„Wild boys – never lose it
Wild boys – never chose this way”
 
Duran Duran: Wild Boys
 
 
 
 
Alább Hany Istók angol nyelvű recepciótörténetének (fogadtatásának) – alighanem – kezdeti szakaszáról lesz szó, vagyis arról, miként jutott el az angolszász országokba a hansági víziember mondája, és a 19. század első felében hogyan hagyományozódtak tovább egyes források.
 
 
Spencer útikönyve 1836-ból
 
            Londonban 1836-ban jelent meg egy kétkötetes útikönyv Sketches of Germany and the Germans, with a Glance at Poland, Hungary & Switzerland in 1834, 1835 and 1836. An Englishman Resident in Germany [Vázlatok Németországról és a németekről, kitekintéssel Lengyelországra, Magyarországra és Svájcra – 1834-ben, 1835-ben és 1836-ban. Egy angol Németországban] címmel. Az angol szerző, aki a 16. században élt angol költőhöz hasonlóan – vagy talán éppen az ő nyomán – Edmund Spencernek hívatta magát, ebben a travelógban gyakorlatilag valamennyi német tartományt személyesen körbejár, Pomerániától Bajorországig, Poroszországtól a Bódeni tóig. A kötet nem pusztán bédekker, amelyben Spencer a saját szemével látottakat írja le, vagy afféle személyes beszámoló, érdeklődik az adott hely múltja, államberendezkedése és szokásai iránt is, jelezve, az irodalom, a történelem, a politika és a néprajz egyaránt vizsgálatai tárgyát képezik. A hatalmas anyagot felvonultató mű második kötetének 20. fejezetében meséli el magyarországi úti élményeit, a láthatóan egzotikusnak, az angol ember számára úgyszólván ismeretlennek számító Nyugat-Dunántúlról ad képet, s ez a szemlélet jól beleilleszkedik korának romantikus szemléletmódjába. Noha Magyarországra – ahogyan a cím (with a Glance) is jelzi – csak rövid pillantást vet, ám éppen ez emeli jelentőségét Kapuvárra vonatkozóan. Pozsonyon kívül ugyanis csak a Fertő tó környékét veszi célba, s máris indul vissza kiindulása helyszínéhez, Bécsbe. A Fertő tó tárgyalása kapcsán beszéli el Hany Istók történetét History of the Wild Boy (A vad fiú története) alcím alatt, mely szintén a romantikának a fantáziavilág és a titokzatosság felé irányuló intenzív vonzódását reprezentálja.
            Magyarországi látogatását azzal kezdi, hogy Bécsből átutazik Pozsonyba, és egy ott töltött röpke nap után máris indul tovább délnyugatra, a Fertő felé. Ahogyan a romantika az egzotikum felől, úgy a posztkolonializmus felől is értelmezhető, ugyanis Spencer (akinek hasonló nevű elődje az ír kultúra kolonizálásán munkálkodott) Pozsonyt Bécsnél nemcsak piszkosabbnak, de kevésbé civilizáltnak is nevezi, a Fertő tót pedig nem magyar elnevezéssel illeti, hanem német, tehát ebben a kontextusban tipikusan gyarmatosító módon, következetesen Neusiedler Seenek titulálja. Amint elárulja, a Fertő megpillantását izgatottan várta, ugyanis a bécsi hegyekről távolról látta a nagy kiterjedésű tó víztükrét. Mielőtt Hany Istókra rátérne, először a Fertő tó természeti képére fókuszál.
            A környezet leírását úgy nyitja, hogy amíg a nyugati partot hegyek övezik, addig keletre végeláthatatlan síkság terül el (ez a Hanság). A tó területét a Hanság nevű mocsár nélkül több mint 10 német mérföldre teszi. Ez a megállapítása nemcsak azt árulja el, hogy műve megírásakor személyes élményei mellett szakirodalmi forrásokat is felhasznált, hanem arra is fényt vet, hogy a Fertőt és a Hanságot egységes vízügyi rendszerként kezeli, hasonlóan a korabeli földrajztudományi szemlélethez. A víz ásványi tulajdonságai mellett elsősorban a váltakozó vízszintre hívja fel a figyelmet. Közben elárulja, hogy a környékbeli lakosokkal folytatott személyes kommunikáció nyomán is szerzett ismereteket. Ami a tó ásványi anyagtartalmát illeti, a vizet enyhe hashajtónak mondja, és annak megkóstolása után kicsit sósnak találja, partján kicsapódott sós területeket látott. A tenger sóságához szokott Edmund Spencer számára láthatóan unikum, hogy egy édesvízi tó is lehet sós. A másik, amit egzotikusnak tart, a víz jelentős ingadozása, azért is, mert, mint mondja, nincsen látható jele, hogy a tó kapcsolatban állna más víztömegekkel. Nem saját forrásra támaszkodva azt állítja, hogy 1804-ben olyan nagy mértékű volt a vízszint csökkenése, hogy a lakosság azt hitte, a tó teljesen el fog tűnni. Ekkor a nép mintegy öt angol mérföldnyi szántóföldre tett szert, s erre a kiszáradt tófenékre mezőgazdasági növényeket ültettek. Ugyancsak furcsának találja, hogy 1804 nyarán, minden előzmény nélkül hirtelen áradás következett be, és azóta a vízszint látogatása időpontjáig nagyjából állandó. Külön kiemeli a Fertő vízrajza szempontjából az 1763. évi földrengést. Megjegyzi, az állóvíz a homokpadok és a szigetek miatt nem hajózható, legfeljebb csak lapos fenekű csónakokkal, és a tó helyenként olyan sekély, hogy a parasztok gyakran átgázolhatnak rajta.
 
