P.mester 2010.07.19. 19:40

Reigl-veduta

 

Barétom, Á., azt mondta, ő most nem jön Debrecenbe kiállításnézni, pedig neki kocsija is van, annyit konyítok hozzá, hogy valami bordó színű; úgyhogy B-tervként egy merész trigonometriát kellett kiötölnöm. Takarékossági okokból háromszögeléstanom alapkérdése abban kulminált, hogyan tudom megtenni vonattal egy nap alatt az otthon, célállomás, itthon, azaz a Szeged, Debrecen, Kapuvár távolságot, melyek amúgy tudvalevőleg egy vonalba esnek. No hát elég korán kellett ébrednem, állítólag ezt hívják reggelnek, én még személyesen nem láttam, de hallottam, hogy van ilyen, hogy reggel, bemondták a tévében. Persze ezt ébredésnek nevezni enyhén szólva is eufemizmus, mert alvás nem volt, ha nem is ártott volna, ugyanis egész éjjel egy végtelenül gonosz szúnyog fújta a vuvuzelát (én is tanultam ám egy új szót, bi-bi-bííí), egy percnyi szünetet sem tartva hangszeres játékán, bevallom, genocídiumot kívántam a fajtájára. Szóval négykor fel, a kávé–cigi lefőzhetetlen páros alap, ahogy illik; fogmosás, Indóház térre ki, ceglédi átszállás, és fél tízre máris Reigl Judit életmű-kiállításának színhelyén.
Debrecen barátságtalanul fogadott, épp úgy, amikor legutóbb búcsúztunk, nagy esővel, és most cigilejmolókkal, gondoltam, körbenézek kicsinyég, hátha addig eláll, de nem. Kávé hát a nagyállomás egyik büféjében (száztízért), nézelődés, megvannak-é a régi ismerős attribútumok, ó igen, a giccses szocreál mozaikfal virul (és, baszki, most látom csak, a boltozat meg gótikus – ez ám a stíluskavar), no meg a jó öreg „kultúrváróterem”. Már korábban is piszkálta a zagyamat, miként is kell dekódolni e szót, „kultúrváróterem”, bemenvén e szentélybe meg is érdeklődtem. A középkorú hölgyek összenéztek naivitásomon, mosolyogtak, és mondták, ez nem könyvtár, mint feltételeztem, hanem pusztán annyit takar, hogy akinek nincs tető a feje felett, az itt nem kívánatos. Azon töprengtem, ez vajon szublimált változata-e annak a feliratnak, amikor a harmincas években kitették a táblát, hogy „kutyáknak és zsidóknak belépni tilos”. A hajléktalan is ember, csak éppen hajléktalan, mondanám annak a kultúrpöcsnek, aki ezt a píszinek képzelt feliratot kieszelte.
Az eső csak nem akar szűnni, ideje indulni, trappolás a Piac utcán, téli sapkában, jóvan, hát ez volt kéznél, villanyosra nem adunk, fösvény fajta az enyém, elkölthető a jegy ára borra is. Át a végtelenül agyoncukrozott, giccses szökőkútnál, nagytemplom körbedeszkázva, kollégium, ecetfa, múzeum. A MODEM is olyan szokásos debreceniesre sikeredett, egy, a modern múzeumok építészeti hagyományát követő üvegtömb, de jobbról, hogy tudjuk, Magyarországon járunk, tocsog a sár, még inkább jobbra, házbontás után megmaradt tűzfal árválkodik, maga a múzeum modern épülete pedig a klasszicista Déry-múzeum mögött. Debrecenben az ambiente építészetnek még a hírét sem ismerik, nem egyszer meggyőződhettem róla. Ott van példának Csokonai szülőháza, melyet egybeépítettek a Plázával, a parasztházon, hogy még harmonikusabb legyen, Coca-Cola felirat villog, másik oldalán panelsor. Hiába, már öt éve is mondtam, Debrecen városképén csak az atom segíthet, de azt miharabb ráirányítani. Cigeretta közben teszek egy kört a MODEM körül, aztán keresem a bejáratot, ami van, az a Kölcseybe vezet (ugyanaz az épület), jól eldugták. Kérdezem a biztonsági őrt, mi merre, azt mondja a túloldalt, a sarkon, hát bíz’, csak nem sikerült eltalálnom. Nem az én hibám, tutira nem. Az a múzeum, amelynek a bejárata nem hívja fel magára a figyelmet, hanem minduntalan máshová vezeti a szemet, az rosszul lett megtervezve. Így ismét be a Kölcseybe, mondja egy csákó, a másik az én bejáratom, de most már ne menjek ki, itt is át tudok menni, mondom, hol, azt mondja, itt, és aztán büfé, kanyarok és könyvesbolt Szkhülláin és Kharübdiszein át végül megérkeztem, húúú.
A MODEM információs pultjánál egy bölcsész kinézetű srác, alig telik bele húsz másodperc, míg a monitor mögül fölnézni méltóztatik, az útbaigazítást sem viszi túlzásba, csak külön kérdésre irányít, igazad van, tesó, bocs, hogy itt vagyok.
