A választások másnapján lemondott valamennyi tisztségéről az SZDSZ megyei elnöke, Szentkuti Károly, a mosonmagyaróvári Hanság Múzeum igazgatója, és a pártnak is véglegesen hátat fordított.

Márpedig Szentkuti olyan volt, mint a Titanic zenekara, amely még a süllyedő hajón is húzta a nótát. Szentkuti Károly 1957-ben született Kapuváron, apja a kapuvári sportéletben fontos szerepet töltött be, ő alapította a MEDOSZ focicsapatát. A történész végzettségű Szentkuti 1989 és 1991 között a kapuvári Pátzay iskolában dolgozott tanárként, majd Mosonmagyaróvárra költözött és azóta is ott él múzeumigazgatóként. Az SZDSZ-ben 1988-as megalapítása óta kezdettől fogva részt vett, oroszlánrésze volt az SZDSZ helyi szervezetének megalapításában, a rendszerváltás előtt a kapuvári SZDSZ egyik megszervezője volt. 1994 és 1998 között a párt színeiben parlamenti képviselőként is tevékenykedett. Ez már úgy hangzik, mint valami nekrológ, ami egykori pártját illeti a mint el is hagyható.

            Döntését azzal indokolta, hogy az SZDSZ – immár az MDF-fel összebútorozva – nem került be az országgyűlésbe, így a „párt újjáépítésének elemi feltételei is megszűntek”. Ami persze tévedés. A párt újjáépítésének feltételei már régen, legalább egy éve megszűntek. Már akkor, amikor a sikertelen EP-választás után a Retkes-féle új „vonalat” támogatva Szentkuti a már lélegeztetőgépre kapcsolt párton belül erősödni kezdett. A szadi már 2009-ben poszt-SZDSZ volt, amit Pető Iván frappánsan úgy fogalmazott meg, hogy a párt olyan halott, amelynek a körme még nő. Így Szentkuti Károly pozíciójának erősödése nem is lehetett más, mint japán cseresznyefa-virágzás; efemer és rövid illúzió, aki a temetési szertartáson a koporsót cipeli. Amikor Fodor Gábor tavalyi lemondása után Szentkuti a szadi önkormányzati kabinetjének vezetője lett, az új korszakot azzal a névjavaslatával akarta fémjelezni, hogy új pártnévként a „Magyar Szabadelvűek Szövetsége – Új SZDSZ” fantázianevet javasolta. Haha, rekviem egy álomért. Csak a hattyúdalhoz adta magát biodíszletként.

            SZDSZ-kampányt a 2010-es országgyűlési választáson még nyomokban sem láthattunk, a Gizella utcai elefántcsonttoronyból a karizmatikus vezetőnek nem éppen mondható Retkes Attila is csak akkor bukkant elő, amikor az MDF országos listáján osztozkodni kellett. Ezen az SZDSZ harmadik embereként Szentkuti Károly a 15. helyet kapta, ám ahhoz, hogy parlamentbe kerüljön, a madöfnek igencsak jól kellett volna szerepelnie a választáson. Áprilisban Szentkuti még arra szólította fel az SZDSZ nem létező megyei híveit, hogy támogassák Bokros Lajos programját, csakhogy ezzel a szadi létjogosultsága alól húzta ki a talajt. Az SZDSZ legalább egy éve nem több vegytiszta szimulákrumnál.

 

           

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem egészen értem, hogy ő, több mint húszévnyi politikai tapasztalattal a háta mögött, hogyan lehetett annyira vak, hogy még bízott az SZDSZ húsvéti feltámadásában. Ha az MDF bejutott volna a parlamentbe, a Szadesznek akkor is game over. Nincs állami támogatás, nincs párttagság, a szavazói bázis a nullára szűkült. Mindez azonban semmi ahhoz képest, hogy az SZDSZ az MDF-fel kötött frigyével éppen maga mondta ki, hogy nincs rá szükség, légüres térbe került. Az emberjogi liberalizmust elvitte az LMP, a gazdasági liberalizmust meg az MDF – innentől kezdve az SZDSZ-nek nincsen értelme. A Lehet Más a Politika – a választási eredményei alapján – láthatóan még azokat a potenciális MDF-SZDSZ szavazókat is elszipkázta, akik számára Bokros programja vonzó lett volna, de megelégelték a kanyarok miatti botrányokat és a szerencsétlenkedéseket.

            Szentkuti Károly számára innentől marad a helytörténeti munka, meg a múzeum, ahová az SZDSZ is került.