(Cs. Varga István: Szent művészet II. Tanulmányok költészetünk szakrális vonulatából.)

Pusztán azért vettem a kezembe Cs. Varga István tanulmánykötetét, mert kapuvári származású. Egyszer említi is a város nevét, milyen fasza, a Hymnus-értelmezéssel kapcsolatban, amikor a 61. oldalon azt írja, hogy "a ...»fel« a lentnek is ellentéte, például felmegyek Budára, lemegyek Kapuvárra..." De klafa! De a szövegkörnyezet már meglehetősen szörnyű, azt próbálja bizonygatni az "Őseinket felhozád" Kölcsey-sorról szólva, hogy a lent és a fent szavakat átvitt értelemben is használhatjuk, nem kell ahhoz domborzatilag magasabban feküdnie valaminek, hogy alkalmazzuk ezeket a metaforákat. - Na vazzze, hülyén halok meg, ez némileg  alacsony argumentáció. Ha mondjuk egy középiskolás csitri érvelne így dolgozatában, azt mondanám, legyen, no de egy immár több kötetet a háta mögött tudó irodalomtörténésznek illene emelkedettebben okoskodni. És aztán, ha kötözködni akarnék még - és miért ne -, a kapuvári tájszólásban éppen hogy a Buda szót hagyja el a főváros nevébôl az utazó, és azt mondja: felmegyek Pestre, nem pediglen Budára. Na hagyjuk. Attól tartok tehát, hogy kapuváriságunkban közös találkozási pontunk ki is merül.


Másrészt elég erős előfeltevéseim vannak a szerző iránt, mert amikor pár évvel ezelőtt a városi könyvtárban a szintén kapuvári kötődéssel rendelkezô költő, Büki Attila verseskötetének bemutatóját Cs. Varga vezényelte, a rendezvény magyarkodásba és - a választások elôtt - a jobboldal felülmúlhatatlan dicsérgetésébe torkollott. Majdnem eldobtam az agyvelőm, amikor észrevettem, milyen nevű kiadó jelentette meg a kötetet: Magyarországért, édes hazánkért kiadó. Öcsém! És láss csodát, a szerkesztőt egészen véletlenül Büki Attilának hívták, úgyhogy ezek itten erôsen megmarkolgatták egymás mogyoróit. (Télen-nyáron csokis Leo!) Ami önmagában nem baj, csak benne rejlik a veszély, hogyha a barátok adogatják ki egymás köteteit, akkor a színvonal megsínyli azt.

Hadd mazsolázgassak még itt egy picit, úgy belejöttem. A kiadó deklarált hitvallása szerint: "Egyetlen útja van a magyarságnak a megmaradására, ha a szentistváni gondolat jelen van. A Kiadó ezt a megmaradást kívánja elősegíteni, evangelizálni akar a művészi szó erejével." Igencsak merész elgondolás, hogy mondjuk Cs. Varga kötetének megjelenése lenne az egyedüli záloga magyar igazságunk és életünk megőrzésének. A nagy ívű Eszme helyett azonban kicsit több gondot is fordíthattak volna a grammatikai jólformáltságra és a helyesírásra, ha már ennyire magyarok vagyunk. Ha tovább iszom magamba Sárvári Varga Márton szavait, már lassan becsavarodom. Így szól: "Esedezve kérem nagy Patrónánkat, segítse a magyar szellemi élet alakítóit abban a szándékába (sic!), hogy (sic! -) folytatói legyenek Szent István Intelemeinek. A magyarság pedig jó tanítványként a Boldogságos Szűzhöz forduljon kegyelemért és oltalomért." Kész. Ezen ájtatos szirupot magához véve talán még szegény Gellért püspök is legörgette volna magát a hegyről. Az irodalomnak ilyen mértékű átpolitizálása, az irodalmon kívüli szempontok ennyire tömény hangsúlyozása a kötet gerince.


Mint az előszóban írja, ez a könyv tulajdonképpen folytatása egy 1994-ben kiadott tanulmánygyűjteménynek. Azon túl, hogy nem nevezhető fantáziadúsnak, az is bajom, hogy szinekdochikus tévesztésen alapul. Úgy tesz, mintha megfeleltetné egymásnak az irodalmat és a művészetet, a speciest a genusszal, miközben ő csak a költészetről kíván szólni. A tévesztés tehát többszörös: először is, az irodalmat csak a művészet egyik ágaként szokták leírni, továbbá a vers fogalmával (egyébként szintén tévesen) azonosított költészet is csupán egy változat az irodalom rendszerébôl. A rész - egész viszony összekeverésének problémája más oldalról megközelítve azért sem szerencsés, mivel úgy tűnhet, mintha ez lenne a szent művészet, illetőleg az arról való beszéd, miközben csak egy szeletet emel ki a szent irodalomként felfogott irodalmi testből. Nem teljesen világos, milyen szempontok alapján választja ki a szövegkorpuszból az elemzendô műveket, hiszen a Mária-kultusz mellett ugyanúgy megfér a kötetben Radnóti, illetve a keresztény szertartás (tehát nem irodalmi) szempontjából is vizsgált Sarlósboldogasszony-téma (mely feltehetoleg nem független attól, hogy a szerző nekivágott az 1991-ben felavatott kapuvári Sarlósboldogasszony-templom szimbolikus értelmezéséhez - de ez itt most nem érdekes).


