Nagy port vert fel a városban, hogy 2008. december 5-én a Kapuvári Polgári Társaság kezdeményezésére és annak képviseletében Kóczán Zoltán, valamint  meghívott vendégei a trianoni harangláb tőszomszédságában Wass Albert-szobrot avattak. Milyen mnemotechnikai módszerrel és szimbolikus jelentéssel bír az, hogy az erdélyi író emlékművet kapott Kapuváron?

A politika esztétizálása

A magyar irodalom örökös rákfenéje, hogy irodalmi szövegek gyakorta viselnek olyan terhet, amelynek képviselete vagy hordozása eredendően nem tartozna rájuk, vagy  utólag ilyen szerepek eljátszására kényszerítik őket. A hazai közbeszédben a politika minduntalan levehetetlen Nessus-ingként igyekszik hozzátapadni az irodalomhoz. Hasonlóképpen az író is olyan idealizált szerepfelfogás foglya, amely megint csak nem az ő feladata: az írónak példát kell mutatnia, a költőnek erkölcsi nagyságnak kell lennie, ő a zászló, aki a nép előtt jár stb. "Lobogónk Petőfi" - mondták nem is olyan régen. A fenét a lobogónk! Egy költő, egy író, amikor ír, nem több szövegnél. Mert amikor hegyekről ír, akkor a hegy nincs benne a könyvében, csak a hegy szó, ugye, bele sem férne egy egész hegy, mert marha nehéz lenne a könyv, és be sem tudnánk csukni. Arról már nem is beszélve, hogy ahonnan elhordanánk a hegyeket, ott mi lenne, egy jókora lyuk tátongana, s az árván maradt hely kiáltana, hogy adjátok vissza a hegyeimet. Lejárt már az az idő, amikor a költő egy görnyedő Atlasz, aki a világ összes terhét a vállán cipeli. Mi lesz a világgal, létem, ha végleg lemerült, kérdezte hajdan Nagy László, s Petri György meg is válaszolta, mi lenne, semmi, meghalsz, kész. Egy írót nem az minősít, mekkora erkölcsi nagyság, micsoda rettegett Messiás, hanem az, mekkora író, azaz pusztán a művéből kinyerhető esztétikai minőség. Lehet persze az íróról-költőről beszélni másképp is, lehet politika, bulvár, sztárkultusz alapján. Mondjuk születhetnek olyan értekezések, hogy Petőfi mint politikus, Petőfi mint táncdalénekes, Petőfi mint egyszemélyes realiti só - csak akkor hozzá kell tenni, hogy ez nem irodalom. Politikát irodalomként eladni szereptévesztés. Ahogyan Esterházy Péter egyszer megfogalmazta, "az író ír, az olvasó olvas stb." S aztán nyíltabban: Az író ne népben és nemzetben gondolkodjon, hanem alanyban és állítmányban. Ha a szerző vagy az utókor politikai nézetek szócsöveként akarja használni az irodalmat, az nem tesz jót a színvonalnak.

A másik oldalon pedig előfordul, amikor az írót-költőt utólag akarja a politika valamilyen ideológia képviseletére kisajátítani. József Attilát a kommunizmus lángoszlopaként igyekeztek reprezentálni, de kommunista lett Petőfi is, mivel megírta az "egyenlőség" himnuszát, miszerint ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet. De így gyártottak kommunista hőst Dózsa Györgyből is, mint plebejusból, aki szembeszáll az "úri világgal." Ezek a rájuk kényszerített szerepek nem azért rosszak, mert a kommunisták csinálták, hanem azért rosszak, mert torz képet alkotnak, kilúgoznak, felhasználnak és meghamisítanak. A 70-es és a 80-as évek frissülő irodalomszemlélete után, a rendszerváltozást követően meg aztán pláne úgy tűnt, hogy ez a betegség nem fog tovább fertőzni. Nem lennénk azonban magyarok, ha amink van, ne osztanánk kétfelé. A valaha fontos szerepet betöltő Írószövetség Kalász Márton áldásos vezérlete alatt voltaképpen gittegyletté züllött, és a Fidesz körül csoportosuló udvari írók és bértollnokok martalékává vált. Az írószövetségből csapatostul kilépő írókat baloldalinak bélyegezték, holott ők azért szüntették meg tagságukat, mert nem akarták, hogy újból a politika határozza meg az irodalmat. Újratermelődött és elmélyült a hagyományos(sá egyszerűsített) népies-urbánus ellentét.

