Érdekes módon egy csomó – najó, néhány – érintkezési pontot találhatni Kapuvár és Szeged szobrászata közt. Ebből az egyik ilyen nexus a Kenyérszegő c. térplasztika, melyet ugyan csak 1973-ban állítottak fel Kapuváron a Hősök Parkja délkeleti sarkában, ott, ahol korábban a Pihencs nevű fűszerbolt, majd Kurcsics István kolbászsütője volt, mégis hamar a város jelképévé vált. [A kolbászsütő később a Lumniczer utca sarkára, a Hanság-sörkert mellé került.] Itt a parkban a kolbász, a hús helyett a kenyér lett a menő, ezért mi sem volt természetesebb, mint hogy augusztus 20-án avatják fel a szobrot, nem is sejtvén, hogy pontosan harminc esztendő múltán ez a hús-kenyér metamorfózis megismétlődik. 2003-ban ennek a sormintának az ellentéte hozta lázba a népeket: éppen a kenyérünnep fog a húsról szólni, amint erről egy korábbi bejegyzésemben szólottam volt [lsd: www.kapuvar.blog.hu/2009/02/14/pick_brother_hungaroringa_dramajatek_ot_felvonasban ].  Egy sima, egy fordított.

Mármost a Kenyérszegő hiába foglal el a város önmagáról kialakított ikonográfiai megjelenésében ilyen központi helyet, a szobor létrejötte nem Kapuvárhoz, hanem Szegedhez kötődik. Genezisét Kontha Sándor frankón leírta 1985-ben megjelent Pátzay Pálról szóló albumában: „Még Móra Ferenc hívta meg őt [gyengébbeknek, de ilyen nincs: Pátzayt – ezt csak azért szövöm bele, hogy szétírjam a mondat koherenciáját, meg hogy szerepeljek tudákosan én is egyet, vagy kettőt] egy előadás [hellaóó!, megent itt vagyok a textusban] megtartására Szegedre. Ez tehát a 30-as évek elején lehetett. Megérkezvén, friss kenyér illata csapta meg az orrát, ezt követve jutott el aztán a piacra, ahol a szegedi és környékbeli menyecskék malomkenyérnyi kenyereket árultak. A kis vázlat még az élmény hatására készült. Az évtized végén Barát Béla építésztől kapott megbízást a szoborra. Ez a példány elpusztult a háború alatt. Így variálódott, érlelődött, s nőtt fokozatosan életnagyságon felülivé.” Nem tudom, hogy Kontha Sándor melyik szoborváltozatot mondja elpusztoltnak. Az említett „kis vázlat” (avagyis: egy másik kis vázlatról van szó?) 1944-ben készült, és ez nem pusztolt el, hanem van. Ha ismereteim nem csalnak, ezt a kisplasztikát a helyi Pátzay-gyűjtemény őrzi. Na és erről az 1944-ben mintázott variánsról lett felnagyítva az 1973. augusztus 20-án felavatott kapuvári Kenyérszegő szobor.

Tovább is van, mondjam még?

Jó’van ám na, türelmessen, csak türelmessen. Némely helyeken, könyvekben és korcsmákokban, találkozhatni olyan információkkal, miszerint Pátzay Pál, oppidumunk e Nagy Szülötte bezony átvágta szülővárosát. Mi, hogy hogyan? Nos, a fáma úgy szóla, hogy a Kenyérszegő szobra akkoriban már délcegen állott máshol, egy távoli alföldi városban, ám ezt Pátzay eltitkolta. Ez az eltitkolt hely lenne Szeged. Csakhogy nem árt kimosdatni kicsinyég a mi jeles szülöttünket a vád piszkából, tudnyaillik noha Szegeden valóban megtalálható a Kenyérszegő égi mása, ám ellenben ez 1984 óta vitézlik csak ott, tehát a kapuvári szoborállítást nem előzte meg a szegedi. De ma már nem vitézlik ott.

Ha továbbra is velem tartasz, azt is megtudhatod, drága kicsiny olvasóm, nyalom a szájad, hogy miért nem.

A szegedi verzsön a színegységes összhatású, klasszicista épületekkel körbebástyázott Klauzál téren állt. A közteret az ezredforduló táján teljesen felújították, s ezért Szeged nemzetközi építészeti díjat is nyert, bár nem biztos, hogy a város állítólagos mediterrán mivoltát fémjelzendő a teret pálmafákkal kellett volni szétbacni. [Ezzel az említésre méltó hazafiúi tettek sora be is fejeződik Bartha László polgármesterségéből, haj, de szép is volt.] Pátzay alkotását a tér rekonstrukciója mián elszállították, s jó szittya szokás szerint már nem is került oda vissza soha többé. De nem, ez most kivételesen nem a magyarosch turáni átok újabb manifesztációja, vagy a cluj-napocai Mátyás-szobor pandanja. A szobor azért állt azon a Klauzál téren, mert ott volt Szegeden a kenyérpiac, tehát pontosan az a hely, amiről Kontha Sándor fentebb regélt nekünk. Igen ám, de a Kenyérszegő alig észrevehetően a tér egyik sarkába volt beszorítva, meglehetősen méltatlan helyen, ezért a város – és így lesz a magyar tragődiából hepiending – megfelelőbb teret keresett neki. (Itt vagy még, olvasó, ugye? Na azér’ ám.) Így állították fel újra Pátzay művét új helyen 2001-ben, méghozzá a Dugó tér (még lazábbaknak: Megdugó tér, ill. McDugó tér, hivatalosan pedig Dugonics tér néven törzskönyvezve) és a Kálvária sugárút sarkán, a 3-as és a 4-es villanyos körösztöződénél, amint az az alábbi fotográphiából kivehető:

