(Cs. Varga István: Szent művészet II. Tanulmányok költészetünk szakrális vonulatából.)

Pusztán azért vettem a kezembe Cs. Varga István tanulmánykötetét, mert kapuvári származású. Egyszer említi is a város nevét, milyen fasza, a Hymnus-értelmezéssel kapcsolatban, amikor a 61. oldalon azt írja, hogy "a ...»fel« a lentnek is ellentéte, például felmegyek Budára, lemegyek Kapuvárra..." De klafa! De a szövegkörnyezet már meglehetősen szörnyű, azt próbálja bizonygatni az "Őseinket felhozád" Kölcsey-sorról szólva, hogy a lent és a fent szavakat átvitt értelemben is használhatjuk, nem kell ahhoz domborzatilag magasabban feküdnie valaminek, hogy alkalmazzuk ezeket a metaforákat. - Na vazzze, hülyén halok meg, ez némileg  alacsony argumentáció. Ha mondjuk egy középiskolás csitri érvelne így dolgozatában, azt mondanám, legyen, no de egy immár több kötetet a háta mögött tudó irodalomtörténésznek illene emelkedettebben okoskodni. És aztán, ha kötözködni akarnék még - és miért ne -, a kapuvári tájszólásban éppen hogy a Buda szót hagyja el a főváros nevébôl az utazó, és azt mondja: felmegyek Pestre, nem pediglen Budára. Na hagyjuk. Attól tartok tehát, hogy kapuváriságunkban közös találkozási pontunk ki is merül.


Másrészt elég erős előfeltevéseim vannak a szerző iránt, mert amikor pár évvel ezelőtt a városi könyvtárban a szintén kapuvári kötődéssel rendelkezô költő, Büki Attila verseskötetének bemutatóját Cs. Varga vezényelte, a rendezvény magyarkodásba és - a választások elôtt - a jobboldal felülmúlhatatlan dicsérgetésébe torkollott. Majdnem eldobtam az agyvelőm, amikor észrevettem, milyen nevű kiadó jelentette meg a kötetet: Magyarországért, édes hazánkért kiadó. Öcsém! És láss csodát, a szerkesztőt egészen véletlenül Büki Attilának hívták, úgyhogy ezek itten erôsen megmarkolgatták egymás mogyoróit. (Télen-nyáron csokis Leo!) Ami önmagában nem baj, csak benne rejlik a veszély, hogyha a barátok adogatják ki egymás köteteit, akkor a színvonal megsínyli azt.

Hadd mazsolázgassak még itt egy picit, úgy belejöttem. A kiadó deklarált hitvallása szerint: "Egyetlen útja van a magyarságnak a megmaradására, ha a szentistváni gondolat jelen van. A Kiadó ezt a megmaradást kívánja elősegíteni, evangelizálni akar a művészi szó erejével." Igencsak merész elgondolás, hogy mondjuk Cs. Varga kötetének megjelenése lenne az egyedüli záloga magyar igazságunk és életünk megőrzésének. A nagy ívű Eszme helyett azonban kicsit több gondot is fordíthattak volna a grammatikai jólformáltságra és a helyesírásra, ha már ennyire magyarok vagyunk. Ha tovább iszom magamba Sárvári Varga Márton szavait, már lassan becsavarodom. Így szól: "Esedezve kérem nagy Patrónánkat, segítse a magyar szellemi élet alakítóit abban a szándékába (sic!), hogy (sic! -) folytatói legyenek Szent István Intelemeinek. A magyarság pedig jó tanítványként a Boldogságos Szűzhöz forduljon kegyelemért és oltalomért." Kész. Ezen ájtatos szirupot magához véve talán még szegény Gellért püspök is legörgette volna magát a hegyről. Az irodalomnak ilyen mértékű átpolitizálása, az irodalmon kívüli szempontok ennyire tömény hangsúlyozása a kötet gerince.


Mint az előszóban írja, ez a könyv tulajdonképpen folytatása egy 1994-ben kiadott tanulmánygyűjteménynek. Azon túl, hogy nem nevezhető fantáziadúsnak, az is bajom, hogy szinekdochikus tévesztésen alapul. Úgy tesz, mintha megfeleltetné egymásnak az irodalmat és a művészetet, a speciest a genusszal, miközben ő csak a költészetről kíván szólni. A tévesztés tehát többszörös: először is, az irodalmat csak a művészet egyik ágaként szokták leírni, továbbá a vers fogalmával (egyébként szintén tévesen) azonosított költészet is csupán egy változat az irodalom rendszerébôl. A rész - egész viszony összekeverésének problémája más oldalról megközelítve azért sem szerencsés, mivel úgy tűnhet, mintha ez lenne a szent művészet, illetőleg az arról való beszéd, miközben csak egy szeletet emel ki a szent irodalomként felfogott irodalmi testből. Nem teljesen világos, milyen szempontok alapján választja ki a szövegkorpuszból az elemzendô műveket, hiszen a Mária-kultusz mellett ugyanúgy megfér a kötetben Radnóti, illetve a keresztény szertartás (tehát nem irodalmi) szempontjából is vizsgált Sarlósboldogasszony-téma (mely feltehetoleg nem független attól, hogy a szerző nekivágott az 1991-ben felavatott kapuvári Sarlósboldogasszony-templom szimbolikus értelmezéséhez - de ez itt most nem érdekes).


