Hol vót, hol nem vót, vót eccö egy nagyon nagy háború. Mondok, kurva velág vót akkoriba, lángba borút az egész fődkerekség. Isoncótul Kattarón át a piavai frontig, meg a radai rosseb tudja hun még, sok kap’vári katonaember elhót. Szám szerint kétszázötvenegy szíp szál hadfiak. Rítt itthol mindenki, idesanyákok fútták tele a hímes keszkenyőt taknyokkal, az egyik menyecske a kert vigibe szepegett, a másik meg a barna legín monyát siratta, mer az a lyán nagyon odavót a babája monyáér. A mese eztán kezdődött, ha ideűsz a térgyemre, mostand elmeselem elejitűl vígíig, de nem hógacc el izibe!
            Az uvvót, hogy mán ennehány esztendő elpergett a háborúnak utánna, mikoron összedukták kobakjokat a kapvári népek, hogy aszongyák, emlíket köllenek állétanyi annak a regiment hallotnak. Kifundállották, csinyátatnak egy szobort nekijek, de nem vót a környíkbe ollan szoborcsinyáló, ki megcsenálotta vóna a szoborot. Gondúkottak erre, gondúkottak arra, mi tívők legyenek, főmentek hát a féjszbukra. Na mit tesz iste, tanáltak is ottand egy híres szoborcsenálót, Kisfaludi Stróbli Zsigmond vót a becsületes neve annak a jóravaló firfigyereknek. Mer akkor ammég igen fiatal legín vót, nem úgy, mint aztán, mikó mán nem vót az. Uccu neki, főkerekettek a kapuváriak, mentek, mentek, mendegéltek, csöntörögtek a kies hegyek felé toronyiránt. Osztá a kerek erdőn túl a kapvári deputáció eccöcsak rábukkanik a Stóbli Zsigmond kulipintyójáro. Ennek üken nagyon megörűtek osztá, fölugrándoztak a nagy bódogságbo. Bezörgettek az elülső ablakán nekije, má mint a Stróblinak, oszt bekátottak: – Csá-csumi Zsiga bátyám, itthol-e van, ugyi nem aluszik? Otthol vót az, bíz, meg nem is bólogatott álmábo a slezlonyon. Föltárogatták elöttö a derék kapuváriak, mi járatba gyüttek, a Stróbli Zsiga meg úgy megkönyvezte a szomorú históriát, hogy a háború szarvája ennyi kapvárit fölöklét, hogy aszonta, eriggyetek haza isten hirivel, kajakra megcsenyálom nektek aztat az emlíkművet szíp kövécsbül.
            Teltek-múltak a napok, betakarétották mán a buzát az Illécekbül, mikoron a kalendáriom az 1924-dik esztendőben eccö csak Kisasszon havának tizenötödik naptyára pördűt rájo. Nevezetes naptya vót ez Kapuvárnak, ekkoron szentűték fő asztat a műemlíket. E’ hallod, vót sürgís-forgás, jövís-menís. Csinosétották a portákat, kipucúták a pantallókat a zsirbul, leförödtek a Rábábo, hurcibálták a székeket, lajtorjákra föládigálva kivirágosétottak a portájokat, mer nagyságos urakat vártak ám a népek. No hjszen, esszó mind száz, egy üdőre félretettek minden konfektust, nem pörűtek magok között, vót ott nagy kíszüllődés. Asztat is előszámlálom, hogy vót, de mingyán megfejbekűlek, ha nem maradol veszteg a térgyemen, te jábovalou.
            No, ammeg mán megincsak uvvót, hogy alig pitymallott meg a hajnali boroc pálénkátul az uri fejekbe az értelem lámpássa, mikoron Nabbódogasszon naptyán kora röggel bényargaltak az e’ső mozdonyok a zállomásra. Gyüttek ám, komám, annyan, alig tutták azokat összö számlányi. Sopronbul gyütt külön vonattal a honvédemi miniszter kípibe a Nagy Pál tábornok, meg osztá más katonák is be vótak vagonírozvo. Meggyütt a Stróbli Zsiga, a Simon Elemír főespán, itt vót Thurner Mihá sopronyi pógármester, az illeny hienc vót, a Östör Jóska nemzetgyülísi kípviselő, meg a Csík József, ammeg nálunk vót a kapvári kerüllet kípviselője, meg osztá ollany sokan, hogy aztat mán tudhassa a pöcsömöccse számbo vennyi. Nohát, línyeg a línyeg, arro az üdőre a vármegye celebgyei Kapvárra rukúttak be mind. Az indóház téren a rakás uraságokat a Gévay Wolff Lajos fogatta, ő vót az alispány, no nem ám esszál magábo köszöntöttö űket, mer kigyütt elejbek Ghyczy Ödön, a főszógabíró es.
Törtínt osztá, hogy hosszi-hosszi sorokba megindút Gartárú Kapvárra a kocsisor, künn ádigállottak a népek az uccákon, azok üdvözűtík űköket, az öklüket rázvo. Mikoron elírtek a Rábo hidho, szem nem maradott szárazon, ollany gyönyerűen vót ammeg kicicomázvo. Ej, szép ecsém, le se tudom asztat írnya. Fejér gerendás, ződ gallyas diadalkapu állott ottan, rajta meg fútta a szellőpista a nemzeti labogót.
Osztán eztán vót, mikoron az uri nípek betuládozták magokat a fő térre. Ottand a tágas piarcz közepín állott a zsírúj szobor, naffehér pakrócval bétakarva. Nígy oszlop vót köröttö, nemzetiszinü szallagokkal béfonyva, hegyibe vótak a zászlók, annak alatta a zemlékmű, balro meg a tábori oltár. Srévizavé meg e’ nagy emelvíny, ott állott a sopronyi Fírfidalkör, a katonazenekar, a tábori ótárral szembe meg a sopronyi dísszázad gelédája. A kordonyt kapvári cserkíszek meg a tizóttók tartották nekijek, azok vótak ödarendűvö, nem ám a gergényinek beőtözött gyurcsányi. Nyóc harminc tájbo a himnusznak a hanggyaira bévonút a vendígsereg az egész tőtelíkkel, oszt elkezdtík az innepséget.
 
