Az identitások kialakulását sokféle tényező elősegítheti, és ebből a szempontból Garta a Házhelyhez képest kétségtelenül előnyben van. Garta ugyanis jóval régebbi, a 17. században keletkezett, 1923-ig önálló településnek számított, sajátos településformája van/volt (az ún. közös udvar), őslakosai önérzetét az azonos foglalkozás (a vár szolgálata) habarcsolta össze. Volt tehát indítótáp a helyi azonosságtudat kiformálódására. Ezzel szemben a Házhely mint a város északi külvárosa csak a múlt században kezdett benépesülni, érdekes módon pontosan attól az évtől kezdve (és attól nem egészen függetlenül), amikor Garta identitásába az önálló települési rang felszámolásával éket vágtak. Mindkettő telepítés révén kelt életre, de a két kerület városias arculata, fejlettsége között Garta javára óriási a különbség. Annak, hogy a házhelyi identitás viszonylag rövid idő alatt kialakulhatott és megszilárdulhatott, a negyedet pedig egyenrangúnak tekintik Gartával (vö. mindkettő ugyanúgy „alközpont”), több oka van. A házhelyi azonosságtudat kisarjadását a településföldrajzi elkülönülés, a társadalomtörténeti és demográfiai egység nagymértékben meggyorsíthatta, mivel minden közösség az azonosság elve mentén bontakozik ki. Egyrészt a Házhelyt a város központjától széles beépítetlen sáv választotta el, és a későbbi beépítések után is megőrződött, hogy a lakóházak folyamatosságát megtöri a húsgyár és kiszolgáló létesítményeinek területe. Ezzel a Házhely földrajzilag is elkülönült a város többi részétől, amely már önmagában is „a” várostól távoli, különálló, zárt közösség kibontakozásának irányába hatott. Garta viszont egybeépült Kapuvárral, s onnan a városközpont jóval könnyebben megközelíthető. Másrészt sokan a közeli majorokból vagy éppen a zsúfolt gartai közös udvarokról költöztek be, azaz egyes házhelyiek egyidejűleg gartai identitástudattal is rendelkeztek. Ezeket a különbségeket azonban elmosta az azonos társadalmi helyzet. A Házhely őslakosságának összetartását ugyanis erősítette, hogy nagyjából egységes foglalkozást űztek, túlnyomó többségük mezőgazdasági munkából kereste kenyerét. Vagyis a házhelyiek nemcsak földrajzilag különültek el és mutattak egységes képet, de társadalmilag is adva volt az azonosságtudat kovásza. Harmadrészt pedig az eredeti lakók (akár az 1922/23-as első, akár az 1945 utáni második telepítést nézzük) kormegoszlása is közel azonos volt, mindkét alkalommal zömmel fiatalokat telepítettek ide. Ez a három tényező egymást támogatva erősítette az autonóm házhelyi öntudatot. Az persze felettébb ironikus, hogy a Házhely krónikáját egy olyan ember jegyzi, aki származását tekintve nem házhelyi, s ilymódon az említett házhelyi tipikus sajátosságok sem illenek rá.

 

A szerző, Novits László ugyanis Moson megyei születésű, feleségével együtt pedagógusként került Kapuvárra, ahol egy évtizedig volt a III. számú – mai nevén Széchenyi István – Általános Iskola igazgatója. Kapuváron kezdetben nem is a Házhelyben laktak, csak élete délnapjára költöztek oda. Elmondása szerint kezdetben tartott a lakók idegenkedésétől, ám csakhamar házhelyinek kezdte érezni magát. Barátságot kötött a házhelyi születésű Cs. Varga István irodalomtörténésszel, illetve a korábban a Rábaközi Művelődési Központban dolgozó költővel, Büki Attilával, manapság pedig városi rendezvények rétoraként is feltűnik. Ez az ív kiválóan példázza az identitásbeli akklimatizálódást, azt, hogyan lesz valaki idegenből ismerős. Olyannyira gyökeret eresztett benne a házhelyi azonosságtudat, hogy 1996. április 15-én – azaz pontosan 13 éve, s ha akarom, de nem, ez az aktualitás – a nyilvánosság tudtára adta, könyvet készül írni a Házhely történetéről. A könyv anyaga tanácsi és levéltári forrásokra, illetve idős házhelyiek elbeszéléseire támaszkodik. Több mint tízéves kutatómunka után a kötet 2008-ban jelent meg a Házhely alapításának 85. évfordulójára, bemutatója szeptember 14-én volt a Sarlósboldogasszony templomban.