 
The Wild Boy
 
            A szomszédos Hansághoz köti egy vad fiú (wild boy) megtalálását. Ez azért különösen fontos, mert ez szemben áll azokkal az értelmezésekkel, amelyek a vízilény élőhelyét a Fertőnél helyezik el, így például Jókai Mórral, aki a Névtelen Várban Pomogy környékére teszi a vízből való kifogást, vagy például a mai balfi Hany Istók Borozóval, amely szintén elcsaklizza a mondát a Fertő javára. Edmund Spencer a történet leírása során egyszer sem nevezi meg ma használatos nevén a kifogott fiút, még csak Istókot sem említ, helyette következetesen a wild boy közneves szerkezetet használja. A sztorit azért közli, „mivel az ő története nem általánosan ismert olvasóim körében, ezért egy jegyzőkönyv szavaival adom vissza, amit a helyi szervek továbbítottak a kormányzat felé”. Célja tehát az, hogy egy eddig ismeretlen legendát közismertté tegyen az angol kulturális környezetben, nyilván nem függetlenül a kor titokzatosság felé irányuló megnövekedett érdeklődésétől. Az okirat, melyre az útirajz szerzője hivatkozik, leírása szerint a kapuvári kastélyban kelt 1753. augusztus 21-én. Innentől kezdve hosszasan idézi ezt az iratot, és ezt az okmányt hiteles dokumentumnak tartja, mellyel azt igyekszik bizonyítani, hogy a sztori több mint legenda.
            Mármost, hogyan mutatja be az angol utazó az alakot? Miután a kihalászás körülményeit röviden ismertette (1749. március 15-én két kapuvári halász, Franz „Magy” és Michael Molnar kifogta), testleírás következik. A leírás tétje, hogy Hany Istókot diabolizálja vagy emberszerű lényként reprezentálja. Külsejéről a következőképpen ad számot: a „vad fiú” ezek szerint vadállati külsővel rendelkezik, de csontozata emberszerű, alkata satnya, bőre ráncos, feje kerek, melyen kicsiny, mélyenülő szemek vannak, kampós orral és szokatlanul nagy szájjal. Edmund Spencer tehát olyan figurát vázol fel, amely se nem sátáni, sem nem állati, inkább elvadult emberi lényként értelmezi. A testi kinézet után viselkedéséről szól. Megállapítja, hogy a gyermek tíz év körüli, táplálkozási szokásai közül kiemeli, hogy nem evett mást, csak szénát, füvet és szalmát, majd arról beszél, hogy nem tűrt meg magán ruhát. Képes volt kikerülni az őrök éberségét, állandóan a kapuvári vár körüli várárokba ugrott, lebukott és úgy úszott, mintha a víz lenne természetes élettere. Megemlíti, hogy nagyjából egy éves kapuvári tartózkodás után már viselt ruházatot testén és már a főtt ételt is megette, egyszóval konformizálódott. A történet hagyományos vonulatával szemben felcseréli az időrendet, ugyanis azt állítja, hogy ezután