„A fekete bajuszos arc minden sarkon ott meresztette a szemét. Ott volt a szemközt álló ház homlokzatán is. A NAGY TESTVÉR FIGYEL TÉGED – hirdette alatta a felirat, s a sötét tekintet mélyen Winston szemébe fúródott. […] A távolban helikopter szállt le a tetők közé, egy pillanatig úgy lebegett ide-oda, mint egy dongó, aztán nagy ívben ismét elrepült. A rendőrőrjárat volt, amely beles az emberek ablakán. Az őrjáratban azonban még nem volt semmi rossz. Rosszat csak a Gondolatrendőrség jelentett.”
George Orwell: 1984
A lakótelepi ABC előtti nyilvános telefonfülke oldalát hosszú évekig ékítette az ugyan lakonikus tömörségű, de annál gondolatgazdagabb felirat: MIT LESÖL, BOGNÁR? Ezt a piros szórófestékkel felvitt szöveget egy újabb grafiti, mely a szerzőnek a világ folyásáról szóló tömör véleményét fejezte ki, szemantikailag ekképp módosította: MIT A FASZT LESÖL, BOGNÁR? Nem tudjuk, s nem is érdekes, ki az a Bognár, mit, mikor és hogyan lesett, mindazonáltal ezt a múlandó cselekedetet tartósan megőrizte a fülke oldala, emlékeztetett minden arra járót a tettre, mely e bevésés (inskripció) nélkül minden bizonnyal nem kapott volna nyilvános teret. A név és a cselekedet rögzítése azonban válasz a fent említett Bognár voyeurisztikus tekintetére, leskelődésére. Frappáns módon a visszájára fordítja a kukkolás bűnét, és immáron a megfigyelőből lett megfigyelt. Afféle ironikus bosszúként a tekintetet Bognár felé fordítja: a voyeur, a kukkoló többé már nem Bognár, hanem az lesz a kukkoló, aki e feliratot olvassa. A nézőből nézett lesz, a nézés alanyából tárgy, ábrázolt, a tekintet céltáblája, az írás révén pedig a nézés múlandósága rögzítéssel, mediális emlékezettel cserélődik fel. A néző pontosan azt a szerepet foglalja el, amelynek korábban Bognár volt a birtokosa. „A magunk módján mi is figyeltetünk, aki előttetek áll, az a mi emberünk” – ahogyan a Sziámi zenekar Besúgok és provokátorok című klasszikus, a 80-as évek spiclitechnikáját kifigurázó dalszövegében áll. Mindenki megfigyel mindenkit.
A cinéma verité kameráját a filmelmélet gyakran tárgyazza a voyeurizmus nézőpontjából, mely az emberek életét kukkolja és rögzíti. A 30-as évek szovjet avantgárdjának zseniális rendezője, Dziga Vertov (főműve, az Ember a felvevőgéppel meglátásom szerint a filmtörténet egyik legjobb alkotása, ajánlom mindegykinek) a kamerát egyenesen kinoglaznak, azaz film-szemnek tekinti, mely a „valóság” megragadásával jut el a kinopravdáig, a filmigazságig. Mármost eltekintve a szem, a filmkamera és az igazság ezen teoretikus párhuzamba állításának némely gyengeségétől (pl. a kamera egyszemű, az emberi szem bifokális; a filmtekercs felülete sík, a szemé domború; a film nem maga a valóság, csak a valóság jele, reprezentációja; etc.), a lefényképezett képet az igazság bizonyítékaként szokás tálalni, ez a megközelítés a valóság és a valóság jele között ontologikus megfeleltethetőséget tételez fel. A filmfelvétel által rögzített képet a bizonyosság, a hitelesség jelének tekintik, ami látva van, az igaz. A látás és a bizonyosság összefüggése a szólásokban is kézzelfogható: nem hiszek, istenben, mert még sohasem láttam, vagy hiszem, ha látom. A bűnüldözés és az igazságszolgáltatás a fényképet (legyen az állókép vagy mozgókép) hiteles bizonyítékként fogadja el, nem véletlen, hogy mára már szinte alig van olyan nyilvános tér, amelyet ne kamerák pásztáznának. Mairohanóvilágunk ezen divathulláma a Nagy Testvér alakjában megérkezett Kapuvárra is. A kapuvári önkormányzat 2008. október 27-én tartott ülésén éppen a bűnmegelőzésre hivatkozva döntött térfigyelő kamerák felállításáról, a pályázaton nyert másfél millió forintból elsőként a Fő tér és a Lumniczer utca kereszteződésében 2009 elején szereltek fel egy kamerát, melynek központja a rendőrkapitányságon van. További három helyen is terveznek képrögzítő apparátusokat elhelyezni, a Kenyérszegő szobránál, a Kis-Rába áruháznál illetve a Gesztenye soron.
