Általában minden politikai rendszer igyekszik saját előzményeit megkeresni, hogy ezáltal legitimálja önmagát. A mai polgárinak nevezett érában vannak, akik saját előképüket Wass Albertben találják meg, míg korábban, a szocialistának nevezett időszakban a helyi munkásmozgalom hőssé tett alakjai képviselték ezeket a politikai előzményeket. Felettébb érdekes azonban, ahogyan az új rezsimek, melyek az azt megelőzővel mindig antagonisztikus ellentétben állónak próbálják feltüntetni magukat, ugyanazokon a szimbolikus jelentőségű tereken, helyeken, intézményekben telepszenek meg, amelyet a korábbi hatalmi struktúra is szentként tisztelt. Ezzel a szimbolikus térfoglalással mintegy rituálisan megsemmisítik a megelőző rendszert, s ugyanott annak ellentétét, oppozícióját hozzák létre. Nem más ez, mint színeváltozás. Budapesten pontosan ugyanott építették fel a sztálinista önreprezentáció monumentális emlékművét, a Sztálin-szobrot a tribünnel, ahol korábban a Regnum Marianum templom állt, a Szabadság téri Országzászló helyét a Szovjet Felszabadulási Emlékmű foglalta el, az Andrássy utat Néphadsereg útjának keresztelték át. Vagyis a tézisre következett az antitézis.

Kapuváron szintén az ellentét logikája mentén a Róm. Kath. Elemi Iskolát nevezték át Varga Tibor Általános Iskolává, hogy így szimbolikusan is a szocialista nevelés fészkévé tegyék azt az intézményt, amit korábban a „klerikális reakció” fészkeként bélyegeztek meg. De nem véletlen, hogy éppen a Zárda helyére költöztették be a Járási Tanácsot, az uradalmi székhely helyére pedig annak látszólagos inverzeként a Városi Tanácsot. A praktikus megfontolásokon túl (tudniillik, az előző rezsim megdöntése után ezek az épületek maradtak üresen, és hivatalok számára ezek tűntek a legmegfelelőbbnek) a helyszínválasztások célja a hódítás, vagyis az volt, hogy szimbolikusan ezzel propagálják az előző – törvényszerűen: mindig gyűlölt és óhatatlanul velejéig rothadtnak tekintett – rendszer politikai vereségét.

Hasonlóképpen az utcanév-adásoknál is megfigyelhető a kontrasztra törekvés. A már említett Varga Tiborról, akinek személyéből a szocialista emlékezet kitermelte a munkásmozgalmi hős reprezentatív alakját, nevezték el a korábbi Erzsébet királyné utcát, hogy ezzel jelezzék, hogy az arisztokraták helyét a munkások foglalták el (bár Varga Tibornak van személyes kötődése az Erzsébet királyné utcához, tudniillik ott született). A Szent István király utcából Felszabadulás utca lett, a Horthy-korszak állandóan hivatkozott ikonját és ezeréves mítoszait a felszabadulás mitikussá növesztett emlékezete igázta le. A névválasztás révén „klerikális” levegőt árasztó Szent Katalin utcát a Rákosi-korszak kedvelt hívószaváról, a békéről nevezték el, s ezáltal jelképes síkon is kifejeződött az 1945 előtti világgal való ellenszegülés. A másik kedvelt rákosista hívószó a Szabadság volt, s az éppen ebben az időszakban létrejött Szabadság utca nevének is lehet ilyesfajta politikai áthallása. A Cseresznye allé elnevezés az „úri világra”, Esterházy hercegre emlékeztetett, s a fasort folytatásával együtt a felszabadulás után Lenin útnak keresztelték, hogy a házhelyi szocialista embertípus ne csak az egykori tényleges allén, hanem egészen a Belsőmajorig (Piac tér) a „lenini úton” haladhasson. Van azonban Kapuváron három olyan utca, amely 1945 előtt még nem létezett, így értelemszerűen nem is jöhet számításba ilyen rituális átkeresztelés, de a névadás aktusa cocijalista alapon történt. Az egyik az említett Csitei utca, a másik a Veszkényi utat a Győri úttal összekötő Vörös csillag utca, a harmadik pedig az Alkotmány utca.

1991-ben a frissen megalakult önkormányzatot, amikor tömegesen nevezett át utcákat ismét, úgy tűnik, részben egyfajta rehabilitáció is vezérelte. Nem csupán abban az értelemben, hogy az elnevezéseken keresztül az 1945 utáni múltat végképp eltörölve visszaszolgáltassák a felejtésre kárhoztatott utcaneveket, hanem abban az értelemben is, hogy egyes új, vagy régi/új nevek nem mentesek a politikai rehabilitáció áthallásaitól. Így pedig az 1945 utáni és az 1989 utáni névadási módszer egy tőről fakad.