Lineáris a kiállításrendezés, értsd, Reigl Judit életművén nagyjából kronológiai sorrendben halad végig, az ilyenfajta elrendezés nála egyébként is logikus, mert különböző korszakai jól megfigyelhető egységet mutatnak, és szinte valamennyi problémafelvetésénél sorozatokat készít. Mindazonáltal ezt a rendet mindjárt az elsőként bemutatott kép megtöri, a bejárattal szemben, a Guano-sorozat egyik darabja, nyilvánvalóan kedvcsinálóként került a kiállítótérnek erre a főhelyére. Az egész kiállítás alatt Kurtág György és Heinrich Schütz zenéje szól, forrása csak később derül ki. Reigl Judit magyarországi (1950-es emigrációja előtti) életművét mindössze egyetlen festmény reprezentálja, őszintén szólva, nem tudom, maradt-e fenn több egyáltalán ebből az időszakból. Ez a kép az olaszországi élményei ihlette Autóstop, engem kubista megközelítésre emlékeztet. Mellette André Breton ájulatának tárgyai, a szürrealista korszakból az onirikus Szent Antal megkísértése és a Hasonlíthatatlan gyönyör, pokoljárás, vér, blaszfémia, utóbbi képen a kehely szinte fotorealisztikus, miközben meg elemeit egyberakva fantasztikus hatást kelt. Itt mellém szegődik az én Vergiliusom, egy középkorú úr, azt mondja, Reigl vastagon fest, mégis úgy tűnik, hogy lazúros, nem tudom, hogy csinálja, így ő. A vastag festékréteg meg a látszó alap kettősége későbbi képein még hangsúlyosabb.
A szürrealista periódust követő automatikus írást először a Villámlás és a Robbanás sorozatok mutatják be. Előbbi éles fénycsíkjaival szinte széttöri a kétdimenziós felületet, utóbbi nagyméretű festményeinek a kiállítás külön, jól elkülöníthető teret szentel, energikusak, lendületesek, mintha az anyag szétrobbant volna a vásznon, és itt-ott vastag rétegben rakódik egymásra, kidomborodik. Vergiliusom mellém lép, azt mondja, vastag az alapozás, a plasztikus fekete festékrétegeket gyantásnak nevezi, nekem meg az aszalt szilva jut róla eszembe. Néhol csillogó „felület”, és bár mindegyik képre külön lámpa van ráirányítva, nekem úgy tűnik, a megvilágítást nem minden esetben sikerült megoldani.
A következő szekciót a Tömbírás sorozatai, majd a Guano-képek képviselik. Ami előbbit illeti, a fehér vászonra, Reigl Judit nem hagyományos eszközökkel, hanem fémdarabbal vagy bottal dobta fel a festéket, A súlytalanság élménye sorozata pedig bizonyos értelemben a Tömbírás folytatása fekete-fehérrel. A Guano képei alapvetően hulladékból születtek, talált tárgyak, melyekre rácsorgott a festék, vastagon, keményen lerakódott, mint a guanó, amint a festő elmondta, címét is József Attila verséről kapta. Ennél nem újabb festékrétegeket helyezett fel, éppen ellenkezőleg, a rétegeket lekaparta, tehát elvonással születtek, és kapott egy, megint a térbeliség és a felület viszonyát kutató sorozatot, mely talán Ország Lili mohos falaival rokonítható.
Az Ember sorozatban a 60-as évek második felében Reigl Judit újból visszatért a figuralitáshoz, melyek a képekhez rendelt magyarázó szöveg szerint nélkülözik a szexualitást, de szerintem meg nem. Ezek az emberi torzók mintha a tömbírás antropomorffá alakított változatai lennének. Az itt kiállított képek tagolása nem sikerült a legmegfelelőbben, pl. egyik kép ebből az etapból kilóg, másfelől pedig az 1968-ben készített bíbor-fekete színű Ember bemutatásához nincs kielégítve a térigény. Ugyanez a problémám a Bejárat–kijárat sorozat festményeivel, melyek egymással szemben vannak felfüggesztve a falra, így nincs tér belátni őket, a képek nagy mérete és a hely szűk volta ellentétben áll. Hasonló a helyzet az itt elhelyezett plazmatévével, mely elé pamlagot raktak, hogy a látogató ide lecsücsülve nézhesse végig a mozgóképet, igen ám, csakhogy a padon megpihenő emberek éppen az egyik kép akadálytalan megszemlélését zavarják meg. Ezen a filmen Reigl Juditot látjuk munka közben, a felvétel most, 2010-ben készült, s lám, innen származik az egész kiállítást betöltő zene Kurtágtól és Schütztől. A plazmatévén festés közben látjuk, térdelve dolgozik a földön, mert 87 évesen állni neki már nehéz, önkívületi állapotban, mint afféle magyar Jackson Pollock, de itt nem olajjal dolgozik, hanem papírral és tussal, amolyan kalligrafikus írás ez, és végül belemosolyog a kamerába. Jó átmenetet jelent ez, ugyanis a kiállítás következő terében, egy keskeny folyosón ezt a tus-papír képet látjuk, először tehát a technikával, majd magával a kész alkotással ismerkedhetünk meg. Itt a természetes fény is szerepet kap, a folyosó egyik oldalán üvegablak, mely a MODEM udvarára néz.
Új terem következik, újabb plazmatévével, melyen Gulyás Gábor, a múzeum igazgatója és a Reigl-retrospektív egyik kurátora beszélget az itteni kiállítóteremben a festőnővel. Problémám, hogy igen halk, fülelni kell arra, mit mond Reigl, bár mondjuk kiállítótéren kívül is hozzáférhető, ugyanis ez két részletben felkerült a jútyúbra, itt sasolható:
 
