A 20. század első parlamenti választását 1901. október 2. és 9. között rendezték. Néhány nappal a választásokat megelőzően, szeptember 29-én gróf cziráki és dénesfalvi Cziráky Béla (1852–1911) tartott választási nagygyűlést Kapuváron, ahol nyilvános szónoklatot is mondott. Czirákynak nem ez volt az első politikai fellépése Kapuváron, korábban arról orált itt, miért lépett a politika színpadára és miért ellenzi a politikai katolicizmus megnyilvánulásait. Most is alapvetően egyházpolitikai kérdések jellemezték szónoklatának főbb pontjait, a nyelv performatív erejével arról igyekezett meggyőzni hallgatóságát, hogy a politikai katolicizmus zászlóshajója, a Katolikus Néppárt helytelen álláspontot képvisel. Tudta, hogy Kapuváron nem kedvező a politikai klíma a szabadelvűek számára, hiszen az azt megelőző választáson, 1896-ban Kapuváron (az Eszterháza kerületben) a néppárt diadalmaskodott, ezért arról próbálta meggyőzni közönségét, hogy a néppárt elleni fellépés nem egyenlő az egyház érdekeinek elvetésével. A szónok hosszú utat járt be, amíg eljutott a néppárt bírálatáig.

             Cziráky Béla 1852-ben született Lovasberényben, arisztokrata származása már eleve a politikai pálya felé terelte. Öregapja, Cziráky Antal gróf 1825 és 1845 között, apja, Cziráky János pedig 1860 és 1861 között volt Fejér megye főispánja, és ezt a hagyományt a fiú is követte. Cziráky Béla anyját Dezasse Lujzának hívták, apja 1845-ben kötött házasságot vele. A jogi végzettségű Cziráky Béla 1878-ban kötött házasságot Esterházy Máriával, így a galántai hercegi családdal közvetlen rokoni kapcsolatba került. Közéleti pályafutása kezdetén 1872-től különböző minisztériumokban dolgozott, ahol többek között tűzrendészeti kérdésekkel foglalkozott. Így aztán aligha meglepő, hogy 1878-ban ő kezdeményezte a Lovasberényi Önkéntes Tűzoltó Egyesület megalapítását, négy év múlva pedig a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség elnökévé választották, ebben a pozícióban egészen 1893-ig maradt. Néhány hónappal apja halála után, 1884. április 28-tól a családi hagyományhoz híven Fejér megye főispánja lett, ezt a tisztséget 1891-ig töltötte be. Ispánsága alatt 1880-tól lett császári és királyi kamarás, 1885-től pedig a valóságos belső titkos tanácsos cím viselője, majd immár főispáni pozíciója után főudvarmester. Közéleti tevékenységéhez tartozik, hogy egy ideig a Hanság lecsapolására és a kisalföldi folyók rendezésére hivatott Rábaszabályozó Társulat elnöki tisztét is betöltötte, erre politikai szónoklatában is utalást tesz. Cziráky Béla 1911-ben hunyt el, apjával és nagyapjával (János, Antal) együtt a kenyeri Sarlós Boldogasszony templom kriptájában nyugszik. A Rábaközhöz nemcsak Esterházy-rokonsága révén, hanem – amint nemesi előnevéből következik – a Czirákyak dénesfalvi birtokai révén is kapcsolódott, így aztán első blikkre nem meglepő, hogy halálakor gyászbeszédet az akkori kapuvári plébános, Németh János mondott felette Emlékbeszéd Cziráky Béla gr. úr emlékére címmel. Annyiban azonban igen, hogy Németh plébános, úgy tűnik, már csak funkciójából adódóan közelebb állt a Cziráky által bírált politikai katolicizmushoz, rendszeresen publikált a néppárt lapjában, az Alkotmányban.

            A szónok szeptember 29-i kapuvári orációját azzal nyitotta, hogy másodízben van itt Kapuváron és szólal fel, egyéni meggyőződéséről fog beszélni. Orációját lényegét tekintve egyetlen szálra fűzte fel, beszédének tárgyát az egyházpolitikai kérdések töltötték ki. Minthogy tisztában volt azzal, hogy az 1896–1901-es ciklusban Kapuvárt a Katolikus Néppárt képviselte az alsóházban, politikai szónoklatát úgy igyekezett felépíteni, hogy a politikai katolicizmus bírálata ne jelentsen egyet az egyházügyi ún. sérelmek kiigazításának elvetésével, azaz az egyház egyedüli képviseletét leválassza a néppárti politikától. Ezért aztán nyilvános felszólalásának nagy része inkább vádbeszéd a néppárt ellen, és csak szónoklatának második felében kínált alternatív megoldást helyette.

