A történettudomány mikrotörténelem elnevezésű irányzatának bölcsőjét a francia történetírás Annales iskolája ringatta, és a 60-as évektől kezdett felcseperedni. A korántsem egységes és kiforrott mikrotörténetírás nem a nagy összefüggések megragadására helyezi a hangsúlyt, nem nagy narratívák kormányozzák, éppen ellenkezőleg, apró történeteken keresztül igyekszik értelmezni a makrotörténelem – hogy közhelyes legyek – moraját, vagyis emberi, „életszagú” történeteken át jut el általánosításokig, ha egyáltalán. A mikrotörténetírás közvetlen nyitányának Carlo Ginzburg A sajt és a kukacok c. 1976-os könyvét szokták tekinteni, mely az elitista Annales-iskola társadalomtörténeti pozíciójával szemben nem szintetikus jellegű, és amelynek középkori főhőse Erdős Sándorhoz hasonlóan a malomiparhoz kötődik. A mikrotörténetírás másik mozgatórugója, hogy kitöltse azt az űrt, amit a történészek teleszkopikus megközelítése addig mellőzött: a kisember makrostruktúrákhoz való viszonyát. A történelemtudomány a háborúk, a nagypolitika, a diplomácia, a párttörténet, a „kultúra” stb. Nagy Nemzeti Elbeszéléseire jóval nagyobb hangsúlyt helyezett, s elhanyagolta a „társadalom biográfiáját”, azt, hogy miképp hatottak ki ezek a mezei emberek mindennapi életére és viszont. A mikrotörténetírás ellenben nem a tömeget keresi az egyénben, hanem az egyént és az egyénit a tömegben, ahogyan e áramlat mondja, „hogy semmi se vesszen kárba”. A kutatás ily módon látszólag jelentéktelen élettörténetekre, macskák vadászási módszereire, a szomszédasszony krumplihámozási szokásaira, a ceruzahegyező beszerzési módjaira fókuszál. Ebből a szempontból némileg elhappolja a történeti antropológia, a néprajz feladatait, s a történettudomány és a néprajz metszetében afféle történeti szociográfiaként tűnik fel. A mikrotörténetírás ellen gyakorta elhangzó vád, hogy lényegtelen dolgoknak vizsgál, érvényességi köre szűk. Ahogyan azonban Szilasi László megjegyezte, minden elméletet, így a mikrotörténetírást is interpretációs hozadéka legitimál, vagyis az, milyen „tanulsággal” szolgál. Ginzburg például úgy illeszti a 16. századi molnár periratokból kiszedegetett elbeszéléseit makrotörténelmi folyamatokba, hogy végül egy egész világképet rajzol fel belőlük. Ezen „alulról” szemlélő mikrotörténeti megközelítés útján haladva némileg általánosabb módon egy kevésbé „hétköznapi” ember élettörténetére és családfájára hegyezném ki ceruzámat, amely jól illusztrálja a 20. századi történelmi kataklizmákat. Ahogyan az említett Ginzburg megfogalmazta: „A családrekonstrukciós módszer azt jelenthetné a társadalomtörténetnek, amit a mikroszkóp jelentett a biológiának”.

 

A 19. századi emancipációs törvények és a kiegyezés teremtette gazdasági konjunktúra nyomán megnyílt a zsidó családok előtt a polgárosodás útja, amely gazdasági szempontból a kapitalizálódási folyamatához való illeszkedést, társadalmi szinten pedig az asszimiláció lehetőségét jelentette. A kapuvári hengermalom tulajdonosának, Erdős Sándornak és családjának krónikája szemléletes példája annak a történeti ívnek, amit egyes zsidó családok a magyar ipar legjövedelmezőbb ágába, a malomiparba való bekapcsolódásuktól az asszimilációig leírtak. Az asszimiláció azonban nem mentette meg őket a Holokauszttól, a túlélők pedig Izraeltől Havannáig sokfelé szétszóródtak a világon.
 