keresztelték meg Hany Istókot. A történetet láthatóan a szocializáció/civilizáció mentén interpretálja, ugyanakkor annak sikertelenségéről is beszámol. Az emberszerű lényt ugyanis lehetetlen volt megtanítani az artikulált beszédre, és őreit kijátszva eltűnt. Feltételezik, hogy a Rába folyóba (értsd: a Kis-Rábába) ugrott, és a Hanságig felúszott. Ebből következik, hogy miközben a kulturált(nak mondott) emberi életmód bizonyos formáit (ruhaviselet, főtt étel) átvette, addig teljesen sohasem sajátította el a civilizált emberi szokásokat. Utóéletéről közli, hogy nem sokkal eltűnését követően látták a halászok a nád között, a Király-tó környékén (forrásának idegenszerűségét mutatja, hogy a tavat németül nevezi meg, Königsee-nek). A „vad fiú” azonban észrevette őket, a víz alá merült és újra eltűnt. Néhány év múlva ismét látták, de másodszorra is eltűnt.
            Spencer a forrást, amelyből dolgozik, hitelesnek tartja, és szembeállítja azon „apokrif” híresztelésekkel, melyek a parasztság körében élnek róla. Hany Istók alakját párhuzamba állítja hasonló „talált gyermek” mondával. Mint megemlíti, ezt a vadembert (savage) az olvasók ne keverjék össze azzal a lénnyel, akit 1781-ben az erdélyi Kronstadtban (azaz Brassóban) találtak meg az erdőben, majd Magyarország és Németország különböző részein mutogattak. Megjegyzem, hogy az 1749-es anyakönyvi bejegyzésben az elterjedt nézettel szemben az áll, hogy Hany Istókot nem a vízből fogták ki, hanem erdőben leltek rá. Ami azonban a különbséget jelenti a két alak között, az, hogy az erdélyi vadember korát 25 évre saccolták, és bár ő sem beszélt, sikerült megszelídíteni, igaz, egyedül vízmerítési munkára lehetett megtanítani. A két történet továbbá eltér abban is, hogy a brassói vadember nem szökött meg, hanem meglett korban halt meg egy kis faluban.
            Az angol szerző összességében emberi lényként tekint Hany Istókra, akinek később elterjedt nevét nem említi, központi elemként kezeli az emberi szokásokhoz való alkalmazkodás kérdését, leírásához több forrást is felhasznál, a szóbeszédektől eltérően a dokumentumot tekinti plauzibilis adatsornak, s a végén egy hasonló alakkal kontextusba is állítja, bár összehasonlító vizsgálatot nem végez. Az útikönyv a történet után már nem foglalkozik többet a Hansággal, ehelyett Sopron városa felé veszi az irányt, a bor és az ipar szerepét taglalja. Amint itt és könyvének elején is megjegyzi, később újra meglátogatja majd Magyarországot és elkészíti az országról szóló travelógját. Többi művében ugyanakkor már nem említi meg a hansági „vadember” történetét.
 