Wass mint Márai protézise

 A magyar jobboldal és holdudvara nem először folyamodik ahhoz a stratégiához, hogy bizonyos irodalmi alakokat vagy történelmi személyeket lenyúl, hogy önnön mitológiáját megteremtse. Így volt ez már 1996-ban, amikor a Honfoglalás című történelmi filmet sikeresen átideologizálták, a témát propagandaanyaggá degradálták. Ennek forgatókönyvírója az a Nemeskürty István volt, aki a Fidesz egyik főideológusa. Mivel a készítők nem a történelemre, hanem az aktuálpolitikai üzenetre helyezték a hangsúlyt, nem meglepő, hogy a forgatókönyv zavaros, a narráció bukdácsoló, a dikció élettelen, a dramaturgia pedig erőtlen lett. Az ideológiai üzenet az volt, hogy ahogyan ezer éve, most is új honfoglalásra van szükség, és ebben a képzelt viszonyban a csak Árpádhoz mérhető történelmi héroszt pedig tudjuk, ki testesítette meg.

A Fidesz önmagára alkalmazva sikeresen sajátította ki a "polgár" fogalmát, egyre inkább leegyszerűsítve a logikát: Polgár az, aki fideszes, és aki fideszes, az nemzeti. Ergo: a nemzet képviseletére csakis és kizárólag a Fidesz lehet hivatott, minden más elfajzás, a sors által ránk mért ideiglenes állapot, felborult világrend. Kézenfekvőnek tűnt tehát az éppen akkoriban felfutó, divatba jövő és a nemzeti kánonban helyet kapó Márai Sándor ideológiai kilúgozásával megpróbálkozni. Noha igaz ugyan, hogy Márai a polgári életeszmény hívének tűnt, és az Egy polgár vallomásai ideális allannyá tették volna, de Márai szövegei ennek az átértelmezésnek ellenálltak. Kiderült, Márai világlátása sokkal bonyolultabb, a hagyományos népi olvasótábort intellektuális attitűdjével kevésbé szólítja meg, sőt mint a "polgári oldal" potenciális bálványa sem állhatja meg a helyét: "szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint polgárok között" - írta regényében. Ahogyan azt a teoretikusok megfogalmazták, minden politikai ideológia velejárója a leegyszerűsítés, a világ "jóra" és "rosszra" osztása, amelyben saját magukat idealizálva, az ellenséget pedig diabolikusan reprezentálják. Miután Márai Sándor ennek a végtelen redukciónak nem felelt meg, hiszen minden politikai kurzusnak kritikusa volt, új totemállatot kellett gyártani. Márai ezt a kisajátítási kísérletet túlélte, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy éppen a kapuvári Wass-szobor körül kibontakozó vita kapcsán volt, aki "ősbolsevistának" nevezte. Mármost beszédes az ív, amelyet a kassai polgár a jobboldal lángoszlopának jelöltjéből az ősbolsevista fenevadig leírt. Miután Márait nem lehetett a jobboldal idoljává "regulázni", az új fétist Wass Albertben találták meg. (Márai pedig végképp kihullott a pixisből, amikor napvilágot látott nem éppen hízelgő értékelése Wass egyik irodalmi művéről, alpárian könnyzacskófacsaró, irredenta álműdalnak, fülhasogatóan hamis, a krajcárosan üzleties műhazafiság émelygést keltő megnyilvánulásának nevezve azt.)

A Márait helyettesítő Wass Albert viszont minden ízében megfelelt e szerepnek. Márai és Wass életútja is hasonló: mindegyik határontúli lett Trianon után, mindkettő emigrációba kényszerült, mindkettő az USA-ban folytatta irodalmi pályafutását, mindkettő fontosnak tartotta szűkebb hazáját (Erdély és Kassa), és  aggastyán korában mindkettő öngyilkos lett, sőt mindketten haláluk után formálódtak sztárrá. Irodalmi szerepfelfogásuk azonban radikálisan eltér. Ami a jobboldal számára vonzóvá tette és olvasótábora körében biblikus szintű igehirdetővé tette Wass Albertet, az a transzszilvanizmus cseppet sem eredeti mutációja. Idealizált nép, leegyszerűsített, így könnyen emészthető világkép, szűkebb otthonának ismerete (noha könyveinek zömét idegenben írta, így ismerete csak képzeletbeli), giccsromantika, Erdély utáni nosztalgia. Valószínű azonban, ami a Fidesz számára igazán népszerűvé tette, az kérlelhetetlen és véresszájú antikommunizmusa: ez a jobboldal számára természetesen nem azért volt fontos, hogy a kommunista rendszer elutasítását ennek örvén hangoztassa, hanem azért, hogy ingatag érvekkel szellemi folytonosságot kreáljon a kommunizmus és a mai baloldal között. Vagyis a Fidesz Wass Albert életművét aktuálpolitikai célokra kívánta felhasználni, hogy afféle ideológikus bunkósbotként jelenlegi politikai ellenfelét csépelhesse.

