„Volna még írnivaló – talán még arra is sor kerül, hogy valaki a második világháborút követő lassú hanyatlást is megírja” – ezekkel a szavakkal zárul a 2005-ben megjelent Öntésmajor című füzet első kötete. Az idézett mondatból kitetszik, hogy a könyv összeállítói nem tervezték be előre a következő kötetet, mindazonáltal az Utószó úgy fejeződik be, hogy egyúttal megnyitja a folytatás lehetőségét. Mégis lett folytatás, így a kiadvány sorozattá fejlődött. Azonos a layout, a címlap elrendezése, a betűtípus és -méret, azzal a különbséggel, hogy a színeket barnáról és okkerról sötétkékre és fehérre, a borítón szereplő fényképet pedig a magtár képéről aratómunkások fotójára cserélték. Ha az első az „aranykort” tárgyalta, ezt a „hanyatlás korának” nevezhetnénk. Amíg az első kötet Öntésmajor történetében nagyjából 1945-ig haladt (nagyjából, mert például a gazdasági vasút krónikáját a megszűnéséig viszi), addig az Öntésmajor. 2. kötet című munka a háború utáni időszakba nyújt bepillantást. A szerzőség nemcsak a személy(eke)t illetően tér el, hanem abban is, hogy amíg előbbi kollektív alkotás volt, addig ez egyetlen író keze nyomát őrzi. Ahogyan az első kötetben, sajnálatos módon itt sincs sem a címlapon, sem a nem létező impresszumban feltüntetve a szerző neve, csak következtetni lehet a szövegből, hogy az itt olvasható feljegyzéseket Boros Imre írta. Amint a Bevezetésben vallja, az első kötet kiadása adta az ihletet ennek a vékony füzetecskének a megjelentetéséhez, ám az írások nem most keletkeztek, mint írja, „[k]önyvem gyakorlatilag 1965 óta készen áll” (5. o.).
Az 1941-ben született szerző írása szubjektívebb történeteket tartalmaz, mint a falu egészének történetét tengelyébe állító Öntésmajor. 1. kötet, élményei közelibbek, forrásai is személyes elbeszélések. A trilógia Öntési mesék címet viselő utolsó darabjával szemben azonban ezeknek az írásoknak a tartalma és hangvétele borongós, vagy sok esetben tragikus. A szerző saját művét „korrajzként” (5. o.) definiálja, célja, hogy „az átélt korra jellemző dolgokat mutassa be” (39. o.) élettörténetén keresztül. A kiadványhoz ajánlást mellékelő Halász Emma is használati útmutatóként úgy jellemzi, mint amely „[n]em önéletrajz, hanem korrajz” (3. o.). Boros Imre saját mikrotörténetének szemüvegén keresztül láttatja a makrotörténeti folyamatokat, azt, hogyan határozták meg a politikai fordulatok egyéni sorsát, így aztán egyéni mindennapjai révén és túl egy tágabb közösség hétköznapjait is reprezentálja. Ennélfogva a kötet éppúgy kielégíti azt az olvasót, aki a különösre, a személyes sorsra, mint azt, aki az általánosra, Öntés helytörténetének egy adott korszakára kíváncsi.
Az egész kötet olvasható a történelmi folyamatok és az egyéni akarat érvényesíthetetlenségének permanens konfliktusaként, melynek során a kiszolgáltatott kisember állandóan szopóágra kerül. Az elbeszélő a visszaemlékezést saját családja történetével kezdi, melyből kiemelkedik az apa szomorú kálváriája. A második világháború során a szovjet frontra kikerült apa fordulatos hazatérése során arcán bőrbetegséget szerez, amelynek látványa fiát elidegeníti tőle, csak hosszú idő múltán gyógyul meg, és rendeződik az apa és a fiú viszonya. A világháborús kataklizmák a nagynéni élettörténetét is alapvetően meghatározták, ugyanis udvarlója az olaszországi harctereken elesett, amelynek nyomán a potenciális feleség örökre „szingli” maradt. A történelemnek a kisember szemszögéből való láttatását egymáshoz lazán kapcsolódó rövid, akár egymondatos sztorik, vagy inkább jellemzések színezik a gyermekkori játékokról, a főzésről, disznóvágásról, legeltetésről, iskolai élményekről, ám ezekbe a jellemzésekbe minduntalan bekúszik a politikai akarnokság és az örök szegénység.
