A Hanság elnevezés sekély vízzel borított, náddal és mocsári erdőkkel átszőtt járhatatlan vidéket jelent, ennek alapján Kapuvártól északra ingoványt kellene találnom, ennek azonban nincs nyoma. A táj jelenlegi arculata korántsem azt az állapotot tükrözi, mint amilyet nem is olyan régen mutathatott, ugyanis a 18. században meginduló, majd a 20. század közepére befejeződő lecsapolási munkálatokkal a Hany vizeit csatornahálózatok állandó medreibe kényszerítették, s ezzel felszínét is domesztikálták. Károlyi Zoltán az ötvenes években így nosztalgiázik: „A Hanságnak, valamikor Magyarország legnagyobb kiterjedésű lápvidékének ilyen értelemben már csak az emléke él. Az idegen, aki a Hanságba jőve mocsarat keres, elcsodálkozik, mert csak belterjesen művelt hatalmas szántóföldeket, réteket, erdőket talál, melyek bőségesen ontják gazdag termésüket. A vizet sűrű csatornarendszer vezeti a zsilipekhez és szivattyútelepekhez. Legfeljebb nagyon csapadékos időben, áradáskor fordul elő, hogy bizonyos ideig víz borítja a réteket. Aki a régi romantikus lápvilágot, Hany Istók birodalmát keresi, ennek nyomát sem leli, csupán a fekete, növényi alkatrészekben gazdag lápi »hanyos« talaj mutatja meg, hol volt ez az-ősmocsár.”

A Hanság elnevezés jelenleg a Fertő tótól keletre egészen a Mosoni-Dunáig elnyúló területet jelöli, amely egy nyugati és egy keleti medencére bomlik. A Moson vármegyéhez tartozó keleti részt most – csakhogy az égtájak rendben legyenek – naná, hogy Észak-Hanságnak vagy Lébényi-Hanynak, míg a nyugatit Dél-Hanságnak, más néven Kapuvári-Hanynak hívják. A Kapuvár határában lévő Dél-Hanságot ma északról a Hanság-főcsatorna, délről nagyjából a Szegedi-csatorna és a Rábca vonala határolja, nyugaton a Fertő medencéjétől a Pomogy–Fertőd-hát választja el, keleten pedig a Rábcának a bősárkányi földnyelvvel való találkozása zárja. Ez a definíció tökéletesen alkalmatlan arra, hogy a 18. századba visszavetítsük, egyetlen eleme sincs, amely megegyezhet a Hanság régi kiterjedésével. Először is, a Fertő-medence keleti partján a Sopron és Moson vármegyék közötti közúti közlekedést megteremtő, Pomogyot és Eszterházát összekötő rőzsékből és rönkfákból készített út Esterházy Pál kezdeményezésére 1777 és 1780 között épült, amely alatt a víz szabad folyása érdekében számos hidat bújtattak át, így ez a töltés vízügyileg nem választotta el a Fertőt a Hanságtól. A Fertő tó és a Hanság vizének végleges elkülönítésére a mekszikói (1976-tól Fertőújlak) zsilip megépítésével csak 1912-ben került sor, vagyis addig a két terület vízrajzi szempontból összefüggött egymással. Másodszor, a manapság a Hanság északi határát, és az egyúttal az osztrák-magyar államhatárt képező Hanság-főcsatornát 1892-1895 között ásták, de a Pomogytól a Fertőbe vezető szakasz építése 1912-ben fejeződött be. Harmadszor, a Szegedi-csatornát 1835-ben ásták a Hanság vizeinek elvezetésére. Negyedszer, a Rábca folyó a Hanság déli (nyugati) medencéjében még nem létezett, annak medrét 1794-ben ásták Bősárkány és a Király-tó között, a Király-tótól a Nagy-Égererdőig terjedő, és a Répcét az 1794-ig Bősárkány határában kezdődő Rábcával összekapcsoló szakaszt pedig 1813-ban. Az említett csatornáknak a szóba nem hozott más kanálisokkal együtt az volt a rendeltetése, hogy keretek közé szorítsák a Hanságot, annak vizét pedig megregulázzák. Az elmondottakból következik, hogy a Hanság jelenlegi kiterjedése semmiképpen nem lehetett azonos a 18. század előttivel.