Voltak utcák, amelyek visszakapták régi nevüket, azaz átvitt értelemben visszatért a múlt: a Felszabadulás utca újból Szent István király (és nem Vám), a Varga Tibor ismét Erzsébet királyné, a Béke megint Szent Katalin utca lett. A rehabilitáció és a politikai pálfordulás szép példája az Alkotmány utca, amely egy feudális családról, a Nádasdyakról kapta nevét, így mutatva fricskát a feudalizmust örökre elsöpörni akaró 1949-es alkotmánynak. A kommunista múlt eltörlésének és a politikai rehabilitációnak az együttes szándéka legjobban a Hámán Kató utca átnevezésén mérhető le, amely a Szigethy Attila nevet kapta. Szemben Varga Tibornak az Erzsébet királyné utcához való kötődésével, Szigethy Attilának ugyan ehhez az utcához semmi köze, de egy másik motívum egyezik vele: az indíték egy helyi politikai ikon nevének megörökítése. Hogy akkor mégis mi predesztinálta a várost arra, hogy ez az utca kapja az ő nevét, a válasz egyszerű, nevezetesen az, hogy a megszüntetni kívánt Hámán Kató helyett ez az utca – hogy úgy mondjam – szemantikailag szabad préda volt, üres, elnevezésre váró. Volt aztán olyan utca, amely – némi módosítással – látszólag visszakapta ugyan korábbi nevét, de egyúttal megörökíti az 1945 utáni múltat is: ez a Cseresznye sor. Bár visszakeresztelték korábbi nevére, de a nevet kiterjesztették a Belsőmajorig, amely soha nem viselte a Cseresznye nevet, s ebben az értelemben, a név kiterjesztett használata értelmében őrzi a Lenin út hagyatékát. A fent említett utcák – Szent István király, Erzsébet királyné, Szent Katalin, Cseresznye – esetén a rehabilitáció azonban még kevésbé jelent egyúttal politikai rehabilitációt is.

Vannak azonban olyan utcák, amelyek esetében a politikai rehabilitáció mintha hangsúlyosabban merült volna fel. A Vörös Csillag utcát a név által hordozott politikai jelentés szöges ellentétévé nevezték át, a hely a Berg Gusztáv titulust kapta. Itt is meg kell azonban jegyezni, mint Varga Tibor esetében, hogy Berg Gusztávnak ténylegesen is van köze ehhez az utcához, mert itt épült fel az általa alapított mezőgazdasági szakiskola (s a jelek szerint, az itt lévő szakmunkásképző intézet az iskola szellemi örökösének tekinti magát, ezért is vette fel Kapuvár „Széchenyijének” nevét). A Csitei utca 1991-ben kapott új neve, a Gyümölcsös utca meglátásom szerint szintén a korábbi név inverzének tekinthető. A Berg Gusztáv utca és a Gyümölcsös utca esetében a korábbi elnevezés visszatérése szóba sem jöhet, azon egyszerű oknál fogva, hogy itt nem voltak utcák. 1945 előtt mindkettő városszéli, beépítetlen területnek számított. Beszédes azonban, hogy a Vörös csillag utca éppen a katolikus temető területének elhappolásával lett kialakítva, azaz a kommunizmus mintegy leigázta a vallást, szimbolikusan meghódította a katolicizmus által bírt földet. Átvitt és szó szerinti értelemben a Rákosi-korszak hasonlóképpen gyarmatosította a Szabadság utcát és az Újhíd utcát, tudniillik itt korábban az ún. Paprét terült el, s az egyházi tulajdont a proletárság apostolai a nincstelenek között osztották fel házhelyeknek. Többek között a Szabadság utcával szomszédos Gyümölcsös utcában pedig korábban valóban gyümölcsöskert volt, amint erről korábban (példának okádék itt: http://kapuvar.blog.hu/2009/03/14/a_hazhely_1597_ben) írtam. Látszólag tehát logikus és rehabilitációtól mentes a hely jelenlegi elnevezése.