Tévedsz, barétom, itt a Szeged–Kapuvár-tengely történetének még nem csaptunk a végére. Jön egy mellékdal. Hol volt, hol nem volt ugyanis, most, hogy a Kenyérszegő jobban látható helyre került, szemet is szúrt a jövő némely ígéretes reménységének, egyes művészettörténetileg széjjelművelt leendő értelmiseggeknek. A Bihari Levente nevű jövőreménység ugyanis a Kenyérszegő által reprezentált vaskos parasztasszony alakját egy egyetemi lapban 2001 eőszén magát jópofának gondolván Down-kórosnak nevezte, s csípőből leszocreálozta, nyilván, mert ez az egyetlen „stílus”irányzat [azért teszem idézőbe, mert a zokosok kimutatták, ilyen stílus nincs, ez voltaképp a klasszicizmus monumentalista átfogalmazása], melynek neve füléig eljutott a messzi katedráról. Nemsokára meg is íratik rája a válasz, melyet azon fals érv miatt, miszerint tekintettel arra, hogy ez az egyetemi lap nem igazán jár kapuvári háztartásokba, itt most egészében idekopérozok, és közben el is búcsúzom.

Pátzay és a szobrok, avagy Down-kóros-e a Kenyérsze[g]ő?

„Hoppá, majdnem meglendült a kezem, és kis híján azt gépeltem ide, hogy Válasz Bihari Levente Szeged és a szobrok roppant leleményes című krokijára (Hökkentő, 2001/10), de nem, nem az. Csak mondjuk, az egy kicsit zavar, hogy az említett szerző olyan témáról fogalmazza meg a véleményét, aminek nem járt utána, hogy (isten őrizz!) úgy mondjam, nem tudja, miről beszél. Ezt a mirőlt tessenek úgy érteni, hogy tudatában lenni annak, mi az, amiről írok – mert, bíz’, jómagam kötve hiszem, hogy a cikkíró utánanézett annak, mi az a topic, amit ceruzája hegyére helyez.

Az én abnormálisan túlfűtött lokálpatriotizmusomat pedig különösen húsbavágóan érinti a kérdés, mivel a szóbanforgó szobrot, a Kenyérsze[g]őt (ti. így hívják) egy bizonyos Pátzay Pál nevű csákó alkotta, aki mellesleg kapuvári volt, és ugye, rögvest kiderül ebből, hogy én is kapuvári valék. Nos, Kapuváron megvan ennek a szobornak a másolata, és a város szimbólumának számít. A legenda szerint a szobor ötlete akkor fogant meg Pátzayban, amikor Móra Ferenc a harmincas évek elején meghívta őt Szegedre, s az egyik piacra kimenvén megcsapta őt a frissen sütött kenyér illata. Ma persze mindez másképp történne a Mars téren, merthogy épp a kenyeret áruló kofa kedves Mi kő? kíváncsiskodó kérdése csapná meg az ember (bocs, polgár) agyát. De higgyünk ennek a lírai sztorinak… (És vissza:) Szóval Pátzaynál a kenyér szimbolizálta az életet, plusz a nehéz paraszti munkát, s bár ez meglehetősen lapos közhely manapság, akkor, úgy látszik, még nem volt égő.

            Úgyhogy nem tudom, honnan veszi a kedves szerző a „szocreál” jelzőt akkor, amikor a szobor jóval korábban keletkezett a beszüremkedő korigénynél, ezért ehelyett én inkább az újklasszicista terminust javasolnám. Továbbá, árulja már el nekem, miből jutott arra a következtetésre, hogy »volt egy korszak, amely az ilyet nevezte nőideálnak – valahol az egész nőtársadalmat megcsúfolva ezzel«? Bele volt vésve, hogy Én nőideál vagyok, vagy mi a szösz? De még ha… a nőideál standard dolog? Ha azonban az ember (legyen az Nő) egész nap kint túrja a földet a mezőn, vagy – nem t’om – kévébe köti a búzát, elég nagy az esély arra, hogy előbb-utóbb túlcsorduljanak idomjai, és kicsit meglátszódjék alakján a munka. A Down-kóros hasonlításról meg majd mindenki eldönti, mennyire ízléses poén. Egyszóval tartok tőle, hogy ebben az »intő és elrettentő példában« (mitől rettent el?, a melótól?) Pátzay nem a Private Gold-on szereplő vékony cicababák törékeny testalkatát igyekezett megformázni, hanem. Hanem. (Na, most itt nem mondom meg a frankót.)

            Egyébként a Kenyérsze[g]ő c. térplasztika, mely, ugye, Kapuváron is ki van állítva, s én is kapuvári vagyok (meg a Béla is), nem tartozik a legsikerültebb Pátzay-alkotások közé, még a neoklasszicizmus szobrai között sem. (Kitérő: merthogy Pátzaynak vannak expresszionista szobrai is, sőt az ő rajzaival indult a Ma és a Nyugat.) Az azonban érdekelne, hogy miért nem ennek a szobornak a képe került bele a Hökkentőbe, csak nem annyira »intő és elrettentő példa«? Hát, mit mondjak, az illusztrációként bekerülő Kárász utcai szobor megintcsak nem Henry Moore egyik gyöngyszeme. Persze, Pátzay sem egy Henry Moore, úgyhogy bocs. Szün.”

Post Scriptum: Még mindig nincs vége. A szerző a Hökkentő 2001/12. számában úgy riposztolt, hogy a szobor neki akkoris szocreál. – Jó, akkor legyen.

Ennek a czikknek így örvendett Szeged lelkes községe

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.