Nagy János 1968 és 1972 között forgalomirányítóként teljesített szolgálatot a kapuvári kisvasútnál. 2010 novemberében az ő tollából jelent meg szerzői magánkiadásban a gazdag fotóanyagot és rajzmellékletet tartalmazó A kapuvári gazdasági vasút – A „hanyi vasút” c. kötet, melynek példányai hamar elfogytak. A szerzővel a kisvasútnál eltöltött éveiről, könyvének születési körülményeiről és sikeréről beszélgettem.
 
 
 
- Hogyan került kapcsolatba a kisvasúttal, mert, úgy tudom, hogy eredeti végzettségét tekintve textiltechnikus?
 
- Igen, a győri Richards volt az első munkahelyem. Albérletben laktam Győrben, de meguntam az albérlet sivárságát, és eljöttem haza, Kapuvárra. Itt tudtam elhelyezkedni a kisvasútnál, de akkor még én sem tudtam, mi az a vasút. Azt hittem, hogy az egész abból áll, hogy a forgalmista megemeli a tárcsát, mert a civil polgár ennyit lát az egészből, de hogy mi történik a belső berkekben, azt nem látja. Nekem is meg kellett tanulnom a szakmát.
 
- Melyik évben is történt ez?
 
- 1968 nyarán kerültem a kisvasúthoz. Belemélyedtem a vasút világába és meg is tetszett nekem.
 
- Milyen munkakörben szolgált először?
 
- Egyszerre forgalmista lettem. Persze először menetleveleket kellett normáznom, és természetesen tanultam közben, mert vizsgáznom kellett belőle. Először az irodában adminisztratív tevékenység közben ismerkedtem a vasúttal, olvastam az utasításokat, és meg kellett tanulnom, hogy például mit jelent a pályakocsi. Magyarul a vasúti fogalmakkal kellett tisztába jönnöm. Szoros volt a határidő, mert kevés volt a forgalmistánk, így a vizsga letétele után ősszel már forgalmistaként dolgoztam. Petőházán akkor már megindult a répaszezon, és oda egy rutinos forgalmistát helyeztek, én pedig először felügyelet alatt munkálkodtam. Amikor látták, hogy értem a dolgomat, egyre jobban hagyták, hogy önállóan dolgozzam. A vasútnál egyébként is nagyon szigorú szabályok voltak érvényben, hiába végeztem el a segédtisztit, nem ülhettem be a forgalmista székbe. Hiába dolgoztam forgalmistaként a kisvasútnál, amikor utóbb Bősárkányba kerültem „praxinak”, még a telefont sem vehettem fel. Praxinak a gyakornokot hívják a vasútnál, akinek figyelnie kell a forgalmista munkáját, és ha negyedév eltelik, elküldik önállósító vizsgára. Ha ott sikeresen átmegy a vizsgán, felügyelet alatt beülhet a forgalmista székbe, ami azt jelentette, hogy felvehette a telefont, a fején volt a piros sapka, de úgy kellett bejelentkeznie, hogy „x y szolgálattevő felügyelet alatt”. Mellettem pedig ott ült az „öreg” forgalmista, és árgus szemekkel figyelte, nehogy valami gikszert kövessek el. Ez így működött a vasútnál.
 
- Forgalomirányítóként mire emlékszik vissza a legszívesebben a kisvasútnál eltöltött éveiből?
 
- Mindenre! A kisvasút működése annyira összetett, mint egy kisüzem. Kevés ember, sok feladat, univerzálisnak kell lenni. Itt a forgalmista ellátta azt a feladatot is, ami a nagyvasúton a tolatásvezető, a térmester, a váltókezelő feladata. A kisvasúton megbíztunk egymásban, családias volt a kapcsolat, mint egy kisközösségben. Rá voltak utalva az emberek egymásra, egy mindenkiért, mindenki egyért.
 
- Gondolom, akkor nehezen élte meg a gazdasági vasút 1978-as megszüntetését.
 
