Mint az IFA-ról letört visszapillantó az utcára néző ablakon, mindennapos népszokássá vált, hogy a tudomány vagy a művészet fedőnevével meghirdetett események voltaképpen politikai propagandát takarnak. Végignyálazva a Wass Albert Összest, Kóczán Zoltán például úgy döntött, hogy önmagát irodalomtörténésszé avatja, és noha azt hazudja, hogy az írónak állít szobrot, valójában a domborművet és annak liturgiáját politikai bunkósbotként használja. A nyilván történész végzettségű Dukai Miklós nemkülönben ugyanennél az emlékműnél tart tudományos értekezést Trianonról és a meggyötört magyarságról, amelynek szépséghibája, hogy hemzseg a torzításokról, a magyar történelemben való tájékozatlanságáról, de hát így jár az, aki olyan témába ártja bele magát, amelynek kérdéseiben teljességgel zöldfülű, akit jobban érdekel a politikai haszonszerzés, mint a történelemkönyv. A „kapuvári ellenforradalom” 90. évfordulójára felállított 1919-es emlékoszlopnál Ivanics Ferenc arról szónokol, hogy az „akkori vörösök ma is köztünk vannak”, ezzel el is árulva, hogy a szoborállítást nem is az emlékezés vágya motiválta, hanem annak aktuálpolitikai célokra történő felhasználása. A Jobblik tagtoborzó gyűlésén a turultoll, a borjúszájú ing és a Martens-bakancs szimpatikus ötvözetében feszítő biotáltosok a Szent Koppányi mélymagyar alkotmány Szíriusz által háromszor megcsavart DNS-ének nevében váltig állítják, hogy a finnugor rokonságot már „megcáfolták”, azt „kommunista hazugságnak” minősítik, mert hát természetesen ők mindannyian a nyelvtörténet hiperhabil docensei, ebből írták a nagydoktorijukat. Mindezeket egyetlen gondolattal lehet egymáshoz abroncsolni: terjed a kontárság kultusza, az áltudomány – ezek a tudorok olyan ügyekben nyilatkoznak meg, amelyeknek alapkérdéseiről láthatólag halvány fingjuk sincs.

Az azonban meglehetősen tünetértékű, ha valakinek politikai elkötelezettsége oly mértékben eltorzította a gondolkodását, hogy a szakmában eltöltött több évtizedes tapasztalata ellenére is képtelen legyen észrevenni állításai abszurditását. 2009. november 19-én a jobboldal holdudvarába tartozó Gartai Népfőiskola meghívására tartott Kapuváron „előadást” a Magyar Rádió egykori elnöke, Kondor Katalin A média árulása címmel. Az „előadás” szót azért teszem idézőjelbe, mert a média csak arra volt ürügy, hogy pártpropagandát terjesszen, és ezzel, illetve jelenlegi (és rádióelnöki) magatartásával saját maga árulja el a sajtóetika és a médiatudomány törvényeit. Az alábbiakban nem is arra vállalkozom, hogy állításait cáfolni próbáljam, megteszi ezt ő maga, hanem arra, hogy egyik tézisét másik kijelentésével állítsam kontextusba, hogy ezzel önmaga mutasson rá torzításaira és ellentmondásaira.

 

A közönség ilyenkor nem azért megy el az „előadásra”, hogy szellemi táplálékot véve magához új információkkal gazdagodjon, az összeröffenések az ismétlés mentén bontakoznak ki. Ezek az események törzsi szertartások, melyekre mint valami drogra időről-időre szüksége van a közösség tagjának, akik a jól bejáratott fogalmakat (kommunisták, hazaárulók, nagytőkések) mint éltető tüzet körülugrálva rituális táncot lejtsenek, időnkénti csatakiáltással, szigorúan rögzített beszédkultúrával. Igazán kitűnő elemzési terepe a kulturális antropológiának.

Ha teljesen naiv lennék, akkor is rögtön, már a dikció elején világossá vált volna, hogy Kondor Katalin – és ez egyik árulása – a médiát nem a tömegkommunikáció eszközének, hanem a politika szócsöveként fogja fel, melynek célja nem a tájékoztatás, hanem a befolyásolás. Gondolatmenete abból indul ki, hogy nem volt rendszerváltás („a rendszerváltásnak hazudott valami”), és az MSZMP funkcionáriusai hirtelen nagyvállalkozókká váltak, a „népvagyont” (figyelem, marxista terminus!) lenyúlva átmentették a politikai és gazdasági hatalmukat. Ilyen szép összeesküvés-elméletet sokáig csak a szélsőjobboldal felől lehetett hallani, mára ezek a törzsi hiedelmek meghódították a közbeszéd nagy részét, egy szubkultúra emelkedett fel a mainstream-be és a jobboldal politikai opportunizmusa az ilyen csacsiságokat legitimálta. Vagyis: a Fidesz történelemkoncepciója szélsőjobboldalizálódott, magáévá tette a Bomber-dzseki viseletkultúrájával fellépők házi-mitológiáját. Ez az ideológiai alapvetés természetesen azt a célt szolgálja, hogy jövőre, amikor az orbáni viktatúra megkezdi újabb ámokfutását, a rendszerváltás tagadásával lehessen politikai tisztogatásokat végrehajtani a közélet minden területén, baloldalivá (értsd: kommunistává) minősítve át mindenkit, aki nem áll be a sorba, amely szónak ebben a kontextusban csak annyi a jelentése, hogy nem a PÁRT katonája. Lehet majd hivatkozni a „Nép érdekeire”, a „bölcs tanítóra” meg „milliók forró szeretetére” – melyek már Rákosi Mátyás szótárának kedvelt frazémái voltak, lesz hát  honnan meríteni.