A totalitárius rezsimek hatalomgyakorló mechanizmusáról szóló orwelli utópia a polgári demokráciákban kezd testet ölteni. Az információs technológia fejlődésével gyakorlatilag most már alig van olyan tér, amely ne lenne bekamerázva, a Nagy Testvér mindenhol jelen van és megfigyeli az embert. A jelenlegi telematikus társadalmat egy olyan hálózat szövi át, mely maga láthatatlan, de ő mindent lát. Ennek a hálózatnak alapvető ismérve a hiperkontroll, vagyis minden aprólékos ellenőrzése, amely kamerák omnipotenciáján keresztül valósul meg. A bankban nemcsak a kimondottan megfigyelésre szerződtetett biztonság őr tartja szemmel az ügyfelet, hanem kamerák is, melynek hollétéről gyakran nincs is tudomásunk. A Fekete Péter című cseh(szlovák) filmklasszikusban a címszereplő még fapados módon, azaz saját szemével kukkolta a potenciális tolvajokat a boltban, ma már mindez mediatizált módon, biztonsági kamerák révén történik. Sőt, külső vagy belső tereket webkamerák segítségével az Interneten televizuális módon (értsd: a tele-vízió eredeti jelentése távolba-látó) is követhetünk, előbbire a Szent Anna templom tornyára felszerelt kamera, utóbbira pedig a Sopi példa. A pásztázás lehetőségének beavatott személyhez és helyhez való kötöttsége megszűnik, így válik a megfigyelés lokálisból globálissá (vagy ahogyan a médiaelmélet mondja: glokálissá). Beszédes, amikor utcai tüntetéseken a kivezényelt rendőr kamerával a kezében Tomcatet veszi filmre, míg Tomcat a rendőrt kamerázza. A webkettő legnagyobb horderejű újdonsága, a Youtube a voyeurizmust illetően a digitális kor egyfajta archetípusa, ahol bárki, bármikor, bármilyen és bármennyi anyagot korlátlanul feltehet, s nem véletlen, hogy a Youtube anyagainak jelentős részét ellesett szerencsétlenkedések töltik ki. Senki nem tarthatja magát biztonságban, szinte minden azonnal képpé válik, semmi nem maradhat rögzítetlen, ártatlan, senki nem szökhet el a kamera kukkoló szeme elől. (Amíg a Magyar Királyság első kétszáz évéből kétszáz rögzített anyag, döntően oklevél maradt fenn, addig az, aki csak egyetlen év, a 2009-es év rögzített adatainak összegyűjtését venné a fejébe, alighanem a lehetetlenre vállalkozna.) A voyeurizmus az információtechnológiával megtámogatva a jelenkor egyik népsportja. Az 1960-as Peeping Tom c. film ebből a szempontból csak előszél volt (a peeping tom az angolban a kukkolás szinonimája, ahogyan a peep-show is a kukkolásra utal). Ma „hétköznapi” emberek életét leshetjük meg a Big Brother show-kban, mely elnevezését éppen George Orwell regényéből nyerte, vagy a Győzike típusú műsorokban. Szánkban hamburgert csócsálva élő adásban leshetünk bele amerikai autósüldözésekbe, O. J. Simpson perébe, melyek a hollywoodi filmek dramaturgiáját követik. Sokatmondó, hogy a manhattani Ikertornyok lerombolásának élő közvetítésekor a CNN kénytelen volt a „EZ NEM FILM” feliratot kiírni a képernyőre, mivel a híradások olyan nagymértékben a hollywoodi fikcióból merítkeztek, hogy a dokumentumot és a játékfilmet a néző összetévesztette (az éppen akkor az USA-ban tartózkodó Csapó Gábor egykori magyar vízilabdázó is a tévét bekapcsolva azt hitte, filmet lát). Amikor a kapuvári rendőrkapitányságon a monitor előtt ülő rendőrök a Fő téri eseményeket kukkolják, mint a Nyócker c. animációban, voltaképpen televíziónézőként viselkednek, ahol a film reality show-ként működik. A kamera és a rendőrség összeköttetése nem más, mint zártkörű televíziós hálózat (CCTV, azaz Closed Circuit Television), amelynek legkifinomultabb példája az ún. londoni acélgyűrű nevű megfigyelőrendszer, mely intelligens és beszélő kamerákat alkalmazva behálózza szinte az egész City-t. A huszadik századi biztonsági rendszereknek három fázisa volt: kezdetben kockás konyharuhájukon nyugdíjas pedellusok és portások kanalazták fülkéjükben a tőtöttkábosztát, majd