E régi magyar szöveget a mai hangjelölés szerint átírva a „továbbá ma reggel juta az k[egyelmed] parancsolatja” locus csont nélkül átpaszírozható elmém szűrőjén, de az ezt követő szövegrész már az értelmezési nehézségek ólomsúlyával terheli agyvelőm elektromos axonjait: „ím elküldtem k[egyedelmednek] az csapragot egyet”. No de mi a fene az a csaprag?

Gondoltam, majd a szövegkörnyezet segít az azonosításban, ám az, hogy Sennyey a halmozott magyarázói alárendelésekben tovább spilázza a csaprag küldése felőli értekezését, melyből számomra semmi okos nem hámozható elő, nyugtalanított: „mert k[egyelmed] csapragot ír, immár ebbe nem tudék mit cselekednem.” Itt van egy szöveg, melyet, úgy véltem, képes vagyok elolvasni, de ha a betűkből összeálló szavak értelmét nem tudom felfejteni, akkor voltaképpen semmire sem jutok. Így hát emberéletem útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, s a jelentések hiánya tornyosult fölém, a szavak pedig titkosírásnak, de minimum kínainak tűntek nekem. A franc vigye el, netán az értelmezés zátonyának örök fogságában kell majd további életemet leélnem? Vagy ugorjak a hetes busz elé, hogy fenenagy agyvelőm a kocsi kerekei trancsírozzák szét, szemgolyóm pedig egy szembejövő Merdzsó szélvédőjén kössön ki, ahonnan lecsorogván az aszfaltra, azt kóbor macskák nyalábolják föl? Mi lesz így velem, ó, én, jaj? Elhessegetve ezen szörnyetegséges szörnyeteg gondolatok kósza felhőit, mertem nagyot álmodni, s bízván bíztam abban, ha tovább olvasom a szöveget, a kontextus végül mégis csak a segítségemre siet.

Ó, én, balga, akkor még nem sejtettem tévelygő utamat. Sennyey Ferenc praefectus levele az említettek után így folytatódott: „mert több is vagyon, kit mi csapragnak hívunk, de Horvát János azt mondja, hogy ez az csaprag, az többit paprocsnak” nevezi. Na bazmeg, minél inkább próbáltam kikeveredni a sűrű erdő fogságából, annál mélyebbre jutottam, annál inkább belebonyolódtam a jelentések hálójába, mely altat, lehúz és befed. Nemhogy a csaprag jelentését illetően nem jutottam közelebb a megfejtéshez, hanem itt van nekünk egy másik kifejezés, a paprocs, melyre nemkülönben bamba tekintettel néztem (ahogyan egyébként is szoktam). Kínom számára természetesen csak hosszadalmas nevetésem nyújtott valamelyest enyhet, magyar vagyok, tehát sírva vigadok. Csaprag és paprocs. E két kifejezés kriptográfiája olybá tűnt nekem, mintha mögötte valami misztikus ereklye, egyenesen maga a Szent Grál rejtezne, mely emberi ésszel felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, de ha az ember megleli, a világ kulcsának boldog tulajdonosaként üdvözülhet a paradicsomban. Mivel az igaz utat nem lelém, gondoltam, felhívok régimagyaros kiskollegákat és kiskolleginákat, hátha fényt tudnak gyújtani elmém sötét alagútjában. Miután ők sem tudtak felhomályosítani a két bűvös szó, vagy inkább e két kénkőtől bűzlő szörnyeteg, e két rettenetes unikornis felől, tanácstalanságukat nem leplezvén szómagyarázatok, szójegyzékek felé utaltak tova. Némely lexikon serény átlapozása után azonban keserves keserűséggel meg kellett állapítanom, keresésem, amint életem csolnakja, zátonyra futott. Hát haljak meg így? Tudásom, Beatricém nélkül? Elszomorodtam.

Mi mást is tehettem, a csaprag és a paprocs után kelletlenül tovább olvastam a szöveget, amely azonban csak köbre emelte a habot: „továbbá ím az boncsogot is megküldtem”. Azt a fílingérzést, melyet én akkor éreztem, hang el nem mondhatja, betű le nem írhatja. Immáron, mint a gonoszok, hárman vannak: csaprag, paprocs és boncsog. Kösz szépen, király vagy Sennyey, még ha csak várnagy is. Azt bezzeg odaírta a jámbor jószág, hogy „fordecha”, vagyis hogy fordítsa meg a lapot a kegyelmes úr, mert a szöveg a lap aljánál véget ér, s ha ezt nem írja bele, Nádasdy uram teljesen kétségbe fog esni, talán az asztaldeszkán keresi a folytatást, vagy talán hülyén hal meg.

