Bizony, a Kalaptörvény fasztalánál tűkön ülve vártam, hogy megkonduljon az éjféli harangszó, no persze nem azért, mintha az új esztendő nagy reményekkel kecsegtetne, hanem azért, hogy mazochizmusból meghallgathassam az est leghumorosabb kabaréműsorát: Senki Páltól a Zújévi köszöntőt.

Nem is okozott csalódást a seggnyalás és a köpönyegforgatás e olimpiai bajnoka, aki a rencer agitprop irodájának lelkes kubikusaként védelmezte a védhetetlent. Először nem is igazán tudtam eldönteni, hogy retorikai giccscunamival bemázolt vallási prédikációt vagy középiskolai tankönyvből kiollózott verselemzést hallunk-e az „álamfőtől”, esetleg felolvasóestbe csöppentünk-e bele. Röpködtek is a roppant eredeti és magvas gondolatok, szónoki kérdések, mint például: „Mit kívánunk ilyenkor egymásnak?” Hát, Pajabá, ha kicsit végigszlalomozok a kibertérben a kommentek között, akkor én tudom, hogy a zemberek 2/3-a mit kíván neked, azt nem teszed az ablakba, és ha szorult beléd némi ész, akkor előtted is nyilvánvaló lehet. Tehát akkor nem.

Eredetinek tűntek előszeretettel használt retorikai fordulatai is, mint például vihar, szélvész, harc, küzdelem, önállóság. Ó, minő véletlen egybeesés, mintha ezeket a szavakat hallottuk volna már valahol. Csak nem a Tévedhetetlen szokta ezeket alkalmazni? Csak de. Gondolom, Független Pálnak semmit nem adtak a szájába, á dehogy, ő csak azt akarta bizonyítani, hogy személye nem rés, hanem erős bástya a szabadságharcnak mondott izé frontján. Ezeket a fordulatokat jól betanulhatta még MSZMP-s korából, de most már a nap is másképp süt, ő pedig, mint a napraforgó, arra fordul, amerre éppen. Ha úgy süt a nap, Kádárnak pucsít be, ha meg amúgy, akkor a fényességes Nemzetvezetőnek, ha úgy áll a széljárás, akkor ő nem gyakorolja a vallását, ha meg másképp, akkor mindennap az oltár előtt térdepel, mint a hortobágyi ökör. Politikai ribanc meg én vagyok. A Nemzet Gojóstolla nevetséges szereplései jól fémjelzik a viktatúra által kiépített kegyencrendszer működési mechanizmusát, minden posztot teleraktak kisorbánok matrjóska babáival, az egyiket „köztársasági elnöknek” hazudták, a másikba Szájernékat toltak, a harmadikba meg szimplán csak „Lászlónét”. A haverok, csókosok, bábok, családtagok szervilis hadserege mutatja, ezek nem a haza szolgálatára, hanem a Párt lángeszű vezérére esküdtek fel. És ők a haza meg a nemzet, ugye.

 

 

 

 

 

Senki Pál aztán a „vihar” és a „szélvész” metaforáiból bontotta ki az előre megírt forgatókönyv szerint ama gondolatot, miszerint „hálátlan feladatot osztott ránk a sors”. Nem, Pali bácsi, nem kell kenegetni a sorsra azt az elképesztő ámokfutást, gyalázatot és gazemberséget, melyben te is vastagon benne vagy. Nem a sors rótta ránk, hanem a kibaszott vezéred és annak sleppje. Annak kijelentéséhez pedig, hogy „ne lehessen felelőtlenül bánni mások sorsával”, már igazán vastag bőr kell. A bábszínházzá csúfított országgyűlés által áterőszakolt törvényeket gondolkodás nélkül aláírta, hiába semmisítette meg aztán utóbb az alkotmánybíróság. Hiába nyilvánította alkotmányellenesnek és nemzetközi szerződésekbe ütközőnek az AB például a büntetőeljárási törvény passzusait, még azon a héten újból elfogadták, de immár az alkotmányba beemelve, hogy ne lehessen még csak vizsgálni se a kérdést. Azért az mégis csak vérlázító, amikor Magyarország kormánya arra gyúr, hogyan játszhatná ki a törvényeket, hogyan feleltethetné meg azokat a törvényesség látszatának nyilvánvaló jogellenességük dacára. És ehhez a bábelnök lelkiismeret-furdalás nélkül asszisztál, persze lelkiismeret-furdaláshoz lelkiismeret is kellene.

Ezek után pedig azt állítani, hogy az új Tákolmány úgymond nem „toldott-foldott”, hanem „pontosan ránk szabott”, több mint arcátlanság. Na ja, pontosan rátok szabott pártalkotmány, minden egyetlen párt szája-íze szerint készült! Ezt követően aztán megint valami ósdi 19. századi metaforával az oktrojált alkotmányt „jó földnek” nevezni, miközben még hatályba lépése előtt sunyi módon úgy módosították, hogy az államadósság-korlát mindenkire vonatkozik, de ránk, ránk aztán mégse – no ez mindennek a legalja. Emellett a cinizmus mellett már igazán eltörpülnek az olyan értelmezhetetlen zagyvaságok, hogy aszongya: „Élet, ami jár nekünk”. Mivan?

S beszéde közben Shit Pál egyszer csak olvasni kezdett, igaz, ahhoz nagy művészet kellett, hogy még előre rögzített felvételen is belebakizzon. A kalaptörvényből felolvasott részlet maga volt a vegytiszta képmutatás, álszenteskedés, amely ezt az egész rendszert jellemzi. Többször is jó erősen hangsúlyozta, hogy vaLLjuk, és vaLLjuk, így betűejtéssel, mint ahogyan Kádár elvtárs ejtette hajdanában-danában azt, hogy útJán. Persze mellette volt módja elsajátítani ennek a gerinces karrieristának a betűejtés mesterségbeli fortélyait. A valljuk szót úgy ejtjük, hogy vajjuk – hasonulásról hallottál már, ember?

Íme az alakoskodás archetípusa, aki műnyelvelőbb akart lenni a műnyelvelőnél, de a végén csak pojácább lett a pojácánál. Mi pedig csak szörnyülködhetünk, Úristen, hogyan kaphattunk egy ekkora senkit!