 
 
 
 
 
            Miháncs nekiállott a Czingráber főesperes cereblányi a misétet, a firfidalkör főllebb csévélte a favindózon a volumét. Ollan szíp egyházi meg hazafiasch nótákot énekűtek, baszodanyád ides ecsém, hogy ott tilleg kifolyott a magyarság üstöllést. Fabinyi Tivadar fűhadnagy vezérletére a hallot bakáknok az emlíkire el dördűt a díszsortüz, vót ott akkora durrogatás, hallod-e, hogy öregapám se nem tud akkorát finganyi, a pudlikutyák mingyán a Rábanok mentek.
Utánno nekidurállották magokat az urak szónokúnyi, öt szónokok gyüttek egymás hegyibe. Elsőül vót szíp fekete bocskai ruhábo a Csík Jóska, ez illeny tenyeres tópas nagyember vót, a nyárfogallyas szószíken ammondott beszídet. Na úvvót, de nem ám csak ugy félig, hanem egészbe uvvót, hogy miközbe prezsmitállott ottan magasságos szavakkal a fájdalumrul, aközbe lehullott a szoborrul a pakróc. Meglátván azt az árvák meg az uraik nékül maradott özvegyek, csak u’ pityeregtek igényessen. Aztat mondotta a Jóska bátyám, hogy nem szabad ám sírnya, mer maj az eljövendő üdő jóvá teszi a naffájdalmat. Ollan szípen tekerte az a szót, mind a fenye, fölőtöztette mindenféle cikornyávol, cukorval tőtötte, mízzel. Aszonta, hogy aszongya: „Nehéz idők zivatarában mint pelyhes csirkék húzódjunk meg a szeretet és egyetértés kotlósának védőszárnyai alatt és egymáshoz bújva várjuk a vész elmúltát”. Osztá nekiállott trianyonozni, üzente a sok hallotnak, hogy maj Magyarországnak föggyibe egyesülünk veletek, esztet aztán mindenki lájkúta. Dejszen ammá keszeg vigasztallás vót az asszonpajtássoknak meg a kicsiny porontyoknak, e’.
Ammeg mán nem előttö, hanem eztán vót, mikoron a Czingráber fűesperes megádotta az emlíkművet, amit a Stróbli csinyálott. Nem evvót ám a víge, ne ficereggyé mán itten, no. Mer gyütt másodiknak a Böjtös László, ammeg Vadosfán vót plebányos az evangyélikusokná. Na, asse felette az anyjába a nyelvit, az áldozatokrú meg a bizakodásrú szónokútt flesbekbű, uhhogy, mondok, ais csinossan összö tudta patténtani a szókat. Gyütt osztá a többi beszéllő is szerivel, nefíd.
Harmadiknak a Rosenberg Mayer lípett föl az emelvínyre, ammeg Kapváron vót azidőbe főrabbija a zsidajainknak. Ammeg aszonta, hogy nincs faj meg felekezet, oszt ha az ország ujbul egyesül, a szobrot másoccor avattyuk fel, mer elmondhassuk, hogy a sok katonák nem hótak meg heában. Ezt immondta, megkérhedd öreganyádot.
Negyeggyire meg gyütt a Gévay Wolff, ammeg illeny fővilágosút fölfogású ember vót, nagyon föl vót világosúva, jábo van. Ez taláta ki a szobrot e’. Emmeg, bár Pordánba valuó vót, iken-iken nevezetes fő vót Kapváron, mer mikoron huszonegybe a ságorok mián Sopronyt kiürítettík, hogy a várost elvüszik Osztrákbo, oszt ezé a vármegyének a székhelit Kapvárra evakuálották, ez akarto főfuttatnyi a kössíget fejlesztísileg. Uhhohhát nagy valaki vót, bezony. A Gévay arrul tartott szpícset, hogy a szobor a magyar őserőt színbolizájjo, amit Trianyon se tudott kióttanyi, ezé osztán őtet is megtapsulották.