A kapuvári havasok: Hany Istók kontra Wass Albert

Amikor Kóczán Zoltán elvbarátaival emléket állíttatott Wass Albertnek, azzal megszakított egy szoboravatási hagyományt. Eddig ugyanis Kapuváron csak olyan szobor állt, amely vagy közmegegyezés alapján jött létre, vagy pedig valamilyen formában Kapuvárhoz kötődött. Esztétikai kvalitása ugyan jócskán hagy kivetnivalót, de mégiscsak általános konszenzus előzte meg  a Honfoglalási emlékmű, illetve a Szent István és Gizella-szoborcsoport felállítását, a Kenyérszegő, Veres János Kapuvárhoz kötődik, a Karikázó, az Ugrálóköteles lány és a Hárfázó című szobrok alkotói Pátzay-tanítványok stb. Ezzel szemben Wass Albert szobra sem nem a közakaratot tükrözi, sem pedig helyi kötődéssel nem rendelkezik. Noha Orbán Viktor tüszőrepedésig hangoztatja, hogy az embereket kell megkérdezni, itt, bizony, az embereket nem kérdezték meg. Talán az embereket csak akkor kell megkérdezni, ha az az ő érdekeiknek megfelel. És aztán csakugyan, mi köze van Wass Albertnek Kapuvárhoz? Nyilván számtalan, arra érdemesebb személyt lehetett volna találni, aki szorosabban fűződik Kapuvárhoz. A szobor körüli vita során sokan állították szembe Hany Istókot Wass Alberttel. Alighanem a világon nincs még egy olyan hely, ahová jobban illene Hany Istók szobra, még sincs ilyen Kapuváron. Ezt a lyukat tömné be a Városszépítő Egyesület által már évek óta dédelgetett terv, és ez az elgondolás időben jócskán megelőzte a Wass Albert-szobor kiötlését. Ennek ellenére ez utóbbi előbb valósult meg. Hogyan lehetséges ez? A hivatalos verzió szerint a Hany Istók-szobor költségének előteremtését pályázatokkal és adománygyűjtéssel a Városszépítő Egyesület vállalta magára, de személyügyi változások is hátráltatták a forrásszerzést, míg a Wass-szobor pályázati pénzből és "egyéb" támogatásból valósult meg. Tekintettel arra, hogy a személyügyi változást leginkább azt jelentette, hogy a városszépítők élére a fideszes Magyar Attila került, a másik szoborállítási akciót pedig párttársa, Kóczán Zoltán vezényelte, hogyan lehetséges az, hogy utóbbi nem tudott sikeres tippet adni előbbinek, hogyan szerezzen pályázati és "egyéb" támogatást? Valószínűleg úgy, hogy a Fidesz érdekeit képviselő Wass Albert szobra előrevalóbb volt a város érdekeit szolgáló Hany Istókénál.

A Kóczán Zoltán nevű irodalomtörténész Összes Művei

Wass Albert személyének és életművének megítélése körül nem alakult ki egyezség. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a kettőt (személy és mű) határozottan el kell választani egymástól, mert az irodalomtörténeti megközelítés csakis utóbbira tarthat számot, míg a személy feletti bíráskodás a történelemtudomány feladata. Pro és kontra gyakran hivatkoznak arra, hogy Wass Albert személye nem éppen a feddhetetlenség mintapéldánya, hogy vér tapad a kezéhez, hogy fasiszta nézeteket vallott, hogy a hungaristákkal kokettált. Mármost ennek a vitának a végére csakis a forrásokból lecsapolható bizonyítékok vagy cáfolatok tehetnek pontot, ám én ezeket a kútfőket pont annyira láttam, amennyire valószínűleg azok is, akik ezzel akarják szalonképtelenné tenni. Jómagam azonban nemcsak azért szeretném megkerülni ezt a témát, mert a források előttem ismeretlenek, van erre egy másik érvem is: ez nem irodalom. Látott már olyat az irodalomtörténet, hogy valakinek a politikai és morális nézetei elfogadhatatlanok, az illető jellemi fogyatékos vagy életmódja nem példaadó, s ettől függetlenül irodalmi kvalitása elvitathatatlan. Ezra Pound a fasiszták összefogására buzdított az olasz rádióban, A dzsungel könyve szerzője rasszista és hírhedt militarista volt, Gorkíj hithű kommunista, Bertolt Brecht a háború után az NDK-t dicsőítette. Aztán: Ady gyakran járt kurvákhoz, Kosztolányi nem éppen gerinces barátságairól híres, Szabó Lőrinc a feleségét csalta, Weöres rühellte a gyerekeket, Hajnóczy Péter alkoholista volt, Nagy László pedig gyógyíthatatlanul hitt saját szerepe világtörténelmi fontosságában. Ha Naplóinak újabb köteteit megjelentetik, Márairól is ki fog derülni, hogy nem mindig az a polkorrekt angyal. Mindezek azonban nem esztétikai értékek - s ezzel kívánom kikerülni azt a kérdést, amely az alkotások helyett a személyre fókuszál. Ezek nem az irodalmi megközelítés lapjaira tartoznak.