 
Intertextuális kapcsolatok Bright könyvével
 
            Edmund Spencer beszámolója Hany Istókról nem áll egyedül az angol nyelvű romantika korabeli irodalom terében, s amint a továbbiakban igyekszem rámutatni, több angol és nem angol forrás áll párbeszédben egymással, melyből az is kideríthető, hogy az említett szerző milyen kútfőkből dolgozott, hol találkozhatott Hany Istók alakjával személyes látogatásán túl.
            Az első angol nyelvű adat, melyben a hansági lény megjelenik, tudomásom szerint mintegy húsz évvel korábbról, 1818-ból származik. Ekkor jelent meg ugyanis Edinbourgh-ban Richard Bright híres műve, a Travels from Vienna through lower Hungary with some remarks on the state of Vienna during the congression the year 1814 (Utazások Bécsből Alsó-Magyarországon keresztül, néhány észrevételt téve Bécs helyzetéről az 1814-es kongresszus alatt), melyben a (Napóleon utáni világot rendező) bécsi kongresszus idején tett magyarországi utazásait is tárgyalja, és amely – részleteiben ugyan, de – magyar nyelven is hozzáférhető. Látható, hogy Bright könyvének műfaja utódjához, Spencer kötetéhez hasonlóan útirajz, és ahogyan az, úgy ez is, számos fontos információt tartalmaz a népéletről, az irodalomról, a történelemről és a politikai berendezkedésről. A mi szempontunkból Bright könyvének 8. fejezete és a Függelék tart számot érdeklődésre.
           
Richard Bright (1789-1858) 
 
 
 
 
Mindjárt árulkodó Bright Fertő-Hanságra vonatkozó fejezetének szerkezete. Spencerhez hasonlóan először a Fertő tó és a Hanság mocsarának földrajzi környezetéről beszél, aztán tér ki Hany Istók történetére, részletesebben azonban csak a kötethez mellékelt függelékben foglalkozik vele. Filológiai szempontból még fontosabb, hogy mit tart fontosnak lejegyezni a tájról. A Fertőről azt mondja, 10 német mérföld a területe, kelet felé sík alföld terül szét, vize szeles időben zavaros lesz, hajózásra a sekély meder nem megfelelő, a tavat ő is Neusidler See-nek hívja. Felvetődik a gyanú, hogy a két mű szoros intertextuális kapcsolatban áll egymással, és ez a sejtés csak erősödik, amikor Bright könyvében arról olvashatunk, hogy a víz különlegességét sós jellege képezi, amit a marhák érdekes módon szeretnek, a só a parton kikristályosodik. Forrását „dr. Kiss” természettörténete, saját kutatásai és Steinberger kémikus adatai képezik. Az említett Kiss doktor nagy valószínűséggel Kiss Jánost jelöli, aki 1816-ban írt egy dolgozatot az Ifjúság barátja c. folyóirat második kötetében. (Megjegyzem a Tudományos Gyűjtemény 1819-ben egy könyvkritika keretében beszámol Bright könyvének megjelenéséről is). Amikor Bright a víz ásványi anyag tartalmának a gyomorra gyakorolt jótékony hatásáról beszél, elárulja személyes érdeklődését, ugyanis az angol szerző mielőtt útikönyvek írására adta volna a fejét, azt megelőzően orvosként tevékenykedett. S minthogy ugyanez megtalálható a másik útikönyvben is, eléggé valószínű, hogy innen származhat Spencer leírása.
            A két szöveg párbeszédére az is rámutat, ahogyan Hany Istók mondáját tárgyalja. Megemlíti, hogy a két halász egyike, aki 1797-ben még élt, ötven évvel azelőtt fedezte fel a vadembert. Megnevezésként ugyanúgy a wild boy-t alkalmazza, mint húsz évvel később Spencer. Azzal szemben azonban szörnynek (monster) nevezi, azaz a főszövegben diabolizálja. A vad fiút egy év után sikerült háziasítani, ám elszökött és soha többé nem hallottak róla – mondja. Részletesebb leírásához a melléklethez utalja az olvasót, ahol szintén egy hivatalos forrás található, egy 1803. augusztus 8-án kelt kapuvári irat. Ebben a függelékben közölt okmányban olvashatók azok a szavak, melyek beszámolnak arról, hogy 10 év körüli volt a gyermek, amikor megtalálták, a kapuvári kastélyban élt, nem tudott beszélni, csak szénát, füvet és szalmát volt hajlandó megenni, a ruhát nem tűrte meg magán, ha nem figyelték, beleugrott a Rábába. Csupa olyan adatokat tartalmaz a beszámoló, amit az 1836-os útikönyvben is olvashatunk. Így tehát már több mint valószínű, hogy Edmund Spencer Richard Bright művének adatait bőségesen halászta, ezt azonban nem szolgalelkű másolással tette, tudniillik a korábbi könyvből hiányoznak egyes elemek. Bright ugyanis nem említi meg azt, hogy Hany Istókot elszökése után még egyszer, aztán másodszor is látták. Ezzel szemben a keresztelők nevét latin szövegkörnyezetben az 1818-as kötet hozza, míg az 1836-os nem, utóbbi az egyik halász nevét (aki 1797-ben még életben volt – ez az infó pedig alighanem Kiss János szövegéből ered) „Nagy” helyett „Magynak” olvassa félre. Talán e hitelesnek tartott dokumentum – melynek keltezését Bright 1803. augusztus 8-ára, míg Spencer 1753. augusztus 21-ére teszi – preferálása az ő részéről a nép ajkán élő orális hagyománytöredékekkel szemben annak is betudható, hogy Spencer is ezt tekintette elsődleges forrásnak.
 
