Nepomuki Kapuváron
 
Tekintettel arra, hogy Szent Jánosból többet is ismer a katolikus legendárium – Aranyszájú, Damaszkuszi, Keresztelő, Kapisztrán, az apostol, hogy csak néhányat emeljünk ki –, fontos tisztázni, hogy az elkövetkezőkben Nepomuki Szent Jánosról lesz szó, kapuvári szobrának összefüggésében. Szobra a városházához vezető töltés partján áll, összhangban klasszikus térbeli elhelyezési szokásaival, mivel Nepomukit ma elsősorban az utak és a hidak, sőt a halászok védőszentjeként tisztelik – és még másként is, de ez maradjon egyelőre talonban. Egyes források azt állítják, a szobor a vár előtt már 1688-ban állt, mások készítésének idejét csak az 1750-es évekre teszik. Nepomuki Szent János kultuszának és hagyományos ikonográfiai jegyeinek tanulmányozásával, azok itteni megjelenésének összevetésével nemcsak a szobor korának meghatározásához juthatunk közelebb, hanem arra is választ kaphatunk, miért állították fel kapuvári szobrát, és miért éppen akkor.
 
 
A legenda eltorzítása
 
A legenda szerint a 14. században élt Velfin (Welfin) János, akit aztán halála után szülővárosáról Nepomukiként emlegetnek, IV. Vencel cseh király feleségének volt a gyóntatója. A király arra gyanakodott, hitvese nem tartja meg hűségét iránta, ezért a gyóntatópaptól kért segítséget, árulja el, a bevallott bűnök között ott szerepelt-e a házassági eskü áthágása. Miután János erre nem volt hajlandó, IV. Vencel király 1383-ban vagy 1393-ban[1] a Vltavába – magyarosan: a Moldvába – dobatta. A mártírhalált halt pap ily módon vált a gyónási titok védőszentjévé. Mint látható, eredetileg nem a hidak, átkelőhelyek, utak szentjeként tisztelték, bár a legenda klasszikus változatának kétségtelenül köze van a hídhoz, mivel a cseh király a prágai Károly-híd mellvédjéről dobatta a folyóba. A mártír körül kialakult, helyesebben kialakított legendából az idők során más elemet kezdtek kiemelni, hangsúlyeltolódás következett be a gyónási titok megőrzése felől az átkelőhelyek védelme felé. Ahhoz, hogy a 17. században kezdődő kultusz eredetéhez hozzáférjünk, s ezáltal a kapuvári Nepomuki Szent János szobor genealógiáját is jobban megértsük, a cseh szellemtörténethez kell visszanyúlnunk.
 
 
Bila horá és a cseh történelemfilozófia
 
A cseh történetírás az 1620-as bilá horái (fehérhegyi) csatát körülbelül hasonló tragikus végpontként értelmezi, mint a magyar historiográfia Mohácsot. A csehek a harmincéves háború során itt, e Prága fölötti hegyen szenvedtek vereséget Wallenstein csapataitól, mely a 19. századi, a germanizációt legfőbb ellenségének tekintő cseh nemzeti tudatba a hazai arisztokrácia kiirtásaként, kulturális genocídiumként, a vallásszabadság megsemmisítésének kezdőpontjaként, illetve a cseh királyi földeknek (értsd: Csehország és Morvaország) mindenféle autonómiától megfosztott Habsburg-tartományként való lesüllyesztését jelentette. Ezt a főleg František Palacký által kikristályosított ideológiát, melyet a „cseh Jókai”, Alois Jirásek a már címével is sokatmondó Sötétség című regényében[2] is népszerűsített, a 20. századi cseh történetírás korrigálta és túlzónak ítélte,[3] mindazonáltal a fehérhegyi csata hatása egyházi és politikai tekintetben is rendkívüli. A fehérhegyi vereség olyan mértékben vízválasztónak számít a cseh történelemszemléletben, hogy a filozófus Jan Patočka – noha nem ilyen egyértelműen kronológiai értelemben, de – az ezt megelőző kort a nagy csehségnek (a csehek világtörténelmet formáló szerepe), az ezt követőt pedig kis csehségnek (kispolgáriság, megalkuvás, kompromisszum) nevezi.[4] Kedves cseh lektorkámmal, a jelenleg a pardubicei egyetemen tanító Marta Dršatovával gyakran folytattunk hosszú diskurálást a kompomisszumkészségnek a cseh nemzeti éthoszban betöltött jelentőségéről, mely részben megalapozta a csehek kispolgáriságáról rögzült – nyilván fiktív – nemzetkarakterológiai képet. Tőle tudom, hogy amikor Vörös István könyvet jelentetett meg a cseh irodalomról A švejki lélek címmel, e kiscsehségre, a kispolgáriságra utaló névadást a csehek (már akik ismerték, ugye), bizony, fanyalogva fogadták.
 
