P.mester 2010.01.10. 23:36

Occam gartai borotvája

 

„Napjainkban mind kevesebben vallják magukat gartainak” – írja Horváth Sándor a Gartáról utódainknak c. helytörténeti kötet Bevezetésében (14. o.), majd pár sorral lejjebb ezt a gondolatot redundáns módon így fogalmazza újra: „Napjainkban mind kevesebben élnek, akik külön is kihangsúlyozzák gartai mivoltukat, hisz egy egységes város alakult ki” (15. o.). Bár a különálló település az első világháború után önállóságát elveszítette, és négy évvel a Kapuvárral való egyesítés után a Garta tagot is lenyesték a község hivatalos megnevezéséből, ezzel a megállapítással szemben úgy tűnik, a városrész neve mégsem haldoklik annyira. Efelé terelik az értelmezést azok a névhasználati körülmények, melyek szerint az egykor önálló falu nevét társadalmi intézményektől népfőiskoláig, és vendéglátóhelytől honlapok soráig számos szerveződés veszi kölcsön ma is, arról már nem is beszélve, hogy a közelmúltban Garta önálló zászlót is készíttetett magának. Arra, hogy a Garta név a települési önállóság megszüntetése után sem lett élettelen tetem, látszólag bagatell, de beszédes érvként szolgál az az adoma, melyet a kiadói Előszóban olvashatni. Eszerint a munka megjelenését lehetővé tevő személyt 1966-ban egy vonatút alkalmával a kalauz arról faggatta, hogy „Tudja-e, mi a különbség a gartai és a házhelyi legények között?” (8. o.), és maga az ellenőr a borotválkozási szokások eltérésével válaszolta meg saját kérdését. Hogy konkrétan miben is áll ez a különbség, természetesen nem árulom el, mert akkor a kötet ezen passzusa már nem tartana érdeklődésre számot. A történetben nyilvánvalóan nem az a lényeges, hogy a különböző borotválkozási szokásoknak mekkora a referenciaértékük, vagy hogy lehetséges-e városrészeket ennek alapján egységes egészként kezelni, az elbeszélésnek „karakterológiai”, „imagológiai” szempontból van mondanivalója: az, hogy a népi hagyomány térbeli szerveződés alapján megkülönböztet egymástól csoporttudatokat, mutatja, Garta Kapuváron belül igenis rendelkezik saját identitással. Ahhoz azonban, hogy Horváth Sándor feltevésével szemben a gartai részközösségbe való tartozás vitalitása alátámasztható legyen, nem kell fölöslegesen felszaporítani a példákat, már maga az általa szerkesztett kötet is a csoport-hovatartozás mentén bontakozik ki. Abban a szándékban ugyanis, amely Gartát egyfajta koherens közösségnek gondolja el, és ennek önálló kiadványt szentel, benne van az azonosságtudat, és ezt az identitást, a közös múlt emlékezetének fenntartását, részint éppen az ilyen kötetek erősítik, mely a városrészre fókuszáló művek közül nem is a legelső. Így lesz aztán a borotválkozás metaforájából valós identitás, amely cáfolni látszik azt a tételt, hogy „mind kevesebben élnek, akik külön is kihangsúlyozzák gartai mivoltukat”.
            A 2008-ban publikált Gartáról utódainknak c. munka könyvformátuma ugyanúgy A4-es alakú keményfedelű kötet, mint az egy évvel később kiadott Ballagi-féle kórháztörténet, és hasonlóképpen Gadányi Károly szombathelyi rektor anyagi segítségével jelent meg. Gadányi a könyvhöz írt Előszóban Kapuvárra kerülése krónikáját meséli el (1966 és 1973 között a gimnázium tanáraként működött), miszerint a vonatról a vasútállomáson leszállva a településsel elsőként Gartán keresztül ismerkedett meg, és akivel új munkahelyén elsőként szót váltott, ugyancsak gartai származású volt. Ez, illetve az időközben kialakult személyes kapcsolatai magyarázzák, miért tartotta fontosnak a városrészről szóló helytörténeti kiadvány pénzügyi fedezését. A könyv többszerzős, de szinte valamennyi fejezet megírásában közreműködött Horváth Sándor, gartai származású és egykor többek között a szombathelyi főiskolán szintén oktató tanár, aki a művet szerkesztőként is jegyzi.
