Augusztus 20-án cimborámmal nyakunkba vettük a Nemzeti Biciklit, elhatározván, hogy népiesen kikerekezünk az andaui hídig, noha – bármi fájó – nem a Gój Biciklisek szervezésében. Ahogyan rendes emberhez illik, alaposan fel kell készülni a túrára, így aztán első állomásunk a Holdfény volt, hogy némi sürütykével csapassuk szét a száraz torkunkat marcangoló port. Bizony, ami a fogyasztást illeti, nagyon helyesen páran már eljutottak a kultúrcentrum teraszán a critical massig, így hát nem egyedül ültük meg a folyékony kenyér nemes ünnepét. Mihelyt a kötelező irodalmat letudtuk, irány észak.
Az andaui híd az északi úton pontosan akkora távolságra van Kapuvártól, mint amekkora a távolság Kapuvár és Miklósmajor között, hozzátéve a Miklósmajor andaui híd távot. Búskomoran kellett konstatálnom, az idő már nem a régi, a világ is már csak rút sybarita váz, e valaha kihaltnak tűnő úton most egymás nyakában dübörögnek az autók, kormányosaik pedig sportot űznek a kerékpárosok vadászatából, és dudaszók szüntelen hallatásával jelzik, hogy neked csak az árokparton, de legfeljebb is az útpadkán jut hely. Így állunk, az autós monnyonle, mert egy népnemzet kúttúráját nemcsak a zemberek zembere, hanem a közlekedés leben und leben lassen mantrája is jelzi. Másfelől folyton bekúsznak a képbe, zátonyra futtatva a szándékot, hogy akadálytalanul szemlélje a forradalmi kor gyermeke az útmenti diófákat, Kistölgyfapuszta rohadását, a Florasca telepének zsenge fácskáit, a hansági égerest.
 
 
 
Ha az embernek megkegyelmeznek az autósok és sikerül épen megérkeznie Miklósmajorig, hogy az addigi aszfaltozott útról a kövecses útra forduljon rá, a kerékpárút folytatását jelző táblával találja szembe magát, amely ugyan kedves gesztus, csakhogy mivel egy kereszteződésnél helyezték el, éppen útbaigazító funkcióját nem képes betölteni. Ez azonban legyen az idegenek baja, magam tisztában vagyok vele, merre is kell folytatni az utat az „őshonos” nyárerdő felé. Kisvártatva egy tisztás tűnik fel, ahol vagy négyemeltnyi magasságba felbálázták a szómát, számomra nehezen dekódolható módon, melynek bamba tekintettel – vegyítve a képzavart – hangot is adtam. Aztán az út felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, és az igaz utat nem lelém, ugyanis megfelelőgyerekek jópofiságból elfordították a kerékpárút tábláját az erdő felé. Gomboltam, hohóóó, nem baszol ki velem, és jól nem tévesztettem el a helyes utat, na. Miután így megveregettem ennen vállamat jó magyari nárcisztikus szokás szerint, lassan kezdett kibontakozni a határfolyó látképe. A Répcét itt ragadja torkán a Hanság-főcsatorna, melyet vízének színéről informálisan Fekete Metszésnek is neveztek, de az elmúlt időszakban még feketébb lett, nem az iszap, hanem nyilván a kötschög Gyurcsány miatt (copyright by Szikora Polgárilag Elegáns Róbert).
Le a Hanság-főcsatorna partjáig, hogy pofázmányomat a szikrázó napsütésben némi vízzel locsoljam, s lám, valami megzörren a békalencsék alatt. Mihelyt az ember reflexből Hany Istók kollégánkra gondolna, rájön, nyakán még ő sem hordhatott ilyen apró fejet, de e váratlanul rám támadt lény kidülledt szemei megrémítenek. Csakis SP zavarhatott meg, de aztán a rejtély megoldja önmagát, egy apró halatschka volt az. Dobtam is neki némi brokkolit, de fejét rázta, hogy ő nem kajás.
A túlparton, ammá nyugat, Wallern látszana, ha a sűrű fák és bozótok nem takarnák el, itt átgázolni nem lehet, ám amint a híradásokból kiderül, az induló kerékpáros turizmus grandiózus projektje keretében lesz vallai híd meg lebetonozott Hanság. Most viszont a főcsatorna déli oldalán lévő töltésen csak kavicsos út van, melyet sikerült olyan vastag és laza rétegben leteríteni, hogy a bicikli nem halad, süpped, mint a hó. Távolból már látszik az őrtorony sziluettje, melyet egy osztrák adomány nyomán állítottak fel (nem a sziluettet, az őrtornyot). Nagy merészen gondoltam, hogy e háromszintes építményre felhágok a kilátás kedvéért, de már az első szinten befigyelt a tériszony, kapaszkodtam is a vasszerkezetbe, mint Bodri a velőscsontba. Méghogy Kapuvárnak nincsen hegye! Ahogyan itt körbelegeltettem szemeimet, azon merengtem, milyen jól mutatna itt, a folyó és töltés között egy Teszkó. Lemászva az őrtorony lajtorjáján, az idáig felkúszó ringlófáról érett gyümölcs szedhető, igazság szerint jobban örültem volna, ha lazannyás mácsik csüng róla, de hát meghalt Rákosi Mátyás, oda az igazság.
Az andau híd mellett egy nemrég összedőlt fa emlékmű fogad, most úgy néz ki, mint a marokkó. A híddal szemközt, a magyar oldalon elhelyezett információs tábla ápdételésével láthatólag nem bajlódtak sokat, a tábla még mindig arról tájékoztat, hogy mikor van nyitva ideiglenesen a határátkelő. Az azonban mégis csak gyalázatos, hogy egy rohadt sörautomatát sem találni itt. A szűk hídon át hét méternyi távolság után átruccantunk Osztrákbo, a meghagyott szögesdróton nosztalgikusan virít a STAATSGRENZE felirat. Mindenesetre a híd helyét jó lesz észbe vésni, ha a Nemzeti Együttműködők így ámokfutnak, merre kell majd disszidálni. Az osztrák oldalon két kerékpárút jó minőségű aszfaltcsíkja is találkozik, míg átellenben egy fatorony ágaskodik, amit a Franzik igyekeztek úgy telezsúfolni reklámokkal, hogy alig látszódjon belőle valami.
 
 
Hazafelé aztán kis kitérő az indiai úton, a majornak, az ártézi kútnak és a valaha itt haladt kisvasútnak hűlt helye, mindazonáltal még találni vasszöget a talpfából, mely házi relikviaként sürgősen becsomagolandó.

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr602320421

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.