 
Szobor mint egyházi és politikai fegyver
 
Fehérhegy után a cseh földeket a Habsburg-birodalom kettős értelemben is gyarmatosította. Egyfelől egyházi szempontból. Miután Husz János konstanzi zsinat utáni máglyahalálát követően egész Csehországot lángba borították a huszita háborúk, a cseh név jóformán az eretnekséggel volt egyenértékű, így Huszt a későbbi századok során inkább szégyellni illett. Amikor azonban a 16. századtól kezdve a reformáció teret hódít egész Európában, Husz János alakja a protestantizmus szemszögéből előddé, a hit megújítását szolgáló mozgalmak ősatyjává íródik át. Így lesz eretnekből „protoreformátor”, a cseh történelemszemléletben pedig nemzeti hős, aki évszázadokkal megelőzte korát, azaz a reformációt. A fehérhegyi csata után a katolikus Habsburgoknak kényelmetlenné válik Husz János csehországi kultusza, ezért ellenmitológiát kellett teremteni. Így esett a választás Nepomuki Szent Jánosra, katolikus ellenkultuszának célja az volt, hogy elhomályosítsa a protestánsok által előzménynek tekintett Husz János nimbuszát.
 
Látszik, Nepomuki tiszteletének kezdete szorosan összekapcsolódik az ellenreformációval, Csehország rekatolizálásával. A protestánsokat elűzik, közöttük a Sárospatakon is megforduló Jan Ámos Komenskýt (közismertebb, latinosított nevén: Comeniust), s a Palackýtól Masarykon át Patočkáig ívelő cseh nemzetfilozófia éppen Husz Jánost és Comeniust tekinti a nagy csehség két kitüntetett figurájának.[5] Nepomuki Szent János felülről terjesztett kultusza tehát egyházpolitikai érdekeket szolgált, a barokk ideológiai fegyvereként használták fel a reformációval szemben. Patočka írja: „a barokk pompát kedvelő felső rétegnek megvolt immár a maga cseh szentje, s a csehek ezzel újra a katolikus corpus valódi tagjaivá válhattak.”[6] És aztán, hogy miért éppen a szerencsétlen Nepomukiból lett ellenszent, a válasz olyan egyszerű, hogy szinte már fáj: azért, mert őt is Jánosnak hívták, így képes volt rátelepedni Husz János nevére. Így amikor Nepomukiból katolikus ellenhőst gyártottak, voltaképpen kilúgozták őt, gyakorlatilag alig van köze ahhoz az ideológiához (ellenreformáció), amelynek jelentését hordoznia kellene. A 17. század végétől kezdve a birodalom renitens részeit telepakolták Nepomuki János szobraival, és a szobrok a Habsburgok által keresztülvitt ellenreformáció győzelmét voltak hivatottak reprezentálni. Nem nehéz a párhuzamot megtalálni például a kommunista érával, amely köztéri Lenin-szobrokkal önmaga dicsőségét hirdette, vagy a Fidesszel, amely Wass Albert kilúgozásával és országzászlók ideológiai felhasználásával a szobrokat szintén önreprezentációs célra alkalmazza. Nepomuki egyházi szobra ezekhez hasonlóan a politikai bunkósbot szerepét játszotta el.
 
Amint az iménti futamból is kitetszik, az ellenreformáció, vagyis a katolikus Habsburgoknak saját vallásuknak, a katolicizmusnak az erőszakos terjesztésére irányuló törekvései szorosan összetapadnak politikai céljaikkal, és az egyházi mellett ez a másik szempont. A harmincéves háború nemcsak vallásháború volt, hanem a cseh trón hovatartozásáról is döntött, amit végül a Habsburgok tartottak meg, s a cseh földeket örökös tartománnyá degradálták. Még a korabeli jezsuita, azaz az ellenreformáció apostolának (a cseh Pázmány Péternek) tekinthető Bohuslav Balbín (Balbinus) is, aki a protestantizmusban eretnekséget látott, s üdvözölte a katolicizmus diadalát, szóval a fehérhegyi csatában még ő is a cseh nemzet fölötti idegen uralmát látta: „A fehérhegyi csata után, mely megtörte országunkban az eretnek rendek erejét (ó, bár ne kellene e csatának átkát mind a mai napig viselniök a katolikus cseheknek is, akik mit sem vétettek, s a királyhoz hívek maradtak!), mondom, e csata után a cseh föld nagy részét idegenek, főként katonák közt osztották szét, s az ország, mint nagy lakomára született állat, vagy mint a kutyák közé vetett nyúl, szétszaggatatott.”[7]
 
