Huszonkilenc hosszabb-rövidebb szórakoztató olvasmányt foglal magában az Öntési mesék című vékony füzetecske. Noha a címlap szerint a kötetet Fábián György és az öntésmajori származású Pintér P. Imre  jegyzi, az általuk szerzett két bevezetőből kiderül, hogy az elbeszéléseket utóbbi írta. A könyv egyszerre rendelkezik helytörténeti, néprajzi és irodalmi olvasattal, melyek gyakran egyértelműen szét sem szálazhatók. Ami az elsőt illeti, Pintér P. Imre a kiadványt „az öntési trilógia befejező köteteként” (9. o.) definiálja, vagyis annak a korábban megjelent két könyvnek a folytatásaként, amelyek kimondottan történeti karakterrel bírnak. Az itt szereplő elbeszélések egy része valós történeti eseményekből meríti témáját, például a második világháborúból vagy az ’56-os forradalomból, ugyanakkor nem a nagy narratívák, hanem az eccerűnép nézőpontja felől közelíti meg tárgyát, mintegy alulnézetből. Ezzel a helytörténeti megközelítés irányába mozdítja el az értelmezést, de egyúttal át is hágja a „tudásformák” határait. A néprajzi olvasatot támogatják a hétköznapi életből táplálkozó illetve az ünnepi szertartásokat tengelyükbe állító elbeszélések, utóbbi esetében a kötet többi darabjához képest a történetmondás helyett inkább a leírás játszik domináns szerepet. A „mese” műfaji megjelölés viszont inkább az irodalmi jelleget hangsúlyozza, a fiktív tündérmesék helyett azonban ezek a történetek tréfás hangvételű realisztikus mesék.
            A kötetet a szerző négy részre tagolta. A Mesék a régmúltból címet viselő első rész a szerző születési ideje előtti (1962-ben látta meg a napvilágot) korszakokba visz, ez magyarázhatja a ciklus címét, miközben az itt olvasható történetek – például ötvenhatról – nem is annyira a régmúlthoz tartoznak. A Majori mindennapok című második rész Öntésmajor hétköznapjaiba nyújt betekintést, az Egypercesek, melyek műfajukat nyilván Örkénytől kölcsönözték, rövid, csattanóra kihegyezett jellemzések, míg az Emlékezetes ünnepeink c. utolsó egység a családi, nemzeti vagy vallási ünnepeknek állít emléket (karácsony, május elseje, búcsú, lakodalom). Tematikáját tekintve van közöttük háborús elbeszélés, történelmi esemény békaperspektívából, szerelem, erotika, alhasi sztorik, kutyakerítés, tűzoltás (a címlapon látható képre az egyik elbeszélés utal), gyermekjáték, iskolai élmény, szájkarate.
            Katonatörténetek, adomák, visszaemlékezések, egypercesek, néprajzi leírások jelzik a sokszínűséget, melyek talán az anekdota név alatt abroncsolhatók össze, amennyiben valós személyek (néhányukat nekem is sikerült felismernem) szórakoztató, csattanóval végződő humoros jellemzését adják, már ha az anekdota nem lenne már maga is széttartó, a meghatározásnak minduntalan ellenálló műfaji kategória. Annyiban azonban feltétlenül helytálló az anekdota felőli megközelítés (hogy megveregessem saját vállam), hogy az itt olvasható sztorik jelentős része sokszor csiszolt népi hagyományból, az adott közösségben többször elmesélt orális forrásból származik, melyek e könyv által írott változatot, rögzített formát kaptak. A szóbeliségre a szerző és az elbeszélő több ízben is utal: „amiket én is csak elmesélésekből hallottam” (8. o.). A nem saját élményből táplálkozó történetek forrása az adott öntési közösség, és még inkább a családi hagyomány. Így aztán nem meglepő, hogy a személyességet többször egyes szám első személyű elbeszélővel is jelző visszaemlékezések egy része családtörténeti szállal rendelkezik, a felmenők és családtagok nemcsak forrásai, hanem szereplői is az anekdotáknak. Így például a Mária Terézia huszára, avagy a csornai prépost nagypénteki halai c. elbeszélésben az ükapa tűnik fel, a Tömbő Imre bácsi, avagy a herceg és számadója illetve a Második, a nagy háború, vagy a túléléshez is kell egy kis szerencse c. anekdotákban a nagyapa, a Bikavezetés, avagy hogyan szüretel almát egy kovács? című trufában a keresztapa, míg a saját, átélt sztorikban a szerző is szereplő. A történeteket több ízben nem is az öntésmajori helyszín kapcsolja egymáshoz – a háborús katonatörténet több színtéren játszódik, az ’56-os elbeszélés Osliról is beszél, Mária Terézia idején pedig Öntés még nem is létezett –, hanem a családi legendárium emlékezete. Vagyis itt nem a valóságos tér (Öntésmajor), hanem a személyes és a kollektív emlékezet virtuális tere a kohéziós erő, melyet az elbeszélő egyszerre szemlél ironikus távolságtartással, és egyúttal vállal közösséget vele.
            Ezért aztán a kötetben szereplő anekdoták egy része voltaképpen a visszaemlékezés visszaemlékezése. Nosztalgikus visszaemlékezés nemcsak a történetre, hanem a történetmesélésre is, melynek az írás révén állít emlékművet. Ezekről a humoros fabulákról azonban nem lehetne azt állítani, hogy csupán újramondások, pusztán az orális történetek lejegyzései lennének. A kötet erényeit nemcsak a szórakoztató történetek adják, hanem az elbeszélés technikai fogásai is, hogy ha a történet (vagyis, az, hogy mit mesél) és az elbeszélés (vagyis az, hogyan meséli) narratológiai fogalmai elkülöníthetőek lennének egymástól (és nem). Egy történetet jól és rosszul is el lehet mesélni, szórakoztatóan, kevésbé szórakoztatóan, nagyon szórakoztatóan, nem annyira szórakoztatóan, vagy nagyon nem, vagy annál is kevésbé. Pintér P. Imre igazán színvonalasan oldja meg a feladatot, nemcsak az elbeszélt történetek, hanem a történet elbeszélései is izgalmakat rejtenek. A történet egyes elemeit ügyesen adagolja, játszik az olvasóval, lépre csalja vagy összekacsint vele; helyet hagy a befogadói értelmezésnek, ötletesek a – kettős, egymást értelmező – címadások, párbeszédei gördülékenyek, jól dramatizál, teremt feszültséget, és üti le végül a csattanót. Ennek illusztrálására alább néhányat szemezgetnék narratív technikái közül.
            A Mária Terézia huszárában az ezredes ürítkezési szokásai meglehetősen furcsák, tudniillik saját kezével nem hajlandó kitörölni a hátsóját és erre a felelősségteljes feladatra az ükapa, Pintér Imre van megbízva, aki furfangosan megkerüli ezt a teendőt, de hogy pontosan mivel, azt az elbeszélő csak a végén közli, növelve ezzel az olvasó érdeklődését. Az olvasói elváráshorizont kijátszása figyelhető meg a Tömbő Imre bácsiban, aki a történet egy adott etapjában „elővette különleges szerszámát, és két marokra fogta” (19. o.), és amikor a befogadó az elliptikus helyet kitöltve a szerszámmal a hímtagot azonosítaná, az elbeszélő közli, valójában a tárogatóról van szó. Ugyanez a század első felében játszódó fabula szándékosan anakronisztikus nézőpontot alkalmaz, például akkor, amikor Muki Ottó úgy rohan át a Rába gerendáján, „mintha egy ma épült hatsávos autópályán közlekedne” (21. o.), és ezzel a módszerrel nemcsak a történet és az elbeszélés ideje között tesz különbséget, hanem ezzel a kibillentéssel egyúttal az olvasót is emlékezteti: irodalmat olvas. Az olvasóval való párbeszéd, az összekacsintás játékossága és a finom sejtetés jellemzik például a Bikavezetés című írást: „Az istállóban [a bikára] rákötötték a köteleket, hogy kapaszkodni tudjanak belé, és az orrába, a bika második legkényesebb szervébe[,] belerakták az orrozónak nevezett alkalmatosságot. (Tudom, most minden meseolvasó arra lenne kíváncsi, melyik a bika legérzékenyebb szerve. A gyerekek okulására mondom el, a szeme! A felnőttek pedig úgy is tudják”) (44–45. o.). A mesei fordulatok parodisztikus kifordítását alkalmazza például A káromló kocsis, avagy a tisztelendő is képes is csodákra c. elbeszélésben („Hol vagy hol