Forgalmas helyektől távol, a Földvármajorra vezető aszfaltozott, ámde kátyúval gazdagon díszített bekötőút mentén, hatalmas platánfák árnyékában csendesen meghúzódva áll egy útszéli kereszt. Rajta az idő patinája, a két egymást metsző, némileg megkopott lécdarab és a rászegecselt fémlemezek szürkészöld színe mutatja, régóta ott állhat ezen a kieső helyen. A keresztre domború betűkkel rövid német nyelvű szöveget írtak: Hier ruhen deutsche Soldaten – azaz Itt német katonák nyugszanak. A kereszt tehát nemcsak emlékmű, hanem egyúttal sírhely is, az elhunytak privát temetője. A német főnév toldalékolása jelzi, hogy több személy maradványai rejtőznek itt a földben, akiknek azonban neve nem ismeretes. Feltehetően a Harmadik Birodalom kötelékében szolgáló katonáknak állít emléket, akik a második világháború végén a front közeledtével ezen a helyen vesztették életüket, talán nyugat felé való menekülésük közben érte el őket a halál. Így a sírhely az Ismeretlen Katona Sírja típusú emlékezetalakzatok egyik változata, amely mindenhol a világon a harcokban elpusztult névtelen hősöknek adózik. Ez az egyszerű fakereszt tehát emlékezik, egy háborús esemény láthatóvá tett nyoma, ugyanakkor saját látható felületén túl kódolt formában jóval szélesebb történelmi kontextusról is beszél. Van ugyanis ebben az emlékműben valami, amely nem stimmel, amely megtöri a „kulturális emlékezet” koherenciáját, szembefordul az intézményesen szabályozott szokásokkal. Úgy vélem, ez a feszültség azzal magyarázható, hogy a kereszt egyszerre reprezentálja az emlékezet (amelynek Mnémoszüné a mitológiai allegóriája) és a felejtés (amelyet pedig Léthé testesít meg) működését, s alább e kettő „dialektikája” mellett igyekszem érvelni.
 
Minthogy az emlékművek az emlékek körülhatárolt, szervezett felidézését testesítik meg, egyúttal megszelídítik az emlékezés folyamatszerűségét is. Ezt a különbségtételt ragadja meg a hegeli esztétikából származó fogalmi páros, az Erinnerung (emlékezés) és a Gedächtnis (emlékezet), amely a huszadik századi emlékezetkutatás központi dichotómiájává vált. Az Erinnerung személyes, diffúz, fragmentumszerű és formátlan, amelyet gyakorta a felvillanó képek metaforájával szokás leírni, és ilyenformán ábrázolhatatlan. Ezzel szemben a Gedächtnis, melyet gondolkodó vagy akaratlagos emlékezetként definiálnak, nyelv által megragadott struktúra, formába rendeződik, olyan mesterséges konstrukció, amely az aktív emlékezést keretek közé szorítja. Ezt a terminológiát hasznosítva a földvári útmenti kereszt a Gedächtnis típusába tartozik: a képzelet térbeli transzformációja, az emlékeknek a tárgyi világba kódolt – és ezen keresztül vizuálisan hozzáférhető tett – reprezentációja.
A síremlék és a temető létrehozásának egyik alapmotivációja az a gondolat, hogy az emlékezetnek helyekre van szüksége. Az emlékezet és a helyek módszertani összekapcsolásának prototípusát hagyományosan Szimonidész mnemotechnikájához, vagyis emlékezést segítő módszeréhez szokás kötni. Az elbeszélés szerint miután Szimonidész távozott a vacsoraasztaltól, a lakomának helyet adó ház összeomlott, a vendégek pedig halálukat lelték. A hozzátartozók nem tudták eltemetni őket, mert a szétroncsolódott testekből képtelenek voltak azonosítani halottaikat. Szimonidész a problémát úgy oldotta meg, hogy visszaemlékezve az ülésrendre, a helyek alapján különböztette meg a vacsoravendégek személyazonosságát. A mnemotechnika „feltalálójának” története egyszerre foglalja magában az emlékezet, a helyek és a halál szoros viszonyát. A földvári út partján fekvő fakereszt voltaképpen emlékezést támogató módszer (mnemotechnika), megmondja, mi történt azon a helyen. Az akaratlagos emlékezet ugyanakkor más részleteket szükségszerűen elhomályosít, aztán el is töröl.