borotvált fejű, napszemüveges izomagyak tartóztatták fel a betolakodót a klubokban, bankokban, szupermarketekben, ma pedig a biztonságiak feladata az, hogy tévézzenek, és kukkolásukkal tárják fel a lehetséges bűncselekményeket. A Hátsó ablak című Hitchcock-filmben például éppen a szomszédok módszeres kukkolása fedi fel, hogy bűntett történt. Csakhogy, ahogyan a Hitchcock-opusban, úgy a térfigyelő kamerák által közvetített képeket figyelő rendőrök számára is először mindenki potenciális bűnelkövető, s azt is megfigyelik, aki nem tolvaj, nem garázda, nem gyilkos. Mert lehetséges, hogy a járókelő egy óvatlan pillanatban, amikor azt hiszi, senki nem figyeli, nyilvános térben, például utcán megvakarja az ülepét, és a monitor előtt a rendőrök ezen jót mulatnak (aztán persze, hogy nevetségessé tedd magad, hivatkozhatsz nem létező személyiséged jogaira). Mint ahogyan az is lehetséges, hogy, teszem azt, Marian Cozma nem biztos, hogy szerette volna, ha ország-világ látja a biztonsági kamerák felvételét meneküléséről. A kamerák általi folytonos rögzítettség, képpé válás egy nagyobb szerveződésbe, a megfigyelés, a láthatatlan információgyűjtés, a magánéletbe való behatolás magasabb struktúrájába illeszkedik. A térfigyelő kamerák általi megfigyelés csak a besúgás, a kémfilmek szofisztikáltabb formája, de az elektronikus ujjlenyomatok között ott van emellett az IP-cím általi ellenőrizhetőség, elektronikus levelek államvédelmi célból való feltörése, a Gúglinak mint felmérhetetlen kiterjedésű adatbanknak a nemzetbiztonsági kockázata, a repülőtéri infravörös átvizsgálás etc. Nyilván itt nem azt kívánom eldönteni, hogy szükség van-e erre a rendszerre vagy sem, inkább egy szélesebb kontextusba ágyaznám a kapuvári térfigyelő-rendszert. Vagy ahogyan Gilles Deleuze francia filozófus fogalmaz: „Nincs értelme azt kérdezni, vajon melyik a rosszabb rezsim, mert mindkettő magában hordozza a felszabadítás és a korlátozás ellentétes erőit.”
Én, kis hamis, természetesen nem véletlenül citáltam ide Deleuze-t, hogy rohadjon ki az a taktikázó kisszívem, hanem hogy ebben az irányban folytassuk, és járassuk csúcsra szellemi szerpentinünket. Tekintettel arra, hogy Deleuze a figyelem/fegyelem fogalmainak teoretizálását illetően honfitársának, Michel Foucault-nak az elméleteit hívja segítségül, előbbi gondolatmenetének megértéséhez előzetesen utóbbihoz kell fordulnunk. Michel Foucault rendkívül szerteágazó életműve a hatalom, a tudás és a büntetés mibenléte és ezek összefüggése körül forgott. E fogalmi háromszög, mely kétségtelenül továbbiakkal lehetne kiegészíthető, egymást metsző lényegét talán a Felügyelet és büntetés című művében dolgozta ki a legalaposabban, mely Louis Althusser ideológiakritikájából indul ki. Az althusseri elmélet szerint a hatalom fenntartásának egyik legfőbb eszköze az ideológia, melyet az állam különféle intézményi hálózatokon, ún. apparátusokon keresztül gyakorol. A hatalom fenntartásának ilyenfajta intézményesült formái a család, az iskola, a börtön, a film stb. (az ideológiakritikáról, ill. annak kritikájáról filmelméleti kontextusban lásd: http://rizsaslecso.blog.hu/2009/03/25/az_ideologiakritika_vakfoltjai). Foucault szerint nem véletlen, hogy a gyárban a termelés katonai módon van megszervezve, az iskola pedig a börtönre hasonlít (vigyázban állás, elkülönülés, szabályok, tiszteletadás, büntetés – csak néhányat említve), mivel ezek a társadalmi fegyelem előszobái, amelynek célja az állam alattvalóinak kitermelése. Ezek az – althusseri terminológiával – „ideológiai államapparátusok” a társadalmi elnyomás szekértolói, amelyek az ideológia fenntartása érdekében előírásokkal szabályozzák a társadalmat, az állam alattvalóit pedig kategóriákba szorítják, kényszerítik bele. Klasszikus foucault-i példa erre a bolondság és a szexualitás: aki nem illeszkedik a társadalmi normához, az ezen ideológia által könnyen minősül őrültnek (vö. Foucault: A bolondság története), vagy mivel a vérfertőzés a génállomány elsatnyulása miatt, a homoszexualitás pedig a fajfenntartás szempontjából nem a társadalmi érdeket szolgálja, büntetendő vagy megvetés alá esik (vö. Foucault: A szexualitás története I.