 
Kis filológiai nyomozás
 
            Honnan ered ez az „ősforrás”, melyet mindketten felhasználnak, pontosabban Spencer Bright nyomán lehalász?
Az iratot Bright eredeti német nyelven közli, és ez a filológiai összehasonlítás szempontjából megkönnyíti a dolgomat. A korabeli, a győri püspöki levéltárban őrzött 1749-es kapuvári anyakönyvi bejegyzés mellett van egy másik, egyébként német nyelvű kútfő, amelyet az 1825-1845 között megkereszteltek anyakönyvének utolsó lapjára jegyeztek fel a kapuvári plébánián. A két német nyelvű szöveg között nagyon sok a hasonlóság, mind szerkezetében, mind adatállományában gyakorlatilag ugyanazt mondja el. A kapuvári plébánián vezetett bejegyzésből tudható, hogy a szöveget Rosenstingel Pál tiszttartó írta saját kezűleg. Az egymást szinte teljesen fedő elemek ellenére valójában két szövegvariánsról van szó, ugyanis a két német nyelvű szöveg nem pontosan feleltethető meg egymásnak, így Spencer útikönyve egy olyan textust hagyományozott az utókorra, amelynek egyedi voltára eddig nem figyeltek fel (erről majd máskor).
            Mindazonáltal látható, hogy Bright Rosenstingel beszámolóját közölte német nyelven, és ezt vette át aztán Spencer 1836-ban. Hogy azonban nem egyszerűen kölcsönvételről van szó, azt jelzi, hogy meg kellett küzdenie az idegennyelvűséggel. Immár négy nyelvvel van dolgunk: magyar (szájhagyomány, Kiss János leírása), latin (az eredeti anyakönyvi bejegyzés, melyet Bright lábjegyzetben hoz), német (Rosenstingel Pál okirata) és angol (a két útikönyv nyelve). Bright nagy erénye ugyan, hogy eredeti nyelven közli a teljes kapuvári bejegyzést, ám ez angol nyelvterületen aligha terjesztette el széles körben Hany Istók mondáját, tekintetbe véve, hogy az angolul tudóknak az értelmezéshez bírniuk kellet volna a német nyelvet is. Amit elmulasztott Richard Bright, azt megtette Edmund Spencer útikönyve, ugyanis angol nyelvű tolmácsolásban idézi a forrást. Habár nem ismerem behatóan Spencer életrajzát, valószínűleg ő is fordította le németről angolra, annál is inkább, mert ahhoz, hogy a német tartomány szinte valamennyi zugát bejárja, és azoknak vastag könyvet szenteljen, elengedhetetlen előfeltétel volt a német nyelv beható ismerete. Ennélfogva aztán hiába végez Bright könyvében adathalászatot, mégiscsak ő járulhatott hozzá nagyobb mértékben ahhoz, hogy Nagy-Britanniában, vagy más angol területen Hany Istók mondája a szélesebb közönséghez eljuthasson. Arról már nem is beszélve, hogy ami ott csak mellékletben szerepelt, itt a főszövegbe ugrik, vagyis elrendezését illetően is jobban szem előtt van.
 