 
Részint az Erinnerung (emlékezés) és a Gedächtnis (emlékezet) közötti distinkcióra építi grandiózus művét Jan Assman, aki A kulturális emlékezet… c. könyvében az emlékezet történetét dolgozza fel a korai magaskultúrákra fókuszálva. A kollektív emlékezeten belül Assmann a kulturális emlékezet terminusa alatt mesterségesen fenntartott emlékezetet ért, amelyben a múlt intézményes módon, előre meghatározott keretek között hozzáférhető, és ez a múltat előre megkonstruált formában teszi fogyaszthatóvá: a kulturális emlékezet bizonyos szempontból helyettünk emlékezik. Így például a történelemkönyv előírja, mire és hogyan kell emlékezni, mik az emlékezetre méltó dolgok, melyekhez különféle értékhierarchiákat rendel. Ehhez Assmann koncepciójában szorosan hozzátapad az identitás társadalmilag konstruált fogalma (ki vagyok, kihez tartozom, hol a kulturálisan kijelölt helyem), amit nem az egyén ural. Ez az emlékezet tehát irányított és gondosan ellenőrzött, pozícionálja résztvevőjét és elutasítóját. Amíg a kulturális emlékezetbe olyan események is beletartoznak, melyeket az egyén nem élt át, addig az úgynevezett kommunikatív emlékezet a közelmúltra vonatkozik és a felügyelet mindenhatósága alól kicsúszik. A kommunikatív emlékezet jóval kevésbé szabályozott, nagyobb teret enged a spontán alakzatoknak, és nagyobb szerepet játszik benne a múlt személyes értelmezése. A kétféle emlékezettípus másra és másként emlékezik. Radikálisan leegyszerűsítve a különbséget, amíg a kulturális emlékezet történeti emlékezet, addig a kommunikatív emlékezet nem a hivatalos rangra emelt, intézményesített emlékezetet jelenti, hanem a személyeset, előbbihez az írásbeliség, utóbbihoz a szóbeliség kapcsolódik.
A földvári út mentén álló emlékkereszt valahol a kulturális emlékezet és a kommunikatív emlékezet között helyezkedik el.
A halottakra való emlékezés kulturálisan elfogadott formáját, a keresztállítást alkalmazza, de ez aligha felülről irányított és gondosan ellenőrzött, inkább személyes indíttatásból fakad. A kereszt ugyanis végső soron náci katonáknak állít emléket, és ez nemigen illik bele a történeti emlékezet kanonikus narratívájába, amely a hitleri Németországot ellenségként beszéli el, így elpusztult katonáinak ebben az értelemben nem jár emlékmű. Aki azonban – valószínűleg rögvest a front elvonulása után – ezt a keresztet emelte, ellene szegült ennek az értelmezésnek, vagy legalábbis a temetkezés és a hely megjelölésének szintén kulturálisan meghatározott szokását magasabb rendűnek tartotta ennél. Ez az emlékezet nem kanonikus. Némileg Antigoné és Kreón vitáját élesztette újjá ezzel.