 

 

           

A Kapuvártól északra fekvő Öntés(major) helynév áradások által elöntött területre utalhat. A Boldogasszonyi-égererdő és Kapuvár határa közötti területet már a 18. században is Folyásköz névvel illették, amelynek jelentése mögött szintén árvizeket sejthetünk. Babót északi határában – de jóformán már Kapuvár mellett – Babóti Szabadhany, tőle északra pedig Kapuvári Szabadhany nevű dűlőket találunk már a második katonai felmérés térképén is, amelyek a mocsárvilág Babótig történő behatolását jelzik. További érvként vethető be Szárföld középkori és Földsziget újkori eredetű nevei, amelyek minden bizonnyal azt jelölik, hogy a falvak a környező ingoványos területből kiemelkedő szárazföldre mint szigetre települtek. A Rábaköz északi településsorának – Vitnyéd, Kapuvár, Veszkény, Szárföld, Rábatamási, Farád – határai messze felnyúlnak a Hanyba, a táj felaprózottságának hiánya szintén a vízzel lehet összefüggésben. A keleten a babóti Szabadhannyal szomszédos Kapuvárral kapcsolatban Vályi András 1799-ben azt jegyzi meg, hogy az egyébként „lapályos” határral bíró város „napkeleti végén Vár vala régenten”, vagyis a település mai centrumának számító vár képezte a keleti határt. Annak, hogy Kapuvár a vártól keletre jóformán csak a 20. századtól kezdve kezdett terjeszkedni, nyilvánvalóan oka van, a víz, amit ezen a keleti városrészen mint a Hanság utolsó belterületi tavaként fennmaradt Váti tó is jelez. A városnak a Kis-Rába mentén fekvő északi negyede, a Házhely, hasonlóképpen csak a 20. században alakult ki, az ide lokalizálható Nádasdy-gyümölcsöskertről az 1597. évi kapuvári urbárium a következőt mondja: „Vagyon az Úr eő Naga Szamara egy öregh Gyűmöltsös kert, az városson kívül fel Szélről menvén az Rába vize mellett, kit Szthaniszlo, és Miháll deák Kerthének hínak, de az víz miath az fák el áznak benne”, majd a tőle délre fekvő veteményesről azt állítja, „jób része az víz miatt el veszeött, es posványosulth, nem vethetni bé”. A Kapuvártól északra fekvő – ma már nem létező – India nevű majorral kapcsolatban azt javasolja a lajstrom auktora, hogy helyezzék inkább a városhoz közelebbi helyre, mert „az Sárnak, viznek miatta ritkan lathatni oda”. Mi másra utalhatnának ezek az adatok, ha nem arra, hogy a Hanság vizei közvetlenül Kapuvár határig lenyúl(hat)tak.