Nepomuki Szent János így nem csupán az ellenreformáció győzelmét hirdette, hanem egyúttal a Habsburgoknak a cseh rendek felett aratott diadalát is. Megint csak nem nehéz felfedezni a párhuzamot Magyarországgal: Bocskai István vagy Bethlen Gábor (aki a harmincéves háborúban is részt vett) Habsburg-ellenes mozgalmai szintén összekapcsolódtak a vallásszabadság kérdésével, a 17. század szintén az ellenreformáció kora (Kapuvár földesura, Nádasdy Ferenc 1643-ban rekatolizál), Nyugat-Magyarország ekkor kerül vissza a katolikus korpuszba, a Habsburgok nálunk is centralizmussal és abszolutizmussal próbálkoznak (I. Lipót, és ebben partner hűséges talpnyalója, Kapuvár későbbi ura, a zsírkatolikus Esterházy Pál).
 
 
Önreprezentáció és a magyar rendiség
 
Ez a kitérő szükséges volt annak tágabb megértéséhez, hogy miért állítanak fel Kapuváron Nepomuki Szent Jánosnak szobrot, és most ezt igyekszem konkrét formába ölteni. Az első szobrot 1683-ban helyezték el, értelemszerűen a mártír halálának helyszínén, a prágai Károly-híd mellvédjén, mely valamennyi ábrázolás prototípusa lett. Ez az évszám már önmagában felveti a gyanút, hogy a kapuvári alaknak az öt évvel későbbi, 1688-ban történő felállítása valószínűtlenül korai dátumnak tűnik. Pláne akkor, ha tudjuk, legelső magyarországi megjelenése 1705-re tehető, ez pedig az óvári szobor. Mint korábban már szóba került, a mártír alakját a Habsburgok politikai jelentéssel ruházták fel, saját hatalmuk dicsőítésére. S láss csodát, Óváron is hasonló motiváció állt tisztelete mögött. Ezt a szobrot ugyanis egy osztrák tábornok emeltette a Rákóczi-szabadságharc során aratott győzelmük emlékére. Alighanem ez a példa mindennél beszédesebb, hogyan válik szerencsétlen módon a katolicizmus ideájává kilúgozott pap előbb egyházi példakép, majd észrevétlen módon politikai fegyver. Emlékének óvári megörökítésével nem a gyónási titok szentségét példázza, hanem a Habsburgok magyarországi gyarmatosító kísérletét, akárcsak Csehországban.
 
Kapuvári szobra feltehetőleg hasonló célt szolgált, amely annál is inkább hihető, mivel Kapuvár Vak Bottyán dunántúli hadjárata idején az osztrák udvarral való kuruc ellenállás egyik fészkének számított, akárcsak Óvár vára. Végső soron – bár nem császári részről – ez vezetett a kapuvári vár 1709-es földig rombolásához. Tekintettel arra, hogy Nepomuki szobrainak felállítását a Habsburgok kezdeményezték, továbbá figyelembe véve, hogy a kapuvári vár 1705-től kuruc kézen volt, a szobor sem állhatott itt 1709 előtt. Amikor pedig végül elhelyezték valamikor a 18. század első felében (talán 1750 körül), ebben a kontextusban áttételesen a Rákóczi-szabadságharc bukására, a magyar rendek vereségére emlékeztetett, éppen úgy, ahogyan Csehországban a fehérhegyi csatára, és az ott elbukott cseh rendiségre. Ezek után nem ellentmondás, hanem éppen ellenkezőleg, a cseh nemzeti tudat felől egyfajta szükségszerűség, ha egy cseh író Nepomuki Szent János alakjában nem cseh egyházi nagyságot lát, hanem az elnyomás szimbolikus megtestesülését. Jiří Šotolára gondolok, aki magyarul is megjelent Szent a hídon (Svatý na mostě; 1978) c. regényében dekanonizálja a Nepomuki körül kialakított hype-ot, és az önérvényesítő hatalom működési mechanizmusáról rántja le a leplet.[8]
 