- Az szívfacsaró volt. Annyira, hogy nem is mentem ki az utolsó járathoz. De azért a kisvasúttól én is elbúcsúztam. A leállás előtt két hónappal az új munkahelyemen szerzett barátaimmal, munkatársaimmal egy brigádkirándulás keretében elvonatoztunk az Égeri Deltáig, majd vissza, az osli elágazásban történt átszállással Osliba, és haza, Kapuvárra. Menetjegyemet azóta is őrizgetem, másolata a könyvben is megtalálható.
Azt hittem, az utolsó járatnál ott lesznek városunk vezetői, és nem fogom tudni megállni szó nélkül a megszüntetését. Elkeserítő volt. Beszéltem a személyzettel, az utolsó személyzet névsorát bele is írtam a könyvembe, ők elmesélték, hogy az utolsó vonat a majorokban is sípolt végig, de amikor elérte Kapuvár határát a TSZ-majornál, a mozdonyvezető „ráült” a sípra, és le se szállt róla. Az akkori Lenin úton, a mostani Cseresznye soron a 70-es kitérőnél az emberek kint álltak az utcán és sírtak, mint a gyerekek. Őnekik az életük részét képezte a kisvonat, azzal nőttek föl, persze hogy megsiratták. A megszüntetésnek politikai háttere is volt, akkor még a KGST létezett, és a KGST ipari termékeit, a teherautókat el kellett adni. Az IFA-teherautók köztudottan üzemanyagzabáló járművek voltak. Csanádi György terjesztette elő azt a közlekedéspolitikai koncepciót, hogy a vasútról át kell állni a közúti forgalomra. Megépítették fönt, a majorokban az utat, de az évente lesüllyedt, mert ahogyan ment a teherautó, oldalt bugyogott föl a tőzeg. A hanyi talaj ilyen. A megszüntetés idején én már nem szolgáltam a kisvasúton, de én is nehezen éltem meg, akkor hogyan élhette meg az, aki még ott dolgozott. Szívfacsaró volt, amikor december 31-én bejárt az utolsó vonat, és a január elsejei munkaszüneti napot követő kedden már trancsírozták szét a kocsikat. A vágányokat már nem a forgalomfenntartás céljából tisztították, hanem az elszállításra vagy szétszerelésre ítélt járművek mozgatása céljából. A kismozdonyokat pedig szerteszéjjel vitték az országban, napjainkban a 3756-os és a 3739-es számú gépek Nagybörzsönyben, a 3737-es számú gép pedig a szobi kisvasúton teljesít szolgálatot. A 3702-est leselejtezték és sajnos már szét is vágták.
 
- A megszüntetés kapcsán folyamatosan arra hivatkoztak, hogy a vasút gazdaságtalan módon működik…
 
- …sajnos ez ivódott be a köztudatba. Ezt szajkózták állandóan, pedig ez nem így van, lehetett volna rentábilisan is üzemeltetni. Most gondoljunk bele: az áruszállítási módok közül a közúti a legdrágább, közúton ugyanazt a mennyiséget sokkal több járművel kell szállítani. Lehet, hogy elfogult vagyok, de én most is azt mondom, Hamburgtól Isztambulig a kamionokat nem engedném közúton futni. A kamionokat vasútra kellene tenni, és amikor a célt megközelíti, ott kellene a közutat használni. Nem engedném végigdübörögni a kamionokat Európán.
Változik a világ, de ha a kisvasút ma is működne, turisztikai szempontból sokat jelentene Kapuvárnak, Öntésmajornak, Tőzeggyárnak, Nyárosmajornak és Fertődnek is. A turista a nyárosmajori pavilonoknál a vonatról leszáll, iszik egy kólát vagy eszik egy lángost, és utána mehetne meglátogatni a fertődi kastélyt vagy a lászlómajori madárparadicsomot.
 
- A hansági kisvasútról megjelentett könyvére rátérve: előbb született meg a kötet terve, vagy pedig a gyűjtés során jött az ötlet, hogy a felhalmozott anyagból akár egy könyv is készülhetne?
 