Ötöggyire lípett föl az emelvíny grádusain a Vámos Ferenc, avvót a fűjeccő, ammeg a kössíg nevibe beszéllett. Eis igen jó beszélő vót ám, aran egy komám, nagyon tutta forgatnyi-fosnyi a szót más innepségkor es. Ammeg aszonta ottand a pulpitusson, hogy ez a emlíkmű az ország főtámadássát jelkípezi, a Namagyarországét, oszt erre olany fuvallom támadott fő, hogy csak ugy himbállotta a jeccőnek az inneplőjit.
Ammán megincsak eztán vót, hogy a sopronyi dísszázad dübörgő léptyeire, az ünnep végin bémaséroztak az uraságok az Éhnbe flamóznyi. Betuládozák az arcokba a fédecit, gyüttek a butykosok, a tópas verdungok, annyan fölköszöntöttík a poharat, hogy mire nekiveselkettek bugylibicskávo a tápnak, mán fullossan be vótak bóbitászvo. Ej, aranyapám, az abrosz tele vót elemózsijával, ahogy a lakodalmi asztó szok tele lennyi. Kövesztett desznyóláb, husos kalbász, savanyuó buborka, kábosztás mácsik, sürükrumpi lájtosan, pupos fánk, tuggya a kórság mivót még ottan.
Miközbe a méttóságos uraságok illenformán ettek-eddegéltek a nakkorcsmábo, történt osztá, hogy az eccerü nípek levetették magokat az emlékműnél a Csala fénkípísszel. Mindannyan oda térdepűtek a szobor elejbe, szíp vasatt inneplőbe a firfigyerekek, az aszzonállatok meg pruszlikba, csatos pántlikábo illegettík magokat. Eccö csak megszólamlott az egyik menyecske, rápislákúva a szoborra, mert reájo nízett, ammá doszt, hogy aszongya, a nyavala essen beléje, ha ez a szobor nem a szomszíd Tyupit formázzo, ki meghót abba a nahháboruba. Ezen osztá ükön elcsodákoztak. Mán kesztek vóna összö civónnyi, mer nem tudták dülőre vünnyi a dúgot, kit ábrázul az a katonya, mer az egyik ehhö hasonlétotta, a másik meg ahho, mikoron odagyütt a tanéttó úr. No, hallod-e, nagyon bőccs ember vót az, ollan okosformájú kobak ült nekije a nyakán, ez osztán lecsöndesítette űket. Ide hógassatok, mondta a tanéttó úr, nízzetek fő minnyájan arra a heős bakáro, oszt az ujját mingyárást a szoborra irányétotta. Van annak lábo, szíp naffeje, kezibe ott vót a puskájo, alajja meg oda van vésvö nem egynek, hanem az összes kapvári hallotnak a nevö – mondta. A tanéttó úr okos beszéggyin eltátották a szájokat a népek, megértették, mit akart avval mondanyi, nem is pörűtek osztán többet rajto.
Nahát, kis szógám, elmesétem, hogyan változtak a kapvári vitízek szoborrá, meg hogyan es vót az avatási innep. Elő is kapartam a kredencbül a fénkípet rúla, öreganyád be is szkennűte, ott van föllebb, megláthasd. De mán öléggé megikrásodott a véknyam, uhhogy most osztá letakarodhatol a térgyem kalácsárúl.

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr653395626

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása