No nem a Československá televíze Praha uvádi, hanem Ballagi Farkas bemutatja – és a Nemocnice na kráji města (Kórház a város szélén) című fapados Vészhelyzet helyett – A kapuvári kórház krónikája (1817–2007) c. szappanoperát, helyesebben kismonográfiát, méghozzá 2009 szeptember 28-án a Kapuváros 40 rendezvénysorozat keretében belül. A könyv ugyanis sok más ebben az évben kiadott kötethez hasonlóan a városi rang (újbóli) elnyerésének negyvenedik – tehát kerek (ez irónia) – évfordulójára jelent meg. A városházi bemutatót Ballagi mellett Gadányi Károly kapuvári kötődésű, de Szombathelyen dolgozó főiskolai rektor tartotta, aki a Kórház Baráti Köre és a Kapuvári Műhely támogatása mellett a kötetnek is a kiadója volt. Hasonlóképpen Gadányi jelentette meg ebben az évben a Garta történetéről szóló könyvet is, a két opus kiállításában is hasonlít egymásra: a két mű külső méretében megegyezik, mindegyik keményfedeles – amely manapság éppoly ritka, mint a nyugdíjas Blažej doktor tévés szereplése. Ballagi doktor szereplése ugyanakkor nem, habár ő is nyugdíjba vonult, de az utóbbi két évtizedben néhány év kivételével szinte ő töltötte be folyamatosan a kapuvári Lumniczer Sándor kórház igazgatói posztját (de korábban is Kapuváron látta el feladatát), emellett a városi közéletben képviselőként is hallatta hangját.

 

 

 

 

 

Ballagi intézménytörténeti monográfiája a városi kórház történetét helyezi fókuszba. A szerző 1987-ben kezdte szisztematikusan összegereblyézni az egészségügyi intézmény korai történetére vonatkozó archív adatokat, aminek apropóját akkoriban az adta, hogy a kórház abban az évben ünnepelte fennállásának századik évfordulóját, és ugyanekkor felvette a város szülöttének, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egykori orvosának, Lumniczer Sándornak a nevét. A kórház és ezzel párhuzamosan a város egészségügyi helyzetének történeti áttekintésével tudomásom szerint legkorábban az egykori orvos, László Samu foglalkozott még 1928-ban, amikor is tanulmányt jelentetett meg a Kapuvár multja, jelene c. kötetben. Bár hogyha nagyon akarom, és miért ne, akkor Scherer Gyula, a polgári iskola igazgatójának A kapuvári ártézi kút története c. művecskéje is rendelkezik egészségügyi vonatkozással, hiszen az ártézi kutakat azután kezdték el fúrni a város több pontján, miután a 1892-ben Mumbay-ból (leánykori nevén: Bombay-ből) és Calcuttából fertőzött nyersbőr érkezett a helyi bőrgyárba, s mivel azokat a Kis-Rába vizében mosták, nagy kolerajárvány tört ki Kapuváron. A járványokhoz is vezető rossz közegészségügyi helyzet vezetett tehát aztán az első ártézi kút fúrásához 1896-ban.

 

László Samu cikkét követően, hosszú pauza után a Rábaközi Múzeum alapítója és egyúttal egykori igazgatója, Faragó Sándor dolgozta fel a kapuvári kórház történetét 75 éves a kapuvári kórház címmel 1962-ben, amelynek megírását a címből is visszakövetkeztethető módon az intézmény háromnegyed évszázados múltja szolgáltatta. Megírását, de nem megjelenését, ugyanis a szöveg kéziratban maradt, de a Rábaközi Muzeális Gyűjtemény könyvtárában fellelhető. Ballagi 1987-es kórháztörténete után szintén az egykori kórházigazgató tollából jelent meg rövid összefoglalás a Gaál Zoltán szerkesztette és 1991-ben publikált a Rábaköz és Burgenland c. népszerűsítő munkában, de Lumniczer Sándor tevékenységével külön cikkben is foglalkozott a Neves Rábaköziek c. életrajzi gyűjteményben. Ballagi Farkas ez elmúlt időben többször jelezte, hogy részletesebben kívánja feldolgozni a kórház történetét, s lám, 2009-re ígéretét betartotta.