Úgy tűnik, mintha a korpusz nem magától értetődésének problémája fel sem merült volna, ahogyan az egész kötet szellemisége is konzervatív irodalomszemléletrôl tanúskodik, mintha a szerzőt meg sem érintette volna az időközben lezajlott irodalomkritikai átalakulás. Cs. Varga felfogása még innen van.  Nem a mű poétikai megalkotottságára reflektál sokszor, hanem arra például, hogy ki a magyar. (Anyád például mi volt?)

Írásainak módszere még mindig a történelmi háttérből, a keletkezés életrajzi körülményeibôl indul ki, és tartja szem elôtt végig, és ez az értésmód egy már lecsengett, anakronisztikusnak ható irodalomkritikának volt a sajátja.  Egyébként az egész köteten végig érezhetô, hogy nem a költészet lényegébe vág, köröket fut ennek - annak, pontosan elmeséli az élettörténetet, az adott korszak történelmi eseményeibe megy bele,  egyszóval annyi vargabetűje van, hogy mire tárgyához érne, elsikkad az egész.  Mintha egy középiskolás feleletet hallgatna az ember, ahol a diák mielőtt a versre térne, elhalmoz egy csomó a műsorba nem szervesen beleépülő adattal.

A kötet egyébként bizonyára nem véletlenül leghosszabb tanulmányánál, a Hymnus-értelmezésnél először beszél A himnusz-költészetről dióhéjban, ugyanakkor nem érzem a tematikán túl, hogy ez miben kapcsolódna Kölcsey verséhez, a műfaji előképhez való viszonyulás szorosabb vizsgálata elmarad. Úgy gondolom, nem kellene egy egész műfajtörténeti áttekintést adni, csupán azokat az idevágó előzményeket felmutatni, amelyek elengedhetetlenek a Kölcsey-vers beszédmódjának értelmezéséhez. Az pedig már más kérdés, hogy valószínűleg az egész fejezetet lexikonokból ollózta össze. Teljesen hiányzik az önreflexió. Nem beszélve az olyan idézetekről, mint a "Hymnusban a legmagasabb szellemi színvonalon találkozik »a művészi lélek ihletése a vallásos lélek ihletésével«", amikkel nem tudományos megközelítésük miatt ôszintén szólva nem tudok mit kezdeni. És aztán nem kell sokáig várni, sebesen befut a Hymnus kapcsán elmaradhatatlan magyarkodás: "A Hymnus első sorát értelmezve fel kell tennünk a kérdést: Ki a magyar?"  De nemcsak felteszi, hanem meg is válaszolja, íme: "valljuk: a lélek, az erkölcsi vállalás hűsége, állhatatossága tegyen bennünket magyarrá, és segítsen bennünket abban, hogy a magyarságból sem térben, sem lélekben ne emigráljunk!" Ekkor már kicsit jobban felmegy a pumpám, de még saját hülyeségeit is kenterbe tudja verni a honfoglalással összefüggésben: "A japánok a magyarságot keleti népnek tartják, mely a legnyugatabbra jutott és mindmáig megmaradt." Sőt, a sumérokkal meg együtt ittuk a kumiszt az óceáni MU szigeten, amely háromszor megcsavarta a magyarság Syriusról aláhulló tökét. Nemde?


A Radnóti-tanulmány első pontjában például a hermeneutika elméleti alapvetéseit tisztázza, olyan teoretikus állításokkal, melyeket megint valahonnan csipegethetett, de már itt is eléggé zavaros, hogy az interpretáció objektivitásának lehetetlenségérol beszél, majd rögtön utána a szöveg szándékának tiszteletben tartásáról. Ezután azonban semmiféle önmaga által felállított elvet nem tart be. Gadamer bizonyosan csodálkozott volna azzal a 102 éves fejével, mivé lett hermeneutikája Cs. Varga tollán. Megint visszatér a keletkezés körülményeinek hosszas fejtegetéseihez, és az irodalmon kívüli szemléletmódhoz. Jól láttatja a hasonszőrű POLISZ c. folyóirat recenzense, hogy Cs. Varga szerint "Radnóti elsősorban morálisan volt magyar, ahogyan morálisan volt keresztény is. Vált kereszténnyé." Magyarán a POLICE magyarkodó széplelkével együtt Radnótit zsidó származásából akarja kimosdatni, csakhogy beleférjen a korpuszba.

Már megint összemaszatol valamit: történetiség alatt a hermeneutika a befogadástörténetet érti, és nem pusztán a szöveg létrejöttének történelmi hátterét, amelynek szerzői vonatkozása csak másodlagos, mivel szerző és szöveg nem egy.  Azt hiszem, Cs. Varga teljesen félreértette a hermeneutika ügyeit, s úgy hivatkozik rá, illetve ellene, hogy fogalma sincs, mit beszél. És okosan még el is árulja nekünk. Pár sorral lejjebb pedig ismét visszavonja, amit eddig mondott, és visszatér a régi módszerhez: "Kölcsey sírjánál, a földbôl is himnusz szivárog, a levegőégbôl is áhítat sugárzik." Te mennyei Atyaúristen! Ez aztán a diszkurzív nyelv...

Tömören, velősen: ez a dilettáns kötet egy nagy pamacs laza fos.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr19933905

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mennydörgés fia 2009.02.16. 13:19:15

Cs. Varga szinte minden írásában a kereszténység értékeit feszegeti, saját magát is elkötelezett és hű kereszténynek beállítva! Nem is értem akkor miért gyűlőli halálosan két testvérét, és édesapját miért dugta be egy szeretet otthonba!