Életművének megítélése is tele van ellentmondásokkal, amíg egyesek "nemzetiként" (bármit is jelentsen ez) interpretálják gondolatait, addig mások ugyanazt a mondatot irredentának. Ettől azonban valaki még lehet jó író, hiszen ma nem biztos, hogy Sartre vagy Majakovszkij konklúzióit sokan elfogadnák, de ettől függetlenül irodalmi jelentőségük megkérdőjelezhetetlen. EP-t parafrazálva, a mondat nem nemzeti vagy irredenta, hanem alanyból és állítmányból áll. Az önmagában nem tesz még senkit sem rossz íróvá, ha irredenta, mert az irredentizmus nem irodalmi kategória, hanem politikai konstrukció. De ugyanez igaz a másik oldalról is: a "hazaszeretet", vagy az, hogy "magyar," nem irodalmi érték, amelyre a Wass Albertre csápolók előszeretettel hivatkozni szoktak. Attól tartok, ha ezeket az irodalmon kívüli szempontokat eltávolítjuk, nem marad más, mint a középszer. Egy irodalmi mű értékét ugyanis csakis esztétikai minősége és irodalomtörténeti helye alapján lehet kijelölni. Wass pedig nem a nemzeti kánon része. Ennek eldöntése  a szakma feladata, nem pedig holmi önjelölt irodalomtörténészeké, akik maguknak vindikálják a jogot, hogy eldöntsék egy irodalmi mű megőrzésre érdemes avagy selejt voltát. Kóczán Zoltán nevű irodalomtörténészt azonban nem ismer az irodalmi diszkurzus. De nem ismer Ivanics Ferenc nevű irodalomtörténészt sem. A szoborállítás szimbolikus gesztusával ők irodalmári jogosítvány nélkül is képesnek vélték magukat arra, hogy az irodalom döntnökeiként tündökölhessenek. Amikor Ivanics azt mondja, hogy Wass Albertet a szomszédos országokban félreértik, akkor minden kétséget kizáróan arra utal, hogy Romániában tömeggyilkosként tekintenek rá. Ez azonban irodalmon kívüli szempont, a történészekre tartozik, és őszintén szólva azt is erősen kétlem, hogy a képviselő önjelölt történészként a levéltári forrásokat szorgosan búvárolva jutott erre a következtetésre. Amikor pedig Kóczán ennek alapján "az író születésének századik évfordulójára" emlékezik, akkor azzal csak saját félműveltségét, dilettantizmusát és azt igazolja, hogy olyan ügybe kontárkodik bele, amire ő nem kapott szakmai felhatalmazást.  Ha ők az író esztétikai rangjáért emelték a szobrot, miért politikusok avatják és miért nem irodalmi értékeiért dicsérik? Azért, mert ők egész egyszerűen nem az íróra, hanem a politikus(sá tett) Wass Albertre emlékeznek.

Az életmű körüli bizonytalanságból pedig két dolog következik. Ha nem tudtak arról, hogy Wass Albert megítélése erősen vitatott, akkor tájékozatlanságukért terheli őket a felelősség. Ha viszont birtokában voltak ezen ismeretnek, és annak, hogy megosztja majd a közvéleményt, és ennek ellenére, valamint ennek tudatában döntöttek a szoboravatás mellett, akkor meg azért terheli őket felelősség, mert szándékosan szították tovább a feszültséget. Ha a Fidesz a nemzet egységére szavakban oly kényes (és az avatás dátuma szimbolikusan utal a kettős állampolgárságról szóló népszavazásra, vagyis a nemzet egységére), miért egy megosztó személynek avattak emléket?  A konszenzus kialakulását miért tartották másodlagosnak? És akkor vajon a nemzetre való örökös hivatkozás nem pusztán álca, az öltözékhazafiság és a szájmagyarság díszes megnyilvánulása, olyan fedőnév, amelynek egyetlen célja, hogy eltakarja a politikai akarnokság és az önkényes hatalomgyakorlás mechanizmusát?