 

 

 

 

Ha felcsapjuk a Képek Kapuvár-Házhely történetéből című munkát, az impresszumnál sajnálatos módon rögvest egy jókora szarvashiba világít bele az olvasó arcába: „felellős kiadó.” Nyitánynak nem a legelőnyösebb, de jábo’ van, a fránya helyesírási hibák természetüknél fogván olyan paraziták, melyek mindig ott maradnak benne a szövegben, ahol kinyomják az ember szemit. Ezt a botlást azonban gyorsan feledteti a könyv logikus, áttekinthető felépítése, amely a földrajzi-természeti viszonyok leírásával rajtol. Novits elsőül a Házhely területét határolja körül, de nem problematizálja, vajon a húsgyár része-e a Házhelynek vagy sem, illetve, hogy a Házhelybe beletartozik-e a Cseresznye sor egésze, vagy csak annak északi része. Tudniillik mindkettő esetében pro és kontra szólnak földrajzi, történeti, gazdasági és társadalmi érvek. Novits gondosan végigköveti a Házhely kialakulásának folyamatát, s azt országos tendenciákba ágyazva, a Nagyatádi-földreform és a FAKSZ- ill. ONCSA-kölcsönök összefüggésében tárgyalja. Topográfiai szempontból nagy jelentőségű, hogy – ahol erre voltak kútfők – évekre lebontva közli az egyes lakóházak építésének idejét, melyből jól nyomon követhető a Házhely beépítés-története. Külön kiemelendő, hogy mind az első, mind a második világháború utáni betelepítések feldolgozása során táblázatban bocsátja közre az új lakók teljes névsorát, telkük elhelyezkedésével és méretével együtt, amely a későbbi kutatásoknak is elengedhetetlen forrása lesz majd. A történeti etap megszerkesztését tekintve talán csak az kifogásolható, hogy a kettő véhá taglalásánál túl messziről indít. A világpolitikai és katonai események csak akkor tartoznának releváns módon hozzá a Házhely históriájához, ha az információkat közvetlenül hasznosítaná, ha azokból a városrészre vonatkozó tanulságokat párolna le. Így viszont ezek a témához nem szorosan kapcsolódó események csak az oldalakat zabálják, ami leginkább a Pölöskei Sándor által előszeretettel alkalmazott történetírói fineszre hajaz. A szerző a történeti részek után a Házhelynek a jelen forgandóságok közti állapotját és cirkumstanciájit méri fel kalamusával, dicsérendő módon külön fejezeteket szentel a városrész gazdasági, egészségügyi, iskolaügyi, kulturális fejlődésének, de talán szerencsésebb lett volna, ha az aktuálpolitikai áthallásokat visszanyesegeti. Örvendetes, hogy rendkívüli részletességgel búvárolja át az oktatással összefüggő intézménytörténeti adatokat, minden bizonnyal személyes indítatástól is vezérelve, nemcsak saját pedagógusi múltjából következően, hanem azért is, mert felesége a házhelyi iskolában is megfordult mint tanító. A könyv egy – meglátásom szerint – túlontúl általánosra sikeredett, az ismert paneleket javarészt csak maga előtt görgető fejezettel egészül ki a Hanságról és Hany Istókról. Az olvasmányt az teszi igazán áttekintővé, monografikus értékűvé, hogy befejezésképpen a városrészhez kötődő nevesebb személyekről is megemlékezik, de azért megjegyezném, hogy az életrajzírás műfaját a szerző gyakran összetéveszti az hommage-zsal és a hagiográfiával.

 