Úgy tűnik, mintha a korpusz nem magától értetődésének problémája fel sem merült volna, ahogyan az egész kötet szellemisége is konzervatív irodalomszemléletrôl tanúskodik, mintha a szerzőt meg sem érintette volna az időközben lezajlott irodalomkritikai átalakulás. Cs. Varga felfogása még innen van.  Nem a mű poétikai megalkotottságára reflektál sokszor, hanem arra például, hogy ki a magyar. (Anyád például mi volt?)

Írásainak módszere még mindig a történelmi háttérből, a keletkezés életrajzi körülményeibôl indul ki, és tartja szem elôtt végig, és ez az értésmód egy már lecsengett, anakronisztikusnak ható irodalomkritikának volt a sajátja.  Egyébként az egész köteten végig érezhetô, hogy nem a költészet lényegébe vág, köröket fut ennek - annak, pontosan elmeséli az élettörténetet, az adott korszak történelmi eseményeibe megy bele,  egyszóval annyi vargabetűje van, hogy mire tárgyához érne, elsikkad az egész.  Mintha egy középiskolás feleletet hallgatna az ember, ahol a diák mielőtt a versre térne, elhalmoz egy csomó a műsorba nem szervesen beleépülő adattal.

A kötet egyébként bizonyára nem véletlenül leghosszabb tanulmányánál, a Hymnus-értelmezésnél először beszél A himnusz-költészetről dióhéjban, ugyanakkor nem érzem a tematikán túl, hogy ez miben kapcsolódna Kölcsey verséhez, a műfaji előképhez való viszonyulás szorosabb vizsgálata elmarad. Úgy gondolom, nem kellene egy egész műfajtörténeti áttekintést adni, csupán azokat az idevágó előzményeket felmutatni, amelyek elengedhetetlenek a Kölcsey-vers beszédmódjának értelmezéséhez. Az pedig már más kérdés, hogy valószínűleg az egész fejezetet lexikonokból ollózta össze. Teljesen hiányzik az önreflexió. Nem beszélve az olyan idézetekről, mint a "Hymnusban a legmagasabb szellemi színvonalon találkozik »a művészi lélek ihletése a vallásos lélek ihletésével«", amikkel nem tudományos megközelítésük miatt ôszintén szólva nem tudok mit kezdeni. És aztán nem kell sokáig várni, sebesen befut a Hymnus kapcsán elmaradhatatlan magyarkodás: "A Hymnus első sorát értelmezve fel kell tennünk a kérdést: Ki a magyar?"  De nemcsak felteszi, hanem meg is válaszolja, íme: "valljuk: a lélek, az erkölcsi vállalás hűsége, állhatatossága tegyen bennünket magyarrá, és segítsen bennünket abban, hogy a magyarságból sem térben, sem lélekben ne emigráljunk!" Ekkor már kicsit jobban felmegy a pumpám, de még saját hülyeségeit is kenterbe tudja verni a honfoglalással összefüggésben: "A japánok a magyarságot keleti népnek tartják, mely a legnyugatabbra jutott és mindmáig megmaradt." Sőt, a sumérokkal meg együtt ittuk a kumiszt az óceáni MU szigeten, amely háromszor megcsavarta a magyarság Syriusról aláhulló tökét. Nemde?


A Radnóti-tanulmány első pontjában például a hermeneutika elméleti alapvetéseit tisztázza, olyan teoretikus állításokkal, melyeket megint valahonnan csipegethetett, de már itt is eléggé zavaros, hogy az interpretáció objektivitásának lehetetlenségérol beszél, majd rögtön utána a szöveg szándékának tiszteletben tartásáról. Ezután azonban semmiféle önmaga által felállított elvet nem tart be. Gadamer bizonyosan csodálkozott volna azzal a 102 éves fejével, mivé lett hermeneutikája Cs. Varga tollán. Megint visszatér a keletkezés körülményeinek hosszas fejtegetéseihez, és az irodalmon kívüli szemléletmódhoz. Jól láttatja a hasonszőrű POLISZ c. folyóirat recenzense, hogy Cs. Varga szerint "Radnóti elsősorban morálisan volt magyar, ahogyan morálisan volt keresztény is. Vált kereszténnyé." Magyarán a POLICE magyarkodó széplelkével együtt Radnótit zsidó származásából akarja kimosdatni, csakhogy beleférjen a korpuszba.

Már megint összemaszatol valamit: történetiség alatt a hermeneutika a befogadástörténetet érti, és nem pusztán a szöveg létrejöttének történelmi hátterét, amelynek szerzői vonatkozása csak másodlagos, mivel szerző és szöveg nem egy.  Azt hiszem, Cs. Varga teljesen félreértette a hermeneutika ügyeit, s úgy hivatkozik rá, illetve ellene, hogy fogalma sincs, mit beszél. És okosan még el is árulja nekünk. Pár sorral lejjebb pedig ismét visszavonja, amit eddig mondott, és visszatér a régi módszerhez: "Kölcsey sírjánál, a földbôl is himnusz szivárog, a levegőégbôl is áhítat sugárzik." Te mennyei Atyaúristen! Ez aztán a diszkurzív nyelv...

Tömören, velősen: ez a dilettáns kötet egy nagy pamacs laza fos.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr66933905

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mennydörgés fia 2009.02.16. 13:19:15

Cs. Varga szinte minden írásában a kereszténység értékeit feszegeti, saját magát is elkötelezett és hű kereszténynek beállítva! Nem is értem akkor miért gyűlőli halálosan két testvérét, és édesapját miért dugta be egy szeretet otthonba!
süti beállítások módosítása