- A könyvkiadás valójában nem is az én tervem volt. Az igazság az, hogy a kisvasútról én mindig minden újságcikket félretettem magamnak. Gyűltek az anyagok, majd jött az ötlet, hogy lerajzoljam az állomást, az osli elágazást és a többit. Aztán meglátogatott az egykori forgalmista váltótársam, hogy ezt és ezt a rajzot nyomtassam ki neki, majd egyik este újból eljött hozzám, hogy van egy-két fotója a vasútról. Elkottyintotta egy másik kolleginának, ő is összekészített egy csomagot, küldtek képeket Győrből, Sopronból és máshonnan, vasutasok leszármazottaitól is érkeztek fényképek, és így az anyag szép lassan összegyűlt. Felmerült az ötlet, hogy CD-t kellene készíteni a fotóanyagokból, akkor még nem könyvről beszéltünk. Amint egyre jobban bővült a képanyag, arra gondoltam, ki kellene nyomtatni, tíz példányban befóliázni és kapnának belőle az egykori kisvasutasok. Igen ám, de a hír kiszivárgott, mások is meghallották, és akkor azt gondoltam, szöveget is írok a képekhez, hogy megértsék, mi is volt az a kisvasút. A könyv tehát valójában visszafelé íródott. Eredetileg nem is volt arról szó, hogy könyv születik belőle, az ötlet menetközben merült fel. Amikor aztán egy – nem is vasutas, hanem csak – vasutas leszármazott meglátta a kapcsos dossziéban az összegyűlt anyagot, akkor közölte velem, hogy elértem arra a pontra, amikor a dossziét már nem szabad a fiókba visszatenni, ebből könyvet kell kiadni, mert érdekelni fog másokat is. Ugyan már, kit érdekelne, kérdeztem vissza. Nem hittem neki.
 
- Mégis nagy sikere lett a könyvnek. Ezek szerint nem is számított rá.
 
- Én voltam a legjobban meglepődve, hogy az összes példány ilyen hamar elfogyott. Én arra gondoltam, hogy csak azok lesznek kíváncsiak a könyvre, akik a kisvasúttal utaztak, hozzánőttek, az életük részét képezte. Kiderült, hogy még a fiatal generációt is érdekli. A könyvet hamar elkapkodták. Én a könyvben a vasút 1968-tól 1978-ig tartó fénykorát ábrázoltam, ez egy jól működő vasút volt, amit elherdáltunk. Ha jól emlékszem, a bevezetőben említettem, hogy nem a vasút történetét szerettem volna leírni, hanem a hétköznapjait, műszaki nyelven szólva a működési elvét, mert aki nem volt benne, az nem tudja, hogyan működött. 
 
- Rajzokat is készített a könyvhöz a nyomvonalról, az elágazásokról, az állomásról. Honnan sikerült ilyen részletes adatokat szereznie például a gartai kisvasúti állomásról?
 
- Emlékezetből. De számtalanszor átrajzoltam, miután megmutattam másoknak is, és így mindig-mindig bővült. Ami az egész vonalhálózatot illeti, vettem kilométerórát a biciklimre, végigjártam a nyomvonalat, és lemértem a távolságokat. Szakaszosan jártam be a terepet, ha ráértem, vasárnaponként elmentem egy-egy szakaszt lemérni. Nem volt könnyű feladat felderíteni egyes emlékeket, mert sokszor alig maradt nyom utána. Amikor például Öntésen távcsöveztem, fényképeztem, egy illető megkérdezte, hogy a kisvasút vonalát járom-e. Miután igennel válaszoltam, említettem neki, hogy valahol itt volt egy épített váróterem, de nem találom. Azt mondta, jól emlékszik, éppen a váróterem helyén áll. A Gémesmajor és Feketebokor közötti Ikva-hidat pedig nem is volt egyszerű megtalálnom, oda háromszor-négyszer is kimentem. Hazajöttem, próbálom berajzolni, de sehogy sem stimmelt.
 