Eddig inkább a könyv erényeire fókuszáltam, most viszont tematikai fogyatékosságaira kattannék rá, inkább kiegészítésként. Álláspontom szerint ugyanis egyes házhelyi vonatkozások vagy nem súlyuknak megfelelően szerepelnek Novits opusában vagy pedig teljesen hiányoznak. A kötet nélkülözi annak tárgyalását, hogy a Házhely lakói részben Gartáról költöztek be, és bár a betelepülők névsorát táblázatban közzé is teszi, ennél részletesebb, akár a családfakutatás mikrotörténeti szintjéig lenyúló, bár kétségkívül sziszifuszi vizsgálat nem történik, ahogyan a Házhelyből való elvándorlás főbb célpontját is (a Lakótelep) a családnevek összehasonlítása alapján tüzetesebben lehetett volna számba venni. Az 1945 előtti történelmet illetően hiányolom a házhelyi őslakosság életében fontos szerepet betöltő uradalmi majorok, kiváltképpen a közeli – és a mára már földdé lapított – Indiamajor történeti áttanulmányozását, ahogyan a háború után a húsgyár, majd a TSZ gazdasági súlya is mélyrehatóbb elemzést kívánna az itt felvázoltnál. De nem sokat olvashattunk más ipari üzemekről, a jéggyárról, a szappangyárról, a mai húsüzem területén emelt fadepóról (apropó, az ottani focipályáról és leventerétről) sem. Utóbbiak elválaszthatatlanul összefüggtek a pónváglival, és a könyvben ez is érthetetlenül alul van reprezentálva, noha a lakosság a városrészt eredeti neve (Új-Kapuvár – ez is hiányzik) helyett inkább „lóvasútmenti házhelyként” ismerte. Úgy gondolom, lett volna mit előkaparni a Rábaközi Múzeumban dokumentált házhelyi régészeti leletekről, a Kertészkert/Paprét Esterházy herceg és a kapuvári egyház közötti cseréjéről, a régi utcanevekről (Szélső/Első utca, Középső utca, Hátsó utca), a Devák-házról. Lehetett volna szólni a Faragó Sándor által kutatott házhelyi nyilasokról, a háború alatti bombázásokról, a szerző által említetteken kívül lenne még mit mondani az itt lezuhant repülőkről, a szovjet katonák által krumplihámozás ürügyén elcsalt, majd megerőszakolt nőkről (melyek nyilván sehol nem dokumentáltak), az udvaron főzés ötvenes évekbeli tilalmáról, a nyúltenyésztés divatjáról, a háztáji gazdálkodásról mint jövedelemkiegészítő forrásról, a külföldre emigrálókról – hogy randomszerűen csak néhányat ragadjak ki. Sajnos semmit nem tudtuk meg a házhelyi cigányság életéről, holott mind a Cseresznye sor, mind pedig a Szabadság és az Újhíd utca végén, valamint a Trafóházban is laknak romák, illetve korábban az utóbbihoz vezető úton is álltak putrik. Nem esett szó a Házhely kulturális vonatkozásai kapcsán az 1994-ben Soproni Roland által alapított Kalóz Rock Klubról, mely rövid fennállása alatt is felmérhetetlen jelentőségű katalizátora volt a környék alternatív zenei életének. De szívesen olvastam volna visszaemlékezéseket csütörtökönként piacozó asszonyoktól, az 1956-ban a menekülteket Andauba útba igazító házhelyiektől, a városhoz való viszonyt, a vasárnapi templombajárás vagy a majorsági élet élményeit taglaló öregektől, csatkai (korábban boldogasszonyi és mariazelli) búcsújáróktól, a Vaddisznó egykori kocsmárosaitól stb., akik izgalmas, néhol bizonyára pikáns adomákkal színesíthették volna az elbeszélést.

 

Mindent összevetve talán éppen ezt, a visszaemlékezések személyességét, az anekdotákat mint a történelem tipikusan alulnézeti formáját keveslem leginkább a könyvből. Kétségtelen tényálladék, az elszórt előzményektől eltekintve Novits László a Házhely történetének feltérképezését illetően úttörő munkát végzett, s ahogyan az úttörő munkáknak általában, neki is óhatatlanul meg kellett küzdenie az elsőség buktatóival. Amíg azonban az irattárban a források – legalábbis feltehetően – hosszú évek múlva is fellelhetők, addig az orális források, a visszaemlékezések szavatossága véges. Mert, mit szépítsük, azok a bennszülöttek, akik a régi Házhelyről mesélni tudnak, kihalófélben vannak, és öt év, két hónap, de lehet, hogy egy nap múlva már késő lesz, a városrészhez való személyes viszonyukat már nem tudják megosztani az utókorral.

 

Amint újabban értesültem, Novits László vállalkozása után, mely addig vadonként burjánzó szűzföldet vont történetírói művelés alá, N. Csákány Miklós tollából újabb könyv készül a Házhelyről. Remélhetőleg az általam említetteken és általam nem említetteken kívül a szóbeli forrásokból, az idős házhelyi őslakosok visszaemlékezéseiből is minél többet igyekszik majd összegereblyézni, amíg a helytörténet csak orálisan megőrzött eseményei örökre veszendőbe nem mennek.