Az önéletrajz nyakas jószág, nem engedi betöretni magát sem pusztán a történetírás, sem pedig kizárólag a szépirodalom módszerével, akárhogyan izzadja is habosra ennen nedvét a műfajelmélet ki, s még kijjebb. Az önéletrajz inkább olyan fattyú állat, mely egyszerre történeti dokumentáció és irodalmi alkotás. Örömmel lubickol a történetírás virányos tündérligetében, a történelmi folyamatokban benne álló szerző azokat a megtörtént eseményeket meséli el, amelyeket maga látott, amelyeket kívüle senki sem tapasztalt meg, a levéltári recsegő asztal fölé hajoló és főtt lecsókolbász szagát lendületesen kipárologtató kutató orvosdoktor meg pláne nem. Így az orránál megragadván az önéletírás forrásértékkel bír, dokumentumszerű, hiteles elbeszélést tár elénk. Igen ám, de a műfaj otthon érzi magát az irodalom rózsalugasokkal tarkított bájvidékén is, az író hamiskásan fogó tolla az ecsetelt történelmi eseményeket egyes szám egyes személyben, óhatatlan szubjektivitással közvetíti, benne saját szerepét őszintétlen módon felnagyítja vagy féltett gyémántként lépten-nyomon szakadatlan csiszolja. Innen nézve tehát az önéletrajz épp annyit takar el az olvasó szeme elől, mint amennyit szemérmesen megmutat, éppúgy fedi fel szerzőjének arcát, ahogyan az elé maszkot helyez. Akkor hát mostan ám, de aztán tényleg: az önéletrajz arc vagy maszk, tényirodalom vagy széppróza, szórakoztató irodalom vagy történeti kútfeőő? Homlokunk izzó fazekában tovább korbácsolja verejtékeink dús habjait, hogy a magyar irodalomban az önéletrajz (és holdudvara), majd a regényes elbeszélés éppen a történetírás csecseit szopkodta, avagyis a kitaláció és a tudományosság egy tőről fakad. Úgy néz ki, tengervészes éjen az önéletírás önfejű hibridje szétgyak mindenféle műfaji behatárolásra irányuló próbálkozást, és a fikció és a dokumentum halmazainak metszetében, hát hogy is mondjam csak, van. De ez nem az én seggemből pattant ám ki, de nem ám. Már megmondta a frankót a posztstrukturalista atyaúristen Paul de Man is, előtte meg utána is sokan, de nem elegen, hogy tudniillik a „fikció és az önéletrajz közötti különbség nem vagy/vagy-szerű szembeállítás, hanem eldönthetetlenség”, valamint hogy „az önéletrajz nem műfaj vagy beszédmód, hanem az olvasás vagy a megértés figurája” (Eztet pedig előphörgette a szájával itt: Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongálás. Ford. Fogarasi György. In: Pompeji, 1997/2-3. 93–108.)