            Az alcím szerint az alkotás hangsúlyozottan töredékes (Részletek Kapuvár-Garta történetéből), így nem kérhető számon rajta a teljességre törekvés igénye. Ennek ellenére van hiányérzetem, ugyanis meglátásom szerint némileg kevés teret szentel az ún. gartai közös udvar történeti és néprajzi jellemzőinek (17–18. o.), melyről ugyan Timaffy Lászlótól Csiszár Attiláig sokan írtak, mivel azonban ez a háztípus Gartának úgyszólván márkajele, egy ilyen – bevallott fragmentumszerűsége dacára mégiscsak összegző – munkában bővebb tárgyalását is képes lettem voltam elszenvedni. Az összeállítás mind időben, mind pedig térben korlátozott. Időben azért, mert, ahogy látom, Garta históriájára hozzávetőlegesen a dualizmus korától fókuszál, és jobbára kimaradnak belőle a Nádasdy-kori alapítást, a török elleni harcban való szerepet, vagy az iparosréteg 18-19. századi fejlődését tárgyaló fejezetek. Térben pedig azért érvényesít egy szűkebb Garta-szemléletet, mivel – amint Horváth Sándor a 15. oldalon megjegyzi – Garta alatt a „történeti”, vagyis a 20. század első felére kialakult községet (majd településrészt) érti, így a második világháború után létrejött utcák tárgyalása kiszorul a korpuszból. A feldolgozás több forrástípusból táplálkozik, éppúgy felhasznál személyes visszaemlékezéseket, mint szakkönyveket, illetve eddig nem, vagy kevésbé közismert levéltári és múzeumi adatokat. Rendezőelve nem kronológiai sorrendet követ, az anyagot tematikus módszer szerint csoportosítja.
            Az első fejezet, mely a Szülőföldem szép határa helytörténeti munkáknál gyakran igénybe vett címet alkalmazza, az egykor különálló városrészről nyújt általános képet, népességi és topográfiai ismeretekkel együtt, melyet Füzi Péter tollából az Iharosi erdőre fókuszáló alfejezet egészít ki, mely valaha egészen Garta déli határáig felnyúlt (nem a fejezet, az erdő). Meglehetősen zavarbaejtő volt saját nevemmel hadirokkantként találkozni, de legalább megtudhattam, hogy ma már csak fikció vagyok, aki ezeket a sorokat halála után pötyögi le. A második és harmadik fejezet vasúttörténeti jellegű, és talán az egész kötetet tekintve ezek a leginkább kidolgozottabb részek. Egyik a gartai vasútállomás történetére összpontosít, a másik pedig a kisvasutat állítja vizsgálata tengelyébe, minthogy a gazdasági vasút egyik kiindulópontja (az ún. kisállomás) szintén Gartához kapcsolódott.
A közlekedéstörténet után a kötet négy fejezete kíséri nyomon Garta gazdaságtörténetét, ezek közül az első mindjárt meglepetést is okoz, mivel a kéményseprőkkel foglalkozik, de, amint az kiderül, a szerzőt, Horváth Sándort ebben a témaválasztásában személyes érdeklődés vezette, mivel korábban a Vas megyei kéményseprők történetéről jelentett meg önálló munkát. Kuriózumnak számít a harmincas évekbeli gartai kőolajkutatásokról beszámoló rész, amikor is kőolajat nem, ellenben fölgázt sikerült találni, igaz, nem Gartán, hanem Mihályiban. Megtudható, hogy a népi demokráciánk korában, melyet fényes szelek fújtak, fúrómesterségért is lehetett Kossuth-díjat kapni, amit aztán a gartai származású Szűcs László főfúró ki is érdemelt. Az Ipar és kereskedelem alakulása Gartán címet viselő szakasz, amint a gazdag személyi anyag az egész könyvre jellemző, részletesen felsorolja azon mestereket és kereskedőket, akik ezekben az ágazatokban tevékenykedtek, bár tényleges működésüket már kevésbé taglalja. Őszintén szólva, szívesen olvastam volna a mára már elbontott gartai nagyvendéglő történetéről bővebben, amely nemcsak a hírelosztás központi bázisaként működhetett, hanem közösségi házként a kulturális élet egyik fontos szegmense is volt.