-III.). Ahhoz, hogy az ideologikus államapparátusok az ideológia hatalmát fenntartsák, magát a tudást is birtokolniuk kell. A tudás foucault-i értelemben tehát uralkodási forma, mely alattvalóinak felügyeletéhez a társadalmi transzparencia elfogadott, vagy inkább elfogadásra kényszerített intézményes formáit alkalmazza. Magyarán természetesnek tünteti fel azt, ami nem az. Esetünkben az állampolgárok kamerán keresztül történő megfigyelését. A látás (vagyis a kukkolás) a tudás, végső soron pedig a hatalmi beavatkozás egy szublimált formája, amelyet a hatalom gyakorta ún. „panoptikus tekinteten” keresztül alkalmaz. A panoptikus tekintet Foucault logikájának egyik központi eleme, a pán gyökből (vö. panoráma)l származik, és arra a globális tudásra utal, amelyet a mindent látó tekintet magáénak tudhat (a kapuvári térfigyelő kamera is 360 fokos szögben képes pásztázni, ha úgy tetszik, panorámázni a teret). A panoptikus tekintet ebből a szempontból az isteni szem emberi klónja. Itt lép be a képbe Gilles Deleuze, aki az Utóirat az ellenőrzés társadalmához c. írásában az állami felügyelet két explicit szakaszát különbözteti meg, melyből kikövetkeztethető egy harmadik, mely kronológiailag a legelső. Az első az „uralkodói hatalom” fázisa, mely az abszolutista hatalomgyakorlás technikája, és amely az elnyomást nyíltan alkalmazza (inkvizíció, egyházi kiközösítés, fej- és jószágvesztés stb. révén). A második szakasz a felvilágosodás nyomán kifinomultabb módszert alkalmaz, a 18. és a 19. századra jellemző, és ezt Deleuze éppen Foucault nyomán a „fegyelem társadalmának” nevezi (alapvető jellegzetessége a büntetés, kirekesztés). A harmadik szakasz, amelyhez a poszt-posztmodern térfigyelés is tartozik, az ún. „ellenőrzés társadalma”. Ez a technika a hatalmat a megfigyeléssel illetve a tudás ellenőrzésével tartja fenn. A tömeget – ahogyan a francia elmélész mondja – „öntőformákba” kényszeríti, az egyént tucatemberré alakítja, akinek előírások szerint kell viselkednie. Nem azt tartja fontosnak, ami az egyén számára hasznos, hanem ami a társadalom számára hasznos. A felügyelet egyre nagyobb léptékeit Deleuze szerint az ideológia fenntartására hivatott avitt intézmények és előírások válsága indokolja: „A felelős közigazgatási szervek egymás után jelentik be a szükségesnek vélt reformokat: iskolareformot, az ipar reformját, a kórház, a hadsereg és a börtön reformját. Ki ne látná azonban, hogy ezek az intézmények a végét járják, bármeddig nyújtjuk is agóniájukat.” [Zárójel: nyilván itt nem a Gyurcsány-Orbán ellentétre, még csak nem is Obama-Medvegyev harcra kell gondolni, ez az elmélet annál sokkal globálisabb és elvonatkoztatottabb.] A mindenre kiterjedő társadalmi ellenőrzés a nevelés és a (re)szocializáció tartozéka, vagyis a Nagy Testvér ezen megfigyelésének feladata a tömeg „öntőformába” terelése, s ebből a szempontból nincs különbség sztálinista diktatúra, Stasi-hálózat, orwelli totalitárius rezsim vagy polgári demokrácia között. Ebben a kontextusban mindenki és minden apparátus potenciális spicli, besúgó, kém, ahol mindenki megfigyel mindenkit. Ahogyan egykor Bognár volt a voyeur, mi pedig a nézés tárgyai, úgy váltunk mi voyeurré, Bognár pedig a nézés tárgyává. Amíg azonban akkor e megfigyelés „primitív” eszközökkel (értsd: szemmel) történt, addig Deleuze szerint a mai felügyelet panoptikus, omnipotens jellegű, és legfőbb apparátusa a számítógépes ellenőrzés, többek között a kamerás megfigyelések hálózata.
Üdvözlet a Mátrixban!