            Ennélfogva mindjárt beszéde elején igyekezett elkülöníteni a katolikus egyház képviseletét a néppárti kisajátító stratégiájától, mondván, nem igaz, hogy az a jó katolikus, aki néppárti. Bírálatában érvként vetette be, hogy az egyházpolitikai kérdéseket pártcélokra sajátították ki, úgy vélte, a vallásosságot a meggyőződés mutatja leginkább, nem pedig a pártállás. Szóvá tette azt is, hogy a vallási kérdéseket már az utcára is kivitték. Így fogalmazott: „Nem akarom én azt mondani, hogy nem voltak sérelmeink, sőt igen is voltak is, vannak is, hiszen érezzük ezt mindnyájan, tudjuk, hogy ezeken segíteni kell, de ezen sérelmek gyógyítását ne vindikálja magának egyedül az a párt, mely magát néppártnak nevezi, ez a kötelesség nem egyes párté, hanem az egész magyar nemzeté, a mely tudja, akarja is azon sérelmeket orvosolni.” Pártérdek helyett tehát „nemzeti érdekké” igyekezett emelni a sérelmeket. Azok a „sérelmek”, melyekről Cziráky Béla szónoklatában beszélt, az egyházpolitikával függnek össze. Az 1894-95-ös egyházügyi törvények ugyanis kikezdték a keresztény egyházak korábbi hatalmát, elválasztották egymástól az egyházat és az államot. A törvényhozás olyan törvényt fogadott el, amelynek értelmében a korábbi egyházi anyakönyvezés mellett bevezették az állami anyakönyvezést és lehetővé tették a polgári házasságot. Utóbbi nyomán az egyház potenciálisan teret vesztett, hiszen immár törvényileg adva volt a lehetőség a társadalom szekularizálására, és végső soron megengedte a felekezetnélküliséget, azt, hogy valaki ne tartozzon egyetlen egyházhoz sem (korábban ahhoz például, hogy valaki házasságot köthessen, elengedhetetlen feltétel volt valamely felekezethez tartozás, mivel a házasságra csak az egyház képviselője adhatta áldását). Cziráky is és a néppárt is ezeket az ún. sérelmeket igyekezett politikai krédójuk szerint orvosolni, igaz, más-más módon. Nyilvánvaló persze, legalábbis nekem, hogy az egyház korábban megszerzett befolyását féltette, és retorikai trükkel a hatalomhoz való ragaszkodását keresztelte át aztán „sérelemnek”. Ez a vallás szerepét csökkentő egyházpolitika vezetett aztán Zichy Nándor irányítása alatt a Katolikus Néppárt 1895. január 28-án történt megalapításához, mely elsődleges célként a katolikus egyház érdekeinek képviseletét, és az egyházügyi törvények revízióját tűzte ki célul. Jóllehet a néppárt 1896-ban, amikor először indult a választáson, országosan csak 4 %-ot ért el és 18 mandátumot szerzett, az Eszterháza kerületben, ahová Kapuvár is tartozott, győzni tudott.

            Cziráky az 1896-os választás eredményeit igyekezett bevetni argumentációjában, és a néppárti taktika elhibázottságát látta abban, hogy csak 18 képviselőt tudott bejuttatni az országgyűlésbe, jóllehet maga is tisztában volt vele, hogy a millennium évében a helyi választási eredmény nem követte az országos trendeket. Tekintélyérvre is hivatkozott, amikor a nagygyűlésen megjelent herceg Esterházyra utalt, aki úgyszólván „kitüntetett a bizalmával”. A Katolikus Néppártot azért is bírálta, mert „hangzatos szavaival csak félrevezeti a népet”, jóllehet az ún. „nép” nem is rendelkezett választójoggal. Aztán ismételten kedvenc érveléséhez tért vissza, vagyis a katolikus érdekek néppárti kisajátításához. A szónok a következőképpen érvelt: „Keményen el kell ítélnem a néppárt azon törekvését, hogy csak az lehessen jó hazafi és jó katholikus, ki az ő czéljaikat segiti elő. Nem, ez nem áll. Mert az igaz hazafiság nem egyesek önző czéljainak elősegitésében áll, hanem abban, hogy egész életét és minden tehetségét önzetlenül a közjóra szentelje.”