Mindezeket pedig  csak azért mondottam, hogy többet kelljen olvasni. Wathay Ferenc (nem az, hanem az egyik) élettörténetét, melyben a haza szíve fáradhatatlan dobog, csupán saját önéletírásából ismerjük, így összehasonlítás hiányában ott vetíthet, ahol nem szégyelli, ki tudja ellenőrizni azt. Nyilván nem a konkrét események hitelességének megkérdőjelezéséről van szó, de az ördög a részletekben lakik, a fikció, a magamentegetés az egyes narratív szekvenciák összeillesztésében, egymáshoz való viszonyában jelentkezik, abban, mit hallgat el, mit színez hófehérre, mint a liljom. Wathay 1568-ban született, halálának idejét egyéb kútfők nem kötötték az utókor orrára, de valószínűsítik, hogy 1606-9 körül adta le a kulcsot az élet portáján. Ahogyan a kor mintarendszere elvárta, példaképéhez, Balassi Bálinthoz hasonlóan egyszerre katona és költő, mindamellett fennmaradtak élvezetes pasztellfestményei, mellyel szerkesztett versgyűjteményét illusztrálta. 1605-ben török rabságban írt önéletrajzában, mely családja történetét is átfogja, a 16.-17. századi emlékírók közül a legmesszebb jut a regényes elbeszéléshez vezető úton. Személyes történetét „emlékezetért és üdő töltésért” írta meg, amely kijelentés már önmagában az autobiográfia fentebb említett kettős identitását ötvözi: egyrészt történeti műnek szánja, mely megörökíti nevét („emlékezetért”), másrészt pedig irodalmi alkotásként, fikcióként tekint rá, amellyel olvasóját kívánja szórakoztatni („üdő töltésért”). Ez, mely kebelemet ónsúllyal nyomja, látszólag pusztán cukrozott takony, de az emlékirattól a regény (fiction) felé való eltávolodás irodalomtörténetileg óriási elmozdulás. Rendkívül cselekményes, fordulatokban duzzadó pályája eleve tálcán kínálja a szórakoztatást, a kalandos életút feltételezi a regény(essége)t. Vágon siralommal érkezik ez csalárd világba, iskoláztatása után Cseszneken, Győrben, Veszprémben és Pápán is szolgál, ahol francia fogságba kerül, közben kétszer is sebbe esik, egyszer combjába kap puskagolyót, másodszor nyíllal lövik át balog lábát, az óvári várban a borgyümölcs nedűjének szorgos nyakalásától rókát tereget, első felesége halála után újraházasodik, aztán részt vesz Fehérvár sikertelen megvételében, ahol ismét elcsípik a törökök, Nándorfehérvárra kerül, onnan álruhába bújva megszökik, megkínozzák a hangyák és szerencsétlenségére a Temest átúszván törökökbe botlik, akik megint foglyul ejtik, s Szófiába, majd Konstantinápolyba szállítják, s itt, a Héttoronyban raboskodván ablakából a bús habokra pillantva írja meg önéletrajzát, mely ím, itt áll előttünk. Ebben veti papírra nagyapjának, az idősebb Wathay Ferencnek az életét röviden, melyet most történelmi forrásként veszek használatba.

A Wathay-nemzetség az Eger melletti Vata faluról kapta nevét, a családban az idősebb Wathay Ferenc kezdte el a katonáskodás hagyományát, melyet majd fia, a borvirágos vígságában kanóccal játszadozó, majd taracktól szétszaggatott Wathay Lőrinc, s unokája, a fiatalabbik Wathay Ferenc, az önéletrajz szerzője híven örökít tovább, amikor fundamentumot vesz emberségtanulásban és végbeli vitézségre adja hivatalát. Az idősebb Wathay Ferenc úgy került a 16. század elején a Nyugat-Dunántúlra, hogy vatai gazdálkodói életmódját elunván és kalandosabb mesterség után szomorkodván Kanizsay László szolgálatába szegődött. A Kanizsayak abban az időben többek között Kapuvár földesurai is voltak, s ők figyeltek fel idősebb Wathay Ferenc derék üdvhoni tehetségére, és a katonai rangok magosabb grádicsaira léptették. Wathay Ferencnek ugyanis „látta volna az úr jámbor, hű és elegendő szolgálatját, választotta és emelte néhány várainak – úgymint Kapu, Léka, Sztrisnyak és Velikének – fűprefektusságára és azokhoz való jószágoknak és bészolgáltatásoknak gondviselésére etc.” Kanizsay László az 1500. esztendőben idősebb Wathay Ferencet Kapu várának „főprefektusává”, vagyis várnagyává nevezte ki, aki így „minden dolgaiban jó előmentségben és fű állapatban jutott volna”. A szövegből határozottan kiolvasható, hogy a várnagynak nemcsak katonai feladatokban tartozott az igazgatása alá rendelt várral elszámolni, hanem a birtok gazdasági ügyeit is vigyázta és behajtotta az adókat.
 