A Fidesz mennybemenetelének szertartása

Azt gondolom, hogy ezek után bizonyítottnak tekinthető, hogy Wass Albert nem közakaratból és nem irodalmi megfontolások, hanem politikai mérlegelés alapján kapott szobrot. Mármost mi az a szimbolikus értelemkonstrukció, amely a szoborállítást kikövetelte? Hámori György polgármester szerint a városban minden civil egyesület állíthat szobrot, és az erdélyi grófnak a Kapuvári Polgári Társaság nevű civil szervezet állított emléket. A polgármester kijelentése enyhén szólva is szemforgató. A Kapuvári Polgári Társaság ugyanis a Fidesz szatellitszervezete, ez már a megnevezésből is kitetszik. Mármost ennek a Kapuvári Polgári Társaságnak Kóczán Zoltán az elnöke, aki egészen véletlenül a Fidesz tagja, és mit tesz isten, éppen a fentebb említetett Hámori György - egyébiránt szintén fideszes - polgármesternek az alpolgármestere. Ezek után a Kapuvári Polgári Társaságot civil szervezetnek nevezni több, mint cinizmus. Ha ehhez hozzáillesztjük, hogy Kóczán a szobrot Ivanics Ferenccel, Kapuvár egészen véletlenül szintén fidesznyik országgyűlési képviselőjével avatta fel, a kör lassan összeér, és a szellemi maffia szépen kezd kirajzolódni.

Mármost, ha azt vesszük, hogy Wass Albertet javarészt a Fidesz emelte kultuszfigurává, annak milyen szimbolikus követezményei vannak? Wassra politikai marketingfogásként volt szüksége a Fidesznek, azért, hogy saját termékét jobban eladhassa, illetve ideológiáját propagandisztikus úton terjessze. Ehhez járult még az, hogy az író antikommunizmusát arra kívánták felhasználni, hogy egy logikai bukfenc után az MSZP-vel szembeni ellenséges érzületüket allegorizálják. Kóczán az avatási ünnepségen kijelentette, nemcsak Wass Albertre, hanem a 2004. december 5-én lezajlott népszavazásra is emlékeznek, azaz Wass Albert személyén, vagy inkább ürügyén keresztül a Fideszre - megteremtvén ezzel önnön mitológiájukat. Wass Albertet tehát "fideszizálták", a róla kialakított imázst mindinkább a Fidesz politikai hasznához idomították, saját képükre és hasonlatosságukra formálták. Mindezeket egybevetve kijelenthető, hogy a Fidesz önmagának állított emlékművet, hogy szimbolikusan megünnepelje saját magát. Tekintettel arra, hogy a szobrot a Wass Albert-alapítvány képviseletében Bartha József református lelkész áldotta meg az avatási ünnepségen, melyen jelent voltak más egyházi személyek (például Radó Tamás kapuvári plébános is), akkor nyilvánvaló, hogy a Fidesz nemcsak hogy önmagát magasztalta fel, de egyúttal szakrális környezetbe is helyezte magát. Ez nem más, mint a Fidesz vallásos önapoteózisa, a szoboravatás rítusán keresztül saját mennybemenetelének liturgiája, amellyel a Fidesz szimbolikusan beleírja magát az üdvtörténetbe.

Valaha a várost "Vörös Kapuvárnak" nevezték, ma már igazán kijárna neki a "Narancs Kapuvár" titulus. Szép libikóka. Csakhogy amikor a Lenin-szobrot eltávolították, a Felszabadulási emlékművet lebontották, amikor a Varga Tibor iskolát átkeresztelték, azt nem azért tették, hogy most annak politikai ellenpontja foglalja el a helyüket. Annak nem pusztán az volt az üzenete, hogy soha többé kommunizmust, hanem hogy soha többé totalitarizmust. Annak az üzenete az volt, hogy soha többé olyan politikát, amely a város közterein, épületein öndicsőítő, önfényező módon önmagát akarja megörökíteni, soha olyan politikát, amely kizárólagosságra tör, soha olyan politikát, amely csakis saját felsőbbrendűségében hisz, és soha olyat, amely akkor érzi jól magát, ha mindenhol saját szimbolikus képmásaiban gyönyörködhet. Mert itt és most Wass Albert szobrán keresztül a Fidesz a Fidesznek, Kóczán Zoltán pedig Kóczán Zoltánnak állított emlékművet!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.