 
A vadember a Literary Gazette-ben
 
            Ezzel azonban a 19. század első felét illetően a hansági vadember angol nyelvű recepciójának még nincs vége. Nyilvánosság elé tárásának évében Spencer könyvéről ugyanis megjelent egy angol nyelvű recenzió is, 1836 április 23-án a Literary Gazette (teljes nevén: The London Literary Gazette, and Journal of Belles Lettres, Arts, Sciences ) c. folyóiratban. Az 1817-ben alapított lap heti rendszerességgel volt kapható Londonban, egyes számai 17 oldalt tettek ki, és állandóan közölt könyvismertetéseket is. Szerkesztője William Jerdan volt, aki gyakran egymaga írta a könyvbemutatókat, amelyeknek jellegzetessége az volt, hogy hosszú idézeteket tartalmazott. Az irodalmi újság 1005. száma hat hasábos terjedelmes ismertetést szentelt Edmund Spencer könyvének, és ebből egy teljes hasábot megtöltött a Hanság földrajza és Hany Istók (The Wild Boy) mondája. Amíg tehát a kötetben csak egy vékony fejezetet képvisel Magyarország, itt az ország a könyvhöz képest jócskán felül van reprezentálva, és e recenzió jelentőségét növeli, hogy a hazai környezetre utaló szövegrészek gyakorlatilag csak Kapuvár környékével foglalkoznak. A Literary Gazette szokásos ismertetéstípusához hasonlóan ez a szöveg is jóformán szó szerint közli Spencer Hanságra vonatkozó fejezetét, méghozzá megszakítás nélkül. Csupán néhány szavas kommentárt fűz mintegy bevezetésként a magyar vonatkozású rész elé („Jump we now to Hungary; not far from Pressburg”- azaz: „Ugorjunk át most Magyarországra, nem messzire Pozsonytól”), és aztán egy az egyben újraközli az 1836-os útikönyv vonatkozó szakaszát. A Literary Gazette nagyon jelentősen hozzájárulhatott Hany Istók angol nyelvű népszerűsítéséhez, nemcsak azért, mert szó szerint megismétli a Spencer könyvében olvasható sztorit, hanem azért is, mert hetilapként igen magas, 4000-es példányszámot ért meg rendszeresen.
            S minthogy mindhárom szövegben (Bright, Spencer, Literary Gazette) a „vad fiú” története kapcsán megjelenik Kapuvár és a Hanság neve, a település nevét is összeforrasztotta ezzel a tipikusan romantikus sztorival, az útirajzok a vademberrel együtt Kapuvár nevét is népszerűsítették az angol nyelvterületeken.
 
 

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr421693894

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Menci 2010.01.23. 10:08:48

Talán továbbsegit forrásmegjelöléseivel:
othes.univie.ac.at/6924/1/2009-10-07_0207933.pdf
Bár a te rövidke gondolatfuttatásod magvasabb, mint a kollegina dolgozata.

MA 2010.01.23. 17:09:46

Üdv P.Mester

Gratula, remek írás.