Idősebb Wathay Ferenc 1503-ban megházasodott és a jogi ügyletekben jártas Vághy Miklósnak a lányát, Mesteri Bernáldnak az özvegyét, Vághy Zsuzsannát választotta nőül, arcának két rózsája felderülvén. Így vert gyökeret a bátor hadfi a rábaközi Nagyvágon, újmagyarul Vágon, „bészállván azért szegíny jobb atyám is felesége jószágában”, és a családnak, amely a beházasodás révén Valton és Röjtökön is szerzett földet, ezentúl ebben a Rába folyó melletti faluban volt szállásuk. Az öreg Wathay Ferencnek és Vághy Zsuzsannának egy fia és három lánya született, egyiküket, Zsófiát Csáky István jegyezte el Mihályiban, ahol évszázadok óta a Csáky-család aranykalásza ringott, de a 16. század végén már elérkezett végső órájuk. Ferencnek 1520-ban született egyetlen fia, Wathay Lőrinc, az önéletíró és poéta Wathay Ferencnek az atyja.
 
1529-ben kiszenvedte életét Kapu várának és a hozzátartozó birtoktesteknek, illetve egyéb, itt most nem előszámlálandó földeknek ura, s özvegy felesége Rozgonyi Klára igazgatta a Kanizsay-földeket, éppen akkor, amikor a török, e sárkányfogvetemény megindította rettentő támadását Bécs elfoglalására. De „szegény Wathay Ferenc – nem félvén semmi morháját, sem jószágát az töröktül, mivel János királ pártjai levén, erősképpen való frigyek volt János királynak az törökkel – minden morháját hatta Vágon…” – tudósít erről az ifjabbik Wathay Ferenc önéletrajzában. Vagyis a másik Wathay (amelyik nem ez, tehát ennélfogva és nemkülönben az) azért nem menekítette el ingóságait Nagyvágról, mert úgy gyanította, a török nem tesz kárt benne, mivel a Kanizsay-família, s így azok várnagyaként ő is a törökpárti Szapolyai János támogatója volt Habsburg Ferdinánddal szemben. Ehhez magyarázatként annyit nem árt, de használ hozzátoldani, hogy a kettős királyság korában a kapui várnál a Kanizsay-alkalmazottak vámot szedtek a Ferdinándnak hűségesküt fogadó Sopron bízvást apjafaszázó lakóitól. A szegény, és igen nagyon szegény Wathay Ferencnek azonban nagy bánatjára csalatkoznia kellett e álnok barátságban, mindhiába szorgoskodott ő Kapu prefektusaként a vám bevasalásán, Allah hívei felperzselték vági otthonát: „az töröknek egy része, mely Belednél átkölt a Rábán, mind házát, asztagit, faluját elégetvén, minden morháját elprédálták – az bizodalom mellett”.
 
A család ezért kénytelen volt a kapui várban új otthonra lelni, de nem sokkal birtokának és jószágainak csúfságos szétzabrálása után a deli bajnok Wathay Ferenc lelkét is elszólította az irgalmatlan halál: „Maga, felesége és gyermeki Kapuban maradván, de mikoron szegíny ismég azok az kárai helében mást szerezgetett volna, nem élt sokat; lett halála Kapuban, és temettetett az babóti szentegyházban… ” Ebben az időben, és aztán vagy még másfél évszázadig fenntartván ezt a szükséget, nem lévén a vár környékén temetőkert, a kapuvári halottakat a babóti templomban helyezték örök nyugalomra, mint ahogyan az istentisztelet is itt zajlott a vár kiszolgáló személyzete számára.
 
 
 
 
  Betűhíven: Maga, felesege és giermeki Kapuban maraduan / De mikoron zeghin ismegh azok az karai hele- / ben mast zerezgetett uolna, nem Eltt sokatt, / leth Halala Kapuban es themettetett az Babothy / Zent Egihazban
 
 
Az árván maradt igen nagyon szegény Wathay Lőrinc Kapu várából kibúdosván Erdélyben tanulta ki a vitézlés oskoláját, talpára állította vági otthonukat kastélyépülettel megdíszítvén, s lett Csesznek véghelyének várkapitánya, amint arra az ott elhelyezett szobra is emlékeztet.
 