Hol van a híd, mondd, mely átíveli ötszáz esztendő irdatlan szakadékát, melyen általjutok a Jelentések Földjére, hol boldog tamariszkusz zöldell és mennyei mirtusz illata száll? Beletörődvén abba, hogy most már úgyis meghalok, higgadtabb fejjel nyúltam volna most már a szótárak vaskos kötetei felé – feltéve, ha nem az internet korában élnénk. Megfogadtam a Mester tanácsát, „csak józanul nézz, s ne vakon csodálkozz”. S láss csodát, a purgatóriumból már látszódott a távolban egy magas hegy, és csak utóbb ébredtem rá, hogy valójában a tudás Beatricéjének terebélyes teste volt az. De végre, ó végre, találtam egy keskeny pallót, melyen általmenve áthidalhatom e sok-sok év alatt mélyített völgykatlant. A boncsog szó kettőspont után ugyanis azt találtam: hadijelvény, török zászló, ékszerfajta. Más forrásból pedig arra gyúlt világ az szellememben, az fejemben, az hátulsó részben, annak is az lukában, hogy a boncsog egy almaformájú zászlófej, olyan dísz, melybe a törökök a zászlóul szolgáló lófejet erősítették. Állítólag Gárdonyi Géza is szerepelteti az egri Star Warsban, no de hát mink nem olvasunk ilyen magosirodalmat.

Alighogy kezdett visszatérni lábaimba az erő, hogy megmászhassam az én Beatricém, kedvem lohasztotta azon következtetés, hogy mivel itt török ékességről van szó, oszmán zászlódísz értelemben nem csináltathat Nádasdy-nak az jámbor Sennyey uram boncsogot. A véletlen Vergiliusa azonban most mellémszegődött, s kézen fogva vezetett. Úgy okoskodtam, hogy Kapuvár várkapitánya, amint az a citált szemelvényből is kitetszik, rendszeresen téveszti a zöngés és a zöngétlen mássalhangzókat: parancholagia – parancsolattya; kwltem – küldtem; epbe – ebbe; top – több; chapraknak – csapragnak; zeken – szegény. Vajon nem lehetséges, hogy a boncsog esetében is tudjuk folytatni a sort? Mivel a g zöngés párja a k mássalhangzó, beütöttem Gúgli-haverba a szót így: boncsok. Bingó! A számomra fontos információkat egy kazalba összehányván, megtudtam, hogy a boncsok a török bundsuk fentebbiekben kifejtett jelentésű szóból ered, mely a magyar nyelvben valamelyest jelentésmódosuláson esett át, tudniillik itt lovak számára készített, gyöngyökkel ékesített nyakbavaló dísz értelemben használták. A boncsok lónyaklánc értelemben való alkalmazása már beleillik a Sennyey-féle koncepcióba, azonban feltűnt nekem, hogy – bár a török utazási irodák nem 1526-ban rendeztek először buszos túrát Magyarországra, mégis – viszonylag korán, már 1547-ben elterjedt ez a török jövevényszó kis (sőt akkor egyre kisebbedő) hazánkban. Öööö… mit is mondtam?… elterjedt? Ó, te barom P. mester, hogy folyjon ki szádból a pörköltszaft paprikás zsírja, hogy nem látsz a szemedtől – ostoroztam magam így a szitokszók ciliciumával, jó remeték szokása szerént. Hű Vergiliusom a távolból mutatta az utat a ragyogó fénysugár felé.

Na gyorsan mutassa az a kibaszott Vergilius, mert az olvasók, ha vannak, már türelmetlenül várják a katharziszt. Szóval, ha megnézzük a szöveget, Sennyey uram éppen arról panaszolkodik, hogy amit ő csapragnak ismer, azt Horvát János őt kijavítva paprocsnak mondja. Vagyis e metanyelvi fejtegetésből, amikor a nyelvben magáról a nyelvről esik szó, az derül ki, hogy maguk a használók is bizonytalanok a szavak jelentésében, amely azt mutatja, egyáltalán nem elég elterjedt sem a paprocs, sem a csaprag kifejezés. Ha pedig értelmük még nincsen kodifikálva, mutatta tovább az utat Verdzsi, akkor elképzelhető, ezek is török eredetű szavak. Itt azonban megfeneklettem.