Középen Deutsch Ignácné, balra Erdős Sándor, a kapuvári hengermalom tulajdonosa feleségével. Jobbra lánya, Erdős Rózsi gyermekével a karján, háta mögött férje, Bruszt Ferenc (1920-as évek, Budapest)
 
  
 
 
 
 
Erdős Sándor Deutsch Ignác kocsmatulajdonos (1841-1897) és a matuzsálemi kort megélt Perl Mária (1841-1931) gyermekeként eredetileg Deutsch Sándor néven 1870-ben született a család fészkének számító Felpécen és 1945-ben halt meg Budapesten. Édesapja mészárosnak tanult, és mivel annak apja, Deutsch Lipót újból megnősült, elköltözött otthonról. Iparosként bejárta az egész Osztrák-Magyar Monarchiát, mígnem váratlanul hazalátogatott Felpécre. Hazaérve mostohája éppen krumplit sütött a sütőben, és megkérdezte, mit keres itt, amire Deutsch Ignác apjának második felesége dühös lett, s egy forró krumplit szorított a fiú kezébe. Erdős Sándor édesanyja takarékos ember volt, amit az étkezésnél nem tudott megenni, azt Mari nevű cselédjének adta oda. A házban a cseléden kívül nem volt más szolga, a háztartást maga vezette. Rendkívüli módon tartotta a vallást, rendszeresen bújta az imakönyvet, s mivel szemüvege nem volt, nagyítót használt. A család később, 1891-ben magyarosította nevét Erdősre, az igen vagyonos családok közé tartoztak. Noha Deutschék/Erdősék névváltoztatása az asszimilációt jelzi, a zsidó vallás külsőségeit, például a péntek esti gyertyagyújtást, megtartották, de disznóhús fogyasztásától nem zárkóztak el.
Erdős Sándor több hengermalomnak volt a tulajdonosa, a bősárkányi és a hódmezővásárhelyi mellett a kapuvárinak is a Rába-parton, melyet korábban Árth és Bauer bérelt és fejlesztett hengermalommá. Erdős Sándor feleségét Topf Ilonának (1877-1937) hívták, férjhez meneteléig Bősárkányban dolgozott az ottani posta igazgatójaként. Nagyon eszes nő volt, rendszeresen adott tanácsokat férjének üzleti kérdésekben. Bősárkányban már villannyal világítottak, egyébként a kapuvári hengermalmot is férje villanyosította. Volt rádiójuk, telefonjuk, és folyóvízzel is rendelkeztek, ami akkoriban ritkának számított. Üvegházat is bírtak, volt teniszpályájuk is. Autóval rendelkeztek, ráadásul sofőrt is alkalmaztak. Mivel Bősárkányban nagytőkésnek, így a Tanácsköztársaság ellenségének számítottak, 1919-ben nehéz helyzetbe kerültek. A Duna-mellék (főként Dunapataj) mellett főként itt, a Nyugat-Dunántúlon, Nagycenken, Kapuváron és Csornán törtek ki ellenforradalmi megmozdulások a proletárdiktatúra ellen, s Kun Béla Szamuely Tibort irányította a térségbe, hogy rendet tegyen. Szamuely maga elé rendelte Erdős Sándort, és társadalmi helyezte, valamint származása felől érdeklődött. Miután Erdős közölte, hogy zsidó, Szamuely leköpte és megrúgta, de nem akasztották fel, mint a Rábaközben némelyeket. A család a teleket általában Budapesten töltötte, ahol több szobás lakást béreltek, és a vidéki unalmas élet helyett színházba járhattak. A Holokauszt alatt Budapesten bujkáltak, és Erdős Sándor betegen, de természetes halállal halt meg a háború befejezése előtt nem sokkal. Erdős Sándornak és Topf Ilonának négy gyermeke született.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Az Erdős-család 1933-ban a felpéci temetőben. Balról a második Erdős Sándor  
  
Az egyetlen fiú a szép kort megélt Erdős István (1898-1986) volt, aki a malomvállalat igazgatója volt. Első felesége Grósz Magda, az egri zsidó hitközség elnökének lánya, akit nem szerelemből, hanem gazdagsága miatt vett el, s a házasságból két gyermeke született. Erdős István megmenekült a deportálásoktól, mivel őt és családját egy keresztény nő bújtatta a háború alatt. Ezért és rossz házassága miatt 1945 után feleségétől elvált és vele kötött házasságot.
A második gyermeküket Erdős Rózsinak (1901-1944) hívták, akinek férje, Bruszt Ferenc a Budapesti Húsnagyvágók Szövetségének elnöke volt. Erdős Rózsi gazdag nő volt, szerette idejét úszással eltölteni. Lányuk Bruszt Anikó (1928-1944), akit anyjával, azaz Erdős Rózsival együtt a budapesti Maros utcai kórházban 1944-ben lelőtték a nyilasok, a férj pedig öngyilkos lett (feltehetőleg éppen ezért). Fiuk, Bruszt Iván 1926-ban született, túlélte a Holokausztot, és a háború után tolmács lett.
Harmadikként Erdős Klára (1903-1966) született, férje, Krecs Sándor bornagykereskedő volt, Bécsben laktak. Családja munkaszolgálat során meghalt, hogy ő hogyan maradt életben, nem tudom.
Erdős Sándor negyedik gyermeke, Erdős Erzsébet (1906-1938) korán meghalt, TBC-s volt.
 
Erdős Sándor egyik testvérét Erdős Gyulának hívták, ő Kapuváron lakott és dolgozott. 1876-ben szintén Felpécen született és 1944-ben Auschwitzben halt meg. Egyáltalán nem volt zsidó kinézetű, magassága csaknem elérte a két métert, szőke haja volt és hatalmas bajuszt viselt. Mivel nem volt magas képzettségű, otthon igazgatta a szülői földet, szabadidejében szeretett cimbalmon játszani. Gazdálkodói hivatását hátrahagyva 1931-ben, anyja halála után Erdős Sándor hívására jött szülőfalujából Kapuvárra, ahol bátyja helyét vette át a hengermalom igazgatói posztján. Felesége Wittmann Júlia (1883-1944), aki feltehetően szintén Auschwitzben halt meg. Két lányuk volt, egyikük Erdős Piroska (1905-1944), aki férjével, a sokoldalú, például rádiót is maga fabrikáló vépi állatorvos Jávor Lajossal újfent az auschwitzi táborban lelte halálát. Piroska halála a többiekhez képest is tragikusabb, mivel ugyan Auschwitzben az egészségesek közé tartozott, de szolidaritásból karjára vette egy roskadozó nő gyermekét, így büntetésképpen egyből a gázkamrába küldték. Másik lánya Erdős Ilona (1910-1970), hogy úgy mondjam, egy malomban őrölt apjával, a kapuvári malom irodáján gépírónőként dolgozott, első férje Auschwitzben halt meg, ő pedig hazatérvén újraházasodott, de az 1956-os forradalom után Nagy-Britanniába emigrált.
 
 
  
 Erdős Gyula, a hengermalom igazgatója középen, balra a felesége, tőle balra pedig lányuk Erdős Ilona, a malom gépírónője 
 
Erdős Sándornak Gyulán kívül még hat testvére volt, öt fiú és egy lány. József (1865-1938) autószerelőként dolgozott, Béla (1874-1936) pedig a MÁV-nál, de 1919 után a Tanácsköztársaságban való szerepvállalása miatt Bécsbe emigrált és házkezelő lett. János (1878-1944) Győrben volt ügyvéd, ő nemcsak külsőségeiben, hanem ténylegesen is tartotta a zsidó vallást, családja más tagjaihoz hasonlóan szintén Auschwitzben halt meg. Fiatalon hunyt el tüdővészben Móric (1868-1884) és Deutsch Riza (1872-1899). A legkisebb testvért Erdős Lajosnak (1881-1961) hívták, postatisztviselő volt, és túlélte a háborút. Erdős Lajos lánya az az Andai Ernőné szül. Erdős Katalin (1918-), akit családjáról 2001 májusában Andor Eszter faggatott a Central Europe Center for Research and Documentation „Zsidó élettörténetek a huszadik században” című programja keretében, melynek Sárdi Dóra mellett ő az egyik vezetője is, s információim jórészt ebből a kutatásból származnak.
 
Az Erdős-család történetéből lényegében kétszeresen is kettős kulturális kötés hámozható ki. Egyfelől vallási-etnikai szempontból a héber és magyar kulturális diszkurzus határán állnak. A zsidó hagyományokhoz részben még hűek (az anya héber imákat olvas naphosszat, tartják a vallási ünnepeket), de egyúttal már nagymértékben a magyar polgári életmódhoz idomultak (névmagyarosítás, nem izolálódó életmód, a vallási ortodoxia elhagyása). Másfelől a kultúra szintjeit tekintve a „magas” és az „alacsony” kultúra kereszteződése is megfigyelhető. Falusi, népi közegből indulnak (falusi származás, gazdálkodó foglalkozás, bősárkányi ház), ezzel együtt azonban polgári, nagyvárosi kulturális mintát is követnek (autó, telefon, teniszpálya tulajdonlása, telente Budapestre költözés, színházba járás). Összességében ebben a kulturális dinamikában már nem hagyományukhoz hű zsidók, de még nem is asszimilálódtak, már nem falusiak, de még nem is urbánusok. A különféle kulturális reprezentációkban (étkezés, ruházkodás, szórakozási formák hierarchiája) megnyilvánuló elszakadások és elsajátítások élesen exponálják, hogy a család mintegy ötven év alatt egyidejűleg többszörös identitásváltáson ment keresztül, amíg ezt a folyamatot meg nem szakította a Soá.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kapuvar.blog.hu/api/trackback/id/tr541041704

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása