Az oklevélnek nemcsak helytörténeti látószögből van súlya, és nem is csak azért, mert Sopron vármegye legrégibb okiratáról van szó, diplomatörténeti és irodalomtörténeti szempontból ugyanis az egész magyar oklevelezési irodalmat tekintve is fordulópontot jelent. Sőt továbbmenvén: nemcsak a magyar oklevélírást gazdagítja újításaival, hanem – tekintettel a magyar oklevél-szövegezési gyakorlatnak a latin nyelvet használó európai államok közötti egyébként is egyedülálló jellegére – egyetemes jelentőséggel bír. Ez a kivételes, unikális jelleg pedig a magyar oklevelek ún. narratio része.

Mályusz Elemér 1966-ban ismertette azt a nagy horderejű megfigyelését, miszerint a magyar okleveleknek az oklevél kiadását kiváltó történetet elbeszélő része, az ún. narratio, részletesen beszámol az adományozott tettéről vagy tetteiről. Ez azonban más, latin okleveleket író országokban nem fordul elő, ott a narratio csupán rövid említést tesz a történetről és a hangsúly inkább a jogi szabályozásokra esik.[1] Ez azt jelenti, hogy az oklevelekben a részletes történetmondás Magyarországon kialakult, az európai oklevelezéstől elütő gyakorlat, amely így magyar sajátosság. Ez pedig úgy kapcsolódik a mi kapuvári iratunkhoz, hogy „a legkorábbi magyarországi diploma, amelyben e sajátlagos, valóban részletezően elbeszélő narratio megtalálható, 1162-ből való… ”,[2] vagyis ebből a levélből.

Kristó Gyula Mályusz nyomdokain építette tovább diploma- és irodalomtörténeti fejtegetését az 1162-es irat tükrében, ebből azonban most csupán három elemet emelnék ki.

Az egyik, hogy III. István ezen levelétől számítva minden királynál bevett oklevelezési gyakorlattá válik a fent vázolt sajátosság, vagyis az, hogy a magyar oklevelek a jogi rész előtt történetet beszélnek el, amely más államok gyakorlatából hiányzik. Így a kapuvári oklevél alapvető változást jelent a magyarországi szövegalkotási formulában.

A másik, hogy Mályusz Elemér és nyomán Kristó Gyula is a részletes elbeszélést pogány kori maradványnak tartja, amelyet a hősi énekekkel hoz összefüggésbe, vagyis a dicsőséges tettekre való emlékezés és megörökítés vágya vezérli annak íróját. És, teszem hozzá, ennek súlyát jelzi, hogy ebben az esetben a hiányzó magyar epikus hagyomány egyik megtalált, ha nem is forrásáról, de mindenesetre folytatójáról lenne szó. Ha az okleveles elbeszélés és a hősi epika összefüggését elfogadjuk, akkor nem pusztán jogi iratnak lenne tekinthető a kapuvári oklevél, hanem egyúttal irodalmi alkotásnak is.[3] Az írásban szereplő várjobbágy tette hősi epikába illő, emlékezetre méltó, és az emlékezetet a megsemmisüléstől megmenekült szöveg fenn is tartja. Tovább tágítva a Mályusz–Kristó-féle álláspont értelmezését, a Kapuváron bekövetkező 1162-es esemény igencsak fontosnak számíthatott a korban, hiszen megörökítésre érdemes, hősi cselekedet volt, ráadásul nem egy, az uralkodó réteghez tartozó egyénről van szó, hanem a társadalom alacsonyabb rétegéhez illeszkedő várjobbágyról. Erről írja Kristó: „Úgy tűnik, az oklevél-narratio kezdetben »demokratikusabb« műfaj volt, a társadalom több rétegébe tartozó elemek remélhették azt, hogy megjutalmazásra érdemes tetteik oklevélbe kerüljenek. Utóbb »arisztokratikusabb« jellegű műfajjá vált a narratio.”[4]

A kapuvári oklevéltől elinduló folyamat és a hősi epika mellett a harmadik most kiemelendő elem pedig az, hogy az oklevél „egyéni szemszögből tárgyalja a magyar történelem eseményeit, a megadományozott vagy a kedvezményezett szempontjából. A narratio ugyanis – főként a későbbi időkben – akként keletkezett, hogy az adományos az uralkodó elé járult, s maga mondta el mindazokat az eseményeket, amelyekben szerepet játszott.” Ennek alapján pedig nemcsak történeti és irodalmi műként értelmezhető, hanem önéletrajziként is, melyben a nagypolitikai események mintegy „alulról” vannak láttatva.

            Mármost az elméleti fejtegetés után áttérve annak tartalmi részére, lássuk a hírhedt narrációt/narratiót, és a formulák toposzkészletén kívül természetszerűleg ez árulja el a legtöbb információt:

 

„… hominem in Supruniensis castri menentem nomine Forcos a civili iugo subtraxi tantaque dote libertatis sublimavi, ut ubicumque vellet libere ac secure famulari posset ea videlicet, quod fidelis mihi extetit in omnibus et contra infideles illos, qui castrum illud, quod vulgariter Copuu dicitur, compugnare volebant, fideliter mihi institit et insuper veniens infidelitatem illorum mihi serie manifestatit.”

 

Magyar fordításban: „a soproni várban tartózkodó Forcos nevű alattvalómat kiemeltem a várszolgák igája alól, és akkora szabadság adományával ruháztam fel, hogy ott szolgálhasson szabadon és biztonságban, ahol csak akar. Azért tudniillik, mert hozzám mindenben hűségesnek bizonyult, és ellenfeleimmel szemben, akik a közönségesen Copuunak nevezett várat akarták bevenni, hűségesen mellém állt, s mi több személyesen megjelenvén azok hűtlenségét számtalanszor bizonyította.”[5] A Kristó által felvetett, általam harmadikként tárgyalt elemet, nevezetesen az adományozott fél nézőpontjából való szövegalkotást itt nem tartom bizonyíthatónak, mivel a szöveg fokalizációja (nézőpontja) eldönthetetlenné teszi ezt a kérdést.[6] Ám Kristó is azt mondja, hogy „főként a későbbi időkben,” tehát döntően nem a 12. században jellemző az adományozott történetmondó jellege.