Látható, Nepomuki Szent János alakjának ezen titkos értelmezési hagyománya köszönő viszonyban sincsen eredeti jelentésével, vagyis a gyónási titok megőrzésével. Pusztán az emlékeztet a legenda valódi céljára, hogy a várhoz vezető töltés mellett áll, ám ez az elhelyezési mód Közép-Európában szinte önlábra állt, függetlenedett igazi jelentésétől. Mint kitűnt, első hazai ábrázolása az óvári várnál látható, és nem véletlen, hogy éppen Nyugat-Magyarországon fordul elő a leggyakrabban. Noha az óvári mellett nem a kapuvári a legrégebbi – fertőrákosi szobra 1731-től, a mihályi 1738-tól áll – a megyében, de nyugat-dunántúli ábrázolások sűrűsége arra utal, hogy a Habsburgok szimbolikusan ezzel jelezték hatalmuk itteni megszilárdulását, elsőként az országban – mely evidens, ha arra gondolunk, ez a terület állt legközelebb Bécshez. Ahhoz, hogy felmérjük, kapuvári szobra a szent ábrázolásának melyik rétegéhez köthető, ami a kormeghatározást is elősegíti, ikonográfiai jegyeinek számbavételére van szükség, hogy azokat összevethessük általános reprezentációs formáival.
 
 
Ikonográfia és etnográfia
 
Első térbeli ábrázolása, a prágai Károly hídon álló szobor Nepomuki Szent Jánost birétummal (főpapi süveggel) ábrázolja, arcán barokk szokás szerint áhítatot tükröz, fejét félredönti, kezében halotti keresztet tart. Mindhárom ikonográfiai jegy megtalálható a kapuvári szobron, csak a süveget helyettesíti egyszerű fejfedő. Ami azonban különbözik, hogy prágai ábrázolásán jobb kezében aranyból készült pálmaágat tart, fejét szintén aranyozott dicsfény övezi, mely szinte elengedhetetlen kelléke a barokk ornamentikának. Első hazai megjelenítése, az óvári szobor azonban szempontunkból nem a legideálisabb sorvezető, szinte unikum, mivel Nepomuki Szent János köré a későbbiek során egész szoborkompozíciót építettek, amely leginkább talán a Szentháromság-szobrok – egyébként szintén a barokk korban közkedvelt – ábrázolásmódját imitálja. Ráadásul ellentétben a prágai mintával, nem híd mellett, hanem útkereszteződésben áll. A Károly-hídon látható kőből készült alkotás nem színezett, viszont rengeteg olyan Nepomuki Szent János-ábrázolást ismerünk, amely színezve van. Hogy a kapuvári szobor valaha is színezett volt-e, nem megállapítható, már csak annál is kevésbé, mert ami jelenleg a várároknál látható, nem eredeti, hanem arról készült másolat.[9] Ahhoz viszont közelebb tudunk férkőzni, hogy a korai vagy későbbi művek közül való-e. Liszka József több ábrázolástípust összevetve arra a következtetésre jutott, hogy az újabb keletű szobrok rendszeresen úgy jelenítik meg Nepomukit, mint aki az ujját a száján tartja, jelezvén a gyónási titok őrzését.[10] Tekintettel arra, hogy a kapuvári nem ilyen ábrázolás, feltételezhető, a korai réteghez tartozik. Önmagában persze egyetlen ikonográfiai jegy nem lenne perdöntő, de ha Nepomuki Szent János szobrát kontextusában, nevezetesen funkciójának ideológiai hátterében, nyugat-dunántúli ábrázolásának gyakoriságában nézzük, erősíti a gyanút, hogy a 18. század közepén már állhatott.
 
A titok kifecsegésének tilalmára emlékeztető ajkakon tartott ujj valamicskét visszahoz Nepomuki Szent János történetének valódi értelmezhetőségéből, de egyúttal el is fedi, ha úgy tetszik, száján tartott ujjával titkolja is kultuszának felülről irányítottságát. Meglehetősen ironikus ugyanis, hogy Nepomuki Szent Jánost a „népi vallásosság” egy darabjának tartják, mely az idők folyamán „folklorizálódott”, miközben éppen a hatalom önreprezentációs eszközéül szolgált, egyrészt, hogy a katolikus győzelmét hirdesse a protestantizmus felett, másrészt pedig a Habsburg-uralmat jelenítse meg a cseh és – annak analógiájára – a magyar rendek felett. Így válhatott a szentből Magyarországon a familiáris viszonyt jelezvén egyszerűen Jánoska, vagy lehetett a bajai vízimolnárok Jánoska-eresztés néven Bálint Sándor szegedi néprajztudós által leírt folklórkelléke.[11]
 
Végezetül nem kevésbé ironikus, hogy Kapuváron a népivé válással ellentétes folyamat zajlott le. Miközben a cseh mártír körüli kultusz „folklorizálódott”, addig nálunk az arisztokrácia hatalmára emlékeztetett. Szobra előtt egy tábla figyelmeztette az előtte lévő padon népviseletbe öltözött asszonyokat: „IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET!”
 