nem, leginkább a szomszéd faluban élt a Pista bácsi” – 24. o.), vagy az 1956, avagy egyórás forradalom Osliban, csillaghullás Öntésen szintén a „hol volt, hol nem volt” mesei szófordulattal indít, miközben valóságos történelmi eseményhez kapcsolódik. Ezzel nemcsak a fikció és a valóság közötti átjárhatóságot jelzi, hanem az információáramlás és a pletykaképződés folyamatára is rámutat: „A hírek is csak kerülőúton jöttek, sajátosan megtörve egy-egy ember meséjében” (29. o.). Ez a frappáns novella – az egyébként az egész kötetre jellemző – ironikus megközelítésével és humoros beszédmódjával deheroizálja a forradalomról szóló beszéd szokásos görcsös pátoszát. Ebben a történetben ugyanis a mintakövetés, az osli forradalmi tanács megalakítása („Alighanem, még maga Amerika elnöke is gratuláló táviratot küld majd”) és a forradalom liturgiájához hozzátartozó akasztási kísérlet önparódiába hajlik, tudniillik a felakasztandó párttitkár nem rossz ember, miközben az akasztást szorgalmazó agilis ember fia a rábatamási párttitkár. A tömegpszichózist és a képmutatást állítja pellengérre ez az anekdota, melyet humorával és mondanivalójával hajlamos vagyok a könyv egyik legsikerültebb darabjának tartani.
            Az 56-os történetnek a mintakövetés fiaskójából eredő nevetségessé válása átvezet a szabályszegések kérdéshez. Miközben ugyanis az anekdoták „mindennaposként” definiálják magukat, nem is annyira mindennaposak, elvégre a történetek így nem is tartanának érdeklődésre számot, a szórakoztatást a problémákra adott különleges válaszok adják, a humor forrása éppen az immanens szabályok áthágása. Megjegyzem, az anekdota műfaja egyfajta ellenkánont jelentett a hivatalos kultúrával szemben, és részint azért is hagyományozódtak tovább orális formában, mert a határszegések folytán a hivatalos szemléletmóddal nyelvi megformáltságukat vagy témájukat tekintve összeegyeztethetetlenek voltak. Ezt a szabályszegést példázza a Kurafi kutyák réme, avagy Sándor bácsi szerette az állatokat, melyben a partner kerítése a kutyának ugyan mindennapos, de annak módja, a csapdaállítás már nem. A Magyar Laci és a szél című egypercesben teljesen hétköznapi, hogy a címszereplőt zavarja a szél süvítése, de problémáját egészen sajátos módon, a fák kivágásával oldja meg. Az öreglegény lagzija, avagy hirdetésen szerzett mennyasszony c. történetben a félresikerült kerítés, illetve Az új boltos esete, avagy Szabó Béla bácsi helyettese megtanul falusiul c. adomában a sikertelen akkulturáció mind-mind az anekdota műfaji lényegéhez hozzátartozó szabályok megsértéséből nyerik humorukat.
            Ahogyan Arany János a humor fogalmát két értékkategória, a nevetés és a kritika kereszteződéseként tárgyalta, úgy ezek a jól megírt tréfás anekdoták is látszólagos könnyed, szórakoztató felszínük alatt egyúttal mély tanulságokat hordoznak.
 
 
 
(Pintér P. Imre–Fábián György: Öntési mesék. X-Meditor Kft., h. n. [Győr], 2008. 128. o.)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr152271960

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.