információhiány sem akadály. Hát akkor várjuk

 Sing, Halleluja!!!