 
Összefoglalás
 
A cseh Nepomuki Szent János kultuszát az 1620-as bila horái győzelem után a Habsburgok kezdték terjeszteni. A katolikus eszménnyé átformált szent tisztelete Csehországban egyrészt azzal függött össze, hogy elhomályosítsa vetélytársa, az eretnek és a protestantizmus előképének tekintett Husz János nimbuszát, másrészt hogy a Habsburgok politikai hatalmát reprezentálja. Ennek analógiájára szobrainak köztéri felállítása egyházi és politikai célokkal függött össze Magyarországon is. Kapuvári szobra az ellenreformáció, a rekatolizálás diadalát jelentette, másfelől a Rákóczi-szabadságharc után a Habsburg-császárság felsőbbrendűségét hirdette. Így e szobor is, mint sok más kapuvári társa, a politikai önérdek mementója.

 


[1] Halálának dátuma azért bizonytalan, mert elképzelhető, a legendaképzés során két alakból gyúrták össze, vagy a második gyóntatópap egyszerűen történetírói fikció.
[2] Az író 600 oldalas regényében a fehérhegyi vereséget követő időszakot nemzeti hanyatlásként interpretálja, amelynek nyomán a 17.-18. század cseh történelme a köztudatba a sötétség koraként vonult be: Alois Jirásek: Sötétség. Ford. Németh László, Európa, Bp., 1978.
[3] Ennek a meggyökeresedett szemléletnek a revíziójában elévülhetetlen érdemeket szerzett a cseh történész, Josef Pekář, de reflektálni kell arra, hogy ő katolikus volt és vonzódott a barokk kor iránt, tehát személyes érdeke is fűződött ahhoz, hogy a fehérhegyi vereség utáni időszakot kimosdassa rossz híréből.
[4] A kis csehség későbbi lecsapódásairól lásd: http://cseh.blog.hu/tags/csehákság
[5] Palacký a cseh és morva földek történetéről szóló grandiózus és némileg romantikus szemlélettel átitatott történelemkönyvében alkotta meg Husz Jánosnak mint a cseh nemzet példaadó személyiségének alakját, munkájának ez a része magyarul is hozzáférhető: František Palacký: A huszitizmus története. Ford. Benedek Gábor–Farkas Géza–Holka László, Európa, Bp., 1984. Tomáš Garrigue Masaryk pedig a Cseh kérdés c. ragyogó történelemfilozófiájában fejti ki véleményét Huszról, Comeniust pedig saját előképeként állítja be (Masaryk is protestáns volt), s mindez ideológiai alapul szolgált Csehszlovákia két háború közötti politikájához. Masaryk a magyar nemzetiség elnyomása miatt persze nálunk nem éppen pozitív figura, de akkor legyünk következetesek: sem a nemzetiségek jogait el nem ismerő Kossuth Lajos, sem pedig a zsidózó Széchenyi István nem lehetne pusztán ennek alapján pozitív személyiség.
[6] Jan Patočka: Mi a cseh? In: Mi a cseh? Ford. Kiss Szemán Róbert–Németh István, Kalligram, Pozsony, 1996, 195.
[7] Bohuslav Balbín: Értekezés a szláv nyelv, nevezetesen a cseh nyelv védelmében. Ford. Mayer Judit In: Hét évszázad cseh irodalmából. Esszék és tanulmányok 1, Madách, Bratislava, 1988, 84-85.
[8] Jiří Šotola: Szent a hídon Ford. Hubik István, Európa, Bp., 1984.
[9] A kapuvári műemlék szobrot 1986-ban újították fel.
[10] Liszka József: Adalékok Nepomuki Szent János ikonográfiájához. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), Komárom–Dunaszerdahely, 11–22.
[11] Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium 1. Május 16. Neumann Kht., Bp., 2004.


 

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr641134148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.