De térjünk vissza Kondor Katalinra. Szerinte a politikai hatalom átmentéséhez hasonlóan a sajtóban sem volt rendszerváltás, úgy a megyei lapok és az országos lapok, mint a televízió terén. Mármost, akkor gondoljuk egy kicsit tovább e elmés megállapításokat, milyen következtetések párolhatók le belőle. Első következtetés: Kondor Katalin 1990 előtt is a médiában tevékenykedett, tehát – saját értelmezése szerint – ő is „átmentette” magát az azt követő korszakba. Második következtetés: Kondor jelenlegi munkaadója az Echo TV-nél az a Széles Gábor nevű nagyvállalkozó (vörösbarna terminológiával: nagytőkés), aki az állítólag elhazudott rendszerváltás után gazdagodott meg („a kommunistákból kapitalisták lettek”) jelenleg pedig ötödik a virilisták listáján. Kondor premisszája szerint tehát Széles voltaképpen a kommunizmust testesíti meg, ezen keresztül pedig sajtóbirodalma, a hihetetlenül alpári és gusztustalan stílusban megnyilatkozó Magyar Hírlap és az objektivitásra még csak nyomokban sem hajlandó Echo TV az MSZMP átmentett hatalmának lenyomatai. Harmadik következtetés: ha a sajtóban sem történt meg a rendszerváltás, abból az következik, hogy a Magyar Televízióban 1990 után sem. Érdekes módon azonban abban az időben, amikor Antall József „uralkodott” (K. u. K. szavai), olyan szerkesztők és műsorvezetők voltak az MTV-ben, mint Stefka István, Liebmann Katalin, Császár Attila – ugye, ismerős nevek. Ők ma vagy az Echo Tv-nél vagy a Fidesz udvari tévéjén, a Hír TV-n fröcsögnek, vagyis ott, ahol az előadó, így aztán Kondor közvetve saját munkatársait kommunistázza le, Széles Gábor médiabirodalmát nevezi az MSZMP „átmentett hatalmának”. De nemcsak őket, hanem egykori MDF-es politikusokat is, például Csóti Györgyöt vagy Bod Péter Ákost (akit a Viktor gyerek 2006-ban hirtelen ötlettől vezérelve miniszterelnöknek akart megtenni), és akik jelenleg az Echo TV műsorvezetői. Na mármost, ezek szerint Kondor Katalin vagy a kommunisták beépített embereivel van körülvéve, vagy pedig állítása, miszerint a rendszerváltás utáni kormányok az MSZMP ötödik hadoszlopai, nem igazak. Mindegyik következtetés hiteltelenné teszi Kondor Katalin egész érvelését. És aztán végül hiteles-e egy olyan ember permanens kommunistázása, legfőképpen D209-esezése, aki a levéltári kutatás szerint „Vári” fedőnévvel a nyolcvanas években besúgó ügynök volt, és hiteles-e egy olyan emberé, aki idén november 7-én (beszédes dátum) Thürmer Gyula Az elsikkasztott ország c. bombasztikusan hangzó könyvének bemutatóján volt a Magyar Kommunista Munkáspárt vezetőjének beszélgetőtársa? Van egy drámai költemény, melyben a főszereplő haszonszerzésből eladja a lelkét az ördögnek, a cuccot egy Goethe nevű pasas írta, címe pedig Faust.

Kondor Katalin azt is állítja, hogy a kormány célja „a legaljasabb módon kiárusítani az országot” és „ezek” (a polgári értékrend illedelmes szava ellenfeleikre) „rossz szándékúak, azt akarják, hogy ez a nép tűnjön el a süllyesztőben, süllyedjen rabszolgasorba”. Csak jelezném: az „előadás” a cím szerint a médiáról szól. Ilyen gondolatokat 1994-ben Csurka Istvántól lehetett hallani Kapuváron, aki szerint „indiánok” lettünk és „gyarmatosítottak” bennünket. Na most, aki ilyen összeesküvés-elméletet megfogalmaz, annak tisztánlátását vagy elvette politikai elkötelezettsége, vagy pedig az agya szalmával van kitömve. Ilyet normális ember nem mond. Őszintén szólva nem is tudom, hogyan lehetne dekódolni ezeket a szavakat, mit jelent a gyakorlatban az, hogy a „nép tűnjön el”, és kinek lenne érdeke a „rabszolgasors”. Láthatóan itt is egy underground gondolat emelkedett fel a jobboldali mitológia bevett fordulatai közé, és láthatóan jó pár szellemileg alultáplált egyed van az országban, aki ezt az ostobaságot komolyan is gondolja.