Itt az „új házban, az Rába felől való szobában” jött az árnyékvilágra az ifjabbik Wathay Ferenc, aki nevét nagyapja daliás tettei után költői hírrel gyarapította. Az önéletrajz szerezője ugyan nem tesz jegyzést róla, hogy járt-e valaha is a kapui várban, ám ezt bizonyosra vehetjük, nemcsak a környékbeli helységnevek szapora emlegetése, hanem jobb atyja kapui forgandóságának meglehetős ismerete mián is. Úgy néz ki azonban, hogy a végbeli állapot tanulása és vitézlő karrierje nehezen vette kezdetét, mert a Kanizsay Orsolyával való házasságával a környék új hatalmasságává avanzsált Nádasdy Ferenc nem tartott igényt mesterségére, és „Bodonhelyre, mivel akkor ott száz lovasa volt, nem vén be hadába, mondván, hogy nincs hel, kiért soha az én életemben nem lén azután kedvem az jó urat szolgálnom, noha végre örömöst osztán vette volna szolgálatom”. A bodonhelyi strázsahely egyébiránt a rábaközi átkelést, és közvetve Bécset oltalmazta a török betörésektől, melyet a Rába folyásával illetve a fa- és rőzsetorlaszokkal tettek védelemre alkalmassá.
 

A bodonhelyi átkelőhely, ahogyan Pápa vagy Győr veszése is árulkodik róla, sem tudta azonban megkímélni a mezei virágokkal dús Rábaközt az 1594-es török pusztítástól, amit korábban az 1597. évi kapuvári urbárium kapcsán citáltam. Ifjabb Wathay Ferenc panasza erről a következőképpen szól: „az én vági jószágom is mind elpusztulván Rábaközzel, de égéstűl mégis az Vág falu megmaradván, maradtanak meg az kastélyban mégis meg az én ispánom, és futott szegénység, mely föld akkoriban minémő szörnyűségben volt, és mind az egész Rába-belső fel mind Bécsig, és rémülésben – nincs, azt aki megírhatná”. Sok vitézi állapotban való forgandóság, csavargás, búdosás, széjjelrészegeskedés és sebből vérzés után Wathay Terminátor Ferenc utólszor akkor érinti a Rábaköz nyugati vidékét téntájával, mikor az 1600. esztendő első hónapjának 11-éjén életének folyását tartós mederbe terelni remélvén nőül veszi Ládony Annát, aki a „mihályi kastélynak felit jószágostul, Ládonyt és Gencsit szegíny társam örökül bírja vala s több jószágot is”. Amikor azonban „hatszáz tatár Rábaköznek és az egész Pápóc vidékének elrablására” indul újfent, hű oltalmazóként feleségét Veszprémből Mihályiba vezeti. Pápai rettenetes fogsága és szerencsés megszabadulása után pedig hitvesével szintén itt találkozván „Mihályinál általmentem volna az Rábán, hát szegíny Gyóróban előmben jütt, kivel mikoron egymást megláttok volna, és egymást látásán nagy örömönk lett volna, hálákat az Istennek adánk, dicsérvén velem tett nagy hatalmasságárúl, mely második örömönk lett Szent Iván-nap estin, házasságunknak ötödik holnapján”.  Úgy sejti, szebb korány gyúl, de ó, minő szerencsétlenség, nemsokára felesége elhal, ő maga pedig Fehérvárott seblázban égvén, majd újból vasba veretvén hol rácföldön, hol a Béga partján, végezetül penig a Héttoronyban szürcsöli a feketelevest, hogy ottani magánya közepette önéletrajzában önmagát avassa megértése tárgyává, kérdések miljomezrével ostorozva magát, magyarázatot akarván lelni sorozatos megaláztatásainak titokzatos okaira. 

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr641077130

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.