- Ezek szerint mozaikdarabokból kellett összerakni a képet.
 
- Így van, olyan volt, mint egy kirakós játék. Végül február végén – amikor még nem zöldült ki a természet – megint kimentem a területre, már elhagytam Gémest, távcsövezés közben egyszer csak ráakadtam a sűrű bozótban megbúvó hídkorlátra.
 
- Visszatérve az elkészült könyvre, Kapuvár környékéről vagy az ország más részéből is érdeklődtek az album iránt?
 
- Mindenhonnan érdeklődtek, ezen én nagyon csodálkoztam. Volt olyan, hogy Salgótarjánból eljött Kapuvárra egy hetvenes éveit taposó bácsi a könyvért, hogy személyesen átvegye tőlem. Előző nap felhívott telefonon, és megbeszéltük, hogy a vasútállomáson találkozunk. Amikor átadtam neki a könyvet, meglepődött: ez ekkora, meg ilyen szép kivitelben készült. Mondtam neki, ha már ilyen messzire elfáradt, Kapuvárra, ahol még sohasem járt, akkor meginvitálom egy kapuvári körsétára. Büszkén mutattam szeretett szülővárosom patinás épületeit, a virágban pompázó Fő teret, tanintézményeinket, az akkor még átépítés alatt álló kórházunkat. Körbeautóztuk a nyáron zöldbe burkolózó lakótelepünket, megtekintettük a gyógyfürdőt, aztán vissza a vasútállomásra… mert a vonat nem vár. Pestről is sokan kerestek, hogy postázzam nekik a könyvet, de közöltem velük, hogy ezt a könyvet nem lehet csak úgy beletenni borítékba, hátha megsérül. Kérdeztem tőlük, nem jár-e valaki errefelé, és az egyikük elmondta, hogy ő Szombathelyre szokott utazni Csornán keresztül. Így aztán megtárgyaltuk, hogy összeállítom a pakkot, elviszem autóval a csornai vasútállomásra, Pesten aztán elosztják egymás között. Amikor személyesen találkoztunk, mosolyogva elmesélte, hogy előző nap este izzott nála a telefon, sokan jelentkeztek, hogy rajta vannak-e a listán. Mind vasútbarátok lehettek.
 
- Novemberben jelent meg a könyv, gyakorlatilag két hónap alatt elfogyott.
 
- A Mikulást nem érte meg.
 
- Akkor egy hónap alatt. Gondolom, tervezi a második kiadást.
 
- Lehet, hogy muszáj lesz, mert kiüldöznek a világból azok, akik az első kiadásból nem tudták megvásárolni a könyvet. Volt olyan, akinek megemlítettem, hogy megjelent egy könyv a kisvasútról, mert tudtam, hogy egész gyerekkorában a kisvasúton utazott. Először nem érdekelte, aztán amikor belelapozott, azt mondta, ez a könyv itt marad nálam, komám. Meglátta a kollégája, és kérte, hogy ebből a könyvből hozzon neki is. Egy másik illető egy példányt rendelt, majd előbb három lett belőle, aztán már ötről volt szó, miután elvitte a pakkot, szólt, hogy nyolc példányt nem tudnék-e adni. Volt, ahol egyetlen darabot rendeltek, aztán tizenhét példány lett belőle. Így aztán gyorsan elfogyott. Nem számítottam arra, hogy ilyen nagy lesz az igény iránta.
 
- Köszönöm a beszélgetést.
 
 
 
 
Az interjú elkészítésében nyújtott technikai segítségéért köszönettel tartozom „viencses”-nek.

A bejegyzés trackback címe:

http://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr822652322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Lájzerok 2016.07.12. 19:30:20

Én is mutatník valami érdekesset, mer annak üdejinn ott krampácsútam ám a kisvasutonn!!!

kornyezet-mernokok.hu/files/fajlok/A%20Hans%C3%A1g%20%C3%A9rt%C3%A9kei%20KLG.pdf