Az egyházi vonatkozásoknak szintén négy fejezetet szentel a munka. Örvendetes, hogy olyan ritkán napirendre kerülő témák is szerepelnek benne, mint a gartai harangok, melyeknek története szorosan összefügg a nagypolitikai tendenciákkal, vagy a gartai temető, melyről eddig Zsebedics József kapuvári egyháztörténetén kívül nem sok mindent olvashattunk. Garta szakrális szobrászati emlékeit a szerző színes fotómelléklettel párosítva fürkészi, a fotókat Jerkó Gyula készítette (90–95. o.). Hiányzik viszont a gartai Szent Sebestyén templom tárgyalása, bár ez annak is betudható, hogy ezt történeti és építészeti szempontból több hely- és egyháztörténeti mű illetve városkalauz feldolgozta már, mindenesetre, ahogyan a gartai nagykocsma, úgy a templom is vallási szerepén túl fontos kulturális szerepet is magára vállalt.
Az utolsó, több fejezetet átívelő nagyobb tematikus egység Garta kulturális életének történetére rajtol rá. Ebből az első persze nem szimplán kulturális vonatkozású, mert például a behatóan vizsgált Ipartestület vagy a Gartai Katolikus Legényegylet gazdasági, illetve vallástörténeti szereppel (is) rendelkezik. Külön egységek számolnak be a gartai iskoláról és a Gartai Polgári Társas Olvasókörről, benne az amatőr színjátszásról, jelezve, hogy a város délkeleti fele azután sem veszítette el partikularizmusát teljesen, miután 1923-ban Kapuvárhoz csatolták.
A leginkább eseménytörténeti rész a második világháború gartai történéseit búvároló szakasz. Ebben is megfigyelhető az a helytörténeti munkák esetében klasszikusnak számító gyengeség, hogy a szélesebb kontextus, a globális politikatörténet – melynek felrajzolása egyébként bírhatna magyarázó szereppel – gyakran szervetlenül kapcsolódik a lokális eseményekhez (például a magyar revíziót ábrázoló térkép funkciótlan – 134. o.), szerencsére azonban ez nem tölt meg fölöslegesen oldalakat. Üdvözlendő viszont, hogy külön fejezet foglalkozik a Holokauszt gartai áldozataival, ahogyan Horváth Sándor szintén önálló részt szentel a Zrínyi utcai hídnál egykor élt cigány családoknak, bár itt egyes mondatok némileg túl általánosnak tűnnek számomra. Garta néprajzáról a 18. fejezetben olvashatunk, amely kalendáriumi formában dolgozza fel az ünnephez kapcsolódó szokásokat. A könyvet a Gartán élt vagy Gartáról elszármazott nevezetesebb személyek rövid életrajza zárja, amely hivatásuk szerint csoportosítja a község/városrész szülötteit (152–167. o.). Végezetül az utolsó rövid fejezetet, melynek fókuszában az 1999. augusztus 11-i napfogyatkozás áll, a magam részéről leborotváltam volna a könyv testéről, amely nem – vagy megengedően is: alig – tartalmaz valami speciálisan gartait.
A kötetet mind mellékletként, mind pedig a szövegek közé beszúrva gazdag képállomány díszíti, amihez két technikai jellegű megjegyzést fűznék. Először is, a képek némely esetben olyan kis méretűek, hogy az a személyek azonosítását jócskán megnehezíti, igaz, a nagyobb közlés nyilvánvalóan a kiadás költségeit is megdobta volna. Másfelől a fotók, az írásos feljegyzések, kották szkennelését nem mindig sikerült optimálisan végrehajtani, így a képek néha elmosódottaknak látszanak, nem túl felhasználóbarát módon segítve az értelmezést.
Mindazonáltal a kimondottan Gartára összpontosító könyvek közül, melyből tudomásom szerint három született, bevallott részlegessége ellenére is ez a munka eddig a legátfogóbb.
 
 
 
[Dr. Horváth Sándor (írta és szerk.): Gartáról utódainknak. Részletek Kapuvár-Garta történetéből. Kiad.: Gadányi Károly, Szombathely–Kapuvár, 2008. 193. o.]

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr431662639

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.