A háborút követően a családnak a „magasabb elvekből” következően ki kell költözniük lakásukból, mondván a helyén iskola lesz (ez ma az öntésmajori múzeum), igen ám, csakhogy nincs hová költözniük, így csak az öntési emberek segítőkészségének köszönhető, hogy sikerül meghúzniuk magukat a szeszgyár hideg mosókonyhájában. Ekkor veszi kezdetét Öntés történetében az éles törés, amelynek nyomán a falu az épületek lerombolásával, a gazdasági struktúrák lebontásával mintagazdaságból hanyatló faluvá süllyed: „el kell tüntetni a kizsákmányoló rendszer nyomait, le kell bontani az istállókat, a cselédházakat, mindenki saját házat építsen, hadd lássák a reakciósok, mire vagyunk képesek!” – idézi a narrátor a politika imperatívuszait (20. o.). Minden diktatúra igyekszik a „múltat végképp eltörölni”, amelynek vezérelve itt a szimbolikus szint mellett a falu fizikai megsemmisítése szintjén is kézzelfoghatóvá válik. Öntés mellett tönkremegy Kistölgyfa, Földvármajor, a házhelyosztások révén pedig a családok közötti viszonyt adósságok és veszekedések mételyezik meg.
Aztán következnek az ötvenes évek hatalomgyakorlásának tipikus esetei, dilettantizmus, törtetés, kétkulacsosság, besúgás, az egykori padtárs, a később íróvá lett Bödőcs Pál családját Tölösmajorból azért költöztetik át Csollányosba, hogy könnyebben megfigyelhető legyen. Az abszurditást, a kis öntési pornográfiát jelzi, hogy a továbbtanulás elé egyik esetben azért gördítenek akadályt, mert az illető családja „osztályidegen”, másik esetben pedig azért, mert jobb, ha a „majori cselédivadékok” (31. o.) a kapánál és a kaszánál maradnak. Az 56-os forradalom utáni hirtelen pálfordulások jellemző példája, amikor a „Járási Tanács osztályvezetője fogta annak a kőművesnek a széket, aki leverte a csillagot az épület homlokzatáról, majd ugyanő börtönbe juttatta” (32. o.). S minthogy az apa a TSZ újraszervezésekor ódzkodik belépni a szövetkezetbe, a fiú csak hosszú évek után kaphat munkát Kapuváron, míg végül az elbeszélő elérkezik a jelenbe: „42 év munka után a minimálbérrel azonos nyugdíjból élek beteg húgommal együtt” (35. o.).
Az elbeszélő mégis elutasítja, hogy élettörténetét passióként, amolyan krisztusi szenvedéstörténetként értelmezze az olvasó, amint a Vissza a gyermekévekhez! c. fejezetben írja: ne sajnáljatok, kárpótol a gyermekkor (itt a csattanósabb zárás érdekében talán jobb lett volna elhagyni vagy a kötet más helyére helyezni az utolsó, ételrecepteket tartalmazó fejezetet). Ez az attitűd talán Móricz A boldog ember c. regényével állítható rokonságba, amelynek protagonistája, Joó György nyomorúságos sorsát mégis boldognak nevezi. „Ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság, ha viszont […] szabadság van, akkor nincs sors… ” – írja Kertész Imre. Az Öntésmajor. 2. kötet főszereplője sem alakíthatja szabadon élettörténetét, saját szavaival szólva, „nem az én kezemben volt az ecset” (39. o.), életének szabad formálásától a történelem fosztotta meg, az individualitást emlékezetében éli meg, és ebből a szempontból az ő története is sorstalan.
 
 
[Boros Imre]: Öntésmajor. 2. kötet. Kiadó és hely nélkül, 2007. 40. o.

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr312352666

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.