            A beszéd alapvető témája mellett Cziráky Béla Kapuváron alapvetően két további kérdéssel foglalkozott érintőlegesen, a választójoggal és a hansági vízszabályozás kérdésével. Ami az első kérdést illeti, arról meglehetősen lakonikusan beszélt, mindössze annyit említett, hogy a választójog a „legszentebb”. A választójogi reform kérdése a dualizmus kori politika egyik kardinális problémája volt, ugyanis a lakosság csak mintegy 6 %-a – a vagyonosabb réteg – szavazhatott a választásokon, miközben a politikai katolicizmus fő ereje és maga Cziráky is a „népre” hivatkozott retorikai fedezetként. A választásra jogosultak körének kiterjesztésére irányuló szándékokat azonban megmételyezte a politikai földindulástól való félelem, nevezetesen az, hogy a szegényebb rétegeknek adandó választójog, a nemzetiségekről már nem is beszélve, teljesen átrendezhetné a politikai térképet. Így aztán az ezzel járó kockázatot a pártok nem is vállalták, a reform kimerült a lózungok hangoztatásában. Ami pedig a másik ügyet illeti, Cziráky Béla kijelentette, hogy a választókerület egyik fontos kérdése a Rába-szabályozás, amely az ő nevével függ össze. Tekintve, hogy ekkor már évek óta valóban ő volt a Rábaszabályozó Társulat elnöke, Cziráky joggal fényezhette saját szerepét, stratégiailag azonban mégsem nevezhető ez ügyes fogásnak, hiszen arról kellett magyarázkodnia, miért torpant meg az utóbbi időben a kisalföldi folyók szabályozásának ügye, ezen keresztül pedig a saját felelősségéről is számot kellett adnia. Jó magyar népszokás szerint a szabályozás stagnálásának ügyét másra hárította, azt állítva, hogy ahhoz nem kapta meg a szükséges eszközöket. Azzal érvelt, hogy ő ugyan elment az illetékes fórumokhoz, ahol azonban azzal utasították el, hogy „ti elfordultatok tőlünk, ti nem kívánhattok tőlünk semmit, mert ti megtagadtatok minket”. Cziráky Béla tehát egyfajta áldozat szerepet kívánt magára ölteni, arról győzködve hallgatóságát, hogy a Rába-szabályozás kérdése a pártpolitika martalékává vált.

            A szónok ugyanis 1895 után rövid ideig maga is a néppárt híve volt, mígnem csalatkozott a pártban és kanyargós utat bejárva végül elfordult a politikai katolicizmustól, igaz, a pártfegyelem finoman szólva sem volt jellemző a korabeli politikai életre. Ő maga például kapuvári szónoklatában a Bánffy Dezső szabadelvű kormányáról azt állította, hogy „az erőszakosság és a törvénytelenség kormánya volt”, míg utódjától, Széll Kálmántól átvette azt az önreprezentációs módot, amely magát a „törvény és a jog kormányaként” igyekezett beállítani, és amely tartalomnélküli retorikai bűvészmutatványaival gyakorta sikeresen oltotta le az ellenséges hangokat. Cziráky a Széll-kormány támogatására szólította fel helyi hallgatóságát, és újból az egyházpolitika felé terelve orációja tárgyát azt állította a miniszterelnökről, hogy elutasít minden olyan törvényjavaslatot, amely a korábban elfogadott egyházi törvények nyomán a vallástalanságot segíti elő. Azt az ígéretet tette, hogy a kormány már kidolgozott a felekezetnélküliség problémájára egy programot, amelyet majd az országgyűlés tárgyalni fog, és ez a vallásra nézvést sérelmes törvényeket meg fogja változtatni. Ezzel pedig a néppárti érvelés alól igyekezett kihúzni a talajt. Kapuvári szónoklatát éppen ezért azzal zárta, hogy az 1899-től felállt Széll-kormány támogatására buzdított: „Az a férfi, aki zászlónkat lobogtatja, arról tesz tanuságot, hogy a mi politikai hitvallásnak igaz, hogy ezt önök is felfogták tisztelt polgártársak és megértették, bizonyitja, hogy ilyen nagy számban sereglettek össze. A herczeg ő kegyelmessége jelenléte bizonysága annak, hogy eszméink jók s a népjavát akarják előmozdítani, győznünk kell tehát. Oly férfi mellé sorakozunk, kivel biztos reménynyel nézhetünk a választás elé, mely hogy sikerüljön, nem elég csak a lelkesedés, hanem tettekkel is meg kell mutatnunk, hogy kitartó hívei vagyunk azon magasztos eszméknek, melyek javunkat, jövő boldogulásunkat czélozzák. Szükséges tehát, hogy mindenki ott legyen a tettek mezején”.

            A 1901-es választásokon országos szinten a Szabadelvű Párt 67 %-kal győzött, míg a Katholikus Néppárt alig tudta növeli támogatóinak számát, és csak 6 %-ot ért el, mellyel 25 mandátumot könyvelhetett el. Ahogyan azonban Kapuváron később is lenni szokott, a helyi választási eredmények eltértek az országos tendenciákhoz, és hiába kecsegtetett Cziráky a győzelem ígéretével, Eszterháza kerületben a néppárt diadalmaskodott. Ahogyan 1896-ban. Meg ahogyan később is, a néppárt helyi diadala évtizedekre tartós maradt. Igaz, Czirákynak arisztokrata lévén bérelt helye volt a felsőházban, a kerületet azonban a néppárti jelölt, Molnár János képviselte. S bármennyire festett idilli képet a Széll-kormányról Cziráky, a miniszterelnök 1903-ban megbukott, az évtizedek óta kormányzó Szabadelvű Párt pedig 1905-ös választáson nem gyengén beégett.