 
 
 
 
 
A képernyő mellett fotók, cikkek, katalógusanyagok, melyeknek persze nem esztétikai értékük van, inkább dokumentálnak.
Külön etapot képeznek, térben is elkülönítve, a kiállítás szövege szerint a „semmi ágán” ülő zuhanó emberalakok, melyek aztán a 2001. szeptember 11-e ihlette figurákban folytatódtak. Itt is problémát jelent a helyszűke, a nagyméretű, több mint két méter X két méteres képek kis térbe vannak bezsúfolva, levegőtlenül. Az utolsó nagy terem a Folyamat ciklusból válogat, amelyről elsőre nekem Mark Rothko nagy felületei ugranak be, de aztán rá kell jönnöm, az analógiám itt sem stimmel. Reigl Judit öntörvényű, folyamatosan felülír minden konvenciót, a határátlépés nála mindenhol jelen van, nem alkuszik, örök lázadó.
Őszintén szólva, tehát hazudok, ez az uszkve száz kép egy szuszra sok, túl nagy mennyiség egyszeri látogatásra. Igaza van Umberto Ecónak, amikor azt javasolja, egy kiállításon/múzeumban csak egyetlen képet állítsanak ki. Igaz, aligha lesz a közeljövőben még egy ennyire összefoglaló kiállítás Reigl Judit életművéről, mely így is szelet, ha csak azt veszem, hogy például az ötvenes évek kollázsai itt nem is láthatók.
Le a földszintre, shop, az erre az alkalomra megjelent Reigl-katalógus első kötete, meg sem merem mondani, mennyi, baromi pénz, az eladó csávó mondja, ez van, szólok, azért megveszem (erről a katalógusról majd máskor).
Kint még gyógyíthatatlanul zuhog, nosztalgiáznék, de Pusi kávézója már felszámolva, ellenben a jó öreg Egri borozó, mely falu a belváros közepén, itt, a Bajcsy-Zsilinszky utcában megvan, ki nem hagyható. Igazi szocreál arculat, valószínűleg 1957-es megnyitása óta itt semmi nem változott, van stílusa, a bort egy decis poharakban osztják, hej, de soxor emelgettük itt. Kétszer egy hárslevelű, majd egy kis Zemplénivel még leöblítjük. Aztán gyors kaja kedves kiszolgálóval egy büfében, ki az állomás felé, az úton borozóba botlás, kíváncsiságból természetesen ide is be kell kukkantani, szintén decis poharak, de most Egri vörös, az orvos is ajánlja ebéd után, én meg nem merek ellenkezni. Vonat, Debrecentől Zuglóig hallatlan kellemes csevegés egy csudálatos skandinavisztikus sráccal, ezúton csók neki. Győrben leugrás egy doboz Soproniért, Kapuvár, be a Tixarba, egy pofa sürütyke, néznek, ki ez az idegen, aztán haza.
(Resztelt máj, nyers paradicsom, kicsi mélezés, végül szunya. Ja és, Kapuvár ewa.)

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr302161910

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.