A görög tragédia analógiájánál maradva Eörsi István Leszopoklész ismert történetét úgy írja újra az 56-os forradalom utáni megtorlás időszakára aktualizálva, hogy Antigoné testvérét, Polüneikészt Nagy Imrével felelteti meg, Kreón alakjába pedig Kádár Jánost öltözteti, aki nem engedi elföldelni ellenfelét, így lesz a mártír miniszterelnökből – Mészáros Márta filmjének címét kölcsönözve – A temetetlen halott. Hasonlóképpen jeltelen sírba kényszerült 1957-es halála után a Dunántúli Nemzeti Tanács kapuvári születésű elnöke, Szigethy Attila, akit csak 1991. március 24-én temettek jellel ellátott sírba. Az elföldelésre vonatkozó tilalom nyilvánvalóan azzal függ össze, hogy az emlékezetnek ne legyen rögzített helye (vö. Szimonidész), s ezzel a sírhely ne váljon az ellennarratíva ciklikusan ismétlődő zarándokhelyévé. Végső soron ebben ugyanaz a mozgatórugó érhető tetten, mint a szobrok időről-időre ismétlődő eltávolításában: a szándék helyek hiányában az emlékezet eltörlése, a felejtésgépezet beindítása.
Miközben azonban Nagy Imre vagy Szigethy Attila temetetlen maradt, a hasonlóan ellenségként értelmezett náci katonák keresztje fennmaradhatott, sőt, megszülethetett. Fennmaradásának oka valószínűleg igen prózai, kívül esett a kulturális emlékezet látómezején. Idegenszerűségét jelöli az idegen nyelvű, német felirat, amit valaki aztán a kereszt jobboldali szárnyának tetején magyar értelmező felirattal látott el: Német katona – amint az a mellékelt képen látható. Az újabb szöveg magyarázó funkcióval bír, vagyis megmondja, miért van itt ez a kereszt. Ez a kommunikatív emlékezet folyamatosságát mutatja, de egyúttal törést is előidéz rajta, a német nyelvű többes szám ugyanis a magyarban egyes számra cserélődött, ezért feltehetően nem ugyanaz a személy helyezte el rajta a két fémlapot. Miközben a magyar nyelvű írás az emlékezet fenntartását szolgálja, a felejtést is magán viseli: katonákból katona lesz. Ennélfogva a két szöveg viszonyában az elidegenültség mutatkozik meg, amíg a kommunikatív emlékezetben a múlt mint saját van jelen, addig a kulturális emlékezetben a múlt gyakran idegen, távoli, ismeretlen, nehezen értelmezhető: a nemzedéki emlékezet múlttá, történelemmé lesz. A múlt pedig ott keletkezik, ahol a tegnap és a ma különbsége világossá válik. Amikor a múlt megmerevedik, idegenszerűvé alakul át, azt Assmann „hideg emlékezetnek” nevezi (elhidegülés a múlttól), ami viszont már nem a személyes, hanem a történeti emlékezet sajátja.
 
Jan Assmann A kulturális emlékezet… c. munkájában az „emlékezettudománnyal” (ars memoriae) foglalkozik, ennek – legalábbis ami intencióját illeti – párdarabja, Harald Weinrich Léthé – A felejtés művészete és kritikája c. műve viszont a felejtéskutatást (ars oblivionalis) állítja vizsgálódása homlokterébe. Helyesebben nem: nem viszont. Mind Assmann, mind Weinrich azt állítja ugyanis, hogy a hétköznapi elgondolással szemben az emlékezet (Mnémoszüné) és a felejtés (Léthé) nem egymás ellentétei, kölcsönösen előfeltételezik a másikat. Amikor Szigethy Attila eltemetése tilalom alá esik például (bár ez nem az ő példájuk), azzal ugyan a felejtés munkájára igyekeztek bízni alakját, de egyszersmind emlékezni is kellett arra, mi az, amit feledni/feledtetni akarnak, és a sír jelölésének hiánya már emlékeztet. Vagyis a felejtés nem az emlékezet ellenpólusa, a felejtés magán az emlékezeten belül van.