De nézzük valójában milyennek is kellene lennie a médiának Kondor Katalin szerint. Újabb összeesküvés következend. K. u. K szerint a két kereskedelmi tévécsatorna (RTL, TV2) bevezetésének célja az volt, hogy „ezek” választást nyerjenek. Gondolatmenete ott feslik fel, hogy 1998-ban mégis a Fidesz nyerte a választást, így aztán már kiindulópontja sem állja meg a helyét. Mindkét tévé természetesen „baloldali”, mert hiszen mindenki megkaphatja tőle ezt a címkét, aki másként gondolkodik, mint ő(k) [még polgáribban: „ezek”]. Azt állítja, hogy „60-80 százalékos nézettségű tévékkel szemben csak csodával határos módon lehet nyerni bármiféle politikai csatában”. Itt végleg lehullik nála az álarc, hiszen nyilvánvaló, számára a sajtó azért van, hogy tájékoztatás helyett a politikai befolyásolás eszközévé váljon. Ő ezt tudhatja, hiszen rádióelnökként helyet biztosított azon faszista „újságíróknak”, akik a Vasárnapi Újságban neonáci eszméket terjesztettek, miközben Kondor Katalin a közszolgálatiság örve alatt rendszeresen szerepelt a Fidesz összejövetelein. A sajtóetika megcsúfolása volt, amikor összekeverte az újságírást a politizálással. Nem azért volt a rendszerváltás, hogy a kommunista propaganda helyére a jobboldali propaganda üljön, de hát hogyan várhatnám el a semlegesség elvének megértését attól a Kondor Katalintól, aki az állampárti médiakultúrán kondicionálódott. Ne csodálkozzon, ha Stefkát és az Orgyán Józseffel is politikai kurvaságra lépő Liebmann Katalint kirúgták a médiaháború után a köztévétől, hiszen ma ők az Echo Tv-nél és a Magyar Hírlapnál (idértve Orbán Tompika kedvenc lapjait is: a Demokratát, a Magyar Nemzetet) megmutatták, hogyan is értelmezik a sajtó feladatát, amikor helyet adnak a faszizmusnak, és a gyűlölet szeretete mint keresztény meggyőződés sugárzik belőlük. Megmutatták, amikor neonáci zenekarokat szépítően „nemzeti rockká” stilizálnak át, s mindezt a polgári értékrend hívószava alatt. Sok mindenért lehet bírálni a harmincas évekbeli polgárságot, egyben azonban döntő különbség volt az akkori polgárság és a polgár szó mai kilúgozói között: ők politikai opportunizmusból soha nem feküdtek össze a szélsőjobbal, éles határ volt közöttük, míg a jelenlegi Fidesz az újfaszisztákkal kokettál, mondván, „ezekkel” szemben minden eszköz megengedett.

Kondor Katalin szerint a 2006. október 23-án történtek a „szólásszabadság” elleni bűntett volt, melyet „álliberális” motivációk kormányoztak. Az álliberális szó a politikai halottasházba került Torgyán József egyik kedvelt kifejezése volt, az ál jelzőt az a zavar magyarázza, hogy nem tudott mit kezdeni a „liberális” szó pozitív konnotációival. Nagyon égő elmagyarázni, de Kondor láthatóan nem érti: a szólásszabadság nem korlátlan, addig terjed, amíg mások szabadságát nem sérti. Az nem a szólásszabadság része, amikor valaki alkoholgőzben padokat gyújt fel és kukákat borogat sűrű káromkodások közepette. Nem tudom, vajon a „szólásszabadságként” értelmezné-e Kondor Katalin azt, ha valaki egy utcakővel fejbebaszná teljes erővel.

Kollégája, bizonyos Pörzse Sándor a minap egyébként tanúbizonyságot tett arról, hogyan is gondolja a „szólásszabadságot”. Pénteken egy étteremben a „gárda” szó hallatán szitkozódásokat követően megütött egy képviselőt a mellette ülő asztalnál. Érdekes módon e „bátor és nemes” tett hallatán az Echo tévé és a Fideszhez/Jobblikhoz hű udvari média nem kiáltott a „szólásszabadság után”, nem ugatott az ÁVH-ról, már csak annál fogva sem, mivel az eseményt teljességgel agyonhallgatták. Így válaszolva meg azt a kérdést, hogyan is képzelik el ők a „sajtószabadságot”, a „médiaegyensúlyt”, az „objektív tájékoztatást” és a sajtóetikát”.

Friedrich Dürrenmatt Fizikusok című drámája egy elmegyógyintézetben játszódik, ahol az orvosokról kiderül, hogy valójában őrültek, az őrültekről pedig, hogy tulajdonképpen ők az épelméjűek. Ez a parabola itt is érvényes: azok beszélnek a média árulásáról, akik maguk árultak el mindenféle írott–íratlan szakmai és etikai szabályt.