Ahogyan, mint a kedves vezetőm, valamint mesterem tanította, miszerént „gondoljunk az emberi erőre, nem születtünk tengni, mint az állat, hanem tudni és menni előre”, vagy valami ilyesmit mondott azzal a szájával, hát gondoltam az emberi előre. Előrelapozván az időben, kezem ügyébe vettem Sennyey Ferenc három nappal később, 1547 Szent Bálint napja előtti szombaton (azaz február 12-én) írott levelét, melyben azt üzeni Nádasdy Tamásnak, hogy

 

 

Vagyis újmagyarul: „k[egyelmed] parancsolatja szerént elküldtem az két csótárt, azaz az paprocsokat, holnap délre ott lesznek vele Csékén…” A három szó mellé tehát becsatlakozott negyedik útitársnak a csótár, de nem, Sennyey uram, most már nem szopatod szét tovább a zagyamat. Miután felnéztem a csillagos égboltra, hol Beatricém lakozik, könyvek közé vetettem magam, s Isten, ki a Napnál is fényesebben ragyog, nem hagyott el engem. Az idézett szövegrész ugyanis azt közli velünk, hogy a kapui várnagy csótárt, azaz, tehát, vagyis, mármint, tudniilik paprocst indított útnak.

Ezek után az én Beatricém kegyelméből e titkosírásnak matematikai egyenletként való kiszámítása mellett döntöttem, amely tekintettel Mesterem, Koósz Tamás által – egyébként joggal – kettesre érdemesített matek érettségimre, felettébb vakmerő vállalkozásnak tűnt. Mivel a matematika bonyolult tudomány, pláne, mint én, akik a pokol bugyrait, majd a paradicsom grádicsait hágják által, bonyolultan is kelletik kezelésbe venni. Nevezzük el a csótárt M-nek, a paprocsot Z-nek, ne… ne is, inkább, hogy komolyabbnak tűnjék, legyen Z/, a csapragot pedig X-nek fogjuk hívni. Ha tudjuk, hogy a csótárt (M) más szóval (hiszen azt írja: azaz) paprocsnak (Z/) hívják, a paprocs (Z/) szót pedig – noha Horvát Mihály szerint a két halmaz jelentésének van közös metszete, de nem fedi le egymást – egyenértékűként használják a csaprag (X) szóval, abból következik, hogy a csótár (M) sem különbözik értelmezési tartományát tekintve a csaprag (X) jelentésétől. Íme megleltük hát. Íme mindhárom Szent Grálunk titkos kódja újmagyarul: MZ/X. Azaz nem három, hanem egyismeretlenes egyenlettel van dolgunk. Még tovább menvén a logika évszázadokat átívelő keskeny ösvényén, ha bármelyik szó jelentését megleljük, melyek Lucifer koronájából hullottak ki, legyen az M, Z/, vagy X, akkor egyúttal megleljük hazánkat is, mindjárást feltárul előttünk e titokzatos szavak szelencéje.

S ahogyan bábeli könyvtáram labirintusában járkáltam, megálltam egy ősi kódexnél (na jó nem volt olyan ősi, meg nem is kódex, meg nem is álltam), és egy leányhang, felismertem benne Beatrice éteri szavát, egyre csak azt ismételgette: Tolle lege! Tolle lege! Vedd fel, olvasd! Ebben égi parancsot látván, sietve felcsaptam a könyvet, és az első szemembe ötlő résznél olvasni kezdtem. Ez a könyv pedig Heltai Gáspár és Bornemissza Péter műveinek a Magyar Remekírók sorozatban megjelent 1980-as kiadása volt, melynek 1305. oldalán a következőt olvastam: „caprak – lószerszám, nyeregtakaró”. Ó, mely boldogság belém áradt e fényességes órában, le nem írhatom. Igazán nem szabadott volna elfelejtenem, én balga, a zöngés-zöngétlen hangpárokat, hiszen már Szent Ágoston elvtárs is megmondotta a Központi Bizottságban, hogy „a betű öl, a lélek nemesít”. Nem szabadott volna elfelejtenem, mivel a caprak nem volt más, mint csaprag. A csaprag, a paprocs és a csótár pedig nem más, mint lótakaró. Ím, hát könnyeimet törölgetvén megérkeztem utam végére, hol Beatricém fénybe öltözve várt, s az ég hatalmas boltozatára aranybetűkkel háromszor volt felírva a csillag latin neve: „stella, stella, stella”.

Sennyey uram viszont jól megtréfázott bennünket az Kapuban kelt levelezésével, pedig e Kapuvár várkapujára ércszavait már-már kezdte volna felvésni a költő: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.