            A földvári kereszt (hadd nevezzem most már ideiglenesen így, annál is inkább, mivel az emlékezetből hiányzik formális elnevezése) nemcsak a kommunikatív emlékezetet keresztezi a kulturális emlékezettel, hanem egyszerre evez Mnémoszüné (az emlékezet) folyóján és a Léthé (a feledés) vizén.
            A német katonákra emlékeztető kereszt a tárgyi reprezentáció révén láthatóvá tesz egy eseményt, de frekventált területektől távol, a láthatóság perifériáján, ezzel szimbolikusan az ő emlékezetüket is perifériára helyezi. A síremlék létezéséről feltehetően viszonylag kevesen tudnak, ami azt jelenti: elfelejtődött, nem íródott bele az emlékezetbe. Látható és láthatatlan.
            Közvetlen környezete szintén az emlékezet–felejtés kettősségében ragadható meg. E nyári fényképfelvétel szerint a sírhelyet magasra növő gyom övezi (a láthatónál is jobban, mert néhány gazcsomót a fotó kedvéért sűrű 'rvanyázások közepette eltávolítottam), a dudva pedig az elhanyagoltsággal, vagyis a felejtéssel asszociálódik. A kereszt tövénél elhelyezett műanyagflakon viszont arra utal, hogy valaki ápolja a sírhelyet, azaz – személyes szinten – fenntartja a halott katonák emlékezetét, minthogy az emlékezet mint értelemgondozás kezelést igényel. És megint jön az ugyanakkor: ha a műanyagflakon azt a cél szolgálja, hogy a körülötte elhelyezett virágokat öntözzék, akkor a virágok hiánya ismételten a felejtésre emlékeztet, hiszen a kultúrnövényeket belepte a gaz.
            A felirat szerint ez a privát temető német katonák végső nyughelye. A szöveg azonban csak származásukat és foglalkozásukat közli, a katonák létszáma, és legfőképpen neve örökre homályban marad. Ezek a személyek névtelenek, nevük ismeretlen. Így miközben a kereszt szándéka szerint az emlékezet fenntartásának célját szolgálja, egyúttal az azonosítás hiányát, a felejtést is megőrzi, pontosabban a személyazonosság feledését, egy hiányt őriz meg. Hegel klasszikus fogalmát némileg megerőszakolva, az emlékmű a „megszüntetve megőrzés” dialektikáját viseli magán, ahol Mnémoszüné és Léthé elválaszthatatlanul metszi egymást kettős keresztben.
 
 
[Végezetül: úgy alakult, hogy a szöveg magától befejeződött, és ez már sehogy nem illik ide, de eredetileg szándékomban állt belevenni a poszt korpuszába. Szóval: mi képezi a kereszten az emlékezés tárgyát, vagyis mire emlékeztet a sírhely? A felirat szerint német katonákra, valójában azonban sem nem németekre, sem nem katonákra, hanem személyekre. Minduntalan felvetődik, hogy a budapesti Szabadság téren álló szovjet emlékművet el kellene távolítani, mert az ország megszállására emlékeztet. Ugyanakkor ez az obeliszk az elesett orosz katonáknak állít emléket, amely ráadásul nemzetközi egyezményben szabályozott módon összefügg a magyar katonák oroszországi emlékhelyével. A második világháborúban Magyarország a Szovjetunióval hadban állt, a Don-kanyarban felállított síremlék azonban nem a szovjetek ellen viselt háborúra emlékezik, hanem az ott meghalt személyekre. Kapuváron a Szent Kereszt-temetőben is áll olyan szovjet emlékmű, amely több mint kétszáz ember nyughelye, s ebből a szempontból lényegtelen, hogy alkalmasint fekszenek ott olyanok is, akik „krumplipucolásnak” becézték a megerőszakolást. Ennélfogva a földvári kereszt sem a Harmadik Birodalom dicsőséges tetteire, mégcsak nem is – az alighanem szintén nem galamblelkű – náci katonákra, hanem pusztán halottakra emlékezik.]

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr531622026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.