            A Hidasnak vagy Hidásznak értelmezhető és így a vízzel való kapcsolatát nevében őrző település Kapuvár és Sárvár 1492. évi közös urbáriumában egyebek mellett „péntekhallal” (vagyis minden pénteken fizetendő hallal) és „rákpénzzel” adózott földesurának, az egyébként a népnyelvben a halászfalu állandó jelzőt elnyerő Vitnyéd „ebédhalat” szolgáltatott. 1597-ben, és később is az úrbéri szolgálatokat Babót, Kapuvár, Hidász és Ordód mind hallal, rákkal, csíkkal rója le. Ebből egyértelmű, hogy a társadalom számottevő része foglalkozott halászattal és rákászattal, amely értelemszerűen vizet feltételez. Nem is keveset, ha sokak megélhetését biztosította és adózási értékmérőként is szerepel. Már az 1500-as évek elején egy másik kapuvári urbáriumban a szolgáltatások között a csík is szerepel. A csík az egykori kapuvári lápvidéknek a mocsári talajba magát befúró ikonikus halfajtája, nevét a Csíkos-éger – és nem Csikós-éger, mint gyakran olvashatni – helynév – no meg a csíkászat népszerű foglalkozása és a csíkos káposzta nevű bizarr népeledel – is fenntartotta. Habár a Csíkos-éger az első katonai felmérés vonatkozó térképszelvénye szerint nem létezett, helyét víz foglalta el, és bár a Király-tó környéki égeresek telepítése a mocsár helyén csak 1929-ben indult el, de az erdészeti szakirodalom megállapítása szerint a hansági „természetes erdőkben minden bizonnyal az éger domináns fafaj volt”. Az égerfa természetéből, nevezetesen abból, hogy típusosan a láperdők fafajtája, vízigényes, a felázott talajt kedvelő mocsári növény, az áradások magas vízállásának elviselése céljából a föld felett szárból kinövő ún. léggyökereket ereszt, nos ezek szintén az ingoványos tájmintázat mellett szólnak.

            A Hanság mocsarait egyrészt a Fertő vize táplálta, tekintettel azonban arra, hogy a Fertő maga is sekély fenekű tó, vízellátás szempontjából ígéretesebbnek mutatkozhattak a délről érkező folyók. Az Ikva, a Répce és a Rábából kiszakadó Kis-Rába, valamint ezeknek ezernyi ágai a többi patakokkal együtt mind alpesi eredetűek, melyek állandó vízutánpótlást biztosítottak. A folyók délről észak felé folynak, ahol a mélyebben fekvő lápvidékre torkollanak. A II. József-kori térkép jelöléseiből az csapolható le, hogy az Ikva Szergénytől északra a Pór-Hanyban szétterült a mocsárban, a Répcének Vitnyédtől északra lévő erdőtömb környékén veszett nyoma, a Kis-Rába pedig Kapuvártól szintén északra előbb két ágra szakadt, főága a Boldogasszonyi-éger és az Osli-égererdő között olvadt egybe a Hansággal. A hanyi táj mocsarasságát azonban nemcsak a gazdag vízhozam idézte elő, hanem az is, hogy ott a vizek megrekedtek. A Dél-Hanságnak a bősárkányi torokig tartó szakaszáról, ahol tehát ekkor még nem létezett a Rábca medre, Kis József 1799-ben azt írja: „a két Rábának [a Répcének és a Kis-Rábának] nyilván való folyása […] elveszett, az ő vizek, a’ midőn majd két mérföldet a’ föld alatt láthatatlanúl szívárodnak, a’ Bősárkányi határban előjönnek, és újonnak látszható ágyban folynak Győr felé a’ Dunába.” A Rábcának a nyugati szakasza tehát nem természetes vízfolyás, a 18. századig nem is létezett, a korábban itt eredő Rábca a Hanság vizeit innen keletre vezette – kivéve, amikor nyugatra. A víz esése ugyanis a domborzati viszonyok miatt kelet felé csak enyhén lejt, ezért dunai árvizek idején, amikor is a folyók túlcsordultak, a folyásirány megfordult, és a Hanságnak mondott fürdőmedence biztonsági lefolyóként használva a Fertőt a víztömeget ismét nyugat felé kormányozta. Az újabb lecsapolásokat kezdeményező tervezetek 1826-ban is világossá tették, hogy „a Dunának áradáskor a fertő szintje fölé magasodó és a Rábcát visszaduzzasztó vize az áradások legfőbb oka”.

Mindezek azt jelentik, hogy állandó vízfolyások és medence rossz lefolyása miatt ott időnként megrekedő vizek idézték elő a Hanság mocsarait, mely mára a lecsapolások következtében elenyészett.