Politikai konnotációt belehallani a Gyümölcsös névbe, badarság – mondhatnánk. Véleményem szerint azonban ez nem túlpörgetés, agyonértelmezés, mindent megmagyarázni akarás, Umberto Eco terminológiájával szólva overinterpretation, vagyis túlinterpretálás (erről pedig bővebb cucc itt olvasható: http://rizsaslecso.blog.hu/2009/04/07/eco_es_az_interpretacio). Mert – és most jön a turbó – gondoljunk csak bele! Vajon miért volt szükség az elméletileg hót semleges név, a Cseresznye allé – egyébként tudomásom szerint: nem hivatalos – nevének megváltoztatására 1945 után? Talán nem találtak volna a Házhely főutcájánál frekventáltabb helyet, hogy megörökítsék rajta Lenin nevét? Vagy a cseresznye eleve klerikális gyümölcs lenne? Nem gondolnám. A névváltoztatás oka meglátásom szerint inkább itt is a múlt eltörlése lehetett, mert a Cseresznye allé áttételesen Esterházy Pál hercegre, azaz az „úri világra” referált. Önmagában a cseresznye elnevezés nyomokban sem tartalmaz politikát, szélesebb kontextusba ágyazva, a ’45 utáni utcanév-változtatások összefüggésében azonban már korántsem ártatlan, értéksemleges. A Major utcát például valószínűleg azért változtatták Damjanichra, mert a major név a feudális világra utalt – ahogyan a cseresznye is. A Sás utca azért kaphatta a Táncsics Mihály nevet, mert Táncsicsot valóban baloldali nézetei miatt a szocializmus egyik előképévé lehetett tenni, kommunista hőst lehetett belőle gyártani. Szigorúan ugyan csak nehezen igazolható, hogy az Ifjúság utca neve is politikai felhanggal bír, ugyanakkor, ha azt vesszük, hogy az ifjúság a szabadság és a béke mellett (nem véletlenül mondom ez utóbbiakat) a ’45 utáni korszakban literális jelentésükön túlmutató politikai jelszavak is egyszersmind, akkor a politikai kontextus alighanem kiszimatolható.

Hasonlóképpen a rendszerváltozás utáni időszakban a gyümölcsös elnevezés önmagában szintén nem utal politikára. Ha azonban melléillesztjük a cseresznye, a Berg Gusztáv – és újabban – az Esterházy sétány neveket, egy egységes kép rajzolódhat ki. Ami ezeket az elnevezéseket összeabroncsolja, ami mindegyiknek közös nevezője, az nem más, mint az uradalom, azaz egy 1945 előtti struktúra. Ha ebbe a kontextusba beleágyazzuk, hogy 2001-ben újraállították az országzászlót, a Hősök parkja körül egyfajta „egyházi negyed” kezd kibontakozni (már csak a gimnázium - azaz a zárda! - idegen test), vagy hogy a jelenlegi önkormányzat a várossá nyilvánítás 40 éves évfordulójára többek között az „úri világ” kapuvári személységeiről nevezett el díjakat (Scherer Gyula, Vámos Ferenc, Berg Gusztáv), akkor a politikai felújítás egészen nyilvánvalóvá válhat.

 

            Természetesen az ifjúság szó nem a szocializmust jelenti, a gyümölcsös értelme nem ekvivalens az uradalom kifejezés jelentésével, Berg Gusztáv pedig nem „népnyúzó” kékvérű. A lényeg nem is a névérték, hanem a helyiérték: a kontextus, a szavak használata, az, hogy milyen szerep betöltésére foglalnak le egyes kifejezéseket vagy személyeket. Egyes szavak szöveg alatti vagy sorok közötti jelentése ugyanis, mint látható, jócskán eltérhet azok szótári, hétköznapi, standard jelentésétől. Ennek megvilágítására csak egy példa: az „elkúrtuk” szó szerinti jelentése az, hogy „elbasztuk”, mégis egy nyelvközösségen belül Gyurcsány Ferencre utal, holott a szótárban nincs benne az elkúrni ige mellett olyan jelentés, hogy Gyurcsány. Az „elkúrtukhoz” hasonlóan utalhat Táncsics Mihály neve a szocializmus önlegitimációs igényére, vagy a cseresznye szó az úri világra, noha ezen nyelvközösségi játékok a kívülálló számára érthetetlenek és felfoghatatlanok. Pontosan erre a megfigyelésre épül Ludwig Wittgenstein nyelvjáték-közösségi elmélete, amit egy bonmot-ban úgy fogalmazott meg, hogy nincs szójelentés, csak szóhasználat. Wittgenstein radikális nyelvelméleti megközelítése szerint a szavak önmagukban nem rendelkeznek jelentéssel, jelentésüket csak egy nyelvközösségen belül nyerik el, méghozzá használat során. A használat által megképződő jelentés csak azok előtt világos, akik részesei ennek a nyelvközösségi játéknak, míg azok számára, akik e körön kívül esnek, abszurdnak tűnik, hogy egyes szavak miért jelentenek azt, amit. Ez a fajta nyelvi relativizmus tehát összekapcsolódik a megértés problémájával, mivel a nyelv bizonyos alkalmazása csak egy meghatározott kör számára bír kommunikatív erővel. Végezetül erre még egy példa: ha egy nem kapuvári azt hallja tőlem, én a kifliben lakom, valószínűleg térdét fogva képembe nyerít, míg egy, a kapuvári nyelvjáték-közösségben résztvevő ember számára teljesen világos, hogy ez a mondat mit jelent. Ilymódon lehet politikai konnotációja olyan szavaknak, amelyek szótári jelentésük szerint nem rendelkeznek azzal.

 

 

 

Csitei József (1899-1945)