 

A kötet címe szerint krónika, ami a hétköznapi nyelvben ekvivalens a történet szó jelentésével. Ha azonban némileg műfajtipológiai szemszögből nézem a dolgot, a krónika kifejezés igen érdekes konnotációt tartogat, miközben a könyvre valójában az évkönyv vagy a kalendárium elnevezés lenne talán a megfelelőbb. Elméleti rész következend, aki kihagyja, nem haraxom, de azért legyen lelkiismeret-furdalása, bátran. Sz’al. A mai narratológiai (elbeszéléstani) elméletek sem tudták meghaladni az arisztotelészi poétika naratívákra vonatkozó azon definícióját, miszerint történetnek az tekinthető, amelynek van eleje, közepe és vége. Ennélfogva az elbeszélés koherens, lezárt egészet jelent. Ezzel szemben a középkori eredetűnek tartott krónika műfaját az irodalomelmélet oly módon szokta tárgyalni, amely nem felel meg a fenti meghatározásnak. A krónika ugyanis valahol elkezdődik és valahol véget ér, anélkül hogy lezárná a történetet, és egységes elbeszélést alkotna. Ballagi Farkas intézménytörténeti kötete ezzel a műfajválasztással azt sugallja, hogy a történet nem zárul le, csak annak elbeszélése fejeződik be. A szerző szövegét ugyanakkor az évkönyv és a kalendárium rendezőelve szervezi. Ez a két műfaj szerkezetileg úgy épül fel, hogy évszámok, vagy az éveken belül hónapok, napok szerepelnek az egyik oldalon jelölőként, amelyekhez az író különböző eseményeket rendel mint jelölteket. Az évkönyv műfaja Ballagi esetében azt jelenti, hogy az általa kronológiai sorrendben elbeszélt történet nemcsak nem koherens, hanem a történetet nem tekinti véglegesen lezárhatónak. Az arisztotelészi definícióval szemben azonban, amint azt az amerikai narratológus, bizonyos Hayden White több művében kimutatta, már a krónika és az évkönyv is elbeszélés, azaz hiába nincsen vége, hiába nem koherens és egységes (értsd: nincs eleje, közepe és vége), már maga is naratív elemeket tartalmaz. Igaz, ez az irodalomelméleti konklúzió, lehet, a drága olvasót hidegen hagyja, és csak olyan kockák számára izgalmas, mint én.

 

Az évkönyv, vagy a kalendárium formája szerinti szerkesztés során a szerző részletesen taglalja a kapuvári kórház kialakulásának történetét, fejlődésének főbb állomásait az évszámokhoz párosított események megjelölésével. Megtudható többek között, hogy már a harmincas években szedtek ápolási díjat a kórházban fekvő betegektől (14. o.), melynek restaurációját egyesek manapság a hazaárulás szinonimájaként igyekeznek beállítani, s az ebbéli fals retorika hatékonyságát jelzi, hogy sikerült vagy hárommillió embert felállítani a vasárnapi ebédlőasztaltól, és a frissen sült rántott hús és krumpli hagyományos magyaros kombinációjától eltéríteni a szavazóurna irányába. De az is megtudható, hogy miközben manapság az ember lányai taxiként is igyekeznek igénybe venni a mentőket, addig a század első felében idegenkedtek a kórházi kezeléstől, s még indokolt esetben sem akarták alávetni magukat a beteggyógyításnak (16. o.). Ballagi megemlíti, hogy a második világháború végén a nyilasok fajkutatásokat is végeztek a kapuvári kórházban, és ahogy a politikai vízállás-jelentést nézem, lehet, a történelemben nem utoljára (49. o.). Ugyanakkor az is kiderül az amnéziás magyar számára, hogy a kórház megszüntetése nem a „koménisták” idején kerül szóba először, hanem már 1992-ben is, mint ahogy arra sem árt figyelmeztetni, hogy a kórházi osztályrendszer mobillá változtatása a Fityisz-kormányhoz kapcsolódott, s amikor ágyszámokat vontak el a kórháztól, akkor alakult át az intézmény ún. mátrix-kórházzá 2000-ben (138. o.).

 

És bár az aktív ágyas kapuvári kórház 2007. április elsejével bezárta ugyan a kapuit, a jelenleg is folyó építkezés, mely az érbetegek gyógyítására kíván összpontosítani, sokkal inkább egy új kezdet jele, mintsem a végleges megszüntetésé. Ahogyan a kórházsorozatok világméretű divatját elindító Kórház a város szélén c. csehszlovák örökzöld is tovább folytatódott az NSZK-s Klinika sorozatban, aztán a Vészhelyzetben, majd mai napság a Doktor House-ban. És ebben a tekintetben a Ballagi Farkas által krónikának titulált könyv – a fenti narratológiai fejtegetés értelmében is – azt jelzi, hogy csak a történet elbeszélése zárult be, magának a történetnek nincs vége, a kórház „krónikája” tovább folytatódik.